Az államháztartás bevételei a GDP százalékában mérve az 1989. évi 61 százalékról 41 százalékra csökkentek 2003-ra. Ez 2700 Md forintos kiesés. A főbb adóbevételek ugyancsak a GDP százalékában mérve 45-ről 35 százalékra esnek le, ami 900 Md forintos adómérséklést jelent 1989-hez hasonlítva. Kérdés azonban, hogy kiknek a számára? 1989-hez hasonlítva az ÁFA, a közvetett és a helyi adók, az illetékek, a gépjármű után 900 Md forinttal több adót szedtek be, ami főként a lakosságot sújtja. Feltűnő a társasági, a munkáltatói járulékok, vám és import mintegy 1400 Md forintos adómérséklése, ami elsősorban a külföldiek uralta gazdaságot támogatja.Megvalósul tehát a liberálisok adópolitikája. Egyre kevesebb adó beszedése, minél kisebb állam, hogy még a szociális gondoskodást se tudja ellátni. Az összadó bevételében a lakosság egyre többet fizet, miközben a tőkések egyre kevesebbet. Hangos a politikai aréna a liberálisok adócsökkentési propagandájától, mely célja klienseik további gazdagítása a lakosság kárára. Folyik a választók megtévesztése. Adóreform, csökkentés ígérgetése, miközben már évek óta zajlik az adózás átalakítása, az adó csökkentése, átcsoportosítása. Amíg 1989 előtt a vállalati gazdálkodó szervezetek fizettek többet, mint a lakosság, úgy most a terhelés nagyobbik része őket sújtja. Ezzel is még tovább csökkentve a kereseteket és a nyugdíjakat, ami így már a szocialista szint felét alig múlja felül.Mándok Andor
Az elemzésnek, sajnos, alighanem minden szava igaz. A "hogyan tovább" kérdésre egyetlen politikai tényező sem ad érvényes választ. A demokratikus választási rendszer rövid távon az efemer megoldásokat jutalmazza. Hosszú távra pedig melyik politikus tervez?
Eszembe jut a Kádár-kori vicc: utánam Vízözön elvtárs jön!
Ha sommásan akarnék fogalmazni, akkor csak erre válaszolnék:
Az eredeti "10-15 éven belül utolérjük a Nyugatot" típusú jövendölések az idő homályába vesztek. A GDP jelenlegi növekedési ütemének változatlansága mellett is 30-40 évre van az európai felzárkózáshoz szükség
Aki azt gondolta anno, h 10-15 év alatt utolérheti a Nyugatot pusztán gazdaságilag, az távoltartotta magát a konyhai közgazdaságtan c. "tudománytól".
Aki azt gondolta, h mentálisan is - már, ha ennek van értelme - utolérhetjük ue. idő a nyugatot, az meg szeretett nagyokat álmodni.
Aki pedig el akarta ezt hitetni, az politikus vagy hülye vót.
A rendszerváltás után másfél évtizeddel ideje mérleget vonnunk az azóta eltelt időszakról. Vannak olyan politikusok, akik szerint valósággal dübörög a magyar gazdaság, mások egyenesen az ország remek tempóban folyó európai felzárkózását dicsérik és persze vannak olyanok is, akik mosolyogva legyintenek az újabb, szomszédos országokba települő multik láttán, mondván: "Mi nagyobb hozzáadott értékű termelést folytatunk, ilyenekre nincs is szükségünk.". Nézzük csak, hol is tartunk.
A magyar állam a privatizálható vagyonának többségét eladta. Az egykori szocialista nagyüzemek egy részét külföldi vállalatok vették meg, a dolgozók tetemes részét a nagy falakon belüli munkanélküliség miatt elbocsátották, a termelést átszervezték és modernizálták. A gyárak másik részét általában ingatlanbefektetők vették meg, az egykori üzemépületeket általában lerombolták, helyükre kereskedelmi egységeket, bevásárló központokat telepítettek. A privatizációs bevételek a költségvetés kasszájába kerültek, az egy főre jutó államadósság azonban a rendszerváltás óta a többszörösére emelkedett. Ha megnézzük a közpénzekből finanszírozott infrastruktúrális beruházások nagyságrendjét, jogosan merül fel a kérdés: "Hol a lé?"
A mezőgazdaságban piaci körülmények között életképtelen nagyságú kisbirtokok vették át a termelőszövetkezetek szerepét. A birtokszerkezet a privatizáció lebonyolításának köszönhetően elaprózódott, a jelenlegi birtoknagyságokon szinte lehetetlen a jó költséghatékonyságú termelés. A gazdák nehezen boldogulnak az admininsztrációval, jellemzően nem beszélnek a magyaron kívül semmilyen nyelven, piacra jutásukat segítő értékesítési szövetségeket nem hoznak létre, szakmai ismereteik elavultak, vegyszerhasználatuk magas, súlyosbodó problémáikra megoldást az államtól várnak (ami a protekcionista alapon működő európai versenytársak ismeretében félig-meddig érthető is). A magyar mezőgazdasági termények és termékek általában elmaradnak a nemzetközi színvonaltól, jellemzően közepes besorolásúak és nem munkaintenzívek (gabonafélék).
A magyar tulajdonú ipar gyakorlatilag megszűnt. A gyárak külföldi kézbe kerültek, vagy bezártak, a külföldi tulajdonú üzemeken kívül ipari tevékenységet már csak olyan kis cégek folytatnak, amelyek elmaradnak a nemzetközi ugráshoz szükséges minimális üzemmérettől, ezért képtelenek a nagyobb hozzáadott értékű termeléshez nélkülözhetetlen kutatást-fejlesztést finanszírozni. Ezeknek a - gyakran importhelyettesítő termékeket gyártó - kisvállalkozásoknak a helyzetét az állam évről évre tovább súlyosbítja. Újabb, jelentős költséget ró rájuk és egy nagy rakás kötözködő szakhatóságot szabadít a nyakukba telephely engedélyezés címén, bérnyomás alá helyezi őket a közalkalmazottak 50 %-os béremelése révén, a működésük biztonságát veszélyezteti a jogosan visszaigényelt áfa visszatartásával. Miközben a nyereségüket kétszer akkora adóval sújtja, mint az osztalékhoz adómentesen jutó szlovák versenytársakét.
A külföldi kézen levő ipari üzemek (a gyógyszergyárakat leszámítva) gyakorlatilag kis hozzáadott értékű tevékenységet folytatnak, hiszen az ott dolgozók általában szakképzettséget nem igénylő, primitív összeszerelő munkákat végeznek. Hogy ez mégis nagyobb hozzáadott értékű tevékenységként jelenik meg, az nem köszönhető másnak, mint a multik részére biztosított adómentességnek, hiszen így abban tesszük őket érdekeltté, hogy a profitcentrumaikat papíron(!) Magyarországra helyezzék át. Ennek azonban - éppen a részükre garantált adómentesség miatt - nem lesz a magyar költségvetés számára hozadéka, hiszen éppen az adómentességük miatt nem kell a költségvetésbe több pénzt fizetniük. Kíváncsisággal vegyes aggodalommal várom, mi történik a magyarénál jóval alacsonyabb brutto munkabér költséget kínáló Románia EU csatlakozását követően - különösen azután, hogy Magyarországnak rövid időn belül már két autópályát is sikerül a román határ közelébe elvinnie. A primitív szalagmunka ugyanis nem jelent komolyabb helyhez kötöttséget...
A hazai ipar és a rá épülő alkalmazott kutatás együttes nemzetközi súlyát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt egy-két medicinán kívül egyetlen, nemzetközi szinten is versenyképes magyar ipari terméket sem sikerült kifejleszteni és piacra dobni. Egyet sem. Miközben az egymást váltó kormányok a privatizációs bevételeket az infrastruktúra elégtelen fejlesztése mellett a szociálpolitikai helyzet javítására költötték, teljesen megfeledkeztek arról, hogy elősegítsék olyan gazdasági környezet megteremtését, amely a magát rendre újtatermelő magyar innováció vívmányait helyben képes hasznosítani. Ennek következtében a magyar agyak elszívása a mai napig sikerrel folyik, hiszen a barátságtalan piaci környezetben egy-egy új ötlet magyarországi kommercializálásának esélye a nullához konvergál. Marad egy-két periférikus terméket jelentő szoftver, amelyet alkalmas időben K+F-ként fel lehet mutatni...
Az eredeti "10-15 éven belül utolérjük a Nyugatot" típusú jövendölések az idő homályába vesztek. A GDP jelenlegi növekedési ütemének változatlansága mellett is 30-40 évre van az európai felzárkózáshoz szükség, de ha figyelembe vesszük a bérek GDP-arányos elmaradását, akkor ez a különbség tovább nő.
A foglalkoztatási helyzet jellemzésére a politikusok előszeretettel alkalmazzák a munkanélküliségi adatakat, mondván, milyen jól áll az ország e téren, akár nemzetközi összehasonlításban is. Hogy az aktív korú (15-64) magyar lakosságnak mindössze 58 %-a dolgozik, azt általában nem hangsúlyozzák, holott az OECD-n belül ez az egyik legalacsonyabb érték. Az egymást váltó kormányok a munkanélküliség kezelését a korengedményes nyugdíjazások előtérbe helyezésével, valamint azzal oldották meg, hogy a mai napig szemet hunynak a pénzért vett leszázalékolások napi gyakorlata felett. 16 év alatt odáig sikerült eljutni, hogy az addigi, piaci környezetben fenntarthatatlan teljes foglalkoztatást felváltotta egy olyan modell, amelyben a munkaképes korú lakosságnak alig több mint a fele dolgozik, ráadásul ezen belül is magas arányú a közpénzből fizetettek száma. Az országba áramló működő tőke nagyságának felemlegetése ugyan a politikusok napi gyakorlatához tartozik, ám a munkahelyek számát ez - immár hosszú ideje - nem befolyásolja.
Elmaradt az állam reformja. 800 ezer felett van a közalkalmazottak száma, a hivatali ügyintézés lassú, koncepciója gyakran teljesen téves (egyablakos rendszer helyett az állam küldözgeti a polgárát egyik hivatalából a másikba igazolásért) a díjazása sokszor büntető jellegű (illetékek). A közbeszerzési törvény révén nem a beszerzési árak csökkentek, hanem a korrupciót sikerült központosítani.
Az egészségügy az elmúlt másfél évtizedben teljesen lepusztult, egy-két, a téma szempontjából marginális változást leszámítva a Kádár-érát idéző viszonyok közepette működik. A kórházakat gazdasági kérdésekhez nem értő orvos-igazgatók vezetik, persze olyan színvonalon, ahogyan a közgazdászok operálnak. Az orvostársadalom kellően elitista módon áll a kérdéshez, csírájában fojt el minden változtatási szándékot, hiszen ellenérdekelt eddigi privilégiumainak feladásában. Az egészségügy finanszírozása elégtelen, a rendszerben sok a "potyautas".
Az oktatásban hangsúlyeltolódás következett be, a mennyiségi elv diadalmaskodott a minőségi felett. A pedagógus társadalom erősen kontraszelektált, gyakran azok állnak tanárnak, akiket máshova nem vettek fel. A tanárok elhivatottsága általában igen gyenge, a teljesítmény mérésétől és a jövedelmek e szerinti differenciálásától valósággal irtóznak, a saját területükön ők a változtatás legádázabb ellenségei. A diplomás tömegtermelésnek köszönhetően a felsőoktatás színvonala jelentősen esett, a diplomák piaci értéke és hasznosíthatósága romlott. Az OECD írásbeli kultúrát vizsgáló PISA-tesztjén a magyar diplomások produkálták 20 ország diplomásai közül a leggyengébb eredményt, a magyar felnőttek harmada funkcionális analfabéta. A szakmunkásképzés a kétkezi munkák alacsony társadalmi megbecsültsége miatt mennyiségében és minőségében egyaránt gyenge emberanyagot szolgáltat, az innen kikerülő munkaerő általában rosszul képzett, csapnivaló hozzáállású, magát vesztesnek tekinti, emiatt a munkaadójával szemben alapvetően ellenséges.
