Jó kis cikk.
Megérdemli, hogy idetegyük:
Ungváry Krisztián
Egy emléktábláról
A magyar antifasiszták számára Ságvári Endre egyfajta vonatkoztatási pont. A Szépilona vendéglõ falán elhelyezett emléktábláját nemcsak õk, hanem magas rangú politikusok is megkoszorúzzák, mint pl. Hiller István, a Magyar Szocialista Párt elnöke. A koszorúzás kapcsán tavaly kritikus hangok is megszólaltak (lásd Hahner Péter és Papp László Tamás, ÉS, 2004/33., 34.), mondván, Ságvári Endre antifasiszta ellenálló tevékenysége nem demokratikus, hanem diktatórikus célt követett, amit az is bizonyít, hogy kommunista politikusként helyeselte a Molotov-Ribbentrop-paktumot és a sztálini párt intézkedéseit.
Nem tudhatjuk, hogy Ságvári mit tett volna 1945 után. Családjának többsége kommunistasága miatt 1945 elõtt megtagadta, de a háború után közülük többen is akadtak, akik a totális diktatúra szolgálatára adták magukat, húga például az MDP Központi Vezetõségének munkatársa, majd 1956 után az MSZMP KB tagja is volt. A sor folytatható volna, de a Ságvári-történetben sokkal fontosabbak azok a szálak, amelyek miatt a Szépilona kocsiszín mellett a Remíz vendéglõ falán még egy márványtáblának volna helye... Minden jel szerint errõl a Ságvári-ügyben az antifasiszta emlékkultúrát szorgalmazók mit sem tudnak. Fencsik Flóra azt emelte ki, hogy Ságvári "legalább visszalõtt", Donáth Ferenc szerint "nyilasokkal vívott kézitusát", Sándor Iván szerint "Ságvári elpusztítói gyilkosok".
Mindegyik állítás súlyos tárgyi tévedés. Ságvári ugyanis nem visszalõtt, hanem õ lõtt elõször. Letartóztatói közül egyik sem volt a nyilas párt tagja. A kirobbant tűzharcban a nyomozók szolgálati kötelességüket teljesítették, nem nevezhetõek gyilkosoknak.
Ezek a tévedések is súlyosak, de eltörpülnek amellett, hogy Ságvári személye elválaszthatatlan azoktól a gyilkosságoktól, amelyeket nevében és nevével követtek el. Halála 1945 után azonnal politikummá, és több perben is justizmord forrásává vált. Az illegális kommunista párt túlélõi érthetõ módon szerették volna felelõsségre vonni azokat a rendõröket és csendõröket, akik 1945 elõtt kihallgatásaikon és kínzásaikban részt vettek. Sokan részben ezért léptek be a politikai rendõrség, a késõbbi ÁVH soraiba. Itt kezdettõl fogva ugyanazokat a módszereket használták, mint az õket korábban kihallgatók. Lényeges különbség volt azonban, hogy a Horthy-rendszer rendvédelmének nem volt szüksége prekoncepciók gyártására ahhoz, hogy a kommunistákat üldözze, míg a kommunisták számára a folyamatos koncepciógyártás határozta meg a felelõsségre vonást, amelynek során ugyanazt a büntetést kapta bűnös és ártatlan. Erre példa a Ságvári-ügy is.
*
A késõbbiek megértéséhez szükséges elõször vázolni, mi is vezetett 1944. július 27-én Ságvári halálához. Rendõrnyomozók már régebben figyelték Ságvári egyik kapcsolatát, részben azért, mert azt hitték, hogy az illetõ nyomán Kádár Jánost is le tudják tartóztatni. Kádár helyett azonban Ságvári nyomára bukkantak, akit július 27-én reggeltõl követtek, majd amikor Ságvári egy elvtársával, Szabados Lajossal találkozott a mai Szépilona vendéglõben (akkor Nagy cukrászda), utasítást kaptak letartóztatására. Gondot okozott, hogy nem volt mindenkinél pisztoly, és csak egy kötözõszíj állt rendelkezésre. Ságvári a kerthelyiségben, a leghátsó asztalnál foglalt helyet. Négy polgári ruhás rendõrnyomozó, Palotás Ferenc törzsõrmester, Kristóf László õrmester, Cselényi Antal államrendõrségi detektív és Pétervári János õrmester, gépkocsivezetõ vett részt a letartóztatási akcióban. Szabadost Palotás és Kristóf, Ságvárit Cselényi és Pétervári fogta közre. Hárman pisztolyukat is elõvették, mindkettõjüket megmotozták, és Kristóf egy nála lévõ szíjjal el is kezdte kötözni Szabadost. Hallotta, hogy motozás közben Cselényi odaszólt Ságvárinak "kár a gõzért, Endre". Ez azonban nem hatott nyugtatóan, mert Ságvári a táskájához kapott, onnan kirántott egy pisztolyt majd azonnal lövöldözésbe fogott, és az eléje álló Cselényivel összeverekedett. Kristóf Cselényi segítségére sietett, és lefogta Ságvári kezét. Palotás lövöldözni kezdett, de a nagy tumultusban Ságvári helyett Kristóf felkarját találta el, ami miatt az kénytelen volt elereszteni Ságvári kezét, aki ezt kihasználva kiszabadult és elfutott. Már a lövöldözés kezdetén Cselényit a vállán, Pétervárit a hasán, Kristófot a combján sebesítették meg Ságvári golyói, Kristófnak a dulakodás közben combcsontja is eltört. Ságvári eldobta a kiürült tárú pisztolyt, és kiszaladt a kerthelyiségbõl. Az utána rohanó Cselényi kiabálására "fogják meg, tolvaj!": a kapuban egy beszkártos és egy feltűzött szuronyú puskás katona állta Ságvári útját, egyik el is gáncsolta, de Ságvári továbbfutott. A Budakeszi úton, a bejárattól nem messze érte utol Cselényi golyója. Ságvári összeesett, a sérült rendõrökkel együtt kórházba szállították, de útközben Pétervárival együtt meghalt.
1945 után azonnal megindult a háborús és népellenes bűnösök felelõsségre vonása. Mivel a csendõrség és rendõrség nyomozói közül sokan szadisztikus eszközöket alkalmaztak a nyomozások során, érthetõ, hogy az illegalitást túlélõ és jelentõs részben az új erõszakszervezetekben tevékenykedõ kommunista párttagok mindent elkövettek annak érdekében, hogy börtönbe juttassák kínzóikat. Ennek során már kezdettõl fogva történtek furcsaságok. A kommunistaellenes nyomozásokat vezetõ Juhász István csendõrnyomozót halálra ítélték, de Antal bátyját, aki ugyanúgy ugyanazokban a nyomozásokban vett részt, a politikai rendõrség kiképzõnek megtartotta, és késõbb életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Palotás Ferencet 1948-ban tartóztatták le. Az ellene indított eljárás jogilag megalapozott lehetett volna, hiszen Palotásra számtalan tanú bizonyította, hogy kihallgatások során szadisztikusan viselkedett, vert, villanyozott, sõt az 1945 januárjában kivégzett Braun Éva nemi szervébe gumibotot is dugott. Elsõ fokon Palotást halálra is ítélték, de a fõ vádpont nem a sok esetben rokkantságot, néha halált okozó verések, hanem "Ságvári elvtárs" meggyilkolása volt. Utóbbi titulus elég sajátos, hiszen egy bíróság elvileg független és pártok felett áll - formalitásokkal azonban a szocialista jogszolgáltatás gyakran nem foglalkozott.
A Budapesti Népbíróság ugyan nem tudta bizonyítani, hogy Palotásnál lett volna pisztoly. Ennek ellenére emberölésben bűnösnek találták, mivel vádlott-társaival "akarategységben" követte el tettét, és ezért teljesen mindegy, hogy a helyszínen ki lõtt. A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) azonban életfogytiglanra enyhítette az ítéletet, mondván, hogy nem bizonyítható, hogy a letartóztatók szándéka "eleve Ságvári Endre megölésére irányult volna". A NOT figyelembe vette azt is, hogy a vádlott a letartóztatásban parancsra vett részt, és ezért ezt a vádpontot mellõzte. Palotás jellemrajzához tartozik, hogy a kínzásokban tanúsított túlbuzgósága mellett volt, akit megmentett, perében több mentõ tanú is megjelent. Így bizonyítást nyert az is, hogy az idõközben az ÁVH-n meggyilkolt Ries István igazságügy-minisztert figyelmeztette a német megszálláskor arra, hogy letartóztatása küszöbön áll, és több zsidót is mentett, anyagi érdekeltség nélkül.
Palotás Ferencet 1956. november 1-jén szabadították ki a börtönbõl a felkelõk. Azonnal az osztrák határ mellett élõ rokonaihoz utazott, és feleségül vette menyasszonyát, aki az életfogytiglani ítélet ellenére sem hagyta el. Bár könnyen megtehette volna, nem disszidált, 1957-ben önként jelentkezett a rendõrségen abban a reményben, hogy büntetését mérséklik. Elõször lecsukták, de 1957. október 24-én a börtönben és azóta tanúsított "példás magaviseletére tekintettel" elengedték, de Kristóf kézre kerülése után ismét letartóztatták.
*
Több oka is volt annak, hogy 1956 után Ságvári Endre ügye ismét terítékre került. Az ÁVH utódszerveként újjáalakuló politikai rendõrség igyekezett bebizonyítani, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc a "horthy-fasizmus" műve volt. Ennek érdekében az összes bűnügyi nyilvántartásban szereplõ nyilast és csendõrt ellenõrzés alá vonták. A politikai rendõrség ugyan egyetlen esetet sem talált, amikor ilyen múltú személyek jelentõs szerepet játszottak volna a forradalomban, de több esetben eljárást tudtak indítani 1944-1945-ös vagy 1919-es cselekményekért. Ha pedig szabályos eljárásra nem volt mód, akkor ügyeket kreáltak.
Ennek során került elõ Kristóf László, aki Palotással ellentétben nem vett részt a kihallgatásokban. Kristóf feladata ugyanis a helyszíni figyelés, a beépülés volt, letartóztatottakkal a dekonspirálódás veszélye miatt gyakorlatilag nem kerülhetett kapcsolatba.
1944. júliusi sebesülése olyan súlyos volt, hogy ausztriai fogságba eséséig gipszben feküdt, a nyilas kormány alatt tehát semmiben sem vállalhatott szerepet. A nála lévõ igazolványok segítségével sikerült 1945 után illegalitásba mennie. Békéscsabán telepedett le, ahol feleségével együtt kishaszonbérletben földet művelt, valamint alkalmi munkákat végzett a MÁV és a Szervestrágyagyűjtõ Vállalat alkalmazásában, és a téeszbe is belépett. Kristóf vesztét az újjáalakuló besúgóhálózat okozta. Az ÁVH utódszerve számos ügynököt alkalmazott csak azért, hogy utcai beszélgetések során "ellenséges elemeket" derítsen fel. Erre használták "Lovas István" nevű ügynöküket is, akinek "állandó feladata vidéki útjai alkalmával ellenséges személyek felderítése" volt. "Lovas" jelentése alapján indult Kristóf ellen nyomozás. Az ügynök az ebédlõben a mezõhegyesi méntelep vezetõjével beszélgetett, amikor utóbbi az ott lógó, "munkásmozgalmi mártírokat" ábrázoló képek közül Ságváriéra mutatva azt kérdezte, hogy "ismertem-e ezt a csirkefogót? Mondtam, hogy nem. Erre elmondta, hogy Ságvárit az õ sógora lõtte agyon Budán egy cukrászdában, aki abban az idõben nyomozó csendõr volt."
Erre beindult a gépezet. Kristófot 1958. január 22-én letartóztatták. Ennek során bizonyos szempontból a Ságvári-ügy ismétlõdött meg, mert a letartóztatás során több hiba történt, és Kristóf ismét megsebesült. A lakásán megjelenõ rendõrök ugyanis nem mondták meg neki, hogy le akarják tartóztatni, õ viszont vonakodott elmenni, mondván, esik az esõ. Az egyik nyomozó erre elment erõsítésért. Ez után Kristóf mégis elszánta magát az indulásra. Az utcán haladva beugrott egy ház udvarára, az utána nyomuló nyomozóval dulakodni kezdett, kiverte kezébõl a pisztolyt, majd elfutott. Egy járókelõtõl biciklit szerzett, és volt adósától 4000 forintot vett magához. Nem volt azonban esélye, mert a helyi karhatalmisták hajtóvadászatot indítottak ellene. A mezõberényi Körös-híd mellett fogták el. Kristóf azt kiabálta, nem fogja hagyni magát élve elfogni, inkább lõjék agyon. Egy sorozat combon találta, lába (1944-hez hasonlóan) ismét eltört.
Az új eljárás során Palotás és Kristóf mellé hamarosan további csendõröket és rendõröket is begyűjtöttek, akiknek ugyan nem volt közük Ságvári halálához, de kínzásokban részt vettek. Összesen 13 személy került a bíróság elé. Erre azért volt szükség, hogy a fizikai bántalmazásokban alapvetõen részt nem vevõ Kristófot összemoshassák a szadista kínzásokkal megalapozottan vádolható személyekkel. Az eljárás során 74 tanút hallgattak meg, köztük sokan 1945 elõtt az illegális kommunista párt tagjai voltak, és szörnyű bántalmazásokat szenvedtek el letartóztatásuk során. Néhányan, mint Nonn György legfõbb ügyész, Hazai Jenõ ávéhás ezredes a Kádár-, illetve Rákosi-rendszerben maguk is törvénytelenségek sorozatát követték el, és a pert nyilvánvalóan boszszúállásra is használták. A perben szerepet kapott az 1956-os szabadságharcot gyalázó könyvet megjelentetett hírhedt házaspár, Hollós Ervin és Lajtai Vera is. Hollós ekkoriban a politikai rendõrség "belsõ reakció" elleni osztályát vezette, és korábban a Nagy Imre-per egyik felelõse volt, nevéhez tapad gyakorlatilag minden 1956 utáni megtorló eljárás, tehát több száz ember haláláért és ezrek börtönbe jutásáért felelõs. Felesége, Lajtai Vera pedig illegális kommunistaként szenvedõ alanya volt a Hain-féle rendõrnyomozók kínzásainak.
Az 1959. szeptember 12-én ítéletet hirdetõ katonai bíróság nem ismerte el az 1949-es Legfelsõbb Bíróság ítéletét, és Palotás Ferencet bűnösnek találta Ságvári Endre megölésében. Természetesen ugyanúgy bűnösnek találták Kristófot is, annak ellenére, hogy a bíróság megnyugtató módon továbbra sem tudta megállapítani, hogy melyikük lõtt Ságvárira. Kristóf vallomása szerint ugyanis nála nem volt pisztoly. A halálos lövéseket egyébként is Cselényi Antal adta le, ezt Ságvári Endre boncolási jegyzõkönyve is megerõsítette. A per során fel sem merülhetett, hogy az érintettek szolgálati szabályzatban leírt kötelességüket teljesítették akkor, amikor a lövöldözõvel szemben fegyverüket használták. Ha nem ezt tették volna, akkor maguk is súlyos kötelességmulasztást követtek volna el.
A bíróságot az ilyen "apróságok" nem érdekelték. Az ítélet feje tetejére állította a jog értelmezését, amennyiben a Horthy-rendszer erõszakszervezeteinek teljes tevékenységét jogtalannak, míg az ezzel szembeni erõszakos ellenállást jogosnak ismerte el.
"A fegyverhasználat kérdésében a bíróság megállapította, hogy a munkásmozgalom tagjai és az egyéb üldözöttek tisztában voltak azzal, hogy elfogásuk esetén, ha a csendõrnyomozók kezeibe kerülnek, milyen sors vár rájuk, nevezetesen durva bántalmazás, megkínzás és rendszerint halál. Éppen ezért, ha ennek tudatában szökést, ellenállást kíséreltek meg, esetleges fegyverhasználat közbeiktatásával is, az jogos, igazságos ellenállás, márpedig a joggyakorlat szerint ilyennel szemben törvénytelen a fegyveres fellépés. Különösen azt célozza a törvényhozó akarata a népbírósági törvény vonatkozásában, így annak szelleme és indoklása is."
A bíróság logikája szerint tehát a Horthy-rendszerben politikai ügyben a rendszer oldalán fegyvert használók mindenképp bűncselekményt követtek el, akkor is, ha erre a másik fél kényszerítette rá õket. Ráadásul a cselekményt nem emberölésnek, hanem gyilkosságnak értékelték, ami elõre megfontolt szándékosságot feltételez, és kizárja azt a lehetõséget, hogy a fegyverhasználatra kényszerítõ külsõ körülmények miatt került sor. Félreértés ne essék: természetes, hogy a bíróságnak el kell ismernie az ellenállás jogát. Az azonban ebbõl nem következik, hogy az ellenállással szemben fellépõk automatikusan megvalósítják a bűncselekmény tényállását.
Az ítéletben azonban ennél is tovább mentek, mert leszögezték, hogy teljesen mindegy, ki is lõtt, a helyszínen tartózkodók mindegyike kollektív bűnös.
"Végül a katonai bíróság azon nyomozók, detektívek magatartását, akik nem a fizikai bántalmazásban, megkínzásban vettek részt, hanem csupán ezt megelõzõen nyomozati cselekményeket végeztek, így munkásmozgalomba beépülés, provokatív cselekmények, figyelés, házkutatás, letartóztatás stb. - a késõbbiek szerves részének kellett hogy tekintse, ui. minden csendõrnyomozó, ugyanúgy, mint minden üldözött személy, tisztában volt, hogy az õ munkájának mi a célja, és ha az eredménnyel jár, az üldözöttekre milyen sors következik be. Már pedig ezt tudva, az ezzel szembeni ellenállást jogosnak, az ilyen igazságtalan, törvénytelen cselekvõséget pedig a népbírósági törvény szellemébõl, a szocialista jogtudat és igazságérzetbõl kiindulva pedig törvénytelennek kellett tekinteni, így az ebben résztvevõk pedig jelen bűnügyben is megállapított bűncselekmény tettesei."
Ezzel a formulával mindenben vétkesnek lehetett nyilvánítani Kristófot. Róla öt tanú vallotta, hogy részt vett bántalmazásokban, de ezek közül egyet augusztusban bántalmaztak, amikor Kristóf kórházban feküdt. Kurucz István és az ávéhás Hazai Jenõ nem emlékezett pontosan. Bekker Lajos, Pintér Marianne és Gáspár Ferenc esetében tűnt többé-kevésbé egyértelműnek, hogy Kristófot látták a kihallgatások során, bár õ ezt végig tagadta. A fõ vádpont egyébként nem a verésekben történt, utólag nehezen bizonyítható részvétel volt, hanem "Ságvári elvtárs meggyilkolása", valamint az, hogy Kristóf "megrögzött ellenség, aki elfogásakor is a végsõkig ellenállt. A börtönbõl összejátszást kísérelt meg, az egész eljárás során nemcsak konokul tagadott, hanem az egész igazságszolgáltatásról lebecsülõ önteltséggel nyilatkozott mindvégig, még a tárgyalás során is, egészen az utolsó szó jogán tett nyilatkozatáig."
A bíróság kicsinyességére és rosszindulatára jellemzõ, hogy Kristóf húgának nem engedték meg, hogy vallomást tehessen, és ez után nem részletezett "tiszteletlen magatartása" miatt 200 forintos pénzbírsággal is sújtották.
Palotás és Kristóf elítélése a jogtiprás szélsõséges esetének tűnhet, de a bíróság jogilag abszurd ítéletei mégsem nélkülöztek egyfajta logikát. A Kádár-rendszer az 1945 elõtti csendõröket, rendõröket és hivatásos tiszteket ugyanezen elv alapján sújtotta kollektív büntetéssel. Igaz, legtöbbjük esetében ez csak abból állt, hogy munkahelyi elõmenetelüket akadályozták, gyermekeik nem tanulhattak egyetemen.
Másodfokon a Legfelsõbb Bíróság ítélkezett. Szemben az elsõfokú ítélettel, amelyben legalább Palotás beismerõ magatartását életfogytiglani börtönnel "honorálták", rá is a halálos ítéletet szabták ki. A per többi vádlottjának ítéleteit is súlyosbították, Molnár Mihályt halálra, Bujdosó Józsefet életfogytiglani börtönre, a többieket 2 és 8 év közti szabadságvesztésre ítélték. Az ítéleteket 1959. november 18-án végrehajtották. Az érintettek családjait is meghurcolták, gyermekeiket a rendszerváltásig hátrányban részesítették. A diktatúra burkolt továbbélése, hogy Kristóf özvegyének tizenöt évvel a rendszerváltás után is viselnie kell a koncepciós ítélet szégyenbélyegét.
*
A nemzeti emlékezet és a jog oszthatatlan. Ha van antifasiszta minimum (amit pl. György Péter az ÉS múlt évi 38. számában szorgalmazott), akkor léteznie kell antikommunista minimumnak is. Szomorú, hogy errõl sokan nem akarnak tudomást venni. Ságvári emléktáblája elõtt minden évben koszorúznak, de arra senki sem emlékszik, hogy a jog meggyalázásával Ságvárira hivatkozva, az õ nevével és az õ nevében embereket akasztottak fel és családokat tettek tönkre. Ezzel a magatartásukkal az antifasiszták magukat hiteltelenítik, másokkal szemben pedig ugyanazt a "halottgyalázást" követik el, amelyet az ÉS múlt évi 35. számában Kozák Gyula a Ságvári-koszorúzók ellenzõivel szemben emlegetett.
A rendszerváltás óta magukat "megújultnak" tartó antifasiszták arra hivatkoznak, hogy a mártírok emlékét azért ápolják, mert azok a diktatúra áldozatai. Ha megemlékezésük tényleg hiteles volna, akkor fejet hajtanának a kommunista diktatúra áldozatai elõtt is, különösen abban az esetben, ha ez a két dolog annyira összefonódik egymással, mint Ságvári esetében. Így ezt a feladatot másra bízzák, és ezzel maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy tetteiket kegyeletsértõnek lehessen tartani, és a saját felelõsségükkel szintén szembe nem nézõ (jobboldali) szervezeteknek igazuk legyen az antifasisztákkal szemben. Bekövetkezhet, hogy a "Magyar Csendõrök Baráti Köre" vagy hasonló egyesület Ságvári táblája mellett el kíván majd helyezni egy emléktáblát a szolgálatteljesítés közben hõsi halált halt, valamint a koncepciós perekben késõbb elítélt csendõrök és rendõrök emlékére. Morális okokból nem lehet megtagadni e kérés teljesítését. Ráadásul tekintettel a kommunista terrorra, egy ilyen emléktábla iránt van is Magyarországon igény. Nem volna sokkal jobb, ha a demokrácia hívei minden jogsértés nyilvános elítélését felvállalnák?
Élet és Irodalom
49. évfolyam, 31. szám |
