Sophia Coppola, a többek között a Keresztapát és az Apokalipszis mostot jegyző rendező lánya elkészítette élete második filmjét. Az első filmje, az Elveszett jelentés (Lost in translation: Scarlett Johanson, Bill Murray) egy Oscar- és három Golden Globe-díjat nyert 2004-ben, fantasztikus alkotás volt... Vajon legújabb filmje, a Marie Antoinette beváltja majd a hozzá fűzött reményeket?
Nagyon boldog vagyok, hogy eddig, akik csak látták a filmet, tetszett nekik...
Én magam, mint fórumalapító, már régóta terveztem ideírni, hiszen már több mint két hónapja láttam a filmet, de valahogy csak most jutottam ide.
Nos: órákig tudnék róla beszélni, regényt tudnék belőle írni (bár a film maga is egy regényből készült), de nem teszem...
Csupán csak ámulok-bámulok...
Káprázatos filmalkotás, csodálatos, Sofia Coppolától megszokott, rendkívül magas színvonal és részletgazdagság, amely, úgy látszik, egy történelmi témájú filmnél nyilvánulhat meg a legérdekesebben rendezőnőnk esetében...
Mégpedig azzal, hogy korszakalkotóan formabontó...
Mert filmünk kétségtelenül formabontó: szereplőink nem mindig viselkednek a francia etikett szabályai szerint, s bizonyára annak idején kinézték volna némelyiküket Versailles-ből, ráadásul a soundtrack is nagyon bátor: hetvenes-nyolcvanas évekbeli retro disco és new wawe mixek, valamint mostanában feltörekvő pop-rock bandák számainak keveréke, amit persze csak néhány Vivaldi, Rameau és Scalatti szerzemény, valamint operaáriák tehetnek teljessé és valamelyest mégis korhűvé...
Sofia Coppolát az avatta zseniális rendezővé, amely nagyon keveseket: hogy egyszerűen imádja az embereket. Nem is tudna nem empatikusan és szeretettel közeledni az emberekhez, akiket ábrázol: itt mindenki szeretetreméltó, bűbájos, kedves és mélyen érző ember, ami nem mindennapi egy történelmi filmnél, de, hogy csak még egy példát hozzak, Franco Zefirellinek például az összes karakteréből ez hallatlanul szeretetreméltó melegség és érzelmesség árad (gondoljunk csak a Rómeó és Júliára, vagy a Napfívér, holdnővérre).
Éppen ezért nyer új történelmi megvilágítást e kissé történelmietlen történelmi film során Lajos és Antoinette királyi kettőse: csodálatos, ahogy Coppola bemutatja őket és csodálatos az is, ahogy Kirsten Dunst és Jason Schwartzman a vásznon/képernyőn valósággá varázsolja Sofia elképzelését: egyikük sem nőtt fel soha, s ebben rejlik a tragédiájuk is, amelyet azonban olyan leheletfinoman érzékeltet a film, hogy szinte észre sem vesszük, hogy a csodálatos Versailles-i partihangulatból, ahol hemzsegnek a huszonegyedik századias tizennyolcadik századi celebritások, egyszer csak ennek a világnak az elkerülhetetlen pusztulása tárul elénk, melyet egyébként olyan melankólikus finomsággal ábrázol a művésznő, ami ritka manapság a történelmi filmeknél, mivel mostanában már minden valamirevaló történelmi produkció szeret kihasználni minden-kisebb nagyobb akcióra adódó alkalmat, s ez nem túl jó dolog (amikor meghallottam, hogy Marie Antoinette, valami guillotine-os, lefejezgetős, lövöldözős cuccra számítottam, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a CSODÁT kapom helyette)...
A képek fantasztikusak, a jelmezekről nem is beszélve, melyek révén a film méltán söpörhette be tavaly a legszebb díszletnek járó Oscart... Kosztümös film, de a szó legnemesebb értelmében, ráadásul hihetetlen kép, szín, sőt illat orgia: szinte érezzük a parfümök és sütemények kavargó illatát a Versailles-i termekben...
Az én kedvenc részem a filmből egyébként a Kis Trianon palotában játszódó jelenetsor: ez a kis mennyország a megtestesült béke szigete (s ez nem a kétszáz évvel későbbi "béke"), a tizennyolcadik század paradicsoma...
Odakint: Kiskert, kisbárányka, kisbogárka, tejecske, tyúkocska a kertben, a tavon hattyúk úszkálnak, miközben a Watteau-i álmatag alakok csónakja végigsiklik a tavon, amelyet a délutáni napsütés aranyszínű fátyolként takar be...
És az embernek ilyenkor csak az jut eszébe: hogy milyen nagyszerű is lett volna akkor élni...
Aztán persze rádöbben, hogy azért akkor sem volt minden fenékig tejfel, meghogy akkor még mozi, meg DVD sem volt...
És így meg hogyan is nézhettünk volna meg ilyen nagyszerű filmeket, mint például ez...
én is elég sok fenntartással ültem be a filmre, félve attól, hogy egy "nagysándor"-hoz hasonló kosztümös bugyutaság lesz, amelyben brúszvilisz koszos trikóban a levegőztetőrendszerben kúszva megmenti Marie Antoinette-et a lefejezéstől.
Végülis a döntő szó amellett, hogy megnéztem, Kirsten Dunst személye volt, akiről, mint már írtam más topicban, a legutolsó szemetet is képes lennék megnézni...
Megmondom őszintén, hogy Kirsten Duns-ot is fura választásnak tartottam Marie Antoinette személyéhez (előző filmei alapján... nem rossz színésznő, de nem eza stílusa: Pókember, Brin It On, Crazy/Beautiful, Get OVer It,... ezek után MArie Antoinette?)
De aztán meg kell mondjam, nagyon kellemesen csalódtam... általában megérzem, ha egy film másfél óránál hosszabb, de ennek a két órás filmnek a végén szinte nem is éreztem, hogy ilyen hosszú lett volna.
Maga a film szerintem sok helyen megbontotta a tradíciót, és új, ha nem forradalmi módon mutatta be MA-t. Engem leginkább az a gondolat ragadott meg...
várjunk: aki még nem látta a filmet és nem akarja megtudni a részleteket, az ne olvasson tovább...
szóval engem az a momentum ragadott meg leginkább, hogy úgy mutatták be, hogy Marie Antoinette nem mondta azt a hülyeséget, hogy "hátakkor adjanak nekik kuglófot..." és ez tényleg a realitás talaján maradva a törikönyvekből is elég urban legendesen árad felénk... tulajdonképp kivetítődik ez a mondat az egész történelemoktatásra, hogy vajon mennyi urbanlegend-et, vagy mennyi utólagos kitalációt tálalnak elénk tényként, de ez persze más tpicra tartozik...
aki egyébként vérfürdőt, forradalmat, tévészékházfelgyújtó hangulatot vár a filmről, az csalódhat... nem kísérik a lefejezésig a történetet, minthogy az tökéletesen elütne a film hangulatától... ami nekem nagyon tetszett, az az hogy nem egy hatszátezredik franciaforradalom-filmet láthattunk, hanem Marie Antoinette-et mutatják be, mint személyt, mint azt a "kislányt", aki tizenmittoménhányévesen került a francia udvarba, és hogy hogyan küzd meg az ottani kihívásokkal (intrikák, stb.)
Utalnak persze a politikai háttérre is, de úgy van ez a francia forradalom idejét feldolgozó filmekkel, mint a vietnami háborús filmekkel... amit filmben el lehetett mondani a politikai háttérről, azt már elmondták az eddigi kismillió hasonló témájú filmben...
A kosztümös film hangulatot egyébként a zenei háttérrel sokszor megtöri Fräulein Coppola... meg más eszközökkel is, de ennek elemzésébe most nem mennék bele - azért sem, mert meg kéne nézni mégegyszer a filmet...
Kirsten Dunst színészete meg nem töri meg a marie antoinette - képet...
eredetileg attól tartottam, hogy nem tud kiszakadni az "amerikai bombanő"-tinilány szerepkörből, de ez sikerült neki, igaz, egy két arckifejezése tipikusan amerikaira sikeredett, de sztem ez passzolt valamennyire a film hagyománytörő hangulatához...
és szerintem aki volt már ausztriában, és látta az ottani csajokat, az észreveheti, hogy Kirsten Dunst arca jól passzol az osztrák lány arc-klisébe (annak ellenére, hogy az illető hölgyről tudjuk, hogy svéd-német származású)
szóval a színészi játékról később...
nahát ennyi, nekem nagyon tetszett a film, és egyfelől jól átéreztem a kor hangulatát, de mégsem volt az a kosztümös-film érzésem... inkább mintha egy modern korban játszódó filmet láttam volna, de ez semmiképp nem negatívan értendő, azaz nem azt szeretném mondani, hogy Coppola kisasszony nem tudott egy történelmileg hiteles kosztümös filmet készíteni, csupán azt gondolom, hogy a film inkább az érzelmekről, a másoknak való megfelelésről, az ezzel kapcsolatos belső küzdelemről szól inkább... ezek pedig univerzális értékek...
aki pedig Kirsten Dunst popsijára kiváncsi, az is elégedetten távozik a moziteremből...
erről jut eszembe:
megvettem a film plakátját, amin KD kalapban van...
nem tudja valaki hogy a másik plakátot (interneten) honnan lehetne megszerezni, vagy honnan megvásárolható?
(A másik plakát a legyezős-ágyjelenetes kép) - azt hiszem az a plakát a francia moziknak készült...
Kevés filmről mondhatom el ezt, de szerintem az Elveszett jelentés életem egyik meghatározó filmje volt. Bill Murray és Scarlett Johanson főszereplésével mutatták be a filmet 2004 februárjában, és óriási sikert hozott, egy Oscar- és három Golden Globe díjat sepert be, holott a témája nagyon egyszerű és hétköznapi. Sokak szerint nagyon vontatott film, de én ezzel messze nem értek egyet, szerintem a vontatott film az a Jancsó-féle kategória, nem pedig ez... Ráadásul Scarlett Johanson és Bill Murray mindketten olyan emberek, akiknek olyan eleven és fantasztikus arcjátéka van, hogy órákig tudnám nézni őket...
No mindegy...
A film rendezője, Sophia Coppola, játszott apja Keresztapa eposzának utolsó részében és másutt is színészkedett már, de ez volt az első filmje, mégis komoly szakmai elismerést kapott... Most itt egy újabb filmje: a Marie Antoinette egy különleges témát dolgoz föl... Csak az a kérdés, meg tudta-e úgy ragadni a történetet a rendező, hogy abból az Elveszett jelentésben már megismert különleges és kivételes légkörből át tudott csempészni ide is valamit, vagy ez megint csak a húszezeregyedik kosztümös amerikai szar?
Őszintén remélem, hogy úttörő filmalkotással van dolgunk, legalábbis az ajánló és a rendező eddigi művei ezt sejtetik...