"Amúgy a görög apoleia: nem jelent megsemmisülést (annihilációt) vagy teljes nem-létet, miként azt néhány szekta hamisan tanítja, hanem sokkal inkább a pokol tüzében lévő örökös büntetést fejezi ki, "
Éppen azok a szekták, akik hamisan azt tanítják, hogy a lélek nem hal meg,hanem a pokolba vagy mennyországba kerül.
A lélek maga az ember (1Móz2:7), tehát ha az ember meghal, akkor a "lélek" is.
"Judaism teaches that the soul does not die, only the body. The soul goes to the World to Come, where he is judged for what he did in this world. The righteous enjoy a spiritual pleasure of closeness to G-d, a pleasure unlike anything in this world. Those who have sinned but were basically good believed in G-d and tried to be good will be punished for their sins in Gehinom and then will enter the world of spiritual pleasure. Those who were thoroughly wicked will go into Gehinom and stay there forever.
Judaism teaches that even the body of a righteous person deserves some reward, and there will come a time when the bodies will be resurrected and united with the soul to enjoy the afterlife."
Amúgy a görög apoleia: nem jelent megsemmisülést (annihilációt) vagy teljes nem-létet, miként azt néhány szekta hamisan tanítja, hanem sokkal inkább a pokol tüzében lévő örökös büntetést fejezi ki, mint azt a görög lexikonok, illetve szótárak egyöntetűen tanúsítják. A szó tágabb értelméhez vö. Mk 14:4; Mt 26:8; ApCsel 8:20. Ez a szó van a Jel 17,8.11-ben is, a vadállatra vonatkoztatva. Az ehhez kapcsolódó részek, a Jel 19,20, ill. a Jel 20,10 közlik velünk azt, hogy a vadállat (a sátánnal és a hamis prófétával együtt) gyötrődni fog éjjel-nappal, örökkön-örökké. Ugyanez a tragikus sors vár azokra az emberekre is, akik elutasítják Istent (vö. Mt 25:41,46; 8:12; 10:28; 13:24-30,36-43,49-50; Mk 9:43-48; Zsid 10:28-29; Jel 14:10-11; 20:15; 21:8; KEK 1033-1041). Ennek a rokonszava az apollumi = pusztulás (Mt 10,28), amit hasonlóképpen illusztrálhatunk. Az apollumi szó eltúlzott, szó szerinti értelmezésének alkalmazása sok esetben nyilvánvaló képtelenséghez vezet (vö. Mt 10:6; Lk 15:6.9.24; Jn 18:9). A helyes írásmagyarázat megkívánja, hogy összehasonlítsuk a szentírási részeket, kiértékeljük a szövegkörnyezet, és a görög és héber kifejezéseket rendesen megértsük.
Az annihilacionista neo-szadduceusok által sokat idézett Zsolt 146:4 éppen nem tagadja a tudat túlvilági létezését. Az eredeti szövegben az idézett rész így hangzik: "bajjóm hahú ávedú estónótáv" (ביום ההוא אבדו עשתנתיו), amely körül belül azt jelenti, hogy "azon a napon elpusztulnak/elvesznek (ragyogó) tervei / (fényes) gondolatai".
Az ilyen "egysoroknak" mindig az a problémájuk, hogy bármire felhasználhatóak. Ezzel mindenesetre nemtom, hogy lehet bármit alátámasztani. Max csak azt bizonyítja, hogy a tervei nem léteznek már, ami elég logikus, ha a pacák kinyúlt. :) Az estón nem az ember teljes gondolatiságát (elméjét) jelenti, hanem annak csak egy igen kis szeletét. Tk. "fényes, nagyszerű gondolatok", vagy ilyesmi. Hasonló szentírási versekkel összevetve sokkal valószínűbb, hogy a fényes gondolatok a földi élettel kapcsolatos tervekre vonatkoznak. A Szentírás rendkívül sok helyen szól arról, hogy az ember földi életre szőtt tervei, ha figyelmen kívül hagyják az Örökkévaló akaratát és a földi élet véges voltát, nagyon törékenyek tudnak lenni.
A kérdéses igehelynek tehát ez a helyes fordítása:
"Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve."
Here, "thoughts" refer to "unaccomplished purposes" of a person on earth. Death puts an end to those purposes, as anyone would agree. In this sense, one's thoughts "perish" at death. Another similar use occurs at Isaiah 55:7:
"Let the wicked forsake his way, and the unrighteousness man his thoughts . . . "
This doesn't mean that unrighteous men must cease all thinking and become unconscious and nonexistent. Nor does Ps 146:4. Much of this sort of inadequate and erroneous exegesis results from a profound lack of understanding of the many literary forms and devices used in Scripture, as seen in these three examples. Much of the OT is poetry of one sort or another. One cannot interpret poetry in a wooden, literal way.
All man’s plans for life perish upon his death. He cannot accomplish his plans once he dies. Does not relate to unconsciousness.
Nem éppen: Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; a mint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz. Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é...?
„Hiszen az ember vége olyan, mint az állatoké, és mindegyikükre ugyanaz a sors várakozik: amint az ember meghal, úgy halnak meg azok is. Mindegyikben egyforma az éltető lehelet, és az embernek nincs többje, mint az állatnak, hiszen minden csak hiúság!” (Prédikátor 3:19)
Azon igaztalanság - hogy az emberek testükre nézve valósággal egyenlő sorsot érdemelnek a barmokkal, hogy a halálnak átadassanak - miatt, melyben kisebb nagyobb mértékben minden embernek része van, az embernek egyenlő sorsa lett a barommal testére nézve; mert ha az igazságban megmarad, test szerint is halhatatlan maradt volna. – Hogy itt csak a test sorsáról van szó, és hogy a prédikátor nem akarta a lélek halhatatlanságát tagadni, kitűnik 12,7.-ből, hol világosan tanítja, hogy az ember lelke visszatér az Istenhez, ki azt adta.
A bölcs nem tagadja itt a lélek halhatatlanságát, mert nem a lélekkel (héberül nefes), hanem az éltető lehelettel (héberül ruach) foglalkozik. A lélek szerinte is a halál után az örömtelen alvilágba jut (9, 10), tehát nem semmisül meg ; a halál azonban véget vet a szerves életnek, és ebben a pontban nincs különbség ember és állat között. Részben ugyanazt a felfogást tükrözteti a 104. zsolt (29-30. vv), amelyben Isten úgy szerepel, mint aki az összes élőlények éltető lehelletét kiküldi, illetve visszavonja. Ez az éltető lehellet a szerves életnek és működéseinek összefoglaló megnevezése.
A Prédikátor könyve egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza.
A Prédikátornak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.
A halál alvásként való lefestése egy eufemisztikus leírás, ami nem csak a zsidóságban, hanem más népeknél is szokásos. Nálunk is, pl. "a sírban nyugszik" kifejezés. Ez egy fenomenologikus nyelvezet, azaz egy dolognak azon leírása, aminek látszik, s nem annak ami. Egy külső szemlélő egy halottat úgy lát, mint aki alszik (főként, hogy általában ágyban szoktak meghalni). Ugyanez áll pl. arra, hogy "a nap felkel" vagy "lenyugszik" vagy "jár az égen". A Bibliában (mind az Ó- mind az Újszövetségben) is sokszor előfordul ez a kép, és ebből két eretnek nézet született. Az Őrtorony Társulat ebből azt olvasta ki, hogy a lélek a halál után megszűnik létezni ("annihilálódik" = annihiláció-tan), és Isten a feltámadáskor újrateremti ezt a lelket (Ebben az esetben az az érdekes, hogy majd csak ezt a "másolatot" fogja Isten jutalmazni ill. büntetni, a valós, eredeti lelket nem). A másik eretnekség szerint pedig a lélek valóban alszik, öntudatlanul a feltámadásig, amikoris felébred ebből az álomból (Luther, adventisták). Csakhogy mindkét nézetnek ellentmond számtalan helyen a Szentírás, pl. 1Sám 28; Jób 19,26; 26,5-6; Iz 14,9-11. 15-17; Mt 17,3; 22,31-32; Lk 16,19-31; 23,43; Fil 1,21-24; 2Kor 5,1-8; 1Tessz 5,10; 1Pét 3,19; Zsid 12,1; Jel 5,8; 6,9-10; 7,10; 20,4. Ezeken a helyeken mindenhol élnek, éreznek és tudatuknál vannak a holtak lelkei.
A Mk 5,39 és Lk 8,52 esetében Jézus a szavakkal játszik, és ezzel a feltámadást vetíti elő (nem véletlen, hogy épp a halottak feltámasztásánál használja ezeket a kifejezéseket). "Nem halt meg, csak alszik": azaz fel fog ébredni/támadni. A többiek szó szerint vették az alvást (ezért nevettek rajta; ha a lélek alvásáról beszélt volna Jézus, akkor miért gúnyolódtak volna ezen, ha már az Ószövetség is több helyen így beszél a halálról?) A Jn 11,11skk-ban is ugyanilyen félreértés van a tanítványoknál: azt hiszik, hogy Jézus "az álom nyugalmáról beszél" "Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt". Azaz Jézus nem az álom nyugalmáról beszélt, hanem a halálról, amikor azt mondta, hogy "Lázár elaludt". Itt is azért használta csak Jézus az alvás szót, hogy ezzel a feltámadásra utaljon, amit világosan meg is magyaráz a további részben Mártának (Jn 11,21-26). Mindezekhez hozzá lehet tenni, hogy egyik esetben sem beszél Jézus a "LÉLEK alvásáról", hanem pusztán alvásról, amit tehát lehet értelmezni mondjuk a testre is, azaz a test alszik, a lélek él (vö. pl. Róm 8,10; 1Pét 3,18).
Valóban csak Isten halhatatlan önmagában, de az ember nem csupán test és életerő együttese, öntudata túléli a halált. Lásd pl. Noé kortársainak a lelkét (1Pt 3:19-20), Mózest (Mt 17:1-5), a mártírok lelkét (Jel 6:9-11, 7:9-17), Jézus ígéretét (Jn 11:25, Mk 12:27) és Pál reménységét (Fil 1:21-23, 2Kor 5:1-8). A Bibliában az "elaludt" kifejezés eufémizmus, a "meghalt" szépítő kifejezése, pontos magyar megfelelője az "elhunyt". A kifejezés semmit sem mond a halott hol- és hogylétéről; az alvó mindenesetre nem szűnik meg létezni, és a tudata is működik (álmodik, ha nem is emlékszik rá).
Egy csomó nyelvben nincs különbség a halál és az álom szó között, főleg korai alakjában. A szövegkontextustól függ a helyzetük. A szekták általában a nyelvi anakronizmusokat használják ki "érveléseik" során. Már csak ezért is agyamentség a sola scriptura.
Az "elaludni" kifejezés eufémizmus, jelentése elhunyni, fizikailag meghalni (1Thessz 4:13-17).
Az Egyház a "jó halált", nevezi "elszenderülésnek" (dormitio), amikor valak Istenben >megnyugodva< huny el.
Minden nemzet álomnak nevezi a halált; a keresztény tudja, miért? mivel t. i. a halottak feltámadnak.
Mert Jézus föltámasztja halálából, s így halála csak álom. Minden kereszténynek halála csak álom; mert az Úr föltámasztja őket az élet napjára, ha az éjnek ez ideje elmúlik. Lásd Tessz. I. 4,13. s követk. A valódi halál csak a lelki halál (Istentől való elszakadás --> kárhozat).
Jézus az Ószövetségben is használatos módon (2Sám 7:12; 1Kir 2:10) említi Lázár halálát: elaludt. Az alvás eufémizmus a halál jelölésére, az Újszövetségben is több helyen (Mt 27:52; ApCsel 7:60; 13:36; 1Kor 7:39; 11:30; 15:6). A tanítványok nem értik meg Jézus szavait, illetve szó szerint veszik értelmét. A közhiedelem szerint az álom a súlyos beteg állapotának válságos helyzetében a gyógyulás kezdetét, helyzete jobbra fordulását jelzi. Jézus ezután nyíltan szól Lázár haláláról, amely az emberi sors reménytelenségét hirdeti, és ezzel együtt szól e haláleset Isten terve szerinti jelentőségéről is. Jézus munkája a hitébresztés és a hit megerősítésének szolgálatában áll.
A halál Jézus szemében csak annyi, mint az álom: van hatalma arra, hogy felébressze belőle az embert.
Semmit nem mond arról, hogy a halott öntudatlan állapotban lenne. Arra azonban bizony utal, hogy a közbülső állapot egy ideiglenes állapot, hiszen a "meztelen" lélek egy forma incompleta.
A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van:
a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levő lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19)
az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem ők Jézussal (Mt 17:1-5)
a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene őket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövők is a mennyben dicsőítik Istent (Jel 7:9-17).
Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16
Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.
Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.
Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.
A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.
A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)
Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.
A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.
Lélek - szellem - test
Az az ún. trichotómikus nézet, ami szerint az embert három lételv határozza meg (szellem - lélek - test) szemben áll a katolikus tanítással, amely az embert két természetűnek mondja (szellemi természetű lélek és anyagi természetű test). A trichotómikus nézet összekeveri a Szentírásban az emberi természetet, létrendet az ember tevékenységeivel, amelyek csak képzetesen és nem valóságosan különülnek el, mert ezeket ugyanaz a lélek viszi végbe: értelem ("szellem") - érzelem ("lélek") - érzet ("test").
A lélek - szellem megkülönböztetéssel nem sokat kell törődni, főleg azzal nem, amit a JT-k, és néhány (neo)protestáns gyülekezeti tanítás mond róluk. Ők maguk is belekeverednek ebbe rendesen. A háttérben az áll, hogy minden nyelvben az egyes szavaknak különböző jelentésárnyalataik vannak, és ezek a különböző jelentési lehetőségek nem mindig egyeznek meg más nyelvekével. Ez van ebben az esetben is. Sem a görög pszüché, sem a pneuma nem pontosan azt jelenti, mint a magyar szellem vagy lélek. Vannak közös jelentések, de eltérések is. Ezért mindig a szövegkörnyezettől függ, hogy mit melyik szóval kell visszaadni. Sokszor mindkét görög szó legjobb megfelelője a lélek szó, valamikor meg nem. Fordítva ugyanez van, valamikor a magyar lélek szót a pszüchével vagy a pneumával jobb visszaadni, valamikor meg egy harmadik görög szóval. Hiszen pl. a lélek jelenhet egy szellemi lényt is, viszont a szellem jelenthet kísértetet is, vagy pl. a rációt.
1. Valaki a Vallasforum.hu oldalon Cserfa néven írt be olyan gondolatokat, amelyek nem az itteni Cserfához köthetők, hanem őt lejáratják. Kend volt az? (igen/nem)
2. Ugyanígy írt valaki odaát Nemo nicken is, szintén olyasmit, amit én nem mondanék. Kend volt az? (igen/nem)
Az igent nem várom el kendtől (nickazonosságot felfedni nem kötelező erkölcsileg sem), de ha nem mer Isten és ember színe előtt két nemet felelni a fenti két kérdésre a következő e topikbeli beírása után számított 24 órán belül, azt úgy fogom értelmezni Isten és ember előtt, hogy kend volt a nickhamisító és -lejárató alak odaát.
Állítom, Tafkó Birgut nem csak Cserfa nickkel írt a vallasforum.hu oldalon, hanem Cserfalusi nickkel is, azaz rendes nevemet lopta el, és így lépett fel.
Ha tévednék állításomban, Tafkó Birgut meghagyna tévedésemben, ami megengedhetetlen ha istenfélő, akkor ugyanis tartozna a tévedést és ennek veszélyeit elhárítani.
Tehát Tafkó Birgut mindenféleképpen bűnös e dologban, vagy, mert megtette, hogy nevemet ellopta, és hamisan használta, és más embereket nickjeik hamis használatával le akart járatni, emellett nem vallotta (még) be, vagy csak abban, hogy nem felel arra, amire felelni kötelessége, ha ugyan köteles valami tisztességre egyáltalán.
Tafkó mindenképp bajban van. Ha nem ő tette, vagy ő tette ugyan, de tagadja, én felhagynék azzal az állításommal, hogy Tafkó Birgut nem csak Cserfa nickkel írt a vallasforum.hu oldalon, hanem Cserfalusi nickkel is, így akarta rossz híremet kelteni, így akart lejáratni mások előtt. És úgy kezdte nickemmel megtéveszteni az embereket, hogy nem is tudtam róla (azaz nem valami gyerekes tréfa volt, hanem sötét gonoszság).
39. És monda Jézus: Ítélet végett jöttem én e világra, hogy a kik nem látnak, lássanak; és a kik látnak, vakok legyenek. 40. És hallák ezeket némely farizeusok, a kik vele valának, és mondának néki: Avagy mi is vakok vagyunk-é? 41. Mondá nékik Jézus: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.
Mint már ösztöke rámutatott, a grigori jelentése vigyázó, vagyis ezek az ún õrangyalok. A szeráfok pedig az angyalok egy osztája, mint a kerubok is. A grigori egy adott megbízatást, vagy felelõsséget töltött be, innen tehát a megnevezés.
A gigászi óriások az óriások elsõ generációja volt, akik irdatlanul nagyra sikeredtek.
Unom már, hogy meg akarod mondani mit hogyan értek és az miért hibás, amit szerinted Én értek. Erre jó példa az alábbi hsz-ed:
"Látom megy a Biblia fantasy kifestőként való használata, nagyfogú, nagyszarvú lények verekednek, tüzet okádnak... Holott már az első századi egyházatyáknak világos volt, hogy a vízi fenevad Rómát jelképezi, 7 fej, azaz 7 cézár, János idejében 5 már elesett (Cézár,"
Én ezzel tisztában vagyok, mert értem az alábbi szösszenetet:
Dán. 10 12. És monda nékem: Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, hogy szívedet adtad megértésre és sanyargatásra a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédid, és én a te beszédeid miatt jöttem. 13. De Persiának fejedelme ellenem állott huszonegy napig, és ímé Mihály, egyike az előkelő fejedelmeknek, eljöve segítségemre, és én ott maradék a persa királyoknál; 14. Jöttem pedig, hogy tudtodra adjam, a mi a te népedre az utolsó időkben következik: mert a látomás azokra a napokra szól.
Perzsia nép mégis van fejedelme, ami nem ember ezesetben mint ahogy aki ellene állott sem ember, hanem aki Dániellel szól (és neki segített Mihály).
Vagy:
Dán. 10
20. És monda: Tudod-é, miért jöttem hozzád? És most visszatérek, hogy küzdjek a persa fejedelem ellen; és ha én kimegyek, ímé Görögország fejedelme jő elő! 21. De megjelentem néked, a mi fel van jegyezve az igazság írásában; és senki sincsen, a ki én velem tartana ezek ellenében, hanem csak Mihály a ti fejedelmetek.
Ha van egy kis logikád láthatod, hogy minden népnek van külön fejedelme, aki ellen a megszólaló (gyolcsos férfiú) küzd és akinek segít Mihály fejedelem.
Szóval nem gondolom hogy kétszarvú köklopszok küzdenének egymással, hanem népek küzdelméről van szó (Görögország, Perzsia stb), de felettük angyalfejedelmek állnak, mégpedig egymással küzdő angyalfejedelmek. (szóval a földön zajló csata nem csak a földön zajlik, ha Dániel könyve igaz)
Hogyan jön ez ahhoz amit te írsz ? Hát te valami olyat képeztél le az írásomból, hogy "nagyszarvú lények" küzdenének egymással a földön, pedig ilyet nem állítottam. (főleg hogy csak idéztem a Jelenésekből)
Hanem, népekről küzdelméről van szó, akiknek vezetőik vannak. Persze Ez még nem zárja ki, hogy a földre vetett angyalok (sárkány és fenevad) megtestesült angyalok lennének, mint ezen népek vezetői(királyai). Hiszen te is azt mondod, hogy a fenevad egy a királyok közül (csak te a múltra vonatkoztatod), tehát egy konkrét személy nem pedig egy nép, és ő a feneketlen mélységből jön, nem akárhonnan.
Amúgy a preterizmus szerint ki a 8. (alias fenevad) ?
Sátán nem azonosítható Semjazával sem, lévén egy grigori szeráf. Semjaza maga is paráználkodott az asszonyokkal, két fia is volt tõlük, Hiwa és Hija, akik még az eredeti, gigászi óriások közé tartoztak.
Igen, az Azázel féle lázadás egy teljesen más, sokkal korábbi lázadás, mint az õrangyaloké. Az õrangyalok Isten angyalai voltak, akik vigyázták a földet és az embereket, de megbûvölte õket a nõk látványa. Csakis azok az angyalok lettek elzárva a mélységbe, akik ebben a lázadásban részt vettek, Sátán mind ma szabadon, mint dühöngõ oroszlán szaladgál (vagy repked) és keresi akit elpusztíthat, ahogyan seregei is ezt teszik. A fogvatartott angyalok pedig az azázeli csapat.
Valóban, az Engesztelés ünnepének rendkívül fontos jelentõsége van. Maga az ünnep a kürtök ünnepe és a sátoros ünnep közé eseik, aminek oka van.
A körtök ünnepe Jézus visszatérésének ünnepe, a sátorok ünnepe pedig a millenniumi országlástát szimbolizálja. Vagyis Kirsztus visszatérése után történik egy ítélkezés, illetve engesztelõdés. Krisztus megbünteti a gonoszokat (kecskéket), s a világ nemzeteinek maradéka pedig megtisztul a bûntõl azáltal, hogy minden bûnüket visszavetik arra, aki megtanította õket arra. Azázel volt, aki megtanította a háborút, a varázslatokat, ipart stb. vagyis azt a rendszert, ami alatt máig él az emberiség. Miután visszavetik rá a bûnöket, megtörtén az engesztelés és kezdõdhet Isten országa, egy teljesen új, az emberiség számára addig ismeretlen rendszer (az egyházban már ismerjük, meg is éljük, ezért mi szellemi uralkodók leszünk a Millenium alatt).
