Az alábbi cikket a Klubhálón olvastam. (www.klubhalo.hu). Azt hiszem, alkalmasabb topicnyitót nem is lehetett volna találni.
Monnyon le!
Megmondom őszintén, most már nálam is betelt a pohár, és én is azt mondom, amit egyre többen hangoztatnak: monnyon le!
Valóban le kellene mondania! Tudom, erős szavak, de nem érdemes mellébeszélni: nem téved nagyot, aki úgy fogalmaz, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság talán legalkalmatlanabb közjogi méltóságát tisztelhetjük Önben.
Utólag belegondolva, már a megválasztásának körülményei is annyira furcsák és különösek voltak, hogy óhatatlanul is magukban hordták azt, amire most keserű szájízzel kell gondolnunk. Mert, ahelyett, hogy polgári neveltetésére, ízlésére, de legalábbis a háborgó gyomrára hivatkozva felháborodottan visszautasította volna az Önt a pajzsukra emelő vakondokok támogatását, elfogadta a tisztséget.
De ha már, a finoman fogalmazva is fura körülmények ellenére elvállalta, azért is le kellene mondania, mert nem túl gyakori, ám annál szerencsétlenebb megszólalásaival rendre ütemet tévesztett. Amikor szólni illett volna, akkor hallgatni méltóztatott, amikor csöndben kellett volna maradni, akkor megszólalt.
Mélyen hallgatott a vakondokozásnál, a szerver ügynél, és akkor sem volt egyetlen szava, amikor a Vezénylő Vakondok azt mondta: oszt jónapot!
Megszólalt viszont az önkormányzati választások estéjén - akkor, amikor még nem lehetett tudni, mi lesz a végeredmény. Rosszat szólt és rossz időben – azóta már talán Ön is rájött erre.
2006. október 23-án azután megint hallgatott. Pedig lett volna mit mondani, de Ön, tudjuk, nem egy szószátyár típus. Bizonyára ennek tudható be, hogy nem utasította rendre a magukat forradalmárnak és nemzetnek hazudó garázdákat. Nem volt egyetlen szava sem azokhoz, akik bátorították a csőcseléket, békés tüntetőknek állítva be őket. Akik, mint tudjuk, olyannyira jámbor járókelők voltak, hogy két kődobálás között Rilke verseinek rímképleteiről vitatkoztak. Sajnos, a csendes többség elkorcsosult hallószervei ezekből a finom érvelésekből és míves értekezésekből csupán annyit hallottak: Gyurcsány takarodj! (Időnként persze előadódott némi kis zsidózás is, de méltatlan lenne hozzánk, ha ezt is megpróbálnánk az Ön nyakába varrni!)
Egy normális, demokratikus országban, ennyinek elégnek kell lennie ahhoz, hogy Ön lemondjon. Pedig még nem is szóltunk arról a szégyenteljes menetről, amelyet Ön vezetett a Bem szobor felé. Amikor az Ön mögött menetelők szájából a „Gyurcsány takarodj!” kiáltásokat hallotta, megint elmulasztott valamit: hátrafordulni. Hogyha már szólni nem akaródzott, legalább megnézze, kik azok, akik követik.
Monnyon le Elnök úr azért is, mert egy olyan politikai kultúrát honosított meg ebben az országban, amelyről joggal reméltük, már a múlté. Tudja, mire gondolunk: arra, hogy március 15-én nem tetszett kezet fogni Fekete Jánossal. Aki, talán nem túlzunk, hosszú munkássága alatt nagyságrendekkel többet tett ezért az országért – ha úgy tetszik, nevezzük hazának, vagy nemzetnek, – mint Ön.
Ekkor még hihettük: mindössze modortalanság, faragatlanság, pillanatnyi hangulat, rosszul értelmezett magyaros virtus volt az, amit elkövetni méltóztatott.
Ma már, október 23. után tudjuk: iskolát tetszett teremteni. Fél évvel később, a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen már kilencen nem fogtak kezet a miniszterelnökkel és a házelnökkel. Annyi bátorság nem volt a kilencekben, hogy visszautasítsák a kitüntetést – talán beleszámít a nyugdíjba – ám a kézfogás elmaradt.
Ez a stílus korábban nem volt szokás a Harmadik Magyar Köztársaságban. A kilencek ezt látták valahol és valakitől. És ez a valaki Ön volt. A kitüntetést elfogadni, de a kinyújtott kezet nem: stílus, neveltetés, gyerekszoba kérdése.
És, biztonsági okokra hivatkozva nem méltóztatott elmenni az ötvenhatos emlékmű avatására, a Felvonulási térre. Ahol, a sajnálatos események ellenére, a miniszterelnök mégiscsak megjelent. Pedig, ismerve az előzményeket, neki is lett volna mire hivatkoznia.
Igazuk van azoknak, akik elégedetlenek azzal a vezetési stílussal, amellyel ezt az országot képviselni méltóztatik!
Elnök úr, monnyon le!
Föld S. Péter
|
