Mindenki kerül időnként olyan helyzetbe, hogy a lelke "romokban hever". Itt leírhatod, ami a szivedet nyomja, nem vesztesz semmit, maximum valakitől segítséget kapsz!
Miután én nem vagyok pszichiáter-pszichológus, tőlem közhelyeket, tankönyvben oktatott frázisokat ne várjon senki; csak elemzést, közös gondolkodást - tehát lelki gubancoldást!
Üdvözlöm a társulatot! Szeretném megkérdezni mivel ugyan régi macskatartó vagyok, de a frissen érkezett 2 macsekok nagyon vadak és a toalettet sem igazán mindíg sikerül nekik használni, de remélem ez meg fog oldódni .../2,5 hónaposak/. Igen szagosak mit tudok ennek érdekében tenni ?
A Művészetek Völgyében egyik évben mázaztunk izéket. Én egy olyan izét választottam, ami eredetileg 3 lábacskán álló nagyhasú, rövid, keskeny nyakú köcsögöcske volt... immáron 2 lábacskával és édesen "hason feküdt". Így most nem fölfelé néz a szája, hanem srégott... :o))))
Szinte soha nem tudok kétszer ugyanazt főzni. Párom mindig izéget, hogy írjak szakácskönyvet. deén nem tudok, mert nem értem, minek... ha az embernek nincs a főzéshez fantáziája, akkor fölösleges. abból csak kaja lesz, nem étel. Szóval én a pillanatnyi ihlet (illatok, ízek) hatása alatt főzök. :o))
Szinte mindenben meglátom a jót, a szépet, az aranyosat, a kedveset, a mókásat stb.
Olyan kedves bókot már én is kaptam egy szórakozóhelyen, hogy érdekes, mennyi vakolt nő van körülöttem, mégis sokkal jobban feltűnök a egyszerű, sminkmentes szépségemmel:-))) Most dicsekedtem, de akkor ez nagyon jól esettt;-)))
Viszont a másikat is megkaptam már a barátaimtól, mikor szerveztem egy bulit a vidéki kis kuckómba és lazán közölte velem az egyik srác, hogy nőket ne hívjunk, mert akkor nem lesz olyan jó a buli, mert a pasik mindjárt máshogy viselkednek, ha csajszik is vannak. Kerekre nyílt szemmel néztem rá, hogy dehát én ott leszek, erre legyintett egyet;-Ja! Te nem számítasz!
Na köszi! Igazán őszinte kritika...
Jó, hogy szinte csak pasi barátom van, de talán ennek is oka van:-) Nem szoktam szimpatikus lenni a csajsziknak. Idővel megbékélnek, de akkor is a fiúsabb lányokkal értek szót.
A másik "perverzióm"az, hogy mindig a kicsit hibás dolgok vonzanak. Akár egy fotóról, vagy egy emberről van szó, mindig egy kis hiba az ami egyedivé varázsol bármit, akármiről, akárkiről van szó.
Szeretek kilógni a sorból, de nem a külsőmmel, így talán érthető, amiről beszélek:-)
Köszönöm az ötletet, jó lenne, ha Mindekivel lehetne ilyen egyszerűen beszélni a dologról, de nem bízom a sikerben:-(
volt egy aranyos "kísérlet": Egyszer régen, nagyon régen, rádatak két különböző karakterű, de hasonlóan híres és remek színésznőre ugyanolyan szabású, színű, díszítésű kartonruhát és kérték őket, hogy jöjjenek be a színpadra - a színpad két pldaláról, hogy véletlenül se alkalmazkodjon egyik a másikhoz. A két színésznő Kiss Manyi és Honti Hanna voltak. :o)) Szerintem már kitaláltad a mese végét... Kiss Manyi beténfergett a kis ruhácskában, lógott rajta, mert nem értette, minek ez az egész.
Ugyanaz a ruha Honti Hannán olyan volt, mint egy elegáns koktélruha...
Szóval vannak nők és vannak nőnemű egyedek. Én ez utóbbiak közé tartozom. :o))))
Jahh... és ne csak úgy viselkedj, mert ez elvárás a többiekkel szemben, hogy vegyék észre, hogy te így érzed jól magad. Ugyanolyan elvárásod, mint az övék, hogy csini legyél. Ki kell mondani, el kell nekik magyarázni.
És azt is nyugodtan mondd el, hogy te hamisnak érzed a szeretetüket, ha csak a kinézeted miatt csillog a szemük, ha rád néznek. Ne félj! Nem lesz semmi bajuk, ha ezt megtudják! :o))
Tudom, hogy te hajlandó vagy a kompromisszumokra. Itt a nagy lehetőség: Te elmondod, hogy neked a csini cucc kényelmetlen és nem érzed benne jól magad, de néha hajlandó vagy ezt az áldozatot meghozni a társadalmi elvárások kedvéért. A többiek pedig tartsák tiszteletben a kényelemszeretetedet. Persze azt is bevállalhatod (kompromisszumként), hogy megpróbálsz olyan ruhákat viselni, amik valahol a kettő között vannak: nem slampos, nem bumfordi, hanem sportosan nőises és kényelmes is. Kérj meg egy jóízlésű ismerősödet, hogy segítsen ilyen ruhákat vásárolni neked. Nekem ebben nagyon jó partner a párom. (Pedig mindketten utálunk soppingolni.) :o))
Az egyik konferenciánkon egy pasi odajött hozzám a második napon és azt mondta: Ilyen különleges nőt ő még életében nem látott, aki a napközbeni csinos (nadrág, ing, blézer) ruhájában sokkal jobban néz ki, mint a fogadáson a nőies csinosban. Ellentétben a többi, általa ismert nővel, akik kivirágzanak az esti csillogásban. :o))
Szóval csak ne hagyd el magad! van számodra is megoldás! :o))
Tudod? Olyan igazi fenyőformájú:-) Csapott váll, nagy has:-))
Különben pontosan úgy érzem, ahogy mondod! És a legszebb az egészben, hogy a legelső randiainkon próbáltam a legslamposabb külsőmmel "hódítani", hogy még az elején tudja mit kaphat, dehát nem, nem és nem...
Furák.
Tudom, hogy néha "kell", hogy az ember lánya legyen a legszebb a társaságban, de mindig ilyenkor kapnak vérszemet. Nagyrészt mindig ezek az alkalmak vannak visszaemlegetve, hogy "tudsz te máshogy is kinézni!".
Igen az a másik, hogy akkor tudok én is igazán nőként viselkedni, mikor a saját stílemet viselem, mert különben nagyon zavarnak a kutató tekintetek. A család egy része is, mikor nagyritkán találkozunk és véletlenül csinibe találnak, teljesen elámulnak és szó szerint körberajongnak, ami annyira, de annyira hamisnak tűnik:( Én vagyok akkor is, mikor toprongy van rajtam és akkor is, mikor kiöltözöm, miért kell máshogy viselkedniük? Sosem fogom ezt igazán megérteni.
Van egy kedvenc könyvecském; Vyvian Fable: Mesemaraton, amiben a főszereplő ugyanezekkel a gondokkal küzd és persze aztán a végén minden szép és jó, de azért jó olvasni, mert kicsit támogatva érzem magam:)
Egy szó, mint száz; a nő nem attól nő, ahogy öltözik, hanem attól, ahogy a ruháját viseli!
Szerintem:))))
Jól esett, hogy írtál, hogy nem vagyok ezzel egyedül, köszi!
addig nekem is voltak ilyen problémáim, amíg nem tanultam meg elmondani az elején, hogy milyen vagyok, mit várhat és mit nem. Na és meg kellett tanulnom, hogy nem akarok mindenáron megfelelni, de néha elviselem a "női" ruhát, mert kell. A párom tisztában van vele, hogy én a kényelmes ruháimban vagyok élvezhető. Csak akkor sziporkázok, ha kényelmesen érzem magam minden téren.
És ennek ellenére mellette érzem magam igazán nőnek és valamicskét érő embernek. :o))
Az exemnek mindig volt velem valami baja. Mindig csak lenyeltem ezeket a sérelmeket, de közel 20 év után muszáj volt elválnom.
Jahh... és amikor a "használati utasításomról" volt szó, azt is meg kellett tanulnom elmondani, hogy amikor lelkes vagyok, és szerelmes, akkor úgy tűnök, mint egy szuperháziasszony, meg serény, nyüzsgős és csillogó nő. De ez hamar elmúlik, mert kimerülök és a kezdeti nagy lelkesedés, lángolás alábbhagy és visszatérek önmagamba: kicsit lustácska, kényelemszerető, stb. antinő. :o))) Nahh. Szóval ha nem nyílsz meg legalább annyira, hogy elmondd, milyen vagy valójában, és hogy nem vagy hajlandó csiliviliben, kipingálva/kivakolva járkálni, akkor írd le, kösd magadra, mint a ruhákra szokás. Tán megérti minden pasi... :o))
Egyébiránt a pasik nem is furcsák. :o))
Az én párom nem is szereti, ha ki vagyok festve.
A pasid mitől fenyő? Szúr? :o))) Vagy örökzöld? Netán ő Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa? :o)))
Az az igazság, hogy még "csak" harminc vagyok, de nehezen veszem az akadályokat a pasikkal kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy kb. a kilencvenes éveim lesznek azok, mikor már legyintek csak a furcsaságaikra.
Mindig ugyanaz a bibi jön elő, ezért gondolom nagyrészt én vagyok a hibás.
A bibi: Könnyen ismerkedek, viszont szeretem megtartani a lépés távolságot, kivéve persze a párommal, Vele egy idő után megnyílok. Szinte kamasz korom óta kisér a probléma, mégpedig az, hogy nem vagyok elég szép(!) a páromnak, kb. fél év eltelte után(!). Amikor megismernek, a legrosszabb arcom is mutatom, mert nem szeretek én se csalódni, mégis egy idő után nem hallok mást csak azt, hogy miért nem hordasz ilyen meg olyan csizmát, miért nem fested jobban magad, már megint csak azért öltöztél fel, hogy legyen rajtad ruha stb, stb...
Volt egy Valaki, akinél ezt nem éreztem. Ő sose tett megjegyzést a külsőmre, nem várt el tőlem el tip-top nőcit.( Még fiatalok voltunk, 5 év után szakítottunk)
Az a legrosszabb, hogy nem értem Őket és Ők se engem.
Engem csöppet sem érdekel más öltözködése, sokkal inkább megfog a mozdulata, a tekintete, vagy akár a keze.
Nem tudok azonosulni a pasik problémájával. Megpróbálok egy darabig megfelelni az igényeknek, de a végén magamra nézek és egy tök sablon, tucatáruvá válok, aztán persze jön a durci és egyre rosszabb lesz a helyzet.
Az egyik fontos ember az életemben azt mondta, azért mennek át ezen a változáson a férfiak, mert sokkal többet kilehetne hozni belőlem, mint amennyit én a világnak engedek látni, és szeretnének rám büszkék lenni. Na! Itt és most el is veszetettem a fonalat!
Most is hasonló cipőben (ne tűsarkuban:) tipegek.
És már csípőből hárítok.
Legszivesebben most azonnal mennék másik irányba, mert igaz, hogy nem fél év, hanem egy év telt el, és már az esküvőt tervezgetjük és közös lakást nézegetjük, de megint előjött az általam annyira nemkedvelt, "légy olyan, amilyennek én látni szeretnélek" viselkedés.
Megj: a ruházatom mindig ugyanazt a stílust követi. Valóban nem túl kirívó, de könyörgöm! Majd 180 centi magas vagyok,még a zsákruhában sem tudnék észrevétlen maradni és én nem akarok feltűnősködni még jobban!!!!
Van olyan ember a Földön, aki nem akar megváltoztatni?
Miért tudok csöndben maradni, mikor szörnyű színeket és stílusokat válogat össze a fenyőfa testű pasim?????!!!!! Akkor én miért tudok még mindig elolvadni a járásától???
Nem hiszem, hogy van energiám kivárni a másik zsákruhás szerelmet, de jól esett leírni a bánatom:)
Nyum jól van, néha írogat, bár már sok idő eltelt, még mindig nehéz Neki...
Szia DSN! Lassan két hónapja,hogy Ő elaludt,de nem érzem,hogy könnyebb lenne,sőt. Azt,hogy megkeresni az értelmét?! hogy így alakult,van ilyen? Én értelmetlennek és igazságtalannak tartom ami Vele történt,hogy lehet ebben értelmet találni? Ha van konkrét tanácsod,Neked mi segített,hogy ezt fel lehessen fogni ép ésszel és elfogadni azt megköszönném. Ha nem szeretnél így a "közösbe"írni,akkor a saját címemre írjál légyszíves,ha írsz?! Köszi!
Igaza van az előttem szólóknak, viszont az is biztos, hogy ilyenkor úgy érzi az ember, hogy ez szinte megvalósíthatatlan.
Minden megfordul a fejünkben, attól kezdve, hogy Neki a legkönnyebb, és igazán az se állhat távol tőlünk, hogy elképzeljük, hogy a Másik(felünk) épp csak elutazott és nem halljuk a hangját, nem hallunk Felőle. Ez sokszor "könnyíthet" a fájdalmunkon. Lehet, hogy furán hangzik amit írtam, de higgyétek el, nem nehéz "megszülni" ezeket a gondolatokat, mikor mindent kapaszkodónak nézünk.
Nekem egy idő után az is segített, hogy elkezdtem keresni az értelmét annak, hogy Ő elment.
Nagyot fordult velem is a Világ, de hál'Istennek jó irányba. Megpróbáltam "folytatni" azt, amit Ő csinált, azt amit mindig is csodáltam Benne. Tény és való, hogy nem könnyű, de megnyugtató érzés, hogy volt értelme annak, amit Ő elkezdett.
Az apró problémák fel sem tűnnek, sokkal nyugodtabb lettem. Megtanultam értékelni az életet. Nem szabad elfecsérelni azt a kis időt, amit itt töltünk. Szeretnünk kell azokat, akik szeretnek minket, és nem baj, ha elkerüljük azokat akik nem túl szimpatikusak, mert csak akkor marad több időnk az igazán fontos személyekre.
Ki kell mondani a jó és a rossz gondolatokat is, nehogy késő legyen bármire is.
Szóval értelmet kell nyerni annak, hogy Ő itt volt, Veled volt, mert már az is a sors csodája, hogy megismerhetted és szerethetted.
Oka van mindennek, ennek is. Azt nem mondom, hogy próbáld meg elfogadni, de könnyebb, ha megpróbálod megérteni, tanulni belőle.
Számomra a velünk történtek ad sokszor erőt. Nem tudom igazán most szavakba önteni ezt, de remélem idővel érezni fogod Te is azt, amiről beszélek...:-)
Jó Rá gondolni... Érezd magad megtisztelve, hogy ismerhetted!
Szia Vadvirág! Sarah Brightman-t hallgatok (szerette Ő is) ez az egyetlen zene amit képes vagyok meghallgatni,néha megnyugtat,de általában valóban megsírat,ismered? A táj nézegetéssel az a bajom,hogyha látok valami szépet,egyből az jön le,hogy Ő ezt nem láthatja és lelkiismeret furdalásom van hogy nincs jogom szépet és jót átélni és így is érzem,nem vagyok "kész" erre. Köszönöm soraidat,Szia!
Szia nyum! Minden nap meg kell próbálni felállni a padlóról. Mikor kicsi voltál akkor is sikerült, s megtetted az első apró lépéseket. Ma a tudatod, az erőd annál sokkal több, miért ne sikerülne!
Hallgass komolyzenét, sírd el bánatod, a hegedűszó ebben mindig segít. Sétálj egy hegyoldalon, figyeld meg a természet apró csodáit. Lásd mennyi kapaszkodó van a meredek sétányokon. Még a fa gyökerei is segítenek felfelé haladni. Akard! Lassan ugyan, de sikerülni fog.
Szia Vadvirág! Tudod az a rossz ebben az egészben, Tudom,hogy keresnem kellene valami elfoglaltságot,de annyira üres lett minden Nélküle,hogy néha azt kívánom bárcsak történne velem is valami,mert nem bírom. Néha megértem ha valaki annyira elborul,hogy azt mondja elég és véget vet mindennek. Iszonyú érzés ez,leírhatatlan fájdalom és üresség. Egyvalaki segíthetne talán,a fiam,aki 3 és fél éves,bár most Ő sem,mert csak jobban felerősíti a fájdalmat,meg amúgy is "görcsölni"kell ha látni akarom,úgyhogy mindegy. Lehet gyenge vagyok,de nem tudok a jövőre gondolni mert ha padlón vagyok,semmi és senki nem jó, és az a rossz,hogy így telik minden nap. Egyvalaki segíthetne,de Ő már sose fog nekem sajnos. Köszi,szia!
Igen, velem mindig "van valami". De ami nekem probléma, az neked momentán bagatel történés lehet sajnos. Épp ezért kettőnk között most neked kell beszélni. Idővel ez változni fog, mint mindig minden gondolom.
hát nem annyira, sőt... nem vagyok jó passzban, már azt hittem kezdek kijönni, de rájöttam, hogy baromian nem lábaltam még ki belőle, nem vagyok túl rajta!
Ismét padlót fogtam, az elmúlt 1 hétben zajlanak az események ezerrel.
Kezdődött ott, hogy múlthéten kolléganom kivitt egy villanyoszlopot, igaz hál' istennek nem lett komolyabb baja, de ijedelem megvolt. Elbambult aztán paff, kint volt tv, mentőhelikopter minden ami kell.
HÉtvégén lagziba mentem, de előtte párom kórházról kórházra járt, mármint péntek este, szemészetet keresve, mert belement valami bogár és alig látott rá. A lagzinagyon jó volt, kaja, pia, mulatság.
Aztán a hazaút is jól telt volna, haaaaa. 5-en utaztunk az autóban, Pesttől kb. 10 percre lehettünk, amikor hörgés hallatszik hátulról. EGy ismerősöm epilepsziás rohamos kapott az autóban. Rángatózás, szájhabzás. Leálló sávban megálltunk, kihívtuk a mentőket, aztán kórház.
De durva átélni egy ilyet, mert én még soha....
A hab a tortán tegnap késő délután történt, vagy kroa este. Épp párom elé igyekeztem a Nyugatinál, amikor is, észrevettem, hogy "barátnőm" jön szembe, láttam, hogy észrevett, de azonnal elvette a szemét mikor én ránéztem. Egymás mellett mentünk el, kb. 2 méterre, én skerestem a szemkontatkust, hogy azért köszönjek, ő direkt elfordította fejét, aztán így köszönés nélkül mentünk el egymás mellett.
Tehát ez volt a "nagy találkozás" x idő után. Kicsim szarul esett, ezt konkrétan nem vártam, hogy még oda csak köszönjön egy sziát, én meg minek erőltessem akkor.
Nyum, nagyon fontos, hogy minden könnyedet elsírd, minden alkalommal, mikor vele lenni vágysz, menj ki a temetôbe! Csak így tudod csitítani a fájdalmat. Ezek az alkalmak ritkulni fognak, hogy mennyire gyorsan, az személyiségfüggô. Soraidat olvasva az a benyomásom, hogy Neked tovább fog tartani, mire kicsit feldolgozod, de sikerülni fog, biztos vagyok benne. Már csak azért is, mert itt mi mind melletted állunk, és próbálunk segíteni, már amennyit így virtuálisan lehet, de hidd el, néha ez is nagyon sokat jelent. Sôt, a magam személyiségébôl kiindulva mondom: néha könnyebb arctalanul, névtelenül kiönteni a fájdalmunkat, mint barátokkal, ismerôsökkel megosztani azt. És jobb is, mert akik itt vannak, önként vannak, azért, mert kíváncsiak Rád, segíteni akarnak, különféle (esetleg hasonló) lelki gubancokkal küszködnek, míg - sajnos ez a kegyetlen igazság - a közelrôl nem érintett környezetnek néha terhes meghallgatni a gyászoló kínjait. Mert soha nem tudják átérezni azt. Soha semmit ne tarts magadban. Mert a ki nem mondott kín, az el nem sírt könny elmérgesedik, és az egész életedet tönkreteszi.
Szia DSN! Elfelejtettem az elöbb leírni: Szerinted mi jó ilyenkor? A fényképekkel vagyok így,hol előveszem,hol elrakom őket. Mikor látok Róla egy mosolygós képet,örülök és melegség tölti el a szívem,eszembe jut hol voltunk,mit csináltunk,de egyből utána jön a villámcsapás és rámjön a sírás,hogy soha többet nem látom a mosolyát,nem hallom a hangját,nem érinthetem meg és ez iszonyú érzés! Jó emlékezni miket csináltunk együtt,egy mosolyra,egy beszélgetésre,mindenre,de utána megint minden rossz és üres. Vidéken alszik Ő és megyek hozzá minden hétvégén,alig várom hogy elteljen a hét és "Vele"lehessek,vigyek Neki egy szál különleges színü rózsát,annyira tudott örülni minden apróságnak,de szar ez az egész! Bocs,nem tudok tovább írni. Szia!
Szia Alienita!Neked is köszönöm soraidat,jól esett. Jól látod a dolgokat,lelkiismeret furdalásom van,hogy nem tettem meg dolgokat hamarabb és gyűlölöm magam ezért,hogy ilyen határozatlan típus vagyok. Erőt veszek magamon és leírom az egész történetet Neked is (már Rittinek is ígértem) hogy átláthatóbb legyen ez az egész, csak nehéz, érthetelen és fáj még. Nem telik el nap hogy ne sírnék,nem telik el perc,hogy ne gondoljak Rá és minden reggel olyan érzés felkelni mintha valaki azzal kezdené a napot hogy egy baltával fejbeverne,bevillan a valóság és üres lesz minden. Most befejezem,akkor majd küldöm a történetem,nem tudom mikor,mert m.helyről írok,de be tudok jönni,úgyhogy megoldom valahogy,valamikor. Köszi,szia!
Szia! Köszönöm soraidat,"jó" olyasvalakivel beszélgetni,aki átesett hasonló dolgokon és estleg tud hasznos tanácsot adni,ilyenkor mi jó (semmi) mivel lehet megkönnyíteni ezt az egészet. Az a legnagyobb bajom,hogy nem tudom elfogadni ezt az egészet,mert erre nincs magyarázat. Nála egy születési rendellenességet találtak,aminek semmi előjele nem volt,csak mikor már megtörtént a baj. Agyvérzést kapott 31 évesen és rá egy hétre elaludt. Ezt nem tudom elfogadni,nekem ne mondja senki hogy van ilyen. Ennek nincs oka,mint pl.egy balesetnél van aki hibázott és azért történt. De Ő nem ártott senkinek,nem volt ideges típus,nem volt túlhalyszolt élete,akkor miért??????????????? Nem találom az értelmes magyarázatot és ebbe bele lehet őrülni.Nem vagyok vallásos (Ő sem volt az) de ezek után meg. Másik verzió: Neki ennyi volt a rendeltetése,küldetése,célja,de kivel és mivel? Nincs magyarázat és így elfogadhatatlan ez az egész(nekem) Biztos van pár ember aki vallás,vagy bármi mással megmagyaráznák ezt nekem,de vajon ha ugyanez megtörténik velük,akkor is ugyanaz lenne a válaszuk? Na mindegy hagyjuk,kezdek elborulni és ilyenkor kell abbahagyni,mert jön a tehetetlenség,utána meg a düh,de ez nem segít senkin. Mégegyszer köszönöm soraidat! Szia!
