Keresés

Akárhogyan is van, a parlament gazdasági bizottságában elhangzott "botrányos" felszólalásával sokakban - vélem én, meglehet, naivul - sikerült felidéznie ennek a nem kevésbé "botrányos" írásnak a mondanivalóját, amelyet az egyik fő alak, bizonyos Knorozov, területi első titkár árasztott magából.

Tudniillik Knorozov volt a "kis Sztálinok" megtestesítője. Az az ember - és most a kisregényből idézek - aki "soha nem tért el attól, amit kimondott". Akinek a szava "nem volt megváltoztatható", aki "az erőskezű vezetési stílust" testesítette meg, sőt: "ezt tekintette a maga legnagyobb érdemének".

A Szolzsenyicin-féle történet időpontjában Sztálin már nem élt. Maga a tény azonban az írót nem érdekelte. Ő azt találta figyelmet érdemlő jelenségnek, hogy egy bizonyos politikusi magatartás, ethosz átsugárzik a diktátor kreatúráira; a vezér kultuszát nem a hozzá írott versekben, ódákban, balladákban, szimfóniákban, filmekben, táncjátékokban kell keresni, hanem abban, hogy a hódoló bürokrata az "amit megmondtam, megmondtam" viselkedésmódjának utánzójává, az önkritika esküdt ellenségévé, a paternalisztikus kegyosztás hordozójává válik.

S mindez által kora mételyévé.

Mindez egy egészen konkrét, mai magyar szövegkörnyezetben jött elő. Szolzsenyicin után (és némi személyes tapasztalatból) azt kell mondanom, hogy dr. Kókának teljesen igaza van, amikor átvetíti a maga Sztálin-vízióját a mai magyar "istenemberre" (a kifejezés Gyurcsány miniszterelnöktől való), bár nem is igazán őrá, hanem a követőire. Akikről a Szolzsenyicin-történet is szól. Mert ha valakit olyan hódolat vesz körül, mint Orbán Viktort, az nem következmények nélkül való dolog. Akkor indokolt a párhuzam Sztálinnal. Akkor még arról is lehet - bár nem szükségképpen - beszélni, hogy a Vezér kimondott szavait "magánszorgalmú kutyák" (a hódolók) az abszurdumig feszítik.

Logika kérdése az egész. Feszegette már Lendvai Ildikó is. Ha valaki semmissé kívánna nyilvánítani minden olyan privatizációt, amelyikben - utólag - törvénytelenséget, korrupciót vagy nemzeti érdeksérelmet vél felfedezni, akkor mi az az erő vajon, amelyik ezeket a "kutyákat" megállíthatja, hogy saját terepükön (lenn a kisvárosokban és a településeken) ugyancsak hasonlót fedezzenek fel, s jogorvoslatot szorgalmazzanak?! Magyarul: visszaállamosítást. Úgy fest, semmi. De csak úgy fest.

A Vezér szava az, ami döntő. És ezen a ponton visszakanyarodnék Sztálinhoz. Dr. Kókának tudnia kell vagy tudnia illene, hogy a Vezér a kolhozosítás tetőpontján nyilatkozatot tett a "túllihegők" ellenében, amivel nyomban lehűtötte a "kutyákat", s adott némi - átmeneti - enyhet a túloldalnak. Mai magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy ha valaki netán úgy gondolná, Orbán egyetértene "a patikák, a zöldségesboltok, a fűszeresek" újraállamosításával, az súlyosan téved. Nemcsak azért, mert nem vagyunk 1930-ban, és nemcsak azért, mert az Európai Unió súlyos korlátokat emel minden hasonló igyekezet elé, hanem azért - de legfőképp azért -, mert az ellenzék vezérének "kutyái" követő magatartásra vannak berendezkedve. Orbán Viktor soha, semmi jelét nem adta annak, hogy a Magyarországon 1949 után gyakorolt totális államosítás elvét próbálná visszahozni a gyakorlatba. Ilyenformán minden képlet, ami őt Sztálin véres kezével (de akár Hitlerével, édes mindegy) azonosítaná, vagy arra alkalmas, veszedelmesen történelmietlen és igaztalan.

A baj, a probléma vele nem ez. Hanem a diktálási kényszer. Amely a Fidesz - MPSZ szervezeti átalakítása folytán leszivárgott a mélybe is. És amely követendő példa gyanánt - lásd még Szolzsenyicin Knorozovjának az esetét - egyre mélyebbre és mélyebbre szivárog.

na látod:-))))

és képzeld milyen lehet amikor már a qavintonomat is elfelejtem bevenni:-)))))

közbe leesett,csak egy picit nehezen:-)))

most ezen is lehet örülni:-))

többet mint azt gondolnád:-)))

uff.megjavult a masinád?

on.

hát igen:-)))

van akit kieresztenek és van aki műszaki okok miatt zárva van:-)))

A magyarság a francia forradalom bélyegét viselő reformkorban vált nemzetté, amikor, mint Schöpflin Gyula ugyanabban a tanulmányában írja: "az egész nép, mint első ízben nemzet, együttesen lépett a modernizálás útjára". Tehát az ifjú Schöpflin György állítása, amely szerint "a nemzeti mozgalmat a baloldal csak opportunista megfontolásból hozta föl", nem felel meg a valóságnak. Azt senki sem tagadhatja, hogy nem a konzervatív, feudális, klerikális tábor, hanem a progresszió, a reformizmus, a modernizálás tábora karolta föl, s mondotta magáénak a nemzeti eszmét. És ehhez az eszméhez kapcsolódó tévedéseket, amelyek a magyar nemzeti mozgalom privilegizált voltának hitére alapultak, Kossuth éppúgy bevallotta és megbánta a száműzetésben, mint ahogy Marx és követői is módosították nézeteiket, s a nemzeti önállóság jogait nemcsak a magyarok és a lengyelek, hanem Európa minden nemzete számára követelték. Tudjuk azt is, legalábbis tudnunk kellene, hogy Marx és követői nem az osztályharcot helyezték a nemzet fölé, hanem a nemzetköziséget - és nem a nemzet eszméjét kritizálták, hanem a hazafiságnak nacionalizmussá torzulását, amely a tőkés és a nagybirtokos elemek érdekeit helyezte a béke, az emberiség, a népek és nemzetek érdekei fölé.

És hadd idézzem itt még Schöpflin Gyulának az 1956-os forradalomról írt rövid jellemzését, miszerint "bebizonyult a leninizmus legfőbb iróniája: amitől az avítt szovjet típusú rendszereknek igazán kell félniök: az öntudatos, szervezett munkásosztály volt. A konzervatív erők (talán az egy Mindszentyt kivéve) szótlanok maradtak..., és a modell, amelyre a tekintet szegült, lényegében a nyugati demokrácia volt". Vajon ezt az '56-ot fogjuk-e 50. évfordulóján megünnepelni jövőre Magyarországon? Vagy azt, amit Csurkáék, a Magyar Nemzet, és a Fidesz próbálnak belemagyarázni a történelmi valóság szégyenletes megcsúfolásával?

Komolyan gondolja Schöpflin György, hogy én nem olvastam volna azoknak, a szinte kivétel nélkül baloldali francia történészeknek a műveit, akiket ellenem idéz, noha szinte mindnyájan mestereim vagy tanítványaim, de mindenesetre a barátaim voltak - és azok ma is, akik élnek még közülük!

S hadd kérdezzem meg befejezésül Schöpflin Györgytől, hogy juthatott eszébe Gyurcsány Ferencnek azt ajánlani, hogy térjen meg az Orbán által is tisztelt "magyar nemzeti baloldal" álláspontjához, amelynek képviselőit ő nyilvánvalóan Pozsgay Imrében, Szűrös Mátyásban és Jókai Annában látja? De ezt valószínűleg csak tréfából írta Schöpflin György professzor.

A legsötétebb náci és sztálinista korszakokat idéző egyházellenes kirohanást" - észlelt Csordás Eörs, az esztergom-budapesti főegyházmegye irodaigazgatója (Cz. G.: Sztálini módszer a püspökök ellen?, Népszabadság, augusztus 7.). A kirohanást az Orbán-kormány pártfogolta tévében észlelték, és a kormány pártját fogó sajtóban üdvözölték (Bencsik András: Módszerekről és Sztálinról, Demokrata, 2001/33.; Ugró Miklós: Világosság a homályban, Magyar Nemzet, 2001. augusztus 7.) A Hét augusztus 5-én is úgy rohant ki, ahogy szokott, csak más ellen szokott. Most az egyházi vezetők átvilágítatlanságára mutattak rá, Paskai László érintettségére célozgattak s fájlalták, hogy "ma még titok, hogy hány pap, lelkész és rabbi volt besúgó vagy III/III-as ügynök. Hányan járultak hozzá hittestvéreik megalázásához, bebörtönzéséhez, netán meggyilkolásához." A titkot fájlalók és a kérdést fájlalók megoszlása sajátos. Az előbbiek között ott van az SZDSZ és a MIÉP, a "nemzeti radikális" és az üldözött protestánsok, a liberális katolikusok Endreffy Zoltántól Várszegi Asztrikig, az üldözött katolikusok Lénárd Ödöntől Bulányi Györgyig, az MSZP politikusainak egy része és ott volt még néhány évvel korábban a Fidesz is. Az utóbbiak között ott vannak a katolikus főpapok Paskaitól Gyulai Endréig, a protestáns "mérsékeltek", a Fideszbe beszívott kereszténydemokraták és a magát kereszténydemokratákkal megszívó Fidesz; az MSZP politikusainak másik része. Az állagőrző opportunistáknak, a kollaboráns hagyomány őrzőinek megfelel a pohárban maradt zavaros folyadék. A liberálisok, a "nemzeti" és egyéb radikálisok s az ellenzéki hagyomány őrei valami tisztát öntenének bele. Tiszta vizet, vagy tiszta mérget.

Először is, a nemzetet nem én nyilvánítottam "a baloldal számára egy esetleges kategóriának". Ez a megfogalmazás Schöpflintől származik. Én magam túl sokat foglalkoztam a nemzet-eszme tudományos meghatározásával, semhogy azt esetlegesnek tekinteném. Hadd mondjam tehát, hogy a nemzet - amelynek értékelésével a baloldal történészei, Marx, Engels és követőik foglalkoztak - mindenekelőtt nem egy konkrét létező, hanem eszme; fő ismertetőjele, hogy népcsoportok és törzsek integrálását magyarázza. Vagyis szellemi energia, nem pedig valóság, hiszen "senki sem látta". Létezéséről a szó szellemi értelmében először a Francia Akadémia adott hírt 1764-ben, s így határozta meg: "egy állam, egy ország lakóinak összessége, akik ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek, s ugyanazt a nyelvet beszélik". (Megjegyzem, hogy ez a forradalom előtti soknyelvű Franciaországra még nem volt jellemző.)

Mindenesetre a közös nyelv a nemzet egyik fő meghatározója - mint azt az egyik legelső magyar nyelvész mondta: nyelvében él a nemzet. Schöpflin Gyula egyik 1989 előtt fiával együtt írt kiváló tanulmányából (A magyar konzervativizmus; Új Látóhatár, München) megállapíthatjuk, hogy amikor Szent István országot épített, nyugati modelleket követve, akkor még nem volt szó nemzetről. Ez a fogalom a nyelvhasználatban csak a későbbi Árpád-házi királyok idején merült föl először. És a nacionalizmussal egyidejűleg - valójában a francia forradalom előszelében - bontakozott ki, mint a tömegeket mozgató eszme, mégpedig mint a királyi hatalommal szembenálló, attól függetlenedő közösség eszméje. "A királyi hatalomnak - írta később Renan - a forradalom bukása után rá kellett jönnie arra, hogy a nemzet megvan nélküle is."

A magyarság a francia forradalom bélyegét viselő reformkorban vált nemzetté, amikor, mint Schöpflin Gyula ugyanabban a tanulmányában írja: "az egész nép, mint első ízben nemzet, együttesen lépett a modernizálás útjára". Tehát az ifjú Schöpflin György állítása, amely szerint "a nemzeti mozgalmat a baloldal csak opportunista megfontolásból hozta föl", nem felel meg a valóságnak. Azt senki sem tagadhatja, hogy nem a konzervatív, feudális, klerikális tábor, hanem a progresszió, a reformizmus, a modernizálás tábora karolta föl, s mondotta magáénak a nemzeti eszmét. És ehhez az eszméhez kapcsolódó tévedéseket, amelyek a magyar nemzeti mozgalom privilegizált voltának hitére alapultak, Kossuth éppúgy bevallotta és megbánta a száműzetésben, mint ahogy Marx és követői is módosították nézeteiket, s a nemzeti önállóság jogait nemcsak a magyarok és a lengyelek, hanem Európa minden nemzete számára követelték. Tudjuk azt is, legalábbis tudnunk kellene, hogy Marx és követői nem az osztályharcot helyezték a nemzet fölé, hanem a nemzetköziséget - és nem a nemzet eszméjét kritizálták, hanem a hazafiságnak nacionalizmussá torzulását, amely a tőkés és a nagybirtokos elemek érdekeit helyezte a béke, az emberiség, a népek és nemzetek érdekei fölé.

A német szociáldemokrácia első nagy gondolkodója és vezére Marx után: Eduard Bernstein az első világháború kitörése előtt megtagadta a német nemzetgyűlésben a háborús hitelek megszavazását. Sajnos a német munkásság, akárcsak a francia, az angol, az orosz, az osztrák és a magyar, nem az ő pacifista hitvallását követte - ami a francia Jaures életébe került -, hanem hagyta magát elragadtatni a jobboldal által kirobbantott nacionalista tömeghisztériától.

Tévedés tehát a nacionalizmusokban az egyetemes nemzeti eszme kifejeződését látni. Nagy tévedés a nacionalizmust a hazafiassággal összetéveszteni. A XX. században Magyarországon a baloldal által propagált univerzalizmus és nemzetköziség volt az igazi, a haza érdekeinek megfelelő politika, az oktobristáké, a Jászi Oszkároké, Károlyi Mihályé, később a szociáldemokrata Kéthly Annáé, a mérsékelt és inkább középpártinak mondható Bibó Istváné. A magyar történelem rossz szelleme pedig - mint Schöpflin Gyula írja - az 1919-ben "diadalmaskodó konzervatív Horthy-uralom, amely mindent megtett, hogy a forradalomnak még a nyomait is eltüntesse...A fasizmus előretörésével, a zsidótörvényekkel és a német szövetséggel pedig a szervilis és meghunyászkodó dzsentriuralom visszasülylyedt természetes elemébe, a középkorba".

És hadd idézzem itt még Schöpflin Gyulának az 1956-os forradalomról írt rövid jellemzését, miszerint "bebizonyult a leninizmus legfőbb iróniája: amitől az avítt szovjet típusú rendszereknek igazán kell félniök: az öntudatos, szervezett munkásosztály volt. A konzervatív erők (talán az egy Mindszentyt kivéve) szótlanok maradtak..., és a modell, amelyre a tekintet szegült, lényegében a nyugati demokrácia volt". Vajon ezt az '56-ot fogjuk-e 50. évfordulóján megünnepelni jövőre Magyarországon? Vagy azt, amit Csurkáék, a Magyar Nemzet, és a Fidesz próbálnak belemagyarázni a történelmi valóság szégyenletes megcsúfolásával?

Komolyan gondolja Schöpflin György, hogy én nem olvastam volna azoknak, a szinte kivétel nélkül baloldali francia történészeknek a műveit, akiket ellenem idéz, noha szinte mindnyájan mestereim vagy tanítványaim, de mindenesetre a barátaim voltak - és azok ma is, akik élnek még közülük!

S hadd kérdezzem meg befejezésül Schöpflin Györgytől, hogy juthatott eszébe Gyurcsány Ferencnek azt ajánlani, hogy térjen meg az Orbán által is tisztelt "magyar nemzeti baloldal" álláspontjához, amelynek képviselőit ő nyilvánvalóan Pozsgay Imrében, Szűrös Mátyásban és Jókai Annában látja? De ezt valószínűleg csak tréfából írta Schöpflin György professzor.

A szerző író

Amikor Orbán ezeket mondta, a Fidesz volt a legnépszerűbb párt 40 százalék fölötti közvélemény-kutatási eredményekkel, és reálisnak látszott a lehetőség, hogy az MDF-kormányt egy olyan liberális-szocialista koalíció váltja majd le, melynek vezető ereje a Fidesz. Orbán abban bízhatott, hogy ő lesz a következő ciklus miniszterelnöke, de azzal is számolt, hogy a kormányba az MSZP-t is be kell vonnia. Legyőzendő ellenfélként beszélt az MDF-ről, s majdani koalíciós partnerként az MSZP-ről. Egy ilyen kormány majdani miniszterelnökének liberálisként, a piacgazdaság és a jogállam elkötelezettjeként kellett megjelennie, s így is tett.

A helyzet 1993-ban megváltozott. Az év végére világossá vált: a választásokat az MSZP nyeri, ő ad majd miniszterelnököt, s az új koalícióban a Fidesz legfeljebb kisebb partner lehetne. Orbán viszont miniszterelnöknek készült, nem ifjúsági és sportminiszternek. 1993-1994 fordulóján még az MDF, a KDNP, a Fidesz és az SZDSZ négyes koalíciójáról ábrándozott. Az MSZP győzelme s az MDF súlyos veresége után azonban világossá vált: nem egy liberális-szocialista vagy liberális-konzervatív koalíció, hanem csak a magyar jobboldal vezetőjeként lehet valamikor miniszterelnök. Új politikai stratégiája a jobboldal vezéri pozíciójának megszerzése volt.

Orbán, mint láttuk, már a jobboldal liberális kritikusaként is tisztázta a maga számára: a magyar jobboldal "elkorhadt, régi világot képvisel", nem hasonlít a nyugat-európai országok modernizálódott kereszténydemokratáihoz és konzervatívjaihoz. Ha az ő vezérük akar lenni, akkor az ő eszméiket kell magáévá tennie. Elvégre a modern nyugati jobboldal liberális gazdaságpolitikát képvisel, az állam viszszavonulásának híve, a magyar jobboldal viszont a széles körű állami szerepvállalásé volt a háború előtt is, és az MDF vagy a KDNP fölfogásában is. A modern nyugati jobboldal szembefordult a két háború közötti nacionalizmussal, és az európai integráció élharcosává vált, a magyar jobboldal viszont megmaradt a húszas-harmincas évek avítt nacionalizmusánál, az irredentizmusnál, amely ellen emlékezetes módon tiltakozott a Fidesz, amikor kivonult az MDF-es házelnök által elrendelt trianoni megemlékezésről. A nyugati liberális demokráciákban többé-kevésbé a jobboldal is elfogadja a vallásszabadságot, a lelkiismereti toleranciát, míg a magyar jobboldal - miként azt liberálisként Orbán kifogásolta - kitart az egyház politikai szerepvállalása, a "keresztény Magyarország" jelszava mellett. Orbánnak ahhoz, hogy az "elkorhadt, régi világot képviselő" jobboldallal elfogadtassa magát, nem volt elég visszatérnie ahhoz a fideszes antikommunizmushoz, amelyről 1992-ben még le akarta beszélni párttársait, hanem egyfajta modern antikommunizmus helyett a magyar jobboldal avítt antikommunizmusát kellett magáévá tennie.

Orbán ezt a fordulatot eredményesen végrehajtotta. A Horn-kormány ellenzékében 1994-ben a Fidesz volt a legkisebb frakció, az 1995-ös köztársaságielnök-választáskor már egyenrangú tagja volt az ellenzéki szövetségnek, 1996-97-re pedig már Orbán volt az ellenzék vezére. A Bokros-csomag elutasításakor a gazdasági liberalizmust adta fel, az alapszerződések elleni támadáskor pedig a jobboldal agresszív nacionalizmusát tette magáévá. A Fidesz 1996-os "vitairatát" áthatotta az a dühödt antikommunizmus, amely a volt kommunistákat és a liberálisokat együttesen minősíti idegen érdekek képviselőjének, a magyar társadalom kiszipolyozójának. Orbán nemcsak a maga nézeteit alakította át, de a pártját is. A Fideszből távoztak azok, akik nem tudták követni őt ebben az eszmei fordulatban, viszont csatlakozott hozzá sok volt kereszténydemokrata, kisgazda és MDF-es. Az 1998-as választási győzelem nyomán többszörösére duzzadt Fidesz-frakció döntően nem liberális, hanem nemzeti-konzervatív szemléletű (korábban jórészt helyi) politikusokból rekrutálódott, akik számára már természetes közeg volt az a jobboldaliság, amihez Orbánt és szűkebb körét 1993-ban gyakorlatias politikai megfontolások vezették el.

E felfogásban baloldalinak lenni érthetetlen, visszataszító dolog, amire jó szándékú embert legfeljebb önös anyagi érdekek késztethetnek. A nyugati demokráciák jobboldali demokratái számára a baloldal is a nemzeti politikai közösség része, amellyel versenyben állnak a választók kegyeiért, a politikai hatalomért, de sohasem hiszik, hogy ők, jobboldaliak lennének a nemzeti törekvések egyedüli legitim hordozói. A magyar jobboldal másképpen gondolkodik. Akárcsak elődei a két háború között, a kommunistákat és a liberálisokat a nemzettől idegen politikai törekvések hordozóinak tekinti, akiket kész a magyarságtól etnikailag is idegenként ábrázolni. Sok képviselője őszintén hiszi, hogy a magyar társadalom, ha szabadon dönthet, és nem vezeti félre ellenséges propagandagépezet, csak a jobboldalt választhatja. Az 1994-es vereséget a nehéz gazdasági helyzet miatt még meg tudták maguknak magyarázni, hiszen maga Antall nevezte kormányát "kamikazekormánynak", de a 2002-es választási kudarcot már csak csalásként tudták értelmezni. Őszintén hiszik, hogy az ország nagy többsége velük együtt "keresztény Magyarországban" gondolkodik, és átmeneti félresiklásnak tekintik a szekularizációt. Meggyőződésük, hogy az ország népe azonosul a trianoni nosztalgiával, és mélyen megdöbbentette őket a december 5-i népszavazási bukás.

Kun Béla vagy Rákosi diktatúráját Orbán nem azért jellemzi úgy, hogy "a baloldal ráront a saját nemzetére", mert diktatúrák voltak, hanem egyáltalán azért, mert kommunistákként hatalomra kerültek. (Elvégre egyetlen jobboldali politikusról sem mondja, hogy "rárontott a saját nemzetére", még ha erőszakkal jutott is hatalomra, és erőszakot alkalmazott is magyarok tömegeivel szemben.) Ezért is állítja párhuzamba a népszavazási eredményt a kommunista diktatúrákkal: ha a baloldal és/vagy a liberálisok a jobboldallal szemben érvényesítik a maguk akaratát, akkor "rárontottak saját nemzetükre". Akár diktatórikus eszközökkel (a nemzeti többség akarata ellenére), akár demokratikus eszközökkel (tehát a nemzet többségi akaratának megfelelően) tették ezt. A rárontás szempontjából a nemzet véleményének nincs jelentősége.

A német, az olasz vagy az osztrák jobboldalnak keresztül kellett mennie a második világháború traumáján, hogy a nacionalista, etatista jobboldaliságtól eljusson a modern, demokratikus jobboldaliságig. A pártállami diktatúra évtizedeiben föld alá szorult kelet-európai jobboldal jórészt kimaradt ebből az átalakulásból. Orbán így találta, így tette magáévá. Eleinte csak mezként hordozta, de mára talán már belsőleg is azonosul vele.

Kívánhatunk Magyarországnak olyan demokratikus jobboldalt, amely nem tekint nemzetidegenként a konkurens politikai irányokra, s önmagát a plurális demokrácia egyik szereplőjeként, s nem a nemzet egyedül hivatott vezetőjeként fogja fel. Ilyen jobboldal azonban nincs Magyarországon, s mindaddig nem is lesz, amíg a mostani megsemmisítő politikai vereséget nem szenved, s amíg nem támadnak a jobboldalon olyan politikusok, akik megértve, hogy ez a jobboldaliság elvesztette történelmi létjogosultságát, Orbánékkal szemben megteremtik a modern, demokratikus magyar jobboldalt.

A szerző közgazdász, az SZDSZ volt országgyűlési képviselője 1994-2002

Második fejezet. Orbán rájön önnön ballépésére, és olyképp módosítja, egyszersmind aktualizálja a baloldal "nemzeti árulásának" koncepcióját, hogy a mai magyar baloldalt jórészt nemzeti érzelmű emberek alkotják ugyan (az MSZP szavazói, nyilván!), de ezeknek a remek embereknek, kikre a Fidesz igényt tart, nincsen igazi képviseletük, mert az MSZP vezetői voltaképp baloldali álarcban megjelenő liberálisok. Tehát: a "magyar érdekek" azt kívánják, hogy az MSZP-ben igazi nemzeti fordulat következzék be, magyarul: vezető- és elitváltás.

Harmadik fejezet. Orbán helyett a szóvivője beszél, aki egyszerűen elfeledi a főnöke által az "egész" XX. századi magyar baloldalról mondottakat, de még a mai MSZP-t is; az egész ügyet Gyurcsányra hegyezi ki, mondván, hogy a kormánynak nincs nemzetpolitikai koncepciója.

Az első két fejezetet ki lehetett volna spórolni a Fidesz-kommunikációból. Végtére is mindig, minden kilométerkőnél Gyurcsány feje van a célkeresztben. És a szokásos harcmodorral, a magyar közönség, sőt a politizáló emberek köztudott feledékenységére építve Révész Máriusz azt találja mondani, hogy a kormánynak nincs "nemzetpolitikai koncepciója", holott ha ez a koncepció azonos a határon túli magyarság jobblétének előmozdításával - ami durva leegyszerűsítése a nemzetpolitikának -, akkor neki tudnia kell, hogy Gyurcsány Ferenc januárban összefoglalta a teendőket (Szülőföld-program, integráció, autonómia, gyors és emberséges honosítás, nemzeti vízum, a határon túli magyarság alkotmányos státusának rendezése). Avarkeszi Dezső, MSZP-s képviselő - kormánymegbízottként - e teendők EU-konform törvényekbe iktatásán dolgozik azóta is.

Egyszóval az egész építmény agresszív, közönséges, választási blöff, amely ösztönreakciókból (Kun Béla, Rákosi) és főként tudatlanságból próbál politikai (választási) tőkét produkálni a Fidesz számára. Gyurcsánynak "nemzetpolitikai" ügyekben nem sok tartozása van a nemzettel, a határon túliakkal, a Fidesszel szemben; utóbbival szemben, amelynek politikai műve egyetlen, voltaképp hasznavehetetlen papírban, az ún. magyar igazolványban merül ki - nos azzal szemben végképp nem.

De ez még hagyján. Van, amit a megfigyelő voltaképp könnyen dekódol és elhelyez a kampánymezőben. (Rendben.) Van azonban, amitől ugyanő, pestiesen szólva, dob egy hátast. 1. Orbán Viktor a liberalizmustól (praktikusan: az SZDSZ-től, annak alapigazságként kezelt "nemzetietlenségétől") akarja megtisztítani az MSZP-t, miközben Amerikában, az IDU konferenciáján "a túladóztatottság miatt bénult állapotban lévő" magyar gazdaságról fecseg, azaz egy tőről metszetten ultraliberális "dumával" szórakoztatja a hallgatóságát. Hogy van ez? Kedden antiliberálisok, szerdán liberálisok vagyunk, mikor mi kell? 2. Ugyancsak Orbán Viktor (meg a szóvivője) a Gyurcsány-féle MSZP-vel, annak vélelmezett nemzetietlenségével szembeállítja a szerb, a horvát, a román és a szlovák baloldal nemzetiérdek-érvényesítő politikáját. Orbán úr! Milosevicsre, Iliescura vagy Meciarra tetszett gondolni? Esetleg az illetők közmondásos magyarbarátságára, "nemzeti vonaluk" kulcselemére mint a magyarság szempontjából méltánylandó szempontra? (Elnézést a cinizmusért.) Vagy arra, hogy milyen könnyű kézzel osztották a kettős állampolgárságot? 3. Akkor a célnál vagyunk. A friss Fidesz-narratíva szerint Gyurcsánynak nem Orbánnal van vitája (értsd: a bálványosi "nemzetrontás"-kitétel el se hangzott), hanem az MSZP nemzeti érzelmű tagságával. Csakugyan? Ennyire azért nem vagyunk feledékenyek. Ez igazán rossz leplezése annak a köztudott incidensnek, hogy miközben Orbán Erdélyben a kettős állampolgársági népszavazás kimenetele miatt próbálta kínpadra vonni "a nemzetére rárontó" Gyurcsányt, pár száz kilométerre onnan, a vajdasági Zentán, "második énje", Kövér László szinte becsmérlő szavakkal nyilatkozott a "kényszeredett" népszavazásról.

Ki az, aki a sajátjaival vitatkozik? A Fidesz kínban van.

szia kedves tavír:-))

látom káposztaügyileg te is otthon vagy:-))

Kartácsnö, a káposzta nem marad meg, ha kecske is jól akar lakni. Az csak mese.

:))))

te meg lassan így fogsz járni mint a főnököd:-)))