E topik tág teret ad minden olyan gondolatnak, elképzelésnek, módszernek, ötletnek, bölcsességeknek, könyveknek, zenéknek, verseknek, képeknek, szabadidős tevékenységeknek, pszichológiának, filmeknek, természetgyógyászatnak, keresztény gondolkodásnak, mely fejlesztheti személyiségünket és szívünket, lelkünket nemesebbé, szebbé, jobbá, igazzá, bölcsebbé teheti.
Gárdonyi Géza: Mai Csodák.
A JÖVŐ TUDOMÁNYA. Befejező gondolatok a Mai Csodákhoz.
Melyik tudomány tette boldogabbá az embert, mióta az emberiség iskolákat állit és tanítókat hallgat? Melyik: a filozofia? a teologia? Matematika? Historia? Geologia? Geografia? Filologia? Nem én vetem föl ezt a kérdést először és nem én utóljára. Sokszor gondolok az ősidőkre, mikor még mindezeket a tudományokat nem ismerték, mikor az emberiség sátorokban tanyázott és barmot legeltetett; vadászott, halászott. Boldogabb-e most az élet? Nem, csak kényelmesebb. Mert az ősember nyugodtabban aludt a gyepen, mint mink a drótágyon és jobbízűt ivott a forrásból, mint mi a metszett poharakból. S talán emberség dolgában sem vagyunk különbek, mint azok a régi népek, akik megmosták a hozzájok érkező vándor lábát és testvérük gyanánt vendégelték meg a hozzájuk érkező idegent. Verekedtek? Háboruskodtak? Fosztogattak? Ha végigolvassuk a napilapok egy esztendei törvényszéki tárgyalásait, bizony azt látjuk, hogy latinul szólva: az ember ma is farkasa az embernek. A bűnök velünk jöttek át az őskorból a mai korba: sem a vallás, sem a társadalmi rend nem irtott ki egy bűnt se a világból. Hát az ember se nem boldogabb, se nem jobb, se nem emberebb, mint az idők kezdetén volt. De azért jó, hogy a tudományok vannak. Az a széditően temérdek tudomány megtanít bennünket arra, hogy az ember akármennyit tanul is, tudatlan marad. Hanem ezt sokan el nem hiszik. A bogár mindig a világosság felé röpül. Az emberi lélek is. Csak aki már kimerült a röpülésben, az tudja, hogy a világosság forrását elérni nem lehet. Csak aki már sokat tanult, az látja, hogy az elért világító pontnál, uj pontokat pillant meg az ember s a végső pont... Hol a végső pont? Az ember e kérdésnél rövidnek látja az életét. Menj végig a kerti uton: itt is, ott is egy szétesett szárny a holt bogár. Menj végig az emberi művelődés utján, fényes arcu halottak jelölik a törekvés egy-egy utvonalát. De azért nem riad vissza a következő század embere. Valami leküzdhetetlen erő kényszeríti arra, hogy felövezze ő is a tudomány szárnyait és emelkedjen és szálljon ő is a világosság felé, ha mingyárt tudja is, hogy csak előbbre jut, de nem az omegáig. Ki nem mondhatom, mennyire tisztelek minden tudományt. Ha lélek virágának tartanám az emberi arcot, a szobám fala csupa arcképpel volna tele. Azok arcképével, akik egy egy oszlopot, boltozatot, ablakot építettek az emberi művelődés épületébe. De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megitélésében. A tudományok között mégis a természettudományt becsülöm legtöbbre. Helyzetünk ismeretét e teremtés életvilágában. A föld ismeretét a fűszáltól a napig. A föld erőink ismeretét a rezeda leheletétől a világrázó mennydörgésig. Mi a természet ismerete minálunk? Az a kis csapás, amit az eke nyomában jár a gazdálkodó ember. Az az egynehány lapu, amit a patikus szárit az udvarán. Az az egynehány könyv, amely nyomorék magyarsággal unalmaskodik az iskolába járó gyermekeink asztalán. S végül egy budapesti lelkes kis tudós társaság törekvése, amely ötven év óta apostolkodik ugyan Magyarországon, de örökös pénzzavarokban sülyedezik. Hány ember van Magyarországon, aki úgy foglalkozik a természet mindenségének szépségeivel, mint ahogy a lombfűrészeléssel, versírással, akvarellfestéssel foglalkoznak, no meg a kártyázással. Ki van a mágnásaink között? Az egy boldogult Lázár Kálmán gróf volt, aki nemcsak puskahegyről nézte a természet életét. Ki van a papjaink között? Az egy Haynald nevét tudom mindössze. S a vagyonos, a ráérő osztályból senki, sőt mi írók, mi is csak parasztok vagyunk a tudománynak ebben a palotájában: ott vesszük le a kalapunkat, ahol fenmaradhatna és ott tartjuk fenn, ahol le kellene vennünk. Csak az az egynehány egyetemi professzor, a muzeumi tisztviselők, egynéhány patikus, meg egynéhány középiskolai tanár, szóval, akik ebből a tudományból nem annyira üdülnek, mint inkább táplálkoznak. De hogy is vizsgálná nálunk bárki is akár a magamulattából, akár a tudomány szeretetéből a természetet, mikor nincsenek nálunk olyan tudós emberek, akik a nagy közönség szemét erre fölnyitnák, akik apostolai lennének a legfőbb, legszebb, leghasznosabb tudománynak. Mutassanak nálunk egy elemi iskolai olvasókönyvet, amely velősen megmagyarázza, hogyan élnek az állatok, a bogarak, a növények? Akad-e olyan tanító Magyarországon, aki bevisz az iskolájába egy cserebogarat, elmondja a gyermekeknek, hogy az miképpen fejlődik évről-évre a föld alatt, hogyan búvik elő, mit eszik, miképpen lélekzik s hogy a kis bogárból szélmalmot csinálni micsoda hóhérkodás. Akad-e olyan tanító, aki elmondja s lerajzolja, hogyan fejlődik a csirke a tojásból, a fa a magból. Hogy mi az a kő, amelyiken a gyermek jár? Hogy mi a hó, mi a szél, mi a harmat, mik a csillagok s hogy micsoda szívet és lelket gyönyörködtető milliónyi szépség tárul az ember elé minden lépten-nyomon, mikor kimegy a falak közül a szabad ég alá. Mutassanak nekem egy középiskolát, ahol az ifjuság nem igának tekinti a természeti tudományok tanulását, hanem inkább gyönyörűségnek s kilépvén az életbe, magával viszi a természet élete iránt való érdeklődést. És mutassanak nekem egyetlen egy Magyar Tudományos Akadémiai kiadványt, amely a nemzet figyelmét csak egy fűszál iránt is fölkeltette volna. Az a rengeteg munkásság, amely ebben a köpűben folyik, csak magának a köpűnek gyűjt. A tudománynak azok a javai, amik ebben az országos intézetben fölhalmozódnak, holt kincsek. Pedig, hogy a mi nemzetünk mennyire szeret tanulni, arra nagy és ragyogó példa a M. K. Természettudományi Társulat folyton szélesedé terjeszkedése és erősödése. Ez a kis társaság többet tett a magyar művelődés fejlesztésében az utolsó harminc év alatt, mint a M. Tud. Akadémia az ő millióival az egész században. Én, aki magam is csak tudatlan csodálója vagyok a természet életének, fájdalommal látom, hogy a legszebb, ami szívünkhöz, lelkünkhöz, földi életünkhöz legközelebb álló tudomány, tanítók nélkül van a magyar földön. A paraszt mindennap látja a madarat, a pókot, a hangyát, a méhet, de nem ösmeri egyiknek sem az életét, az értelmét, a munkáját, a küzdelmeit. Látásból ismeri a virágot is, de még sem tud egyebet róluk, mint együgyű babonákat, amelyeknél sokkalta szebb és léleknemesitőbb a valóság ismerete. Nemzedék nemzedék után él és hal meg ezen a földön, annélkül, hogy az elméje ismerné azt a nemes gyönyörűséget, amely lépten nyomon kaleidoszkopikus változatossággal tárul föl a természet figyelője előtt. S e tekintetben paraszt a városi ember is. Mikor egy egy ünnepen ember ember hátán vonul ki a villamos kocsikon a zöldbe, mi gyönyörüséget találnak ott mást, mint a levegőt, a zöld lombok és zöld fű szemléletét? Ezek a városiak bizony még annyit sem tudnak, mint a parasztok, mert az iskolában tanult görög és latin neveket elfelejtették, a magyar neveket pedig nem ismerik. Ugy állanak vagy járnak a természet templomában, mint a csongrádi gulyás a királyi palotában. A virágtudomány, bogártudomány, mikroszkopia, csillagászat, geologia, teleszkopia, mindez a nagyközönségre nézve nincs. Linné, Cuvier, Lamarck, Darvin, Laplace, Helmholtz, Tyndall, Lyell, Virchow, Lubbock, Blanchard a magyar nemzet számára nem születtek és nem éltek. A teologia még ma is a régi elvénült könyvekből meríti a Teremtő Isten ismeretét s nem abból a tükörből, amely a végtelenségig ki van tárva örökké s a Teremtő erejét, elméjét és törvényeit a bölcsek nyelvénél érthetőbben mutatja és magyarázza. Segíteni kell ezen a szomoru hátramaradottságunkon. Lapokat, könyveket kell írni és terjeszteni az egész országban mindenfelé. Ponyván a népnek. Könyves boltokban az úri osztálynak. Iskolákban a gyermekeknek. Mindenfelé kell hirdetni a természet ismeretét, a tudományok tudományát, a legnagyobb, legszebb és leghasznosabb tudományt, amely viszszaadja az embert a természetnek és visszaadja elművelt állapotából önmagának. Ha elfogadjuk, hogy ismernünk kell a tudomány tapasztalataival is a természetet és hogy ismernie kell minden embernek, a tanításról és a tanulásról is kell gondolkoznunk.. Tulajdonképpen a szülői háznál kellene már a gyermeknek sok olyat megtanulnia, amit ma tizenhat esztendei iskolázás után sem tud. Csak a gyomot mondom az udvarban és a kertben szanaszét felburjánzó gazt. Hány ember van, aki ismeri? Hányan tudják, hogy e gaz között négy-ötféle halálos méreg, és haláltól megmentő orvosság terem. Meg a házi állatokat, a kerti hernyókat, bogarakat és férgeket említem még. Nem megismerhetné-e már mindezeket a gyermek a szülői háznál, ha minden apa és anya ismerné maga is. Nincs más mód, mint hogy az elemi iskolában, a népiskolában kezdjük meg a természeti ismeretek tanítását. Most úgyis átalakítják minden iskolának a munkarendjét. Elvetik a tanítás anyagából azt, ami nem az életre való, beillesztik ami a magyar viszonyoknak jobban megfelel. Nem tudom, gondolnak-e arra a közoktatásunk átalakítói, hogy a tanítók már a beszéd és értelemgyakorlatokban tárgyalják azokat a természeti ismereteket, amik a gyermeknek a mindennapi világából valók. Érdekesen és könnyen érthető módon kell ezeket előadni s mindig szemléltetve. Az állatok ismertetésében ne az legyen a fő, hogy hány a lába, hány a füle, hanem, hogy mi az élete és micsoda helyet foglal el a természet országában. Amit én e helyen az intéző férfiak figyelmébe ajánlok, az főképpen egy kis természeti gyűjtemény. Azt mondanám, legyen minden iskola a község múzeuma is egyuttal, de ezt bizonyára harsogó nevetéssel fogadják az iskolaszéki elnökök, elöljáróságok, sőt maguk a tanítók is. Bugactól Budapestig az egész országban. No, nem csodálkozom rajta. A közönség megszokta, hogy a múzeum szó alatt olyan épületeket és azokban olyan gyűjteményeket ismerjen, amiket nem annyira értelemmel, mint inkább bámulattal szokás megnézni. A mi Nemzeti Muzeumunk, ez a roppant költséggel összehordott és fentartott gyüjteménytár sem annyira az általánosságnak, a nemzetnek van berendezve, mint inkább a tudósoknak. A hazai meg a külföldi tudósoknak. Aki tudós fővel megy be, gazdagon megrakodva tér vissza belőle, az szent igaz. Hanem aki tudatlanul megy be, hogy tudatlanul jön is ki belőle, az is bizonyos. Látott mindent, de nem hozott ki a fejében egyebet, mint szédülést. A geologiai osztályban látható egy nagy aranyrög. Valami folyóban találták. Erre az egyre emlékezik mindenki, aki ott megfordult. Miért? Mert kincs? Nem, hiszen csak aranyozott gipsz. Kincs van ott más elég. Azért, mert ez az egyetlen tárgy, amely mellé magyarázó írást is ragasztottak. Vajjon ha mindenütt minden tárgyat egy ilyen tenyérnyi kis írás, vagy nyomtatás magyarázna, nem tizszerte, százszorta, ezerszerte többet érne-e a mi országos muzeumunk? Bizony akkor országos iskola is volna egyuttal, a természeti ismeretek és a történelemnek olyan iskolája, amelyben milliók tanulnának. Én ilyen kis magyarázatos természeti gyűjteményt gondolok minden iskolában. Kezdjék csak öt-tíz tárgygyal és bővítsék minden héten egy-két tárgygyal. De hogyan? A vidéki muzeumok alapításakor az első tárgyak, amiket behelyeznek, rendesen ezek: kővé vált fa, egy emberi koponya, penészes régi pénzek, rozsdás buzogány, hajdukard, néhány sírkő, kétfejű csirke spirituszban, egypár görbenyaku s kóccal kitömött csámpás madár, molyette vadmacska, elzöldült fehéregét, bőregér, obszidián, ametiszt, mészpátkövek, meg egynéhány összerepedezett régi olajfestmény hazafias kastélytulajdonosoknak a padlásáról. Nem ilyeneknek szeretném én látni a vidéki múzeumokat, sem a községi gyűjteményeket. A különösségek és egyetlenségek elvégre szintén megtakarítandók, de ezeknek az ismerete inkább a tudósoknak való, s ezért nem is ez a fő és a szükséges. A természet három országából azokat kell elsősorban szem elé rakni és magyarázni, amik a mindennapi élet keretéből valók. Amiket látunk, annélkül, hogy látnánk. Amik között élünk, annélkül hogy életünk mindvégig való lefolyásában megismernénk. Amiket mi földmivelő, gazdálkodó nemzet használunk, annélkül, hogy a szokáson és hagyományon kívül a tudományok fölfedezései és eredményei is okositanának bennünket. Ilyen elhelyezendő és magyarázandó tárgyak tehát elsősorban a növényországból: a gazdasági növényeink káros és hasznos bogarakkal, emlősökkel és növényi parazitákkal együtt. A közönséges mérges növények. A határban termő gyógyitó erejű növények és ha lehet a kereskedelmi növények, amelyek csak földolgozott állapotban jutnak hozzánk. Az állatországból: mindazok a határban előforduló teremtések, amelyek az embert hasznukkal vagy kárukkal érdeklik. Az ásványországból: azok a földek és kőzetek, amelyekből a község talaja alakul, az illető földek termőerejének magyarázatával. A virágféléket mindennap látja a nép, szebbnél szebb neveket is ad rájuk, de micsoda érdeklődéssel nézne meg egy kis virággyűjteményt, amelyre ez volna írva: "Ezekből a virágokból szed a méh legtöbb mézet." Vagy milyen érdeklődéssel olvasná például a farkasalma virágának a bogárfogását és a megtermékenyülésének a történetét. Aztán a nőket hogyan érdekelné a határban előforduló mérges és ehető gombák gyűjteménye. A mérges gombákhoz bizony egynehány sor példát is lehetne ragasztani, hogy hol és micsoda veszedelem fordult elő ettől meg attól a gombától. Az állatországból való gyűjtemény egy kis költségbe is kerülne. Azt hiszem egy krajcár jutna fejenkint minden évben mindenkire, ha például egy olyan gyűjteményt állítanánk össze, amely azt mutatja, hogy melyik bogár micsoda növényt eszik, hogy a fürkészdarazsak hogyan gyilkolják rendre a hernyókat, melyik madár mivel él és hogy melyik emlős állat mivel cselekszik kárunkra vagy hasznunkra. Egy kitömött bagoly amint a fiát eteti s a fészke tele egér, cserebogár és vakondok hulladékával. Egynehány pillangó amint tojik, a tojásból a hernyó, a hernyóból a báb lesz. - Ez is elfér egynehány kis papirosszelencében. Egy kakasnak vagy tyuknak dróttal összefűzött csontváza, - meg nem ismerné senki. Egy kép, amely a csirkének a tojásból való fejfödését magyarázza. Mindezt nem ördögség összeszedni s elhelyezni az iskolafalánál egy vagy több üvegszekrényben. A hazafias kastélytulajdonosok még tán egypár nagyítót is hozatnának s az alá filoxérát, penészgombákat, üszögöt s másfélét rakna a tanító. Haj, hogy olvasnák a tenyérnyi magyarázatokat szabad perceikben a tanulók! Hogyan beszélnék el otthon, amiket olvastak! S vasárnaponkint hogy tele lenne öreg nézőkkel is az iskola! Nektek méltóságos és nagyságos tudós uraim, nem tudom, van-e tapasztalatotok arról, hogy a mi népünk mennyire szeret tanulni. Nekem, aki falusi néptanító voltam (s ma is lennék, ha a magam szabadságával taníthatnék), van róla tapasztalatom. Egyszer eszembe jutott, hogy téli estéken a felnőtteket tanítom. Öreg ősz emberek eljöttek és mint a szomju föld az essőt, ugy hallgatták egy egész télen át az én természeti dolgokról mondott beszélgetéseimet. (Az egy föld forgása volt, amit nem fogadtak el s ebben is nekik volt igazuk. Én ugyanis fiatal ember voltam s olyanokra is kiterjeszkedtem, amik fölöslegesek voltak.) Az ilyen gyűjteményeket összeállíthatja maga a tanító, szinte költség nélkül. A gyűjtésre és preparálásra adjon utasítást egy ötkrajcáros kis füzet, - szívesen megírja akármelyik muzeumi alkalmazott. Magyarázó lapokat a Nemzeti Muzeumban kellene halommal készen tartani, hogy ahonnan amit egy levelezőlapon (s nem ám ötvenkrajcáros bélyeggel) kérnek, az azonnal menjen is. Ezeknek a magyarázó lapoknak persze nem a tudósok nyelvén kell írva lenniök, hanem a nép nyelvén. A görög és latin nevek, számok és száraz meghatározások maradjanak az Akadémián. Minden magyarázatnak úgy kell megirva lennie, hogy a hatéves parasztgyermek is megértse. Szeretnék még beszélni arról is, hogy a természeti tudományokat hogyan kellene a garasos ponyvahistóriák közé bejátszani. Valamikor arról álmodoztam, hogy minden tudományt általánosítani kellene, széjjelvezetni, mint a rétcsatornázást az egész országba, de ezt a tervet minálunk ma még csak humoreszk gyanánt olvasnák. Ma csak a természeti tudományokra gondolok, mert ez az első, amelyből minden más tudomány fakad. Ha a néptanítók és a nép között élő művelt emberek annyira tudják vinni, hogy minden faluban lesz egy kis magátmagyarázó gyűjtemény, már azzal is többet tettünk az általános nemzeti műveltség fejlesztésén, mint a lefolyt tiz század összes tudósai, papjai és tanítói.
A psziché teljessége - benne az egymást kiegészítő tudattal és tudattalannal - önszabályozó rendszert alkot. A tudattalan az idősebb, az ősi, az eredeti, belőle születik meg, emelkedik ki a tudat(os) a személyiségfejlődés során.
Jung a személyiség két fő irányulását (attitűdjét) különbözteti meg: extraverzió - külvilág felé való érdeklődés introverzió - a belső világ felé vonzódás
Ezen túl a tudatos én által irányított négy funkciót különít el: a gondolkodás az érzés az intuíció a külvilág közvetlen érzékelése
Bár ezen irányultságok születésünktől fogva adottak, mégis tőlünk is függ melyiket mennyire fejlesztjük ki életünk során. (A személyiség komplex fejlődéséhez mindegyik funkció és irányulás fejlesztése szükséges.)
Jung az élet első felének lélektani fő feladataként az adott konkrét világban való elhelyezkedést jelöli meg: a nemi identitásnak megfelelő párkapcsolat és a család kialakítása hivatásválasztás anyagi biztonság biztosítása beilleszkedés közösségekbe az egyéni karakter megtalálása az egó integrációs energiáinak kifejlődése után.
Az élet második felében nagyobb szerepet kap ( kell, hogy kapjon) a személyiség addig háttérben lévő oldalának megismerése, integrálása, a mélyebb belső értékek megtalálása, a szellemi élet hangsúlya. Az egó helyett a Self kezd lassan a személyiség központjává válni. Létrejön az egó-Self tengely.
A psziché szerkezete
Jung felfogása szerint a psziché valamennyi tudatos és tudattalan pszichikus folyamat összessége, szemben a lélekkel, amely bizonyos személyiségjelleggel rendelkező funkciókomplexum. A psziché mikrokozmosz, amelyen belül az éntudat csak egy körülhatárolt szeglet, amelyet a tudattalan mint valami határtalan körülölel.
a személyiség legkülső burka a perszóna (szerepszemélyiség: milyen akarok lenni)
mögötte található a tudatos én, mely a tudattalannal érintkezik
az árnyék (a perszóna kvázi vetületeként a tudattalanban) tartalmazza a tudatos én által elutasított, elfojtott lelki tartalmakat (milyen nem akarok lenni)
a személyes tudattalan individuális élet során szerzett élmények, tapasztalatok a környezeti interakciók tudattalanba süllyedt részei
a kollektív tudattalan, mely az ősi kollektív emberi örökséget hordozza magában itt találhatók azok az ősképek (archetípusok), melyek egyfajta "szellemi szervek" potenciális működési mintaként az emberi sors meghatározói
az animus ill. anima, mint a tudattalan ellenkező nemű lélekképe(i) egyrészről a kollektív tudattalan ősképei által meghatározottak másrészről az egyéni élet személyes tudattalanba süllyedt élményeiből áll össze
a központban található a Self (Selbst), az Ősmag, az Ősvaló a személyiség integrációs központja tudattalanbeli ősi forrása a központi önszabályozás centruma (nagy-Én, mélymag, isteni én, istenarcúság, ősforrás)
1. Várnám írásotokat a hit, hiedelem, habitualizáció kérdéskörben. Érdekelne. Komoly előadásanyagok, linkek, jegyzetek, írások betételét megköszönném a témában.
2. Én azt fontosnak vélem, hogy nem problémáink vannak, hanem feladataink. Kellenek a feladatok, kihívások, lehetőségek. Lehetőségek arra, hogy fejlődjünk. Nem problémaként felfogni valamit, hanem feladatként. Szerintetek?
Nagyon rosszul látod. A dogmák senkit sem kötnek. A saját belső butaságuk köti az embereket. Teljesen mindegy hogy ki milyen környezetből vagy vallási nevelésből indul, az számít hogy van-e belső igénye rá hogy tovább lásson, mint amire eddig lehetősége volt. Ez nem függ semmitől, csak a saját személyiségétől.
A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából
Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, a ház elé ment, onnan kiáltott, nehéz kontyát lebontotta, szőtt abból sűrű rengő fátyolt, bokáig-érő drága leplet, szőtt súlyosan-lobbanó palástot, fekete-rojtos zászlót a szélnek a tűz-lucskos, vér-szagú alkony. Ujjait csillag-kacsokba fonta, arcát a hold habja bevonta és úgy kiáltott édes fiának, mint egykor édes gyermekének, a ház elé ment és szólt a szélnek, szólt az énekes madaraknak, szólt a szerelmes vadludaknak, odaszólt a didergő nádnak, a holdban-lebzselő krumplivirágnak, a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak, a kutat-árnyazó kis ecetfának, odaszólt az ugráló halaknak, a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak: hallgassatok madarak, ágak, hallgassatok, mert fölkiáltok, hallgassatok halak, virágok, hallgassatok, mert szólni szeretnék, hallgassatok föld mirigyei, vibráló-uszonyok, égi-ernyők, csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás, atomok mélyéből szívárgó zajongás, érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak hallgassatok, mert fölkiáltok, fölkiáltok az én fiamnak! Édes fiát az anyja hívta, gyűrűzve szállt föl sikoltása, szállt a mindenség-csigatekervényben, oldala megvillant a fényben, mint halak zsíros-pikkelyes háta, utakon fém, só lázadása, Édes fiát az anyja hívta: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád! Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édes-öblöd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hűs forrásod, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te emlék-emlőd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hervadt-sátrad, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te félig-vak lámpád. Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm, csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm, a combom, lábam-szára, a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok, szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés, megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok, a villany is rossz, megüt az áram, eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén, az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák, veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas, vizenyő-indáktól érik a lábam, csomós, lila növényzet borítja combjaimat, lábujjaimon csont-épületek nőttek, kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós, csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek, minden ágam búcsúzni készűl, beteg, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, mert én csak révülök, szikáran betölt a benti-látomás, szikrázik a korhadt, deres szerveken, mint kerítésen lógó fagyott ingeken a tél-reggeli kakaskukorékolás, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, a dolgoknak adj újra elrendelést, a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, akinek, fiam, te jól ismered, tarkója, s állkapcsa között két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok és nem-földi dolgokat látok ezekkel. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, igazíts el mindent a lélekzeteddel. A fiú ezt meghallotta, fejét hirtelen fölkapta, szimatolt tág orr-vedrekkel, lüktető lebernyegekkel, fülelt erezett fülekkel, síró hangra egész-testtel, mint vadász nyálkás léptére, erdő-tűz kondor füstjére, mikor a füst szövetében sír az erdő, vinnyog kéken. Egész fejjel fordúlt arra, hogy a régi hangot hallja, s érzett ekkor riadalmat: meglátta farán a gyapjat, osztott patáit meglátta, gyopár-csülkeit csudálta, s ahol liliom világít szőr-erszényű bak-almáit. Futott a tóhoz robogva, szüggyel a lombot kotorva, teste már habos csatakban, fehér tajték földre csattan, két-pár fekete patája, virágot sebez halálra, gyíkocska mállik alatta, hűl toka-szakálla, farka. Amikor a tóhoz érne, ránéz holdfényes vizére: vízben rezeg holdas bükkfa, tóból szarvas néz rá vissza! Most látja csak, karcsú teste vastag szőrrel van befedve, fedi szőr a térgyét, combját, rojtos-ajkú vesszőtokját, feje agancsot rügyedzett, csont-ág csontot leveledzett, arcát állig szőr borítja, ferde-vágatú orrlikja. Fának veti dús agancsát, nyakát hurkás erek fonják, toporzékol, magát töri, szeretne már kiáltani, de csak szarvasé a hangja, amit vissza-hall az anyja, hullatna fiúi könnyet, nem-látni fúj vizi-szörnyet, hogy a szuszogás-örvényen megragyognak vizi-éjben virág-uszonyú halacskák, buggyant-szemű gyémántocskák. Mikor a víz tolla csappan szarvas áll a hold-habokban. A fiú most vissza-kiáltott elbődűlt nyakát kinyújtva, a fiú vissza-kiáltott, szarvas-hangon búgott a ködben: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, anyám, édesanyám, ne csalogass engem, anyám, édesanyám, fölnevelő dajkám, anyám, édesanyám, szép habos forrásom, növesztő-lakásom, nagy-rügyű csecsbimbóm, fagytól-óvó sátram, anyám, édesanyám, ne kívánd jöttömet, anyám, édesanyám, selyem-virágszálam, anyám, édesanyám, aranyfogú madár, anyám, édesanyám, ne csalogass engem! Ha én visszamennék, szarvamra vennélek, szarv-hegyről szarv-hegyre dobálnám a tested, ha én visszamennék földön görgetnélek, eres kis emlődet patámmal megtörném, szarvval szurkálnálak, foggal harapnálak, ágyékod taposnám. Ha én visszamennék, anyám, édesanyám, lelked kiontanám, nagy zöld legyek dongnák, csillagok ámúlnák virág-szerveidet, akik pedig engem bőven melengettek, zsíros ragyogással, meleg-áramlással, mint lágy szuszogással Jézust a kis barmok. Anyám, édesanyám, ne akarj te engem, bizony holtra válnál, amikor meglátnád fiad közeledni. Szarvam minden ága tekert aranyperec, szarvam minden gallya karos gyertyatartó, szarvam minden hegye szép ravatal-gyertya, szarvam minden lombja aranycsipke-oltár. Bizony holtra válnál, ha látnád az égen röpülni a szarvam, mint halottak napján fénylő nagy temetőt, gyertyaláng-leveles kő-fát, a fejemet. Anyám, édesanyám, ha fölkeresnélek: téged pörzsölnélek fekete csutakká, égetnélek zsíros fekete agyaggá, téged megsütnélek szenes húscafattá. Anyám, édesanyám, ne kívánj te engem, ha én visszamennék téged fölfalnálak, ha én visszamennék házadat földúlnám, a virágos-kertet ezer agancs-ággal össze-kaszabolnám, kitépném a fákat szarvas-fogaimmal, kiinnám a kutat egy nagy kortyintásra, ha én visszamennék házad fölgyújtanám, akkor kiszaladnék a temetőkertbe, hegyes puha orral, mind a négy patámmal apámat kiásnám, föltépném fogammal koporsófödelét, csontjait kiszórnám! Anyám, édesanyám, ne csalogass engem, nem mehetek vissza. Ha én visszamennék halálod okoznám. Szarvas-hangon a fiú így kiáltott, s rá vissza-felelt, szólva az anyja: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába, ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában, adok meleg tejet tiszta pohárból, tüzeshasú békákkal ijesztő, zöld óriásvarangy-pislogású pincémben bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe, dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat, sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt mellükön, mint a haldoklók szája, napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot, lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja. Jaj anyám, édesanyám, nem mehetek én oda vissza, ne adj nekem te fonott-kalácsot, édes kecsketejet virágos pohárba, ne is vessed meg süppedősre ágyam, ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét, borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára, a vöröshagymákat fond be koszorúba, tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek. Számban a meleg tej csak ecetté válna, a kalács előttem kő-teknőccé válna, borod poharamban piros vérré válna, dunnád minden pelyhe válna kék lángokká, itató kis bögréd kék kard-liliommá. Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám, a szülői házban nincsen maradásom, nekem a zöld erdő lehet csak lakásom, gubancos nagy szarvam nem férne házadba, temető-agancsom nem fér udvarodba, az én lombos szarvam dübörgő világ-fa, csillag a levele, tejút a mohája, csak szagos füveket vehetek szájamba, első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba, nem ihatok én már virágos pohárból, csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból! Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam, szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan. Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam, mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan? Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam? Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan. Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted, bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál, szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod, emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél? Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom? Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott, kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat, mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi, mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti. Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember, azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba, de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről, Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak, jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng, Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők, belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt, hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték, reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd, kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd. Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak. Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek, egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott, mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott, mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva, fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál, fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár, fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel, fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat, fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad, kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva, tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe, tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák, kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák, húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny, tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények, fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk, s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok, két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden, a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk, mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták. Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat, hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak. Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, hagyd azt a kő-világot, kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények, vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred, rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza. Ott állt az idő hegygerincén, ott állt a mindenség torony-csücskén, ott állt a titok kapujában, szarva-hegye a csillagokkal játszott, s szarvas-hangon a fiú így kiáltott, vissza-kiáltott szülő-anyjának: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, száz sebem kiforr szín-arannyal, naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben, naponta meghalok három-milliárdszor, naponta születek három-milliárdszor, szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek, fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek, minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem, minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része, galaktika-fürtök agyam egy sejtése. Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám: kiteríthetsz majd a szülői-házban, eres kezeiddel megmoshatod testem, mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal. S majd ha a húsom bomlik széjjel, bűzben és virágban rothad a testem, akkor leszek véred-ivó magzat, akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám.
Én azt fontosnak vélem, hogy nem problémáink vannak, hanem feladataink. Kellenek a feladatok, kihívások, lehetőségek. Lehetőségek arra, hogy fejlődjünk. Nem problémaként felfogni valamit, hanem feladatként. Szerintetek?
1. Ki mondta, hogy ez a téma? Olvasd el a topikleírást. Én mint szakember, teljesen tisztában vagyok vele, hogy miről akarok írni, és ebbe, mint tapasztalható, IGEN NAGY MÉRTÉKBEN jelen van: bölcsesség, vallás, filozófia, elmélkedés. Amit említettem, az csak két kérdés volt, könyörgöm. De ha nem akarsz írni, akkor ne írjál. Szomorú, hogy a moderáció akadályoztat a fórumban való akadálytalan részvételében...
2. Én még nem kaptam itt tippet a 100 nevütől, pedig az lenne a feladata, hogy írjon ide.
Ki mondta, hogy ez a téma? Olvasd el a topikleírást. Én mint szakember, teljesen tisztában vagyok vele, hogy miről akarok írni, és ebbe, mint tapasztalható, IGEN NAGY MÉRTÉKBEN jelen van: bölcsesség, vallás, filozófia, elmélkedés. Amit említettem, az csak két kérdés volt, könyörgöm. De ha nem akarsz írni, akkor ne írjál. Szomorú, hogy a moderáció akadályoztat a fórumban való akadálytalan részvételében...
Nem lenne ez rossz téma, de az ilyen jellegű kérdéseket már számos topikban számtalan módon körbejárták, megvitatták, szétszedték, kritizálták és bonyolították, majd elfelejtették újabb, izgalmasabb konc után nézve, hogy aligha találsz olyan embert mostanában, aki szívesen társalogna veled ezekről a dolgokról.
Földtôl eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegôben semmi pára, a csilló könnyûség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölôdzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az ôrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szôtt a mult szövôszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gôzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esôt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belôled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért ôrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szôke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledôlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedezô szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Továbbra is szívesen várnám filozófiai kérdéseimre a választ. Visszatérve a témánkhoz, tehát én nem a művelődésről beszélek. Továbbá a nevelés mindig külső erőforrás a személyiségre, az oktatás pedig társadalmi professziókra készít fel. Én viszont valami teljesen másról beszélek, mely érinti a művelődést.
A beszélgetés, a társas kapcsolatok, a mély őszinte beszélgetések szintúgy fontosak. Továbbá ha szándékainkat megosztjuk másokkal, gyakran nem sejtett forrásból kaphatjuk meg a szükséges segítséget. A közösség, a közös dolgok szintúgy jók. De akár egyedül, akár közösségben vagyunk, konyhánkban főzzünk szeretettel, együnk úgy, mintha imádkoznánk, s adjunk időt az egészséges, jó emésztésre.
A természetben való séta, erdőkben, víznél, hegynél tett kirándulás véleményem szerint fejlesztheti a személyiséget. Rádöbbenhetünk dolgokra, elmerenghetünk az életünkön, és gyakran így jön válasz egy-egy megoldandó feladatunkra. Segíthet Istennel kapcsolatot teremteni, és a természetben felfedezhetjük Istent. A friss levegő, a természet illata a szervezetnek is jót tesz, a lelket pedig feltölti. A fák, a virágok látványa is lelkileg feltölt. Segít a harmónia megteremtésében. A harmónikus személyiség pedig már nem teljesen tehetetlen a külvilággal szemben, mert ismeri a saját erőit, Isten erőit, és tudja hol végződik ő, hol kezdődnek mások. A belső harmónia pedig megindítja az öngyógyítást, ami minden élőlény sajátja. A meditáció, az elmélyülés, az imádkozás mind-mind magasabb síkra emelik a szemelyiséget. Kialakul a belső harmónia, amely védelmezi őt.
Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas-
Küldd néki töretlen álmodat, míg magad vagy a vadász, meg a vad, nem szûnhet kerge futásod. Gyõznöd se lehet, veszned se szabad: a hályogos sürüség alatt vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj, lehunyódik a táj- az üresség öntözi szélét! A rét, a liget itt mind a tied, de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Madárka sír, madárka örül, néz a hatalmas.
A mult se pihen: új percek méreg-csöppjeiben elomolva õrzi részét. A holt vadlúd, bár tolla se lebben, röpül a zúgó szárnyu seregben s röptében üli fészkét.
A jövõ nem vár, elõre arat: a most ömlõ sugarak a holnapi gyermek rózsás bõrérõl csiripelnek.
Ne kérd a veremtõl jussodat. Te vagy a vadász és te vagy a vad s távol, a hatalmas: az is te magad. Õ odafönn merev csillámu közöny, és sorsba burkolt lénye idelenn rengés, mely sohasem pihen, s a két arc: az Igaz és a Van összefordul mámorosan, mint a Nap meg a tenger nézi egymást ragyogó szerelemmel.
Küldd néki töretlen álmodat! mert szived éber-álma, mint légen a pára, átlódul a pályán s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas-
Kereplõként ûzöd körbe magad, rab vagy, de keserved álma szabad s igazad az álom, a röpke! A szikla, ha rávésed jajodat, többé nem szikla: élõ te-magad s föllibben a fellegekbe!
Kinyílik a táj, lehunyódik a táj- az üresség öntözi szélét! Sugarak izzó füzére alatt meglelheted százszor sirodat, mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Szél körme kapar a sír körül, és vallat a fény, a hatalmas.
Te vagy a vadász és te vagy a vad s a pálya is, minden te magad -madárka sír, madárka örül- piros gerendák közül kidagadva tág szemmel nézel magadra.
||.
Rikolt a páva veled, tipeg az éjbe veled, elveszti nyúlt vonalát a futórózsa veled,
odafönn villámló kútnál remegõ gyöngy közt aludtál- kikkel egy-éjbe jutottál, mindannyival oda futnál.
Rikolt a páva veled- rád-kúszó rózsa remeg, a mezõ nyers illata nedves csókjára pereg.
Sír a liliom, a sáska is- hogyha lehetne, szánna is. Csak a könny csorog a szirmon, a fán- ki merne sírni igazán?
Ki merne súgni neked arról, hogy mi lett veled? melyik ég rejti helyed? õrzi-e gyöngyeidet?
Ki egét elhagyta, lássa: habos örvény a lakása, fedelének éj az ácsa sötétség a kalapácsa.
Tipeg a páva veled, remeg a rózsa veled, fáradtan rád-hajlanak, megosztják alvó-helyed.
Itt minden örömbe bogárka vész, s a fájdalom mélye tiszta méz. Hét szín mozog itt és hang-özön: egyetlen, arany csend volt odafönn.
Színek közt gyúl a szemed, hangok közt zsong a füled- kivánsz-e bucsuzni, mondd, vagy itt lenn jobb a helyed? Odafönn villámló kútnál remegõ gyöngy közt aludtál- remegõ gyöngy közt a kútnál tán már aludni se tudnál.
Hegyekkel játszik az út, a tücsök dobja pereg, rád-kúszó rózsa remeg. Rikolt a páva veled-
Lehelletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban õrzi a sötét.
Jégszirmos hegyeken át, csatakos völgyeken át kérlelem, keresem: ápolná kegyesen sápadt kis mécsesem fénysugarát.
Ide se lát! Ide se lát! Alszik és álmában épít ablaktalan tükör-palotát!
Hasztalan üldözöm zajban, csendben, nem érem el soha: itt van bennem, vad futásommal õ ûzi magát, mécsesem fénye az õ kicsi foglya, vézna, ijedt fény, mégis beragyogja a végtelen tükör-palotát.
Rögökön, fellegen, kék vidéken sietõ léptemmel el nem érem: szivemben szövöget napokat, éjeket a kinti sokszinû szõnyeget benn szövi mind, bennem szõtt szõnyegen odakinn keresem, míg ezer mintája szüntelen körbe kering.
De néha meglátom -igaz-e vagy álom- mikor a kerek táj télbe hajolt s a jeges réteken minden csak sirverem s lenn fekszem, földdé vált fekete holt. Homályos tereken, idegen egeken sebzetten bukdos a légen által és rekedt, színtelen víjjogással lezuhan a jég alá! lezuhan a jég alá! A mélység föllazul, villogó gyöngy-habot ont és megint elsimul, és minden fekete, holt.
Lehelletét Szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban õrzi a sötét.
Jég alatt, nem-múló percemen át õrizem simuló pille-porát. S a fényben szûntelen szaladó éveken tû-fokon csókolom ujja nyomát.
Felvezetőmben mondhattam volna a művészetpszichológiát is, a művészeti nevelés hatásrendszerét, az empátia és művészetek kapcsolatát, a beleélés lélektanát, az esztétikai nevelést, vizuális nevelést is. Azonban ötrülnék, ha az alább említett kérdésre írnátok hozzászólásokat. :)
Ottlik Géza szerint "a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni. Nem újrateremteni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig."
Igaz. Azonban van aki azt állítja, ha megnézzük az evolúciót, csak azok maradtak fenn, akik képesek voltak a környezethez való alkalmazkodáshoz. Nos? Szerintetek?
Ami a személyiségfejlődést illeti, egyetértek Veled, de ennek szerintem egy konkrét hithez vagy valláshoz semmi köze, hiszen minden vallás valahol erről szól.
Én nem a művelődés szót használnám, hanem a kultúra, Cicero szerinti értelmezését: A lélek megművelése. Azért nem művelődés, mivel nem az iskolán kívűli tanulásról, művelődésről írtam: például olvasok történelem témában könyveket vagy nézem a Spektrumot... Ez a művelődés, de én a személyiség fejlődéséről írtam. Olvasd el újra a topikindító szöveget. A bennünket ért pofonok, megpróbáltatások is fejleszthetik személyiségünket. Tapasztaltabbá, bölcsebbé válunk általuk. Vagy a találkozások az életünkben. Emberekkel való találkozásaink, élettörténetek (interperszonális klinikum). Játszmák megoldásaira figyel, konfliktusmegoldásra. Vagy a barátságok, azok megpróbáltatásai. A család. Apánktól kaptt simogatások, pofonok. Érintkezések: személyiségek találkozásai. Bölcsességeket, bölcs idézeteket olvasni. Filmek, melyek részint tanító jellegűek, részint érzelmeket adnak: meghatódás, átélni mások szenvedéseit, örömeit. Ugyanígy a zene. Könyvek. Továbbá meditáció, csendben gondolkodás. A művészetek. Fejlesztik bennünk az érzéseket. A velünk átélt történések megtanítanak a mély érzésekre: empátia, más emberek segítése, szeretet. Önképzési, világnézeti változások bennünk. Melyek az emberiség számára pozitívak, segítő szándékúak. A személyiségeddel szabadon rendelkezel. Magunkat építeni. Fejlődni a hitünkben, fejlődni Krisztusban. Megbocsájtás. Kedvesség. Szeretet. Törődés. A természet is ráébreszt bizonyos dolgokra. Az emberről történő gondolkodás paradigmája. Stb.
Mégis, hogyan gondolodtad el a saját elveid szerint a személyiség fejlesztését, ha nem tanuláson, művelődésen, mások gondolkodásmódjának megismerésén és megértésén keresztül? Melyek azok a 'kicsit más aspektusok'? Miért úgy írtad akkor a topikbevezetőt, ahogy? Mikor lehet felismerni, ha fejlettebbé vált a személyiségünk?
1. Ezzel pedig én nem értek egyet. Ugyanis már nem a középkorban élünk. A katolikus hívők is néznek filmeket, járnak szórakozni, de persze tudják mi a helyes és mi nem. Én is katolikus családban nőttem fel. Mindazonáltal én nem művelődésről írtam, hanem a személyiség fejlődéséről, ami egy kicsit más aspektusból tárgyalja a művelődés fogalmát.
2. Megemlítődött korábban a szex. Nos, az inkább a közérzetünket javíthatja és lazíthat. Va egy topik a ValFil-ben, az Elmelazítás, inkább oda való a téma. Bár nem is annak hívnám, mivel fontos dolog, jó közérzetet is biztosíthat számunkra. Mindamellett, hogy a Kedvesünkkel tegyük. Isten ajándéka ez is, de nem szabad visszaélnünk vele.
Ezzel én nem értek egyet. Éppen hogy a hívőket, különösképpen a katolikusokat kötik abban a dogmáik, hogy szélesedjen a világnézetük, behatóbban képesek legyenek megismerni a körülöttük lévő világot, hiszen már eleve beléjük nevelték, hogy a világnak ilyennek kellenie, mert... Így aztán többségük számára értelmetlen, sőt, káros a tanulás, hiszen aki olvas, művelődik, óhatatlanul olyan ismeretekkel fog találkozni, amelyek alapjaiban különböznek az általa ismert, és elfogadott világképtől. Ilyenkor vagy ostobaságnak fogja fel, vagy megpróbálja a saját világképéhez torzítani, ami természetesen ismét csak ahhoz vezet, hogy amúgy nyilvánvaló dolgokat hamisan fog értelmezni. Nem véletlen, hogy nem volt a Földön még egy olyan vallás, amely annyira és olyan kegyetlenül üldözte volna a megismerésre vágyókat, mint a katolicizmus.
A lényeg, hogy rájöttél. Van egy tanuló időszaka az embernek.. Én szeretnék fejlődni Krisztusban, Ő a példaképem, és nem valami hálivúdi sztár. Számomra rendkívűl fontosak a belső értékek. Ugyanakkor az ember olyan, és én is, hogy szeretne egy jobb életet is, tehát én nem tagadom, van bennem világi rész is. Ám mi élhetünk a világban nyugodtan, csak ismernünk kell az értékeket, értékrendet és a mértékletességet.
Ha az ember hívő, még inkább törekszik arra, hogy személyiségében is fejlődjön.
ez így van, és hozzátenném, hogy amennyiben vallásos is, akkor egyáltalán nem törekszik rá. magam vagyok a példa, 30 évem, melyből az első 24-et elb*sztam.
