Múló vagy állandó rosszkedv következtében leírandó tűnődéseknek, valamint azoknak akik nem tudják vagy nem akarják követni az Ö.GY. topikban összegabalyodott szálakat, vagy túl sötétnek tartják azt a topikot. Mindenki csak saját nickkel írjon, egy nicken több embernek írni tilos.
Elkeseredhettem volna én is, 27 évesen balesetet szenvedtem. Amikor magamhoz tértem, felültem az ágyban, és lenéztem. Bal lábamat combközépig amputálták.
Az ember erre nincs felkészülve. Mi van, ha levágják a lábam?
De amint lehetett, mankóimra támaszkodva járkáltam. Gyorsan megtanultam egy lábbal élni. Tudtam, hiába hisztizek, mérgelődök, depizek, nem lesz lábam. Ha viszont edzem magam, mankózok, a csonkomat tornáztatom, a megfelelő segédeszközökkel teljes életet élhetek.Újra vezetek autót, szívesen járok túrázni, úszni. Jelenlegi műlábammal elégedett vagyok, bár van jobb, nekem ez megfelelő.
Egyébként nem is mindíg használom, csak ha tényleg segít. Csak azért, hogy ne lássák, hogy féllábú vagyok, nem veszem fel.
13.hsz Most csak a gondolataim egy részét írom le, nem akarok túltengeni, meg ha hosszú lenne, akkor ne is olvasnátok el.:-) 16.hsz. (most nem akarom részletezni, mire gondolok, mert megint túl hosszú lennék)
Vajon miért van benned félelem, hogy hosszú leszel?
23.hsz. Te a depresszióról beszélsz, ami tényleg így működik.De mi van azokkal, akik már nem depressziós hangulatúak –legalábbis nem annyira – pontosan az antidepresszánsoknak köszönhetően és a halálvágy mégis uralja minden gondolatukat?
Ebből úgy érzem,hogy voltál már úgy deprssziós, hogy el is fogadtad, hogy az vagy.Ma nem tartod magadnak depressziósnak,de ahogy írtál, elgondolkodtál magadon és nem zárod ki, hogy mégis az vagy.Azt érzem a szavadidból szedsz antidepresszánsokat, aminek tulajdonítod a változásod. Nem lehet, hogy ami miatt ma nem érzed magad annyira depressziósnak, az nem a tablettáknak köszönhető, hanem magadnak, hogy találtál egy "megoldást",ami nem más mint a halál?
24.hsz. Gondolkodtam már azon, hogy elmegyek segélyszervezettel pl. Afrikába, hogy legalább valami tényleg értelmes dolgot csináljak, de akkor meg cserbenhagynám azokat, akiknek itthon van szükségük rám. 26.hsz. Mert rengeteg olyan munka van –az enyém is olyan – ami nem teszi értékesebbé a világot. Mert úgy érzem nem élünk, hanem robot módjára végezzük azt, amit végezni kell.
Dolgozol valamit, de semmi örömöt nem találsz a munkádban.Milyen munka lenne az, amit szivesen csinálnál, amit nem robotnak éreznél? Valami olyan, mikor magadból adsz valamit embereknek?
29.hsz. Több emberért tartozom felelősséggel.
Több olyan kötelezettségem van, amit ha nem teszek meg, akkor másokat keverek bajba. Az előbb felsoroltak miatt nem tettem meg még azt, ami rátelepszik a mindennapjaimra és szinte mániákusan keresem az olyan lehetőséget, ami természetes halálnak tűnik.
A felelőségérzet szinte minden írásodban benne van.Az is, hogy egyetlen megoldást látsz. A vívódásod is és lehet, hogy furát írok a megnyugvásod is, hogy tudod a magad megoldását. Mi lenne, ha nem azt keresnéd mániákusan, hogy hogyan lehet úgy önkezüleg véget vetni az életednek, hogy az ne öngyilkosságnak látszódjon, hanem egy más irányban indulnál el a keresésben?
Egyben hibáztam, mikor olvastalak, hogy nem adtam jelét, hogy olvaslak, figyelem ezt a topicot.Hisz egy sorból, hogy írj még magadról pl. érezted volna, hogy 1 emberrel több figyel rád.
Nagyon kevés konkrét dolgot tudunk a másikról itt. Nem lehet pontosan tudni, hogy azok a kötelességek mik is, miért kell tenned.
Amikor valakinek az írására reagál az ember, teszi azért, mert valami megérintette benne. Jól, vagy rosszul értve a szavakat, a saját kis életére gondol. Tettem ezt én is a Te soraidat olvasva. Én is azt mondogattam, hogy nem válhatok el a férjemtől, a gyerekeim miatt, mert nem akarom az életüket megkeseríteni azzal, hogy hol az egyiknál, hol a másiknál legyen. A férjem egy nyakiérműtét után 5 évvel ezelőtt agyiembóliát kapott. A házasságunk nem volt rózsásnak mondható.Mondogattam, hogy nem válok , élek a férjemmel, mint testvérrel, baráttal.5 év kellett, hogy rájöjjek, hogy csak mondogattam ezt. Nem eszerint cselekedtem.Egy testvérnek, barátnak nem csak a gondozásra van szüksége, hanem arra is hogy beszélgessenek vele, ember számba vegyék. Szóval amit mondtam, ellentétes volt a cselekedeteimmel.Hogy én erre rájöjjek, nagyon kellett akarnom valamit.Nagyon kellett akarnom, hogy találjak egy más megoldást az öngyilkosságon kívül. A benyomásaim rólad. Egy értelmes, okos nő vagy, akit nem elégít ki az amit dolgozik. Felelsségérzet van benned mások iránt.Nincs olyan ember a közeledben, akinek igazán megnyílnál. Ma reggelre ennyi futotta tőlem. Nem tudom " átmegy-e" a sorokon mindaz,ami belül bennem van.
Együtt írom le a gondolataimat, amik eszembe jutottak a Te hozzászólásai kapcsán.
Az emberek öngyilkosságát nagyon sok minden motiválhatja, lehet persze kategóriákat alkotni (kell is, a könnyebb kommunikáció érdekében), de azért alapvetően mindenkinél van valami egyéni sajátosság.
Én csak a magaméról tudok beszámolni, mert ezzel vagyok tisztában.
Több emberért tartozom felelősséggel.
Több olyan kötelezettségem van, amit ha nem teszek meg, akkor másokat keverek bajba.
A halálom 6-7 embernek nagyon komoly fájdalmat okozna, a többiek megdöbbennének, sajnálnának, de nem lenne tragikus a számukra, ha eltűnnék.
Az előbb felsoroltak miatt nem tettem meg még azt, ami rátelepszik a mindennapjaimra és szinte mániákusan keresem az olyan lehetőséget, ami természetes halálnak tűnik.
Azért, hogy megkönnyítsem a hátramaradók gyászolását. Egy öngyilkos esetében nagyon nehéz a hátramaradottaknak, hiszen a gyászba harag, bűntudat is keveredik.
Szeretném legalább a kötelezettségeimet letudni, hogy azzal ne terheljek másokat, de a szomorúság érzésétől nem tudom megvédeni a szeretteimet.
Illetve csak akkor, ha maradok, de abba meg lassan én örülök bele.
A pénz nekem sem jelent szinte semmit, illetve annyit, hogy rajta olyan elfoglaltságokat tudjak megvenni magamnak, ami kizökkent a mindennapokból. Szerencsére van pár ilyen tevékenység, de ettől még ugyanúgy megmarad az az érzés, hogy eltévedtem, nem jó helyre és korba születtem.
Sajnos a hatalom az nem csak pár bolond játéktere, hiszen meghatározza a mindennapjainkat.
Háborúkat idéznek elő, hogy legyen kinek eladni a fegyvereket, lobbiznak, hogy olyan törvények szülessenek, aminek a segítségével még több pénzt és ezzel hatalmat tudhatnak magukénak stb.…nem ragozom, mindenki tudja miről van szó.
Persze ez mindig is így volt, de legalább nem akarták elhitetni, hogy demokrácia van, nagyjából nyílt lapokkal játszott mindenki.
Egy szó, mint száz: semmi értelmét nem látom a földön eltöltött pár évtizednek, ezért inkább kiszállnák belőle. „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni belőle”…na ez sajna nem megy…
Sokan utálják a munkájukat, vagy legalábbis belefásultak, nem találnak örömet benne. Márpedig a megélhetéshez dolgozni kell valamilyen formában.
A legtöbben robotként dolgoznak, és hogy elviselhető legyen ez az állapot, rászoktatták magukat a tárgyjutalmazásra.
Tárgyakat vásárolnak maguknak, aminek örülnek egy darabig.
A következő hónapban újabb tárgyakat vásárolnak maguknak és így tovább.
Ez lenne a többség.
De van egy kissebb része az emberiségnek aki felismeri, hogy többet ér vele, ha a saját szabadságát próbálja megváltani a megtakarítással hacsak időlegesen is.
Pl. részemről igyekszem sok szabadidőt csinálni magamnak, mert szeretek csak úgy gondolkodni.
Rájöttem, hogy a világot nem kell megváltani, mert abszolút nem igényli.
Olyan amilyen.
Részemől azt látom életcélnak, hogy mindenről minnél több ismeretet szerezzek ami érdekel.
Hatalom játékszerei lennénk?
Nem hatalom az, pár bolond folyton rohangál egy fazék körül, jóformán ki sem mozdulnak az irodáikból,, vagy ha igen gyorsan beülnek egy sötétített dobozba és nincs idejük megnézni egy naplementét, megsimogatni egy macskát, elázni egy jó kis esőben, vagy biciklizni egy jót, esetleg sörözni egyet.
Csak szövögetik a terveiket, hizlalják a bankszámláikat és rettegnek attól a gondolattól, hogy eljön egyszer értük a halál, aki felett nincs hatalmuk és a bankszámlájuk semmivé foszlik. Ezt nem hatalomnak, hanem elfecsérelt időnek nevezném.
Olyan munkád van ami nem viszi előbbre a világot?
Ha olyan tevékenységre vágysz ami szerinted előbbreviszi a világot, csináld szabadidődben és megtalálod a számításod.
Persze könnyen beszélek mert most így látom a dolgokat, de volt ez már másképp is, meg lehet, hogy még lesz is.
Különbség, hogy valaki vágyja a halált, vagy akarja.
Lehet szerintem úgyis boldogan élni, hogy az ember úgy érzi, semmi nem köti ide ehhez a világhoz, vagy amit kellett azt már elvégzett.
Felesleges ember nincs.
Az az ember aki valamiért már feleslegesnek érzi magát és ettől folyamatosan depressziós, hiába szed gyógyszert, csak úgy tudna meggyógyulni, ha sikerül értékrendbéli változáson keresztülmennie.
Pl.:
Felnő valaki egy családban ahol mondjuk családi tradíció az, hogy ékszerészek a felmenők és a gyereket is szivesen ékszerésznek taníttatnák.
A gyerek nem tudja elvégezni az iskolát mert nem akar ékszerész lenni, depressziós lesz, mert nem felelt meg annak az értékrendnek amiben nevelték.
Elmegy mondjuk könyvtárosnak és értéktelennek érzi magát mert nem lett ékszerész, a depresszió végigkíséri a mindennapjait és meg akar halni.
Ha sikerülne rájönnie, hogy nem értéktelenebb másoktól és az sem bűn, hogy mondjuk szereti a felhőket nézegetni szabadidejében, akkor akár boldog is lehetne, nem akarna meghalni.
De eszébe sem jut ezen elgondolkodni, mert eleve olyan értékrendben nevelték, hogy aki nem ékszerész a családban az értéktelen.
Tehát önmagában a bogyó nem elég, az embernek el kell fogadnia saját magát minden hibájával együtt. Utánna pedig ha az embereknek nem tud örülni akkor örüljön a természetnek, természeti jelenségekenek, állatoknak, valamilyen tevékenységnek. Zökkentse ki magát.
Na ez a vége most úgy hangzott mint egy recept, pedig hát univerzális mindenkire jó receptek nincsenek.
Mert rosszul érzem magam itt.
Mert nem tudom elfogadni a mai világ értékrendjét.
Mert rengeteg olyan munka van –az enyém is olyan – ami nem teszi értékesebbé a világot.
Mert úgy érzem nem élünk, hanem robot módjára végezzük azt, amit végezni kell.
Mert a pénzzel és ezáltal hatalommal rendelkező emberek játékszerei vagyunk.
Mert rettenetesen rosszul tűröm azt, hogy az emberi munkát semmibe vesszük. (pl..: elromlik valami? Nem a megjavítás a cél, sokszor nem is éri meg, hanem az új megvásárlása. Ezáltal azoknak a munkája, akik elkészítették a tárgyat, szemétbe kerül. Régen az emberek megbecsülték a másik ember kezemunkáját, manapság….
Mert az egész fejlett világ álságos, a demokrácia nem demokrácia, csak annak akarják láttatni…
Mert úgy szar a jelenkori világ nekem, ahogy van.
(ezért írtam azt, hogy nyilván elmaradtam az evolúciós fejlődésben, mert a fenti dolkogat természetesnek kéne venni és alkalmazkodni kéne hozzájuk. Akinek nem megy, az előbb valamiféle lelkibetegségbe kerül, aztán vagy véget vet az életének, vagy elkeseredetten él tovább.
Lehetséges, de nem nagyon van mód kilépni a saját világunkból.:-)
Gondolkodtam már azon, hogy elmegyek segélyszervezettel pl. Afrikába, hogy legalább valami tényleg értelmes dolgot csináljak, de akkor meg cserbenhagynám azokat, akiknek itthon van szükségük rám.
Te a depresszióról beszélsz, ami tényleg így működik.
De mi van azokkal, akik már nem depressziós hangulatúak –legalábbis nem annyira – pontosan az antidepresszánsoknak köszönhetően és a halálvágy mégis uralja minden gondolatukat?
Az evolúciós fejlődésen alapvetően az agy fejlődését, az idegi ingerületáramlás fejlődését értem, ami lehetővé teszi, hogy az egyén alkalmazkodjon a külvilág felől érkező ingeráradathoz, valamint a „lélek” fejlődését, ami képes elviselni a teljesítménykényszert.
A hatalmas különbség az a buddhista életfelfogásban és amire én most gondolok, hogy a buddhizmus a halált és újjászületést egyfajta fejlődésnek állítja be. Az egyén mindig tanul a már elkövetett hibáiból, újra születve már bölcsebb, fejlettebb jellemmel bír, mígnem a végén eljutva a teljes bölcsességhez, a letisztult tudathoz megkapja jól megérdemelt jutalmát, elér a Nirvánába.
Véletlenül sem merném magamról azt gondolni, hogy én ezen a tudati szinten vagyok és ezért vágyok a halálra, annál is inkább, mert az önkezű halál olyan jellembeli hibát takar, ami miatt el sem juthat az illető a Nirvánába.
Én arra gondolok, amit lejjebb leírtam, hogy ez a fajta halálvágy az élhetetlenség következménye.
De ez nem szomorúság, vagy bánat, hanem egyszerű otthontalanság érzése.
Az emberi fejlődés biztosan nem állt meg, de inkább technikai jellegű kérdésekben mutat némi fejlődést, alapvető jellembéli változáson nem ment keresztül az emberiség.
Ennek politikai társadalmi okai vannak, hogy igazából demokratikus és az emberiség és a környezet érdekeit szem előtt tartó, az egyént fejlődésre biztató társadalmi rendszer nincs, nem is volt és most sem arra haladunk.
Nekem ettől jóval egyszerűbb elméletem van a halálvágyra.
Minthogy a hangulat és a közérzet összefügg az aggyal és biokémiai folyamatokat generál, az agy biokémiai rendellenességei szintén kihatnak a közérzetre és hangulatra.
Ezt jó esetben helyre lehet hozni gyógyszerekkel, de ha nincs megszüntetve a kiváltó ok, akkor szerintem a gyógyszerek sem hatnak.
Pl. Ha valaki utálja a munkahelyét, attól depis lesz, és hiába szed mellé bogyókat, nem fog meggyógyulni tőle, mert még mindíg az utált munkahelyére kell járnia.
De mivel depis ezért mondjuk nincs ereje változtatni a helyzeten.
A nagyon egyszerű gondolkodású emberek, többnyire nem éreznek halálvágyat mert mindíg csak a fennálló és aktuális problémára koncentrálnak, nem foglalkoznak a többi problémával ami utána következik, vagy egyszerűen tesznek rá.
Az okosabb emberek azonban hajlamosak annyira előre nézni és sok megoldandó problémára koncentrálni, hogy elmegy a kedvük mindentől mert csak sok egymás mögött álló megoldandó problémát látnak, a problémák végét azonban nem.
Nos, folyt. köv.:
Nem vagyok sem vallásos, sem semmiféle istenben nem hiszek.
Azonban, ha nagyon kéne választanom a különféle életfilozófiák közül, akkor a buddhizmus áll a legközelebb ahhoz amit gondolok a világról, életről, halálról.
Illetve az sem egészen, mert abban csak reménykedni tudok, hogy vagy túl vagyok már mindenféle reinkarnáción, vagy nem is létezik, csak a nirvána létezik.
A teljes és végleges megsemmisülés, a hatalmas béke.
Azt gondolom, hogy azokban erős a halál vágy, vagy hívjuk inkább megsemmisülés utáni vágynak, akik rossz helyre és rossz korba születtek.
Van egy elméletem, miszerint az emberi evolúció nyilvánvalóan még nem állt meg, állandófejlődésben vagyunk mi emberek is.
Vannak egyedek, akik „haladnak a korral”, tehát az evolúció kegyes hozzájuk, olyan idegrendszerrel áldotta meg őket, hogy képesek alkalmazkodni a jelen világhoz. (Itt most konkrétan a fejlett civilizációban élő emberekre gondolok. (tényleg, az un. harmadik világban mekkora az öngyilkosságok száma?)
Ők azok, akik nem bírják elviselni azt a világot, ami körülveszi őket, (most nem akarom részletezni, mire gondolok, mert megint túl hosszú lennék), mert az ő evolúciós szintjük még nem tart itt. (félreértés elkerülése okán: én magam is az elmaradottak közé sorolom magam).
A halálvágy tehát innen származik. Az ember, ha eltéved, akkor szeretne hazatalálni.
Jelen esetben a hazatalálás a teljes megsemmisülés.
Illetve gondolkodtam azon is, hogy alán megoldás lehet az is, ha az ilyen ember abba a világba menne, ahova tartozik pl. valamelyik fejletlenebb kontinensre.
Viszont az a nagy baj, hogy mi itt szocializálodtunk, tehát amolyan se ide se oda nem tartozunk…
Folyt még mindig következhet, ha érdekel valakit, illetve még jobb lenne, ha lennének rá reakciók és kialakulhatna egy beszélgetés.
Aztán: sztem hogy halálvágy olyan nemigazán van, csak megcsappan/ lecsökkent/ leredukálódott életösztön. Dehát végülis éppenséggel hívhatjuk akár halálvágynak is az életösztön hiányát, ez csak megegyezés kérdése. De egyébkén _asszem_ értem mire gondolsz.
Akkor elkezdem a tűnődést…
Most csak a gondolataim egy részét írom le, nem akarok túltengeni, meg ha hosszú lenne, akkor ne is olvasnátok el.:-)
Azt gondolom – illetve én nyilván csak a saját érzéseimről tudok beszámolni.
Van az életösztön és van a halálvágy. Mindkettő lehet egyforma erős. Amikor az utóbb az erősebb, akkor hiába van bármilyen pszichiáteri, pszichológusi kezelés, az e véget vet az életének. Az csak idő kérdése, hogy a társadalmi elvárások a felelősségérzés más emberekkel, illetve a kötelezettségekkel szemben meddig tudja legyőzni a halálvágyat. Előbb-utóbb bekövetkezik. Ez ellen senki és semmi nem tud tenni, hiszen ez ugyanolyan erős késztetés, mint életösztön esetén a fuldoklónak a levegő után kapkodás.
De: nem arról a halálvágyról beszélek, amikor valakinek az elvesztése után érzi úgy, hogy nincs tovább az életének, nem is arról, amikor a problémák elől menekül valaki és nem is arról, mikor az ember a fizikai fájdalom megváltása miatt választja ezt az utat.
Ezek mind-mind külső körülmények, amik az adott embert kívülről motiválják. Ilyenkor lehet segítséget találni és kapni.
Hogy akkor mire gondolok?
Azt majd a folyt. kövben. J
Hát nem fogom végigolvasni mind a 17 ezer hozzászólást, annyira nem izgat a téma, de örültem volna, ha vki pár szóban megmagyarázza. De ha nem, hát nem:-)
Egyébként is, a "Hogyan mérgezzem meg a szomszéd kutyáját" topikot durvábbnak tartom ennél...
Nahát, én megkerestem, és most látom csak, hogy van egy ilyen topik, hogy "Öngyilkos akarok lenni, hogyan csináljam?". Ráadásul valami 17 ezer hozzászólással.
Hogyhogy az ilyesmi engedélyezve van? Nemrég volt szó japán kollektív öngyilkosokról, ez is valami hasonlót takar? Próbáltam beleolvasni, de elég zavarosnak tűnik.
Valaki felhomályosíthatna esetleg (a témában nem vagyok érintett).
