David Zelig Bornstein gyökereit keresni jött, mert úgy érezte, hogy nem tartozik sehova
Volt egy száma, a Budapest című:
"Celine büszke lenne, Artaud vitára kelne, mi történt erre? Mi a baj? Nincs, ki megfelelne, a szoba másik végében a barátom Beethoven-dallamot játszik, csak a vázát pötyögi, hogy nyugtassa a tépázott idegeket, az én tépázott idegeimet, és hirtelen ott a sörhasú füstkarika és a savanykás kifejezés a különös, súlyos keleti égen. Gondolataim máris mérföldekre vannak, ágyban egy drága, régi baráttal, egy sírban vagyunk, üres szobákkal könnyed feloldás, könnyelmű délutánok, tudod, hol kezdjük?
Lassú, dicső halál: nem nálad kezdem.
Tudod, hol?
Itt, Budapesten."
Amikor énekelte, még élt David Zelig Bornstein. Az Andersen nevű zenekarban énekelt és gitározott. Szolilovagoktól, a-mollt lefogni képtelen, egysejtű poptornászoktól sújtott korunkban talán nehéz elhinni, de az Andersen valóban korszakalkotó zenekar volt.
Manapság különböző médiumok vezető szenzációként harangozzák be, hogy feltupírozott, kretén sztárocskáikról tudósítást közölt az MTV, és most nem a közszolgálati bajszosokról beszélünk: a New York-i székhelyű, a globális popkultúrában mérhetetlen befolyással bíró zeneadóról van szó.
Jóval kevesebben tudják, hogy a mi többszörösen elfigurázott országocskánk történetében az Andersen zenekar klipjeit sugározta először a fentebb említett médium, ráadásul legnézettebb, "120 minutes" című műsorában. Történt mindez 1991-ben, és nyoma sem volt a harmonikás esetében használt pikírt hangnemnek.
David Bornstein zsidó apa és magyar anya fiaként látta meg a napvilágot Los Angelesben. Bónuszként hiperérzékenységgel verte meg a teremtő, és az apa által jó szándékkal kigondolt archaikus nevelési módszerek egy pöttyet a visszájukra sültek el. Az eredmény a heroinnal töltött fecskendő, majd a londoni elvonókúra lett.
Budapestre már tisztított állapotban érkezett. Gyökereit keresni indult, mert úgy érezte, nem tartozik sehova. És mit csinál a sehonnai, bitang ember, ha céltalanul lődörög egy barátságtalan nagyvárosban?
Hát zenekart alapít.
Ez lett az Andersen.
Eddig bírtam kelteni az objektív zsurnaliszta látszatát, ha bírtam.
Davidet iszonyúan szerettem. Végtelenül tiszta ember volt, annyira, hogy az ember szinte szégyellte magát a társaságában. Ha végiggondoltam kisstílű simlijeimet, hát azt egy Daviddel történt találkozás után tettem.
Nem látszott rajta, hogy ott valahol belül, nagyon mélyen iszonyúan forr valami. A gyönyörű dalokból, melyeket persze soha nem játszott le egyetlen szájba vert rádió sem, talán meg lehetett volna sejteni a készülődő iszonyatot, de hát akkoriban mindenkinek rossz kedve volt.
Kinek divatból, kinek tényleg.
David még Budapesten érezte magát a legjobban. "Itt legalább tudom, hogy érdekelek valakit" - mondta egyszer, és mondatának súlyát akkori mókus agyammal fel sem fogtam igazán.
A törékeny egyensúlyt hat évig tudta még fenntartani, ki tudja milyen erőfeszítések árán.
Le kell szögezni, még egyszer, gyorsan: David Zelig Bornstein zseni volt. Nem is lett volna nehéz felismerni. A veszteségben elévülhetetlen érdemeket szerzett az egysejtű tátikák pattanásairól cikkező média, a totálisan züllött, végtelenül cinikus honi kiadói rendszer.
Mindent persze nem lehet ezekre a körülményekre fogni.
Davidet otthagyta a csaja, és ezzel egy időben, különböző okokból (létbizonytalanság, perspektíva hiány, sötöbö) feloszlott az Andersen zenekar. Ez soknak bizonyult.
"Nem tudom, ki vagy, és miért kellene, hogy érdekeljelek". Ezt az üzenete hagyta utolsó napjaiban a rögzítőjén: a kagylót ekkor már nem vette fel.
Öt éve ennek.
Feleim e Dáridólandben! Valamit nagyon elrontottunk mi is.
Emlékszem egy közös hollandiai turnéra, mikor az ámokfutásba átcsapó duhajkodás egy rettenetes másnapján David roppant szelíden, de nagyon határozottan azt mondta, hogy ne csináljuk ezt, mert tönkremegyünk, és az senkinek nem lesz jó, nekünk meg főleg nem.
Mi persze röhögtünk, és eszünk ágában sem volt megfogadni a tanácsát.
Jó írás, csak azt a részét nem értem hogy miért a mi 93 000 négyzetkilométerünk felelős és elátkozott azért ha valaki meghal heroin-túladagolásban az Egyesült Álmokban (ha már Sexepil is szóba jött).
kár, hogy a tagok nem csinálnak már vmi hasonló kaliberű zenét.. nem értem, hogy lehet ilyen forrásból kistehénig jutni.. viszont aki feltette a klipeket, az nagyon király, most találtam meg én is.
Andersen 2007. március 14. - 13:06 Írta: Dragojlovics Péter Szeged
2006-ban volt tíz éve, hogy eltemettük a grungeot. És David Bornsteint, az Andersen gitáros/ énekesét, aki -oly sok más figura mellett-nem futhatta be azt a pályát, ami járt volna neki egy normális világban. De mivel ezen az elátkozott 93 ezer négyzetkilométeren semmi sem úgy van, ahogy lenni kéne- hogy meddig még, arra adjon választ valaki bölcsebb/ ostobább/ merészebb. Természetesen nem jött össze a dolog. Pedig milyen szépen kezdődött...
Az Andersen- a Kispál és a Borz, a Sexepil, a Perfect Name, és az Új Nem mellett- a '90-es évekbeli magyar underground- vonal legjelentősebb képviselőjének számított. A rendszerváltás ugyebár új helyzetet hozott: érvényét vesztette az a magatartás, amit a megelőző évtized avantgárd vonala- URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Bizottság, Balaton, Trabant, stb.- képviselt. Már nem volt értelme "jeleket küldeni lentről felfelé", megszűnt a monolitikus társadalom, begyűrűzött a Nyugat- s vele párhuzamosan szép lassan a posztmodern is.
1991-re a Fekete Lyuk is egyre inkább elvesztette a jelentőségét, már nem számított "A Helynek", a punk, majd a dark is szép lassan kifújt, új szelek fújdogáltak. A Lyuk helyét szép lassan átvette a Tilos az Á, melynek egyik törzszenekaranák számított az Andersen is. Az ősnek a Boann zenekar- Kollár László- gitár, ének, Kratzl Gábor- basszusgitár, Kárpáti „Dodi” József- trombita, billentyű- tekinthető, amely a Kispállal is fellépett egyszer-kétszer. Aztán összeakadtak a nagy pesti éjszakában- hol máshol, mint a Tilos az Á-ban- Daviddel, aki nem sokkal korábban érkezett Pestre Gasoline nevű zenekarával, majd itt ragadt. David szülei 1945-ben vándoroltak ki az Egyesült Államokba, édesapja vízvezeték szereléssel foglalkozó céget alapított. Gyakran látogattak haza, Davidet nagyon vonzotta a tipikus ká- európai kultúra. Szülei nem is bánták ezt, ugyanis a „Nagy Szódavízen” túl már belecsúszott párszor a heroinos ügyekbe, úgy gondolhatták, itt talán képes szakítani az anyaggal- ez akkor sikerült is.
A zenekar hihetetlen elánnal startolt. Miután rátaláltak a dobosukra- Kiss Attila- intenzív próbaidőszak következett, majd a debütáló buli a Tilos az Á-ban, amely a zenekar törzshelyévé vált ezután, lassan kialakult a hardcore- publikum.
1991 novemberében sor került az akkor már hagyománnyá vált holland- magyar kulturális csereprogramra- 1987-ben ennek keretében játszott Amszterdamban az Európa Kiadó, a VHK, Waszlavik Gazember, és a Trance Balance- melynek köszönhetően hat friss társulat- Kispál és a Borz, Ugatha Christie, Új Nem, Lacht el Bachtar, Ural Beat, no és az Andersen- mutathatta meg hollanduséknak, hogy is állnak a dolgok rock and roll- ügyben a frissen felszabadult Magyarhonban. Az Andersen- akárcsak a Kispál- sikeresen szerepelt Groningenben, igaz, ott nem okoztak ugyebár az angol nyelvű szövegek problémát, de erről majd később…
A dolgok pompásan alakultak, egy Berlinben tanuló barát révén készítettek három videoklipet, melyeket az MTV is bemutatott a 120 Minutes című alternatív műsorban. (Itt volt először látható a Smells Like Teen Spirit is, szóval ennyit a jelentőségéről.) 1992-ben a- nem sokkal később kimúlt- Human Telex Records indepent kiadó megjelentette első kazettájukat, a The Laughing Cow and the Other Stories-t. A hangzás ugyan olyan lett, amilyen, mégis a ’90-es évek egyik legkiemelkedőbb lemeze született meg.
1993-ban többé- kevésbé rendszeres fellépések az Á-ban, az MTV nyomta a számokat, kijött a második album, a Merry Misery, még egy Kispállal közös turné lehetősége is felmerült, de Lovasiék nemet mondtak, ugyanis a két zenekar közönsége megközelítőleg sem volt azonos nagyságú, viszont a bevétel elosztása fifty- fifty lett volna. Hát igen, a szokásos magyar átok, az English lyrics… nem véletlen, hogy később a Quimby, ill. a Heaven Street Seven is akkor vált igazán ismertté, mikor magyarra váltottak. Ugyanakkor azzal is szembesülni kellett, hogy Magyarországról klubzenekarnál nagyobb státuszba nem lehet eljutni Nyugaton- hát még az USÁ-ban, MTV ide, vagy oda.
1994 őszére a zenekar felmorzsolódott, David családi okokból visszatért Los Angelesbe, és ott is ragadt. A következő évben készített egy demót egyedül, In Watermelon Sugar címmel, majd egy helyi zenekar, a Cinamon Ford basszusgitárosa lett. A fáma szerint a Rage Against the Machine és a Pearl Jam garázsa közé beékelődve próbáltak, de ennél többet nem juttatott számukra a sors a halhatatlanság morzsáiból.
1996-ban úgy nézett ki, hogy játszanak Pesten is, de a turné ugrott. David azért igent mondott társai kapacitálására, így lehetőség nyílott néhány koncertre: Picasso, FMK, végül Tölgyfa. Az FMK-beli koncert akár jelképesnek is tekinthető: az előzenekar szerepét a Heaven Street Seven töltötte be. Aztán ohne folytatás: David visszatért LA-be.
Ősszel aztán csőstül jöttek a bajok: előbb legjobb barátja- a zenekarral amúgy többször fellépett festő- író Daniel Brack – halt bele a heroinba, majd barátnője is otthagyta. És ismét felbukkant az átkozott hernyó, mely vele is végzett 1996 szilveszterén. 31 éves volt.
A zenekar első és utolsó CD-je, a From the Laughing Cow to the Other Stories 1998-ban jelent meg, David emlékére.
Külön pozitívuma, hogy élő felvételeket, ill. próbán rögzített improvizációkat is tartalmaz.
Utólag nincs túl sok értelme, de talán érdekes filózni azon, hogy ha Andersenék is „magyarra váltanak”, lehet, hogy ma is együtt lennének, legalább egy Quimbyhez- amelyben Dodi folytatta a pályafutását- hasonló pályát futhattak volna be, Pecsa- koncert, stb…., de hagyjuk ezt. Ami érdekes, az a produkció, mely különös elegyet alkot. Kollár László így emlékezett vissza egy 1998-as Wanted- interjúban: „Az Andersen egy (…) réteg számára egy ilyen kis értéket adott, amiért érdemes volt rá odafigyelni. Valami kis kultúrát teremtett. A David meg- aki ezzel az egész kelet-európaisággal, az általunk mutatott Menzel- filmekkel, meg minden mással nem igazán tudott mit kezdeni, behozott egy olyan élő kultúrát, amiből ő táplálkozott: irodalomban Burroughs, Kerouac, aztán a zenében a Velvet Underground, satöbbi, satöbbi- amire itt sok ember kíváncsi és vevő volt. A mi világunknak, és az ő világának a kereszteződéséből lett valami baromira furcsa.”
Indie- gyökerek- Echo and the Bunnymen, Fall, sötét vonal- Bauhaus, no meg Velvet, no és a Doors- a Not to Touch the Earth-öt játszották is. Feszes gitáralapok, trombita, és billentyű. Szövegben pedig elszállások, az egykori heroinos tapasztalatok lecsapódásai- hogy mennyire vette ezt le anno a publikum, az más kérdés. Summa summarum: egy rendkívül különös világ, ami sajnos torzó maradt, nem bontakozhatott ki teljes pompájában. (In Bloom- csak, hogy még egy Nirvana- párhuzam kerüljön a végére. )
És ugyanővele egy másik, sokkal régebbi interjúból:
"-A Boann után jött az Andersen, az első magyar zenekar, amelynek a klipjét az MTV a 120 Minutes-ben lejátszotta...
- Az Almási téren, amikor még a Boannal zenéltem, találkoztam egy Gasoline nevezetű amerikai zenekarral. Komplett kábítószeres társaság volt, akik elvonókúrára jöttek Magyarországra, mondván a 90-es évek elején nehezebb lesz itt drogot szerezni. Volt, aki visszaszokott, volt aki nem, néhányan hazamentek, a többiek pedig itt maradtak. Velük alakítottam meg az Andersent. David Bornstein, az egyik fiú kiváló angol szövegeket írt. Én akkortájt már gyártásvezetőként dolgoztam Varga Csaba rajzfilmstúdiójában, amely készített filmeket az MTV-nek is, így kerültek ki a klipek Angliába, a 120 Minutes-be. A műsorba mindenhonnan be lehetett küldeni videókat a világból, hihetetlenül izgalmas zenéket mutattak be. Az alternatív zene, az alternatív kép, “home videók” fóruma volt. Nyitottak voltak mindenre, ami új.
- Vargáéknál gyártásvezetőként kezdtél, majd animátor, később pedig rendező lettél. Mi motivál abban, hogy mindig újabb és újabb művészeti ágakkal próbálkozz? - Amikor a zenéről a filmre váltottam terhessé kezdett válni a színpadi lét. A fellépések, a koncertek egyre kevésbé vonzottak, megszűnt az az ambícióm, hogy közönség előtt szerepeljek. A zenekar másik alapítójával, David Bornsteinnel másképp kezdtünk gondolkodni a zenéről, és az angol nyelvű szövegeinkkel Magyarországon nehezen boldogultunk. A nemzetközi piacra nem tudtunk kilépni, mivel még nem voltak itthon menedzserek. A tömeg is fárasztott. Volt olyan, hogy koncert előtt tíz perccel taxival mentem a helyszínre. Pánikbetegségem volt, ami közlekedési fóbiával társult, a buszozást sem bírtam. David 1997-ben kábítószer-túladagolás következtében meghalt."
Részlet egy interjúból Kollár Klemencz Lászlóval (ex-Andersen, Kistehén):
"- Mindig is kitartottál a zene mellett?
K.K.L.: Nem, a 90-es évek vége felé az előző zenekarom életében volt egy mélypont, amikor én is elfordultam a zenéléstől és csak a gyerekeimnek zongoráztam otthon. Andersen volt a csapat neve és izgalmas vállalkozásnak tűnt a 90-es évek elején. Az Almássy téren léptünk fel a jazzt játszó bandával, utánunk pedig egy amerikai-magyar srác, David Bornstein és csapata, a Gasolin zenélt. Mindkettőnknek tetszett a másik zenéje, és eldöntöttük, hogy együtt folytatjuk, így született meg az Andersen. Szép karriert futottunk be, az MTV -n is játszották a klipjeinket, és ami akkoriban itthon egyáltalán nem volt divatos, angolul énekeltük a dalokat. Megjelent 2 albumunk is, és külföldön elég nagy sikerünk volt. Persze Amerikát is meg akartuk hódítani, de David, aki drogfüggő volt, egy jobb periódusa után visszaesett és meghalt, így nem valósult meg az amerikai álom, és abbahagytam a zenélést."
Szomorú aktualitása van e topiknak, hiszen idén szilveszterkor lesz tíz éve, hogy David Bornstein meghalt. Várok mindenkit, aki szerette- szereti ezt a zenekart.
