Ebben sok igazság van. A merev munkaügyi szabályozás az európai gazdaságok egyik fő rákfenéje és nagyon kellene már a lazítás.
Az ellenpélda Nagy Britannia, ahol a rugalmasabb szabályozás okat lökött az integráción, de nem eleget.
Egyébként a már állampolgárságot kapott bevándorlókat minél gyorsabban integrálni kellene, a többieket csak akkor megtartani, ha van munkájuk, különben menjenek haza!
A bevándorlásnál pedig mostantól alapkövetelménynek kellene lennie a vélelmezhető gyors integráció és a társadalmi (munkaerőpiaci) hasznosság.
Ha jobban szeretnék őket, a GDP nagy részét rájuk fordítanák, hogy jobban éljenek. Pl. az egyetelemről ki kellene tiltani a franciákat és csak a bevándorlókat kiképezni.
Nem az életkörülmények miatti általános elégedetlenség, hanem Nicolas Sarkozy belügyminiszter gyűlölettel teli megnyilatkozásai váltották ki a franciaországi zavargásokat – véli Mathieu Kassovitz filmrendező.
A külvárosok problémáiról tíz évvel ezelőtt forgatott A gyűlölet című kultuszfilm rendezője szerint a francia belügyminiszter által a külvárosokkal szemben korábban meghirdetett "zéró tolerancia" ezúttal két irányban működik, és a kijelentésre az utcán látható a válasz.
A magyar származású művész saját internetes oldalán közzétett nyilatkozatában kifejti: Sarkozy politikai ambícióival és magánéletének részleteivel úgy robbant be néhány éve a francia médiába, mint a Megasztár ünnepeltjei, s azóta minden eseményt népszerűségének növelésére szeretne kihasználni. Ezúttal azonban a Francia Köztársaság által képviselt elvekkel, egy nép szabadságával, egyenlőségével, testvériességével szemben foglalt állást. Kassovitz hozzáteszi: A belügyminiszter megszólalásai nem egyszerűen csak emberi és politikai tapasztalatlanságára világítanak rá, hanem egy "mini-napóleon tisztán demagóg és egocentrikus oldalát is megmutatják".
A betelepülőket nemcsak integrálni, de asszimilálni kell. Akitől ez nem várható megfelelő szaktudás vagy eltérő kultura okán, azt nem szabad beengedni, illetőleg haza kell küldeni, ha még nem állampolgár. Családegyesítés címén semmiféle könnyebbséget nem adnék senkinek.
Jött egy, a befogadó ország kultúrájától teljesen idegen nép. Mi történt velük? Természetesen telepekre tömörültek:
A lakhatási szegregáció történelmi gyökerei
Bár az etnikai, vallási, vagy szociális kisebbségek az élet minden területéről való kiszorulása és kiszorítása napjaink egyik legégetőbb problémája, az elkülönítés különböző formái évszázados hagyományokra tekintenek vissza.
A romák lakóhelyeinek elkülönülése tehát nem új keletű folyamat: már a cigányok letelepítését célzó első rendeletekben felmerült a dilemma, hogy a többségi lakosságon belül, vagy elkülönülten történjék-e az akkor még zömmel vándor cigányok letelepítése. Az 1740-ben trónra kerülő Mária Terézia és fia, II. József a cigányság erőszakos asszimilálását tűzte ki célul, ezért rendeleteikben kifejezetten tiltották a telepszerű elkülönítést.
Érdekes módon mégis épp ebben a korban indult meg a cigánytelepek képződésének máig tartó folyamata: a rendeleteket helyi szinten általában szabotálták és a legjobb esetben is a falvak szélén, de nem ritkán a településtől több kilométerre vagy az erdőkben jelölték ki a romák lakóhelyeit. A XIX. század folyamán a romák települési elkülönülése tovább erősödött: az 1893-as magyarországi cigány-összeíráskor a települések negyvennégy százalékában éltek teljesen elkülönítve a romák és szinte minden faluban volt cigánytelep. Bár meglepoen sok nem cigány is élt a romák között, a köznyelv már akkor is "cigánytelepnek", "cigány laposnak" vagy "cigánypartnak" nevezte ezeket a telepeket.
A telepek kialakulása a második világháború után is tovább folytatódott: bár az extenzív szocialista nagyipar, a romák nagy részének munkát adva a városba vonzotta a parasztgazdaságok leépítése következtében munka nélkül maradó cigányságot, a különböző városi lakásrendeletek sokszor megnehezítették a legális beköltözést. A fovárosban például legalább öt éves bejelentett budapesti lakcím, vagy munkaviszony volt az előírás, ezért rengeteg roma család költözött olyan úgynevezett vad telepekre, amilyen például a hetvenes évekig az Árpád híd pesti hídfőjénél volt.
A hatvanas évek végétől kezdődően a városok terjeszkedésével a vad telepeket általában felszámolták és a cigányok lakásproblémáit többféle módon kísérelték megoldani. Az egyik megoldás szerint nem túl komfortos, állami tulajdonban lévő, egyre romló állagú régi bérházakba költöztették őket. Mivel a nyolcadik kerületben van ma is a legtöbb bérlakás, ez is szerepet játszott abban, hogy itt a legnagyobb a cigányság számaránya. A nem cigány lakosság folyamatosan elköltözik a kerületből, a helyükre pedig újabb cigány családok költöznek, mert itt jutnak a legolcsóbban lakáshoz.
Ezzel párhuzamosan egy 1964-ben született rendelettel kezdeményezték a cigánytelepek felszámolását. Országszerte csökkentett értékű (CS) lakások épültek, amelyek műszaki állapota lényegesen jobb volt ugyan a korábbi kalyibáknál, de nem érte el a fürdőszobás, WC-s lakásátlagot. A legnagyobb probléma mégis inkább az, hogy a rendelet végrehajtói figyelmen kívül hagyták azt a passzust, amely a teleprol kiköltöző cigányok szórt letelepítését írta élő. Így a települések szélén, zárt egységben felhúzott Dankó Pista utcák igénytelen egyen-házai újra konzerválták a cigányság települési elkülönülését. Az 1964-es lakásépítési-lakásvásárlási hitellel megkezdődött az apró falvak és tanyakörzetek "elcigányosodása" is. A hitel csekély összege olyan ezer fő alatti falvakba kényszerítette a cigány családokat, amelyeket a centralizáló politika egyszerűen szerepkör nélküli falvaknak nevezett, ahonnan elvonták az addigi létesítményeket, orvosi rendelőt, iskolát, üzemeket, termelőszövetkezetet és minden beruházást felfüggesztettek. Megindult a tehetosebb nem cigány lakosság elköltözése, és a helyükre az alacsony lakásárak következtében a szegényebb réteg, túlnyomó részt cigány családok költöztek. Amikor egy- egy ilyen körzet cigány lakosságának az aránya túllép egy bizonyos határon, a lakások piaci értéke ugrásszeruen csökken, s ez végső lökést ad a nem cigányok elköltözéséhez
Kutatások szerint a rendszerváltás után a cigányság elkülönülésének nem csupán etnikai, hanem szociális alapon is szerveződő folyamata tovább erősödött. A munkanélküliség növekedése és a kilencvenes évek elején drasztikusan megemelt banki kamatlábak hatására ma mintegy nyolcszázezer magyarországi családnak halmozódott fel közüzemi, vagy banki hátraléka. A legtöbbször ez okozta, hogy a rendszerváltás utáni első öt évben az elszegényedett családok egy része az olcsóbb lakásárak és megélhetés reményében a városok vonzáskörzetén kívül eső falvakba áramlott. Ezzel párhuzamosan egyre több vidéki településen nőtt a cigányság számaránya, de ezzel ellentétes tendencia is megfigyelhető: az új felső középosztály elvándorol a városközpontokból, és elképzelhető, hogy az amerikai városok mintájára fel fog gyorsulni ezeknek a területeknek a slumosodása.
Dél afrikai mintára Arabsztánokat kellene létrehozni.
Saját területükön aztán gyújtogathatnának, mecseteket építhetnének, hordhatnák a fejkendőt az iskolájukban stb. Dolgozni bejárhatnának franciaországba.
