Már egy hét eltelt az EB óta, de nem nagyon hozott minket lázba az egész. Egy adósságunkat azonban törlesztjük, és a Matula kezdeményezése nyomán divattá vált válogatás szellemében mi is kiállítunk egy köcsögválogatottat. Támadó felfogású csapatot küldünk pályára[...] Bővebben!Tovább »
Bocsánat, nem a 10-es években, hanem a századforduló éveiben. 1906-ban mutatkozott be a válogatott Domonkos László, aki az első klasszis magyar kapus volt. A 10-es évek elején pedig már Zsák Károly nevével kezdődött a válogatott összeállítása (az 1912-es olimpián még Domonkos védett).
Igen, ma már úgy van megfogalmazva, hogy két védőjátékos legyen az alapvonalhoz legközelebbi támadójátékos és az alapvonal között (megengedve az egyvonal esetét). És ebből a két védőjátékosból az egyik nagyon gyakran a kapus. Nem tudom, régen hogyan lehetett megfogalmazva, de akkor még fel sem merülhetett, hogy a kapus akár a tizenhatosig is kifut, gondolom én és ezért van úgy, hogy egy védő és egy kapus (előtte meg három védő és egy kapus - ezt egyébként nem is tudtam). A 10-es években Magyarországon nem is igazán vetődtek a kapusok (csak a részeg ember fekszik le a földre jeligére). Holits Ödön volt az első kapuvédő a korabeli krónikák szerint, aki vetődött, ezért ki is nevették.
A decemberi klubvilágbajnokságig nem döntik el, melyik lesz a nyerő technika, kipróbálják mindkettőt. Az egyik stadionban az egyiket, a másikba a másikat telepítik.
Hát azon a 3-3 meccsen aztán nagyon el lehet dönteni...
Ami ugye igazából két játékos, általában egy védő és a kapus. Olykor a bírókat már az is megzavarja ha a kapus kifut. Mi lenne ha még három-négy ember mozgását kéne figyelni.
Bizony, nem csak hogy volt, hanem szigorúbb is volt a lesszabály.
Azt el tudjátok azért képzelni hogy hány téves ítélet lenne ha ma is három védőt kéne figyelni? Akkoriban persze nyilván visszajátszások híján nem volt ezekből annyi cirkusz.
"Ma már viszonylag közismertek a futballtaktika és -stratégia fejlődésének történeti változatai, az is többé-kevésbé köztudott és általánosan elfogadott, hogy a korai időkben milyen kapcsolat volt létesíthető a játékstílus és a játékosok társadalmi beágyazottsága között. A kezdet kezdetén, a tizenkilencedik század közepének elit angol kollégiumaiban a futballcsapatok még kilenc támadóval, egy védővel és egy kapussal álltak föl. A támadók – akik szinte kizárólag seniorok, azaz a felsőbb évfolyamok diákjai voltak – alig passzoltak egymásnak, s ha megszerezték a labdát, igyekeztek kicselezni, lefutni vagy föllökni a védőt, majd a hálóba találni. E játékmódban és fölállásban még nem nehéz fölismerni egyfajta individuális kvalitásokon alapuló arisztokratikus mentalitást, melyet az iskola belső hatalmi viszonyai is újratermeltek.
A futballtaktika első forradalmát annak fölismerése jelentette, hogy a passzolás révén a labda sokkal hamarabb eljuttatható az ellenfél kapujához, mintha azt egy játékos vezetné végig a pályán. E tapasztalatnak köszönhetően fejlődött a futball Skóciában, létrehozva előbb a kétszer két hátvédes, majd nem sokkal később a harmincas évekig szinte mindenhol kizárólagosan alkalmazott piramisformációt (2-3-5). E lapos passzokat preferáló piramisalakzat a játékosok közötti kooperációt szolgálta, és a védekezés növekvő fontosságáról tanúskodott.
A következő forradalmi változást az Arsenal által alkalmazott WM-formáció bevezetése jelentette. Ez a formáció onnan kapta a nevét, hogy a tíz mezőnyjátékos elhelyezkedése – mint az ábrán is látható – a “W” és az “M” betű öt-öt végpontjára esett. Ez válasz volt az 1926-ban általánosan bevezetett új lesszabályra, melynek köszönhetően immár nem három, hanem csak egy védőjátékosnak kellett elhelyezkednie a támadó csatár és a kapus között. Ennek következtében lehetőség nyílt a hosszú előreívelésekre, a játék fölgyorsult, s a korábban vészes csökkenésnek induló gólok száma ismét növekedett. Az Arsenal edzője, Herbert Chapman által kitalált újítás lényege az volt, hogy az egyik fedezetet, valamint a jobb- és balösszekötot hátravonta, ezáltal tulajdonképpen egy 3–2–2–3-as felállást hozva létre. Ezáltal a középpálya szerepe fölértékelődött, hiszen a négy középpályásnak nem csupán az ellenfél támadásainak megszűrésében, hanem a saját támadások indításában is kulcsszerepe lett."
Ma már viszonylag közismertek a futballtaktika és -stratégia fejlődésének történeti változatai, az is többé-kevésbé köztudott és általánosan elfogadott, hogy a korai időkben milyen kapcsolat volt létesíthető a játékstílus és a játékosok társadalmi beágyazottsága[...] Bővebben!Tovább »
Az ok, az egyértelmű. Csak azt nem értem, hogy előtte mennyire lehetett izgalmas egy meccs, ha folyton lesett valaki? Vagy azelőtt is büntették a les bizonyos fajtáját?
Azt értem ezalatt, hogy ha ott posztolt a játékos az ellenfél térfelén, akkor fújt a bíró, de ha futás közben megelőzte az első számú védőt, akkor nem?
A lapok bevezetése a szabályokat nem változtatta meg, csak az alkalmazás technikáját. Azelőtt is volt figyelmeztetés és kiállítás, de mindkettőt szóban jelezték, ill. a kiállítást karmozdulattal. Aztán előfordult, hogy valaki nem értette meg a szóbali figyelmeztetést, és akkor ment a vita, hogy volt-e már figyelmeztetve, vagy sem.
És ezt tették precízebbé a lapok alkalmazásával: figyelmeztetés sárga, kiállítás piros.
A foci ennél sokkal fajsúlyabb változásokat is túlélt, továbblendült rajtuk. Azért a lapok, les, cserék vagy a 3 pontos rendszer bevezetése jóval nagyobb döntés volt.
Amíg ne voltak lapok, addig ki lehetett állítani valakit?
Les: Régen nem volt lesszabály? Na ne? Akkor simán meg lehetett volna valakit verni 20:0-ra. Vagy hogyan volt ez?
A kétpontos rendszerre még jól emlékszem. Nem tudom a 3 pontos mennyire csökkentette az X-es meccsek számát.
