Lehet-e egyáltalán, és ha igen, hogyan küzdeni az alkoholizmus ellen? Mit lehet tenni, ha ez a fő probléma, de mellette még gyógyszer és cigarettafüggőség is szerepet játszik? Elmesélem a saját történetem, hátha lesz rá valakinek ötlete (azon túl, hogy hagyjam ott ŐT...)
A férjem még mindig rehabilitáción van. Örülök neki, de nagyon félek attól, hogy mi lesz, ha kijön és elkezdünk újra normális életet élni. Vissza fog-e esni, ha igen, hogy tudjuk kezelni? Ha visszaesik, érdemes-e még egy esélyt adnom neki? Vagy eljöhet-e az a pont az életemben, amikor azt kell, hogy mondjam, hogy a szerelem már nem elég? Annyi kérdés motoszkál a fejemben.
Nagyon sajnállak, hogy ilyen alkoholista édeapád van.
Nekem hálaistennek nagyon jó és józanéletü édesapám volt, és ami nagyon fontos a férjem is az.
Ami nagyon elszomorító a lányomnak meg olyan férje, hogy megitta a magáét, de nem volt alkphplista, mégis segitségnyújtás nélkül hagyta meghalni a lányomat.
Öt napon keresztül nem hívott hozzá orvost és minket sem értesített.
nem gondoltam volna h még rajtam kivül ennyi elkeseresett ember éli igy hétköznapjait ,mint én és édesanyám.16 éves vagyok de ugy érzem, h sok olyan dolgot meg éltem amit egy ilyen koro gyerek még nem élt meg......igaz ezt soha nem is kéne ...... a meséltek alapján édesanyám amikor megismerkedett apámmal, rendes ,udvarias embernek ismerte meg.hosszu ismertség után összeházasodtak és megszülettem én.de lassan honapok mulva megváltozott és már nem az az ember volt akinek azelött mutatta magát.kiskromtol kezdve emlékszem rá, egészen pici kislány voltam ,de mégis tisztán látom magam elött, a mindenapi veszekedéseket és csapkolodásokat.igaz ami igaz arra nem ugy emlékszem vissza mintha nagyon nagy trauma lenne, mert még nem fogtam fel ésszel h ez nem is normális állapot.mindig szegény anyukámmal veszekedett akkoriba hol azért mert nem volt pénze ,és nem volt miböl vedelnie ,hol csak azért mert nme volt más dolga csak az h anyát terrorizálja.ahogy nöttem fel egyre jobban én is ''szurtam'' a szemét.folyamatossan belém köt ,nem tetszik neki semmi amit csinálok és mindenbven keresi a hibákat.nem hagy békén élni minket.idöközben rájöttem h ezt az miatt is csinálja, mert egy jelentéktelen ember, és rajtunk éli kimagát ,mert élvezi h van 2 olyan ember aki fölött tud ''uralkodni''.az ilyen emberek igaz ha lehet öket annak nevezni,imádják azt ha valakit megfélelmithetnek.16 éves vagyok és az idegeim kivannak......pszihologushoz járok és nyugtatokat szedek.és minden nap arra ébredek h milesz ma.de tenni nagyon nehéz az ilyennek ellen sajnos.mivel ha rendört hiv az ember azok se csinálnak semmit amig vér nem folyik.kérlek szépen mindenkit aki ilyen helyzetben van sürgössen cselekedjen ameddig nem késö,higgye el nekem h a gyereke életét teszi tönkre egy életre.mivel már az élete kezdetén megszenvedett.én is zsufolásig vagyok a sok szörnyü emlékekkel amik örökre megmaradnak. ne haragugyatok h igy leirtam ide.de gondoltam leirom a sok rossz történet mellé az enyémet is.és szurkolok mindenkinek h sikerüljön megoldania.és idöben cselekedjetek!!!!!!!!
Ugyanabban a cipőben járunk. Én 3 éve ismertem meg a férjem. De csak most tudatosul bennem, hogy alkoholista, vagyis tudtam eddig is csak talán nem akartam elhinni. Értelmes, okos egyetemet végzett ember és legyőzi az alkohol 39 évesen. Nagyon szeretem, egyszerűen képtelen vagyok elhagyni, de ezt a helyzetet már nem bírok. Annyira szeretnék veled találkozni, beszélgetni. Kívülállóként én is azt tanácsolnám magamnak, hogy gyorsan válj el és kezd új életet, de nem megy. Mi legalább egymásnak nem ezt a tanácsot adnánk. Az én férjem volt már a féluton alapítványnál is a nyáron végigcsinálta a 28 napos programot, de visszaesett. Most is fekszik az ágyban elvonási tünetei vannak. Szenved borzasztóan, mindíg azt mondja Ő ezt nem akarja de sokszor csak akkor tudatosul benne, hogy mit csinál mikor már megitta az első kortyot utána meg már nincs megállás. Sok mindent megtanultam a Féluton alapítványnál. De jó lenne valaki aki ugyanebben a cipőben jár, szerintem sokat tudnánk segíteni egymásnak!
Sajnálom, hogy egy cipőben járunk. Ezt az egészet csak azok érzik át igazán, akik átélik. Mások, tán el sem hiszik.
Szurkolok nektek, hogy a hátralévő időben sikerüljön legalább lelkiekben megbékélni. És megbocsátani.
Én most éjszakákat gondolkodok át, hogy apámnak ez a fél éves megalázó halódása volt biztosan a büntetése azért amit tett. És biztos vagyok benne, hogy megbűnhődte, és ezzel rászolgált a túlvilági normális életre, vagy akár egy következőre. Remélem.
És mégsem tudok neki megbocsátani. Még mindig nem. Annyi harag és düh van bennem, hogy el sem tudom mondani. Ismerem a mondást, hogy halottról vagy jót vagy semmit, és nem tudom betartani.
Persze, nekünk is voltak szép piellanataink. De azok annyira eltörpülnek a folyamatos megaláztatások, zsarnokoskodások mellett, hogy képtelen vagyok a megbocsátásra. Egyenlőre legalábbis. Pedig szeretnék, de mégsem megy. Próbáltam. Nem olyan egyszerű ez.
Picibogár: apám is az első kórházba kerülésével ijedt meg, mikor mellette emberek haltak meg. És onnantól kezdve letette az alkoholt. De ez már késő volt. Onnantól kezdődött a fokozatos és nagyon gyors leépülése.
Én továbbra is azt mondom, hogy akármennyire is szereted, akármennyire is szeret téged, ameddig iszik, ott kell hagyni. Vagy olyan életet akarsz magadnak, vagy akár a gyerekeidnek, mint amilyen pl az enyém volt? Ne akard! Hidd el nem jó!
Ne akard, hogy a gyerekeidnek pelenkázniuk kelljen az apjukat, hogy a hányást, a sz**rt, az összerombolt konyhát kelljen utána feltakarítani. Hogy minden percben rettegni kelljen. Hogy a szomszédok előtt szégyenkezni kelljen. Hogy minden megaláztatást el kelljen viselniük, és jópofát kelljen hozzá végniuk, hiszen csak az APJUK, és BETEG SZEGÉNY.
Tudom, baromi önző álláspont az enyém.
Tudom.
Meg kell vele értetned, hogy nagyon komoly következményei lesznek, ha tovább piál.
Ha igazán szeret téged, abbahagyja. Érted.
És ha te igazán szereted, nem hagyod, hogy nyomorultul dögöljön meg majd. Mert ez senkihez nem méltó halál. Még egy alkoholistához sem.
Sajnálom, hogy ilyeneket kell, hogy írjak, de nagyon dühös vagyok. Nagyon.
A családban nincs senki, akire hallgatna, a szülei elváltak, a nagyszülei nem jönnek szóba, testvérei mégúgyse.
Viszont tegnap rosszul lett. Annyira, hogy kórházba kellett vinni. Én is megrémültem. S ő csak nézett rám, s majdnem elsírtam magam, mikor elhaló hangon suttogta: Segíts rajtam. S mikor a mentőkre vártunk és öltöztettem megkérdezte, miért történik ez vele. Annyira remegett egész testében, hogy elmondani nem lehet. Szörnyű volt na. Azóta kórházban van, tisztul a szervezete. Nem lehet tudni még, hogy meddig lesz benn, viszont ő is nagyon megijedt, sosem került még ilyen állapotba. S a hajlandóság megvan benne, hogy abbahagyja. De miért kell egy ilyen eset ahhoz, hogy elkezdjen komolyan gondolkodni? No mindegy, a lényeg az, hogy legalább elkezdett gondolkodni, hogy ez így nem jó. A kórházban cigit sem kap, gyógyszert is csak módjával. Ami viszont a csodával határos: alig mutattak ki alkoholt a vérében. S ezek szerint ezek elvonási tünetek. S gondolkodtam tegnap óta én is. A következőkre jutottam:
Az alkohol nagyon alattomos dolog. Rászokni baromi könnyű. Kezdve a konyakos meggytől, folytatva a sort a Bacardi Brezerrel ( a maga 5% alkoholtartalmával) s a likőrökkel egészen a komolyabb töményekig. Viszont ha le akar róla szokni valaki, akkor kegyetlenül megszenvedi. Ezt nem lehet egyik napról a másikra sajnos, most már ezt is látom.
S még valamire rájöttem: nem tudnám elviselni az életet nélküle. Komolyan attól féltem tegnap, hogy megözvegyülök, s annyira megijedtem a gondolattól, hogy azt már szavakba sem tudom önteni. Most, mikor nemrég bent jártam nála már egészen eszénél volt, s kezd hasonlítani arra a férfire, akit megismertem, akihez hozzámentem. S ez nagyon jó érzéssel töltött el. De félek a neheze akkor jön, amikor kiengedik, s ott tartunk, hogy tényleg meg kell állnia az alkoholfogyasztást.
Az én apám is iszik, de nem annyira erősen, mint picibogár férje, és egyelőre fizikailag tartja magát, habár már néha a végletekig szenilis. 60 éves. Jobb is, mert amikor még szelleme, ereje teljében volt, féltem tőle, most csak rettenetesen szánom elpazarolt lehetőségei, évei miatt, amiket már nem kap vissza. Hameln, olvastam a topikod, és ennyi bölcsesség jutott eszembe, amit magamban is gyűjtök apám kapcsán: elcseszte az életét, amitől összeszorul a szívem, de valahol volt benne annyi szeretet, kedvesség, hogy sose futottunk el tőle teljesen, és most, amikor elesetté kezd válni, már nem is hagyjuk ott, tehát valamit azért, valami kis emberi kapcsolatot felépített. Én pedig, vagy a család többi tagja, még ha pokol is volt sok idő mellette, de még hasznunkra tudjuk fordítani a dolgokat, és még kijöhetünk jól, kénytelenek is vagyunk, mert különben mi is csak elcsesszük nem csak azt a pár évet, hanem a többit is, ami még van.
Ennyi a tapasztalatom, és ez alapján írok: az alkoholista gyakran igenis tudja, hogy baj lesz, nagyon nagy baj, mert nagyon fél, annyira retteg sok mindentől, és nem csak az alkohol roncsoló-leéptő hatásától, hanem sok konlfliktustól, a kontrollálhatatlan világtól, hogy iszik, mert az önmegtagadó-világmegtagadó állapot. Apámnál láttam, hogy az agressziója jelentős része az állandó irányításunkra szolgált, néha logikátlanul, értelmetlenül, de tudni, befolyásolni akarta, mit csinálunk. Kis zsarnok lett, mert ha kilépett a házból, már nem tehette meg, ki volt szolgáltatva, ahogy mindenki más.
Picibogar, ennyi tömény nagyon durva! Baromi gyorsan tönkrevágja a testét, az idegrendszerét, amit írsz, az alapján már most felborult az egyensúlya. Segítséget kell kérned, meg kellene nézni, ki az a családban, akit tisztel, felnéz, esetleg édesapja, édesanyja, ha lehet velük beszélni, akkor beszélj, mert különben a te félelmeidet is a szőnyeg alá söpri a sajátjával együtt. Olyan ember kell, akinek nem a ráció miatt, hanem érzelmi alapokon hisz, akitől esetleg tart. Tudsz esetleg ilyet?
Végigolvastam, utána nyitottam ezt. Gondoltam az a topik apukádé, nem akartam beleírni az én esetem... Csak az a baj, hogy ő úgy gondolja, ilyen vég csak mindenki mással történik, őt úgyis el fogja kerülni... S a szomorú az, hogy alig múlt 30 éves és már 12 éve iszik...
Nagyon szomorú amit írsz. Ezt én is átéltem, csak én az apám mellett. Borzasztó volt. 25 éve csak kínzott minket. De halottról vagy jót vagy semmit. Így inkább itt ez a topic:
Ajánlom olvastasd el a férjeddel, vagy csak meséld el neki, hogy mi lesz vele, ha ezt nem hagyja nagyon sürgősen abba. Megalázó lesz, nagyon! Apám nem volt 62 éves. Ennyi. Az alkohol tette.
Szűk egy évvel ezelőtt ismertem meg a férjem. Akkor minden jó volt, nem látszott rajta az alkohol mértéktelen fogyasztása. Jókedvű volt, vidám, segítőkész, kedves, maga az álompasi. Egy hónapon belül jegyesek voltunk, két hónapja házasodtunk. S most kezdtem szembesülni azzal, hogy mekkora is a probléma. Megiszik naponta 700ml 40%-os alkoholt, s még csak nem is gondolja, hogy ez probléma lenne. Elkezdtem gyűjteni az üvegeket, s kipakoltam elé 4 napja 45 db-t. Azóta ki sem kel az ágyból, csak ha cigizni megy vagy a napi adagjáért. Most már 52 üveg van. Közben engem kért, hogy menjek el az adagjáért, s nagyon dühös lett rám, amikor közöltem, hogy nem megyek. Az utóbbi napokban csak kiabál, csapkodja az ajtókat-már amikor fent van és mégsem cigizik-, nem jön el velem sehova, nem tudunk egy közös programot se tervezni. Dolgozni nem jár már egy hete, csak itthon fekszik, s ha véletlenül felébred rögtön altatót vesz be. Enni nem eszik semmit, inni viszont iszik. A cigarettáit is elszívja, naponta 8-10 16 milligrammosat. Mivel álmatlanságban is szenved, van erős altatója is itthon, s függővé vált ezektől is. A fájdalomcsillapítója kodeint és paracetamolt is tartalmaz, a paracetamol is segít az alkoholnak roncsolni a máját. A cigi a tüdejét szedi szét lassan, de biztosan, s a gyomrát is marhatja az alkohol és a gyógyszer, hisz nem eszik, s ha mégis, akkor alig 1-2 falatot. Egyszerre gyógyszer, alkohol és cigarettafüggő. S ráadásul nem is olcsó, amit iszik. Borzasztó kimondani, de kifejezetten örülök, ha Vodkát iszik, mert az 3%-kal kevesebb alkoholt tartalmaz, s azt higítva issza. Az egészségügyi oldala az egyik fele a dolognak, a másik viszont az anyagi. Anyukájával élünk együtt, de az én fizetésemből esélyünk sincs saját lakást összespórolni. S a legnagyobb problémám az, hogy férjem szerint neki nincs semmilyen problémája az alkohollal, viszont nekem annál inkább, mert én nem iszom. S amíg nem ismeri el, hogy problémája van, addig még csak elvonókúrára sem lehet küldeni, mert ahhoz saját beleegyezés kell. Mit tudok tenni? Azon túl, hogy váljak el, amilyen gyorsan csak lehet. Tudom, hogy magamnak milyen tanácsot adnék a saját helyzetemben. A probléma ott van, hogy szeretem, és amíg csak lehet ki akarok tartani mellette. Párszor arra mentem be a szobánkba, hogy sír a paplan alatt. Olyankor meg rám nézett, s mondta, hogy szeret, nem tudna nélkülem élni, s meg sem érdemel engem. De amikor a problémára kerül a szó, akkor arrébbmegy, a paplan alá bújik, elalszik, nem létezik, hogy beszélni lehessen róla. Egy hónapja már azt is észleltem, hogy a szabadnapjain egyfolytában alszik. Ha egy napja van, akkor egy napig, ha 3, akkor három napig. Néha tudunk értelmesen kommunikálni, de másnapra mindent elfelejt, amiről szó volt. Hogy lehetne elérni, hogy legalább azt ismerje be saját magának, hogy problémája van?
