A Jupiter vizsgálatára 2004. július 17.-én felbocsátott űrszonda egy vezérléstechnikai program meghibásodása miatt a Jupiter helyett a Földet kezdte vizsgálni. Alapos elemzés után kimutatta, hogy vizsgálata szerint a célbolygó lakatlan, ott élet nincs. A NASA szakembere egy, az újságírók által feltett kérdésre, hogy nem gondolja-e: a berendezés diszfunkciósan működik? - azt válaszolta úgy gondolja, hogy nincs tévedés, az eredmény elfogadható. Mint mondta: hát élet ez? A reklamáló sajtósoknak főnöke A.W Laurence főigazgató elmondta, hogy a kollégát napokban hagyta ott a felesége, válaszában talán ez is közrejátszik.
Felhívnám a figyelmet arra, hogy ma 90 éve annak a korszakos felfedezésnek, amely sok-sok nő gyenge válláról vette le a nehéz fizikai munka terhét és varázsolt bűbájos mosolyt halovány arcukra. Talán van aki elfelejtette, ezért megemlíteném, hogy a varrógép villamos meghajtásáról lenne szó. Örök hála és megbecsülés annak a kiváló elektrotechnikusnak, aki kidolgozta és gyártásba vitte ezt a nagyszerű meghajtási rendszert. Az emberiség jótevője. És mint sok-sok kiváló elmének, ennek a nagyszerű embernek is mindenki elfelejtette a nevét. Én is. És most, hogy jobban visszagondolok az is lehet, hogy mégsem a varrógép villamosításában szerzett elévülhetetlen érdemeket, hanem ő találta fel a bal felé görbülő diós kiflit vagy ő ette először a paradicsommal a kelkáposzta főzeléket? Istenem, Istenem az emberi hálátlanság . . . Minden esetre emlékezzünk barátaim.
Ausztrál tudósok több évtizednyi kutatás után tegnap megtalálták a már régen megjósolt és azóta is keresett, elveszettnek hitt láncszemet, amely összekötő kapocs volt a törzsfejlődésben az ember és a majom között. A láncszem 7,6 kg, kovácsolt acélból készült és enyhén ovális alakú.
Diliházban: - Én vagyok Napóleon! - Én meg a föl-földobott kő. - Miért, fel vagy dobódva? - Aha, nagyon! - De miért vagy kő? - Mert kő, hogy föl legyek dobva!
Két perverz ül egy kád vizeletben. Megszólal az egyik: - Tudod, mit utálok a legjobban a színházban? Mikor felmegy a függöny, és egy csomóan elkezdenek pofázni a színpadon. Mire a másik: - Az még hagyján, de amikor még mozognak is hozzá!
- Be lehet kapcsolni; - Lehet bámulni a monitoron a sötétséget, aztán az érdekes színeket, formákat, - Lehet ütemesen kattintgatni az egérrel, miközben a másik kézzel ütjük a ritmust a billentyűzeten, alkalmazkodva a számítógép egyenletes zúgásához; - Ki lehet kapcsolni; - Nehezebb időkben óvatosan a földhöz lehet vagdosni, természetesen csak miután kihúztuk a zsinórt a konnektorból, hogy nehogy megrázzon az áram; - A monitor tökéletes piperetükörnek – bár akkor egy nagyobb kézitáskát is érdemes beszerezni; - A számítógépet a vécépumpával finoman fel lehet nyitni, és a benne lévő különböző vezetékek nagyszerűen szolgálnak karkötőként és nyakláncként is; - Ha nem szeretnénk újonnan beszerzett számítógépünket a vásárlást követő első héten rögtön tönkretenni, néhány napig mutogathatjuk irigykedő ismerőseinknek.
- Halló! Itt lehet nyerni 100.000 forintot? Bili! - Jó napot kívánok! Mit mondott, hogy hívják? - Bili! Bili! - Jól van, kedves Billy, mondja a megfejtést! - Bili! Bili! - Igen, már tudjuk, hogy így hívják… Megmondaná a megfejtést? - Hát bili, bili! - Figyeljen… A képernyő alján látható betűhalmazból ki lehet rakni egy szót. Egy tárgyról van szó, amiből van olyan fajta is, ami az ágy mellett van. Azt lehet tudni, hogy nyolc betű, és „sz”-szel kezdődik. - Bili! Bili van az ágyam mellett… Bili!
O.K. április 31-én született, élete kevésbé sem volt örömteli. Az első konfliktus már akkor jelentkezett, mikor a világra jött. Fityiszt mutatott ezekben a szent pillanatokban, ez pedig gyorsan elterjedt a kis városban, és végül egy élet sem lett elég rá, hogy jóvátegye bűnét. Óvodát sem volt könnyű találni neki, és az iskolák is egytől-egyig visszautasították. Így magán tanárhoz került, aki néhány hónap alatt annyit rontott a gyerek önbizalmán, hogy O.K. tizennyolc éves korában már nem merte kitenni lábát a lakásból, fején egy papírzacskó nélkül. De minden csak egy plankton köpése volt a nagy kék bálnáéhoz képest, és ahhoz, ami még ezután következett. Húszas évei elején hősünk megkapott egy ritka betegséget. Mellékveséje betegedett meg; O.K. bronzkóros lett, bőre lassan sötétedni kezdett. Eleinte nem tudta, mi történhetett vele, arca után már egész testét takargatnia kellett, hogy az emberek ne kérdezősködjenek, és ne közösítsék ki még jobban. Később se nagyon jött rá a színváltozás okára, akkor sem, mikor az idő vasfoga már jócskán elszállt felette. Amikor a szüleinek végre sikerült rávenniük O.K.-t, hogy négy év után végre megmutassa nekik arcát, sorsa végleg megpecsételődött. Életadói először azt hitték, ezalatt a hosszú idő alatt gyermekük mellőzte a mosakodást, és egy komoly koszréteg rakódott rá. Azonban rá kellett jönniük, hogy a fekete szín teljesen eredeti – de annyira mégsem volt az, amint már tudjuk. O.K hiába magyarázkodott, szülei biztosak voltak benne, hogy egy fekete bűnöző megölte a fiukat, és – hogy erre ne derüljön fény – ő lépett a helyébe. Szörnyen restellték magukat, amiért azt a szegény tanárnőt tették felelőssé a papírzacskó miatt. O.K.-t így életfogytiglanra ítélték, saját maga meggyilkolásáért. A börtönben nem volt olyan rossz dolga, a körülményekhez képest. Többek között cellatársa is azok közé tartozott, akik „életében” halálos ellenségüknek tekintettek hősünkre, így – mikor megtudta, hogy ő ölte meg – ő lett O.K. első és utolsó barátja. Hősünk szép kort megért, de egyszer az ő idejének is el kellett jönni. Mikor ez bekövetkezett, az orvos megállapította a boncolásnál a feketeség okát, és azt, hogy kit takart évtizedeken keresztül a sötétség.
Pearl Blood két kifejezetten kétes kilétű szülő leánygyermekeként jött világra. Már a névadásukból is sejthető, hogy valami nem stimmelt velük. Ezért Pearl-t még kisgyermekkorában elválasztották családjától, majd később szerető nevelőszülők örökbe fogadták. Egyszerű, olykor pedig még társainál is gyengébb gyerekként nevelkedett, ám tizenhat éven keresztül mégis érezte, hogy ő valahogy más, mint a többiek. Hamarosan pedig elérkezett az idő, mikor tökéletes bizonyságot nyert efelől: felkereste egy mindeddig ismeretlen, magát titkosügynöknek valló alak, és közölte, hogy eltűnt az igazi apukája, aki mellesleg a titkos szervezet főnöke volt – és amíg megtalálják, Pearl-nek kell átvennie a helyét. - Mi, mi, mi… Tessék? – ez volt a lány első reakciója. – De miért éppen én? – ez volt a második. - Lehet, hogy csak egy óra lesz, lehet, hogy évek, csak egy biztos: meg kell csinálnod, ha másért nem, akkor az édesapádért. Téged jelölt ki utódjául arra az esetre, ha történne vele valami, és mivel már betöltötted a tizenhatodik évedet, ennek semmi akadálya. - Csak azt mondja meg, hogy miért vettel el a szüleimtől! És én miért segítsek az apámon, ha ő se foglalkozott velem idáig? Bezzeg most, hogy bajban van, persze szüksége van rám… Hosszú időbe telt már az is, mire Pearl feldolgozta a hírt, hogy a saját szüleinek hitt emberek csak örökbe fogadták, de az sem volt egy valóra vált leányálom, mikor közölték vele, hogy őt a külvilág szerint már egy halálos baleset érte – kitörölték a rendszerből, nem létezik. Tehát, ha előkerül az apja, titkosügynökként kell majd folytatnia pályafutását. Ha pedig nem, az egész szervezet vezetője marad. Egy idegen helyen, csupa idegen emberrel… De ha már így hozta a sors, és mivel az elszökés ötlete kilátástalannak tűnt, Pearl-ben valamiféle teljesítési-vágy kezdett motoszkálni. Gyorsan elhessegette az ötletet, miszerint ha semmit sem csinál meg úgy, ahogy mondják, elegük lesz belőle, és maguktól is elküldik – ugyanis senki sem mondta, hogy mit tegyen, hiszen ő volt a főnök… Mikor Pearl egyik tanácsadójától megkérdezte, hogy mit kéne tenni most, hogy a Földet megtámadták az idegenek, az azt mondta, hogy ő nem tudja – neki csak bólogatnia kell az elhatározásokra, vagy ráznia a fejét. Igaz, a helyzet nem volt azért ennyire súlyos; egy rablóbanda több bankot is kifosztott egymás után, büntetlenül, ezt kellett kinyomozni. A lány lassan kezdett ráérezni a bűnüldözés valódi ízére, és egyre jobban izgatta a tettesek kiléte. Mikor már hosszú idő után nem történt az ügyben semmi előrelépés, és édesapja sem került elő, Pearl elhatározta, mindkét esetnek maga fog utánajárni. Magának, és az apukájának is szeretett volna bizonyítani. Amikor először előállt az ötlettel, munkatársainak az szemmel láthatóan nem tetszett – hiszen a lány még nem jelölt meg senkit utódjául, arra az esetre, ha neki is nyoma veszne. Azonban ő volt a főnök, döntéseibe nem szólhattak bele, legfeljebb bólogathattak, vagy rázhatták a fejüket. Pearl nagyon elszánt volt, de nem siette el a dolgot. Az egyik „alkalmazottja” elárulta neki, hogy fizetésén kívül még az egész szervezet pénzével is szabadon gazdálkodhat, de azért ezt ne tegye. Viszont ez csak egy tanácsadói fejrázás volt… Így a lány pillanatnyilag szüneteltette a munkát, és kivett egy kis szabadságot, melyet egy komolyabb vásárló-körútra fordított. Ezt egy hét után kénytelen volt megszakítani, ugyanis mikor betévedt egy bankba, pénzfelvétel céljából, összetalálkozott a híres, símaszkos bandával, akik szintén pénzfelvétel céljából néztek be az intézménybe. Ezúttal azonban a biztonsági őr a szokásosnál jobban részen volt, és már lövéssel fenyegetőzött, így a rablóknak gyorsan kellet cselekedniük, hiszen a vízipisztollyal nem tudtak támadni. Hát túszul ejtették a hozzájuk legközelebb álló ügyfelet: Pearl-t. De szegények, azt nem sejthették, hogy éppen a titkosszolgálat fejét sikerült kifogniuk, inkognitóban. A lány pedig tisztában volt kötelességével, immár tudta, hogy titkosügynök-szülők vére csörgedezik ereiben, és egy pillanatig sem esett pánikba. Kikapta a fegyvert fogvatartója kezéből, és a férfire szegezte. A bankrabló megadta magát, felemelte kezeit, a következő pillanatban viszont már menekült, társaival együtt, ugyanis észbe kapott, hogy az csak játékfegyver. De már hiába. Egy szempillantás alatt a helyszínen teremtek Pearl munkatársai, és mielőtt elfogták a bandát, még arra is volt idejük, hogy elismerően vállon veregessék a lányt. Ő pedig nem érte be ennyi sikerrel. Mindezek után gyerekjáték lesz előkeríteni az apját – gondolta. És jól gondolta. Élete végéig ő maradt a kémszolgálat főnöke, így az édesapjáé is. Tíz évre rá férjhez ment, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Gyermeke viselkedése tűrhetetlen. Utolsó esélyét is eljátszotta azzal, ahogy a múlt heti osztálykirándulásunk alkalmával kihasználta osztályfőnöke jóindulatát, azaz az enyémet. Nem is volt vele különösebb gondom, amíg nem látogattunk el a Hadtörténeti Múzeumba. Itt aztán végképp kihúzta a gyufát. A kedves fiacskája elcsámpázott a csoportunktól, és – ezt még mindig homály fedi, hogy csinálta – felrobbantotta a múzeumot egy „Tilos a belépés” feliratú táblácskával ellátott ajtóval eltakart teremben, ahol feltételezéseim szerint valamiféle robbanóanyagra tehetett szert. Ezzel saját magát, és társait is veszélybe sodorta. Csak annak köszönhették a túlélést, hogy sokat tanultak az amerikai rajzfilmekből; sikeresen elsajátították a „hamuból újjáéledés” művészetét… DE EZEK UTÁN HOGY MONDJAM NEKIK, HOGY NE NÉZZENEK ILYEN FILMEKET!? A fenti indokok alapján gyermekét osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem. Tehetem; én vagyok az osztályfőnök. Kérem, ezúttal ne jöjjön be személyesen az iskolába – úgy szeretem ezt az új berendezést a tanáriban, nem tervezzük, hogy máris lecseréljük. Telefonon is beszélhetünk; megértését köszönöm. Nagy bánatomra azt kell javasolnom iskolánk igazgatójának, hogy tanácsolja el Pistikét oktatási intézményünkből. Nem a tanulmányi eredménye itt a gond, hanem egyre romló magatartása. Remélem – az egész tantestület nevében -, könnyen be tud majd illeszkedni az új iskolájába, és szellemileg kiegyensúlyozottan folytathatja harmadik osztályos tanulmányait. Megértését ismételten köszönöm, remélem, egyet ért döntésemmel.
- Nagy tudású ember, öt betű, utolsó betűje: I. Tudsz segíteni? - Zseni. Mi ebben a nehéz? - Honnan tudtad? - Rád néztem… - Ez kedves tőled. - És láttam magam tükröződni a szemüvegedben…!
- Jöjjön, mindenkinek jobb lesz, ha gyorsan túl leszünk rajta! - Hé, várjon, lassan a testtel… Lehet előtte egy utolsó kívánságom? - Mondja, de ajánlom, hogy teljesíthető legyen! - Engedjenek el! - Még egy perce van, hogy előálljon egy teljesíthető kívánsággal. - Kaphatnék még egy évet? - Nem vagyon dzsinn. - Egy hónapot? - Nem vagyok aranyhal. - Egy hetet, vagy legalább egy napot? - Már csak fél perce van… - Szeretnék egy nyugtatót, hogy higgadt tudjak maradni… - Minek? Úgysem érné meg, mire hatni kezdene… - Akkor egy szál cigarettát. Ez már teljesíthető, nem? És egy deci konyakot… És szeretnék még egyszer utoljára egy gyorsétteremben megvacsorázni. Utána meg esetleg még egy kávét. - Nos, ezt nem ajánlom, a maga érdekében. - Miért nem? - Hát maga nem hallgat híreket!? A cigaretta érszűkítő hatású, és mérgezi a tüdőt. Az alkohol pusztítja az agysejteket. A gyorsételek rendkívül egészségtelenek, akárcsak a kávé. Gondolkodjon már, éljen egészségesen!
- Végtelen tenger… Nyomomban az ellenséges hadsereg… Hogy keljek át rajtad?… Nyílj szét előttem! (Jön a másik.) - Na aggódj, szerelmem, amíg engem látsz! (Egy nyílvessző fúródik a hátába, elterül a földön.) Most kilehelem… - Te már meghaltál, ne beszélj! - De hát még van szövegem! - Akkor mondjad… - Most kilehelem lelkem… - Leheld, de máskor ne egyél fokhagymát fellépés előtt! - Most kilehelem lelkem, itt hagylak, szerelmem. Akkor leszek csak boldog, ha te is boldog leszel! (A lányt is lelövik, de a fiú feláll a földről.) - Leporolom ruhámat, ennyi. Megízleltem a halál ízét, de a kaszás ismét a nyomomban van. A halál is új életre kelt a hátam mögött, innen már nincs menekvés… Mennyi van még!? Sietnem kell haza az asszonyhoz!… Utolért a vég eleje, de a vége még csak a lábnyomaimat tapossa. (Térdre borul, tenyerébe temeti arcát.) Hát gyere csak! Nem fogok védekezni, bee! Okos enged, szamár szenved. Jobb ma egy vég, mint holnap két kezdet. Aki korán kel, aranyat lel. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Egy kupac kopasz kukac meg egy kupac kopasz kukac az két kupac kopasz kukac. Na gyere, vég, ismételd el, úgyse tudod!
- Jó napot kívánok – mondja az érkező vevő. - Jó napot, mit parancsol? – mondja az eladónő. - Fél kiló kenyeret kérnék – mondja a vevő. - 200 forint lesz – mondja az eladónő. - Tartsa meg az aprót – mondja a vevő, és odanyújt egy kétszázast. - Köszönöm – mondja az eladónő. - Köszönöm, viszlát – mondja a távozó vevő. - Viszlát – mondja az eladónő. - Az összes pénzt tegye a zacskóba a kasszából, mielőtt megint megzavarna valaki – mondja a már régóta a pultot támasztó rabló.
Ma temetik azt az embert, akinek ezen napját sokan várták, kívánták már, de a legtöbben mégis sajnálják – ha mást nem, a pénzt a nagy márványtáblára biztosan. Az örökösök a végrendelet felolvasásának első néhány pillanatáig hittek abban, hogy a házon, a kocsin és az elhanyagolható mennyiségű pénzecskén kívül más, eltitkolt értéket is a magukénak tudhatnak a jövőben, az elhunyt azonban nem volt ennyire trükkös ember. Pedig sokan ezért mentek el a temetésre; abban reménykedtek, hogy talán még változhat az írás a papíron, ha a halott „látja”, mennyien, mennyire szeretik. A gyászmenet már javában menetelt, könnyeit hullatva, mikor egy halottaskocsi a temető bejáratánál irányíthatatlanná vált, és a koporsót szállítóba rohant. Hatalmas káosz kerekedett, az emberek – akik még nem voltak túl idősek ehhez – rohangáltak össze-vissza, és torkuk szakadtából ordibáltak hozzá. Csak egyiküknek volt annyi lélekjelenléte, hogy segítséget tudott hívni. A kórház távol feküdt a temetőtől, hogy ne rontsa a betegek gyógyulási arányát, így beletelt néhány percbe, mire kiért a mentő. A kiküldött orvosok először nem is akarták elhinni, hogy a halottak közé kell menniük életet menteni, de aztán végül, mikor megérkeztek, kénytelenek voltak megbékélni a gondolattal. A gyászolók közül senkinek sem esett – fizikailag – baja, csak az egyik halottas kocsi vezetője vesztette eszméletét. Ő ott feküdt a földön a kinyílt koporsóból kiesett elhunyt mellett. Az orvosok nem válogattak. Mindkettejüket megpróbálták visszahozni a túlvilágról, de akárhogyan igyekeztek, csak az egyiküket sikerült. Nála azonban azt figyelték meg, hogy semmire sem emlékezett, ami a mai napon, és ezelőtt történt, ennek okát azonban nem találták, valami súlyos agysérülésre gyanakodtak. A hosszú távú memóriája azonban rendben volt. Ha tudták volna a doktor urak, milyen nagy megrázkódtatáson ment keresztül mostanában ez az ember, megbocsátották volna neki a pillanatnyi amnéziát. Hiszen épp ma lett volna a temetése!
Egyik barátnő a másikhoz: - Mi volt tegnap? Mesélj! - Hát… Jó volt… - De mégis… Mondott neked valamit? Vagy te neki? - Beszélgettünk… - Miről? Ki kezdte? - Én… Odamentem hozzá, és… - És? - Mindent úgy csináltam, ahogy mondtad! – fakad ki a lány. – Nekimentem, kicsit meglöktem, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Azt nem láttam, hogy mellette, az asztalon egy váza volt… A váza leesett, összetört, kifolyt belőle a víz, és Ő elcsúszott rajta, és elvágódott. Eltörte a csuklóját, egy másik fiú megbotlott benne, nekiesett a tévének, ami kiesett az ablakon, és lent az utcán fejbevágott egy nőt. A bátyja a TV után ugrott, de nem tudott átlépni az ablakpárkányon, ráesett az asztalra, az asztal meg Rá… Pár perc múlva jött a mentő, de addig is valahogy próbáltam menteni a helyzetet; megkérdeztem, hol vette a cipőjét.
Andreának már megvolt a biológia tanári diplomája, mikor részt vett egy elsősegély-nyújtási tanfolyamon. Ő természetesen már ekkor is mindent tudott, unalmában félig-meddig aludt is már, mikor arra kapta fel a fejét, hogy az oktató azt mondta, az autós elsősegély-nyújtásnál az orron át kell adni a mesterséges lélegeztetést. Andrea erre hirtelen felhorkant: - Mér? – aztán észre vette magát, és szebben megkérdezte: - Miért orron át kell adni? Erre az oktató: - Mert ha a sebesült száján keresztül adjuk, felfújhatjuk a gyomrát. - De az orrjárat is találkozik a nyelőcsővel, úgyhogy akkor is felfújhatjuk a gyomrát, ha az orrán adjuk – érvelt Andrea. - Ez igaz. - És a torkában mélyebbre le is látunk, az orrban kisebb az esélye, hogy felfedezzük az idegen testeket, és ha nem tisztítjuk ki megfelelően, ezek a befújásnál lejuthatnak a gyomorba, vagy megakadhatnak a légycsőben. - Ez is igaz. - De hát akkor miért orron át kell adni? - Csak.
- Milyen állatod van? - Az öcsém. - Milyen állatod volt? - Az öcsém. - Milyen állatot szerettél volna? - Az öcsémet. - És most milyen állatot szeretnél? - Egy húgot.
Mr. Smith kis családja tévét nézett a nappaliban, míg a családfő a szomszéd szobában gyönyörködött magában a tükörben. A műsor kezdett már kínosan unalmassá válni, mikor megcsörrent az apa telefonja. Mr. Smith természetesen megnyomta a kis zöld gombot, s tiszteletteljesen bevonult a nappaliba. Lehalkította a tévét és odaállt elé, felesége felé fordulva, készülékét a fülén tartva. A kellő hangerőnek is meg kellett lennie, Mrs. Smith és lánya csak találgathatták a színészek szájmozgásából, hogy éppen miről lehet szó. - Na és, akkor mi van!? Miért van ezzel úgy oda? Kit érdekel, hogy írt egy könyvet? Igen, két év alatt… Na és akkor!? Hammingway is két év alatt írta meg az „Öreg halász és a tengert”, és mire ment vele!? Köszönöm, viszlát! – és a családfő ingerülten lecsapta a telefont. Pontosabban, lenyomta a kis piros gombocskát. Mr. Smith-t három napja rúgták ki munkahelyéről, főnöke ugyanis eleinte még azt hitte, nem lesz képes együtt dolgozni vele az elkövetkezendő időkben – alig egy hete pedig rádöbbent, hogy valóban nem képes. Egy könyvkiadónál dolgozott, és azt volt a feladata, hogy felfedezze az eddig ismeretlen, tehetséges írókat, és lehetőséget teremtsen nekik alkotásaik megjelentetésére. A telefonokat pedig – bár már nem dolgozott ott – még mindig ő kapta, és érthető okokból nem fogadta őket túlzott lelkesedéssel. - Még ilyet! Mit képzel ez magáról!? Hova fejlődött ez a világ! – Mr. Smith ekkor teste egész terjedelmével eltakarta a tévét. Felesége vette a bátorságot, hogy a távirányítóval némi hangerőt csaljon ki a hangszóróból. Tette ezt egy óvatlan pillanatban, mikor a családfő éppen nem nézett oda, majd gyorsan lánya kezébe csúsztatta a távszabályzót, hogy az esetleges szemrehányások férje részéről ne őt érjék. Változott a helyzet: immár nem láttak semmit, de legalább fülük segélyével követhették az eseményeket. Mr. Smith azonban a történtekkel mit sem törődve belekezdett érdekes hangvételű monológjába: - Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy lehet az, hogy itt, a huszonegyedik században emberek ilyen kíméletlenül és teljhatalommal felruházva dönthetnek mások sorsáról… És erre kérdem én: miért nem lázadunk fel, és foglaljuk el helyettük mi a trónt!? Mert gyengék vagyunk! Ők mindent megtehetnek, miközben nekünk nincsenek jogaink, csak kötelességeink vannak… Ez mélységesen elszomorít… - az apának szüksége volt egy kis időre, hogy kijózanodjon saját szavai megható mámorából. Ekkor szomorúan konstatálta, hogy kis családja valósággal átnéz rajta, és nem az ő szavait isszák, hanem az időközben láthatóvá vált szappanopera szereplőiét. Mr. Smith ugyanis szeretett fel-alá járkálni kiselőadásai közben, és ez volt az első alakalom, hogy felesége hálát adott az égnek, hogy a nagy, mindenható szellemiség – nevezze mindenki, ahogy akarja – megáldotta ezzel a tulajdonsággal. – Olyan furcsán érzem magam… Mintha átlátszó lennék… Mintha nem is léteznék… - ennél a kimondott gondolatnál a családfő hirtelen megtorpant. Mi van akkor, ha esetleg tényleg van ebben valami? – Nem létezek… Lehet, hogy nem létezek… Valószínű… Több, mint valószínű… - izgatottságában az apa ismét elkezdett járkálni a TV előtt. – Nem létezek! Megszűntem! Láthatatlan vagyok… Talán felsőbb erőktől kaptam lehetőséget a halhatatlanságra, egy ilyen kegyetlen módszerrel – Mr. Smith-nek a földbe gyökerezett a lába, s az égre emelte tekintetét. – Rendben van, vállalom. Vállalom, ha így minden könnyebb lesz. Biztosan nagyon hiányozni fogok a családomnak, de valahogy majd csak kiheverik az elvesztésem, ha nehezen is… Én a végsőkig itt fogok maradni velük, de ők már nem láthatnak engem. Én viszont végig fogom nézni örömüket, bánatukat… - Drágám… Én nagyon szívesen hallgatlak, de légy szíves… Ülj le ide, várj egy kicsit, mindjárt vége a filmnek…
- Rendkívül gyorsan szaporodik a halláskárosultak száma az országban, sőt, az egész világon – tájékoztatta nézőit a bemondónő a reggeli tévéhíradóban. A kellő, tragikus arckifejezés sem maradhatott el a hír felolvasása közben. - Halkítsd mán le azt a televíziót, apukám! Nem hallod, hogy csörög a telefon!? - Hogy hallanám, most mondja az a nő ott a dobozban, hogy mán mindenki süket! Ha figyelnél, te is tudnád… Magdi néni és Jóska bácsi már hetven éve házasok. Ezt csak sejteni lehet, mert ők nem tartják számon az efféle évfordulókat, és a házassági anyakönyvi kivonatuk sincs meg, az ínséges időkben ugyanis be kellett gyújtani a kandallóba valamivel… A riporter folytatta: - A cukorbetegek száma is tragikusan növekszik… - Anyukám, hozz egy kis vizet, ki van száradva a szám… Nem is kell víz, rögtön hívj mentőt… Á, sok mán ez nekem – mondta Jóska bácsi és kikapcsolta a tévét, majd tüsszentett egyet, s ebből le is vonta a következtetést. – Na tessék, tegnap hideget ittam, és nem öltöztem fel, amikor a kertben kapáltam. Biztosan megfáztam, úgy kell nekem, majd máskor óvatosabb leszek – megpróbált felállni hintaszékéből, hogy behozza azt a pohár vizet, ami csak nem akart megérkezni, de ezzel a mozdulattal vissza is huppant a helyére. – Jaj, a hátam… Istenkém, Istenkém, mivel érdemeltem ezt ki? Nem egyszerű megfázás ez, hanem tüdőgyulladás… Hiába, nincs mán nekem sok hátra… Csöngettek. Egy újságírót vártak mára, aki interjút akart készíteni Jóska bácsival, ugyanis ő a legidősebb ember a városban. - Ki lehet az, József? Nem érdeklünk mi mán senkit! – totyogott be urához a konyhából Magdi néni. - Nekem van Helajcmer, vagy milyen kórom, és te nem emlékszel rá, hogy ma jön hozzánk az a kedves kis asszonyka!? Nyisd mán ki azt az ajtót, még azt hiszi, hogy meghaltunk! A nénike engedelmesen a bejárathoz sietett, nagy meglepetésükre azonban egy férfi újságíró lépett be szerény kis hajlékukba. - Kezit csókolom, Magdi néni… Csókolom, Józsi bácsi… A bácsika hosszú nyögésekkel kísérve felállt hintaszékéből, és a nála két fejjel magasabb vendég elé lépett, egész közel, s annak arcára szegezte tekintetét, hogy jól látja-e: - Maga nem nő – állapította meg csalódottan Jóska bácsi, és visszaült a helyére. Magdi néni szúrós tekintettel szemlélte férjét, aztán mosolyogva az újságíróhoz fordult: - Foglaljon helyet, mindjárt hozok egy kis kekszet és teát… Vagy inkább kávét kér? – bizonytalanodott el a nénike. - Köszönöm, nem kérek semmit. Csak egy fél óra az egész – mentegetőzött a férfi, hiszen udvariatlanság lett volna azt bevallani, hogy egy korsó sörnek örülne a legjobban. Magdi néni vállat vont, s leült férje mellé a kis asztalhoz, az újságíróval szemben, aki ekkor előhúzott egy kis diktafont inge zsebéből, és Jóska bácsi elé helyezte. A bácsika bizalmatlanul figyelte a kis szerkezetet, majd a férfire emelte tekintetét: - Miért maga jött? - A kolléganőm beteg, engem küldtek helyette. Jóska bácsi igencsak meglepődött a hír hallatán, nem értette ugyanis, hogy lehet rajta kívül másnak is joga arra, hogy beteg legyen. - Akkor… Kezdhetjük? - Hogy? Azt hittem, már végeztünk… - Most szeretném feltenni az első kérdést… Meg tudnák mondani, mi a hosszú élet titka? Ha valaki, akkor a bácsi és a néni biztosan tudja. Magdi néni már vette a levegőt a beszédhez, mikor Jóska bácsi megszólalt: - Hosszú élet? Azt ne tőlem kérdezze! Nekem két évvel ezelőtt megmondta egy jós, hogy nem fogok sokáig élni. - De hiszen már akkor is kilencvenhat éves volt – válaszolta meglepetten az újságíró. - Hogy mennyi? Jaj, ki ne mondja ezt a számot még egyszer, mert menten infarktust kapok… - Rendben, akkor azt mondják meg, legyenek szívesek, hogy mi a hosszú házasság titka. Sok fiatal párnak szüksége lenne a tanácsukra a mai világban. Magdi néni ismét meg akart szólalni, amikor Jóska bácsi így szólt: - A leghasznosabb az, ha nem szólnak egymáshoz. Így nem ismerik meg egymást jobban, mint kellene, és nem ábrándulnak ki a másikból. Magdi néni vetett egy dühös pillantást férjére, már éppen menteni akarta a helyzetet, ezúttal azonban az újságíró akadályozta meg ebben: - Józsi bácsi, szép kort megért… Voltak súlyosabb betegségei, vagy egész életében egészséges volt? - Voltak, voltak… De így most nem tudok mondani egyet se… Csak lapozzon végig egy orvosi kislexikont! A férfi mostmár látta, hogy itt esély sincs egy normális interjú készítésére, és időt és energiát takarít meg, ha fantáziáját segítségül hívva magától ír egy olvasható cikket Jóska bácsiról. Így hát elbúcsúzott a kedves, öreg házaspártól, de a távozás csak olyan áron sikerült, hogy kénytelen volt elfogadni 3kg házi készítésű sajtos pogácsát. Ahogy hazaért, első dolga az volt, hogy kidobta újonnan vásárolt diktafonját, babonájának engedelmeskedve ugyanis megállapította, hogy ezután a szerencsétlen nap után még több ilyen következhet, ha a hangfelvevőt továbbra is magánál tartja. A kitalált interjúból többek közt azt is kiderült, hogy az öregúr minden reggel megiszik egy pohár frissen csavart narancslét, ebédre húst, vagy valami tésztafélét vesz magához, vacsorára pedig mindig zöldségeket eszik. Az újságíró akkor került a zárt osztályra, mikor a cikk megjelenésének napján megtudta, hogy Jóska bácsit elütötte egy kamion.
Teljesen bele van habarodva. Összerezzen, ha valahol meghallja a nevét, a hangját, forróság önti el, ha látja az arcát. Olyan tökéletes, mintha nem is lenne valóságos… És nem Jane Brown az egyetlen tizenéves lány a világon, aki így érez – vannak még néhány százezren -, méghozzá ugyanazon fiú iránt. A rajongás tárgya Jim Wreck, az újonnan befutott tinisztár. Bár azon kívül, hogy Jane és a vele egyet értők szerint „iszonyatosan jól néz ki” és „utánozhatatlan a hangja”, nem sokat lehet tudni róla. Interjúi és képei már jelentek meg a lapokban, vannak klipjei, tévéműsorokban viszont még nem vállalt szereplést, soha nem is koncertezett még. Voltak már kitűzött koncertidőpontok, Jane a mai napig őrizgeti párnája alatt ezeket a jegyeket, ugyanis mindig közbe jött valami, mindig találtak egy, vagy több nyomós okot a nyilvános fellépések sztornózására. Van néhány közeli barátja, akik nagyon jóban vannak Jimmel. Együtt szerepelnek fényképeken, néha rossz minőségű videofelvételeken, és ők dedikálják helyette a lemezborítókat, képeket, ők képviselik a fontosabb rendezvényeken, ők a szóvivői. A díjátadásokon egy rövid bejátszással köszöni meg kitüntetését a nagy sztár. A magyarázat minderre pedig az, hogy Jim Wreck, akit mindenki ismer, túlságosan elfoglalt. De hát mivel foglalja el annyira magát, ha sehol sem jelenik meg? Kétévi folyamatos, apadhatatlan hírnév és két sikerlemez kiadása után a tévében és a lapokban olyan hirdetés jelent meg, melyet a legtöbben április elsejei tréfának hittek – augusztus lévén azonban ez teljességgel lehetetlennek tűnt. De hát ez akkor sem lehet valóság! Egy valakinek, aki helyesen válaszol a feltett, még Manci néninek is valószínűtlenül egyszerű kérdésre (Mi Jim kedvenc étele?), megadatik a lehetőség – amiről nem lehet mondani, hogy Jane még álmodni se mert róla, hiszen minden éjszaka pontosan erről álmodik -, hogy személyesen találkozhat Jimmel, és egy egész napot eltölthet vele! Mikor ezt a lány megtudta, napokig ki sem tette a lábát a szobájából, csak a töménytelen mennyiségű levél írásával és címzésével, valamint SMS-ek és e-mail-ek pötyögésével foglalatoskodott. Mondani se kell, hogy munkájának gyümölcse szépen beérett, neve ekkor vált fontossá. Miután kisorsolták, tinik milliói irigykedve beszéltek róla, a sajtó és a média a találkozás pillanatáig a Jane Brown szót – szavakat – harsogta. Meghívást kapott a legnépszerűbb, legnevesebb talkshowk-ba, interjúkra invitálták, sokan próbáltak a bizalmába férkőzni, hátha van rá esély, hogy még valakit magával vihet a várva várt eseményre. Jane egy kisebb nagyváros lélekszámával vetekedő létszámú baráti körre tett szert néhány hét alatt, de természetesen ez csak hab volt a tortán. Úgy érezte magát, mintha egy valóra vált tündérmesébe csöppent volna, ez az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mire kitalálta, hogy mit vegyen fel, hogy viselkedjen, és mit mondjon a találkozás első pillanataiban, el is érkezett a nagy nap. Jane szíve majd’ kiugrott a helyéről, mikor beült az ő számára kiküldött, éjfekete limuzinba. Az úton egy kilométer hosszú emberoszlop kísérte a kocsit – mintha egy felvonuláson lettek volna -, és folyamatosan, pulzálva azt kiabálták, hogy „Vigyél magaddal!”. Mivel azonban ő volt az egyedüli kiválasztott, ezt nem tehette meg. Őszintén sajnálta, hiszen nem volt önző, se irigy, szívesen osztozott volna valakivel az örömében. A főleg nőneműekből álló emberoszlop az út mentén fokozatosan ritkulni kezdett, majd teljesen felszívódott. Jane megtudta, hogy egyenesen Jim Wreck otthonába viszik, ott találkozhat majd vele! Ekkor már biztosra vette, hogy ő ezért született, ez lesz egész élete értelme. Csak kell, hogy legyen valami oka annak, hogy éppen őt választották! Ahogy érezte, hogy közeledik imádottja felé, mindeddig sohasem tapasztalt izgalom lett úrrá rajta. Kezdte felsőbbrendűnek érezni magát a többi embernél, de igyekezett kiverni fejéből ezt a gondolatot, és arra koncentrálni, mit fog mondani elsőként, mikor teljes életnagyságban előtte áll majd a sztár. Hamarosan annyira eltávolodtak a várostól, hogy megszűntek a szokott zajok, a kihalt úton más járművekkel sem találkoztak. Pusztaság volt mindenfelé, amerre a szem ellát. Néhány helyen Jane megfigyelt különböző, veszélyekre figyelmeztető táblákat, melyek kilétén nem igazán gondolkozott, hiszen egyértelmű volt, hogy Jim nyugalomra vágyik a fárasztó napok után, és ehhez bizony szükség van ravasz trükkökre. Közel három órás, fárasztóan unalmas út után érkeztek meg – a sofőr ugyanis túlságosan mogorva volt ahhoz, hogy beszélgetni lehessen vele. A lány egy pillanatig sem felejtette el, hova is tartanak – hogy is tudta volna -, nem kalandoztak el a gondolatai. Minden egyes kanyarnál azt hitte, mindjárt megpillantja a csodálatos villát, ám amikor valóban megpillantotta, csalódnia kellett. Nem egy csodálatos villa volt ugyanis, kívülről szemlélve inkább egy újonnan épült, túlméretezett bérházra hasonlított; csakhogy nem voltak ablakai! - Nagyon trükkös – mondta halkan Jane, mikor kiszállt a kocsiból. Ahogy visszacsukta az ajtót, és csodálattal bámulta a hatalmas, tömör épületet, a sofőr lehúzta az ablakot, és mély hangján kikiabált: - Este jövök – olyan gyorsan elhúzott, hogy porzott utána az aszfaltos út. Nem sokáig kellett a lánynak magányosan álldogálni, szemével a nagy ház bejárata után kutatva, hamarosan ugyanis megkocogtatta vállát egy magas, fekete öltönyös, napszemüveges férfi: - Gratulálok – szólt hörgő, basszus hangján. - Köszönöm… Mihez? – Jane hirtelen összerezzent az alak váratlan megjelenésének rémületére, és még az elhangzott szót sem volt ideje értelmezni, mikor visszakérdezett. Igaz, a lány már jóval irigyelt győzelme előtt biztosan tudta, hogy övé lesz a találkozás, ezért kissé lenézőnek találta, ahogy a férfi „gratulált” neki; azt érzékeltette, hogy ő nem tett semmit a világbékéért, az esőerdők pusztításának megállításáért – neki csak szerencséje volt. - A nyereményéhez – ez, ha lehet, még aljasabban hangzott az előzőnél. Leginkább, mert Jane szíve már túlságosan kalapált ahhoz, hogy a rövidesen bekövetkező találkozáson kívül másra is koncentrálhasson. - Jöjjön már, nem érek rá - a férfi mogorván megragadta a nyertes karját, erőteljesen rántott rajta egy nagyot, aztán hosszú lépésekkel elé sietett, és dünnyögve mutatta az utat. A lány biztosra vette, hogy kísérője egy biztonsági őr, aki azt a feladatot kapta, hogy vigye őt egyenesen Jimhez. Ahogy közeledtek a nagy épülethez, láthatóvá vált annak csillogó, márvány burkolata, ablakai azonban továbbra sem látszódtak. Nehezen volt elképzelhető, hogy Mr. Weck ilyen különös ízléssel rendelkezik, és jól érzi magát egy ilyen helyen. De ennél is meglepőbb volt az, amit Jane az épület belsejében látott. - Ez olyan, mint… valami… kutatóközpont… - ámuldozott a lány az elérhetetlenül magas mennyezet, a rengeteg számítógép és a kivetítőkkel felszerelt falak láttán. - Mert az – a férfi sürgetően nézett körül. Ekkor kezdtek előbukkanni társai is, az övéhez hasonló viseletben. Sorra kezet fogtak Jane-nel, aki változatlanul szóhoz sem jutott a meglepettségtől, agya is teljesen leblokkolt néhány másodperc erejéig. - Jöjjön már, ne bámészkodjon annyit – kísérője ingerülten maga után rángatta a kővé dermedt lányt. Beszálltak egy tágas, csillogó-villogó liftbe, ahol minden oldalon kis égők villogtak. Ez kicsit idegesítette Jane-t, aki éppen próbálta végiggondolni az eddig történteket. Volt mit. Kezdte úgy érezni, hogy itt valami nem stimmel. Ez így már túlságosan irreális volt… Mit keresne Jim egy ilyen helyen? A lift ajtajai lassan szétnyíltak. A fülkéből így belátás nyílt a szemközti terembe, melynek a túlsó falát beborító kivetítőn megjelent a sztár, és így szólt jól ismert, bársonyos hangján, közvetlenül a lányhoz: - Hello, Jane! Gyere, lépj be az én világomba! Már nagyon vártam ezt a találkozást – harsogták a hangfalak. A nyertes ismét úgy érezte, hogy itt még van remény. Elfelejtett mindent, ami idáig történt vele, és már csak a találkozásra gondolt. A lány belépett a nagy terembe. Csak annyit érzékelt a helyiségből, hogy az hatalmas, izgalmában semmi mást nem látott, szemeivel Jim után kutatott. - Hello, Jane! Már vártalak – ismeretlen hang csapta meg a nyertes fülét. Bal oldala felől egy tolókocsis, szemüveges, raszta – vagy egyszerűen csak kócos – hajú, húsz év körüli fiú gurult felé. Hangja elcsukló, rekedtes volt. A lány tekintete a szerencsétlenről Jim Wreck nagy, kivetített képére vándorolt, és reménykedve pásztázta azt. - Hol vagy, Jim? – kérdezte halkan. - Éppen őt látod – a fiú időközben a nyertes mellé ért, hangjára Jane összerezzent. - De mikor találkozok vele? És te ki vagy? – a lány egyre kétségbeesettebbé vált. - Jim kitalálója. - Úgy érted… a menedzsere? - Nem… Ő az én találmányom… Én alkottam meg. Ő a tökéletes férfi. Jóképű, fiatal, sikeres… Az egyetlen gond csak az vele, hogy nem létezik. - Mi-mi-micsoda? Ez csak valami buta tréfa lehet! Találkozni akarok vele! Azt akarom, amire kiválaszottak! – egy világ omlott össze Jane-ben, de még mindig nem akart sem a szemének, sem a fülének. Aztán lassan kezdett összeállni a kép: a furcsa klipek, az elmaradt tévés szereplések, fellépések, koncertek… De ez akkor is lehetetlen! - Hello, Jane – a lány egész közelről, közvetlenül hallotta a sztár hangját. - Jim? - a nyertes egy 180°-os fordulattal megfordult a levegőben, és már készült rá, hogy imádottja nyakába ugrik, mikor… Egy vörös hajú, pattanásos, fiatal fú volt a hang forrása! - Én vagyok Wreck hangja. Nagy megtiszteltetés, hogy engem választottak ki erre a szerepre… Jane szívébe úgy belenyilallt, mintha kést döftek volna bele. A tündérmese lassan rémálomba ment át. Ekkor megérkezett az a férfi, aki gyakran volt látható egy képen Jimmel, sokszor ő képviselte, ő jelent meg helyette rendezvényeken. Köszönés és minden lelkizés helyett rátett még egy lapáttal a nyertest ért megrázkódtatásokra: - Ne aggódjon, hamarosan már nem fog emlékezni ezekre az érzésekre, és semmire, ami itt történt. Lesznek szép emlékei, de nem valósak, mégis milliók fogják irigyelni. Néhány óra múlva maga lesz az első és az egyetlen, aki találkozott Jim Wreck-kel, a nagy sztárral…
