Mikor élt Pomponius Mela, akinek kézirata (Cod. Vaticanus lat. nr 4929) nagy jóindulattal X. századi és a Tanais vidékén tud egy Turcea nevű vadásznépről...
... a Bodeni-tó ... neve Pomponius Mela szerint egykoron Venetus lacus volt... Vö. Pauly–Wissowa: Real-Encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft; VIII A/1 köt., 1955, 710. ... A tóban bronzkori cölöpépítmények maradványaira akadtak
Íliász (II, 852–53): „Bundásmellü Pülaimeneész meg a paphlagonoknak volt feje, öszvérek mezejéről jött, Enetaiból” ...
Hérodotosz kétszer is megemlékezik róluk ...: „Bevett szokásaik közül [a babiloniaknak] véleményem szerint az volt a legbölcsebb, amely hallomásom szerint az illüriai enetosz népnél is megtalálható ...” (I, 196)
„Úgy hallottam, az Isztroszon túl egyetlen nép lakik, a méd viseletben járó szigünnák. Bozontos lovaiknak, amelyeket állítólag öthüvelyknyi szőr borít, termete kicsi, orra tömpe, s egy embert ugyan nem bírnak el, de kocsiba fogva páratlanul gyorsak, s ezért az ott lakók mind kocsin járnak. Azt mondják, területük egészen az Adriai-tengernél lakó enetoszok határáig terjed, s hagyomány szerint a médektől vándoroltak ki ide, de hogy hogyan vándorolhattak ki a médektől, azt alig tudom elképzelni – idő múltán persze minden megeshet.” (V, 9)
Bojtár Endre: „Homérosznál (Íliász II, 852) szerepel egy kis-ázsiai nép, a paphlagonok, akik az Enetai nevű tartományból valók, amit az tesz »venetgyanússá«, hogy pár száz évvel később Hérodotosz kétszer is említi az enetosz népet, egyszer mint illíriait (I, 196), máskor mint olyat, amelyik az Adriai-tengernél lakik”.
A Venetiát (Velencét) megalapító venétek kultúrájához fontos adalék lehet, miszerint a Kr. e. 4. évezred második felében fejlett infrastruktúrával rendelkező tóparti településeket tártak fel Svájcban (Pfyn-, Horgen-, Goldberg-kultúra): fejlett belső utakkal, pallórendszerű külső úthálózattal, paliszád-kerítés, előre megtervezetten beépükő házhelyek. A telepek némelyikén 4-5 kerék- és tengelymaradványt is találtak. Horváth Tünde összefüggésbe hozza ezeket a ljubljanai mocsarak vidékén található Stare gmajne nevezetű lelőhellyel, ahol a bolerázi fázisból az ásatók ugyancsak fából készült tengelyt és hozzá tartozó kereket hoztak napvilágra...
1. A Föld eltérő pontjain eltérő ökológiai viszonyok léteznek, ezek még néhány év alatt is változhatnak, ezért a fák évgyűrűsorrendje sok helyi minta-adatbázis létezését igényelné. 2. A mintaadat meghatározásánál az ásatási lelet származási helye nem deríthető ki (hozhatták a tárgyat bárhonnan), fák kiásásánál pedig radiokarbonnal kell először datálni, azaz körkörös bizonyítás áll fenn. 3. Az időrendbe helyezendő lelet pedig önmagában is szenvedhet olyan módosulást, ami hamis helyre illeszti azt a mintasorrendben. (Pl. tűzvész, árnyékolás, vízviszony-változás, éghajlati fekvés mikrokörnyezetileg módosítja az évgyűrűszerkezetet.)
The name Urartu comes from Assyrian sources: the Assyrian king Šulmanu-ašaridu I (1274–45 BC) recorded a campaign in which he subdued the entire territory of Uruatri1. The Shalmaneser text uses the name Urartu to refer to a geographical region, not a kingdom, and names eight "lands" contained within Urartu (which at the time of the campaign were still disunited). The kingdom's native name was Biainili, but by the end of the 9th century they also called their now united kingdom Nairi. Scholars believe that Urartu is an Akkadian variation of Ararat of the Old Testament. Indeed, Mount Ararat is located in ancient Urartian territory, approximately 120 km north of its former capital. In addition to referring to the famous Biblical mountain, Ararat also appears as the name of a kingdom in Jeremiah 51:27, mentioned together with Minni and Ashchenaz.
1 Horace Abram Rigg, Jr.: A Note on the Names Armânum and Urartu; in: Journal of the American Oriental Society, vol. 57., no. 4. (1937. dec.), 416–18. , Paul E. Zimansky: Ancient Ararat – A Handbook of Urartian Studies; Caravan Books, Delmar (NY), 1998, 28.
Tehát a magyarországi urnamezős népesség vizsgálatakor és Velence alapítását illetően – egyebek mellett – Teišebaini környékét kellene megnézni :)
Götz László (i. m. 807–808): „…még a Kr. e. 1. évezred első felében, a mai Örményország területén virágzott hurri utódállamban, Urartuban is világosan felismerhetők az ószumér műveltség jellegzetes vonásai. A társadalmi szervezetben 2000 év múltán még egyszer megvalósult az ősi szumér theokratikus állam eszméje. Ugyanígy az urartui földművelés, kertgazdálkodás magas fejlettsége, a hatalmas méretű csatornázási és mezőgazdasági teraszépítési munkálatok, az építőművészet akkoriban az egész Közel-Keleten egyedülállóan kimagasló perfekciója, a fémművesség messze területekre eljutott kiváló minőségű készítményei mind arra vallanak, hogy az urartui műveltség igen régi és mély gyökerekből táplálkozott, amelyek a 2. évezred hurri kultúráján keresztül kétségkívül az ószumér időkig nyúltak vissza (mindezt 1. Schmökel et alii 1961). Néhány kutatónak már századunk elején feltűntek az urartui műveltség ezen sokrétű ószumér összefüggései. C. F. Lehmann-Haupt pl., aki az első rendszeres régészeti kutatásokat végezte az egykori Urartu területén, nyomatékosan rámutatott arra, hogy az urartuiak feltűnően sok ősi szumér sajátosságot újítottak fel, s évezredes szünet után a 3. évezred mezopotámiai motívumainak egész sora jelent meg újra náluk (vö. Lehmann-Haupt: Armenien Einst und Jetzt).
Egyszóval, mindezek az egyébként megmagyarázhatatlan jelenségek egyszeriben érthetőkké válnak, ha a hurri területeken a 3. évezred második felében Mezopotámiából elvándorolt szumér csoportok megtelepedésével számolunk.
Az akkád birodalom kialakulásával, majd a III. uri dinasztia bukásával járó közel-keleti népmozgalmak hatalmas méreteiről azonban csak akkor alkothatunk magunknak a valóságot megközelítő képet, ha az Elő-Ázsiát körülvevő távolabbi területeket is belefoglaljuk vizsgálatainkba.”
A 176. bejegyzés igazából egy régészeti összefoglalóból való. Gondolom, arra szerettek volna utalni, hogy egy merőben új kultúra érkezett a Kárpát-medencébe az urnamezősökkel, mint amilyen az addigi halomsíros volt. Mindenesetre a kiugróan fejlett urartui bronzművességet tekintetbe véve nagyon is figyelemreméltó, amit Bóna István ír a korszakról, a váli és a vatyai kultúráról: „Az i. e. 11–8. század az egész Kárpát-medencében a bronz virágkora, európai méretekben is talán ez a leggazdagabb bronzművesség. Néhány kis részlettől eltekintve kevés különbség van az ország két felének – sőt Erdély – bronzművessége között … A bronzok egyes területeken, például Tolnában, A Nyírségben, Szatmárban és a Tiszaháton olyan tömegben kerültek föld alá, amely nem magyarázható háborúkkal vagy belső nyugtalansággal. Valószínűleg alvilági vagy földistenségeknek hozott áldozatok voltak, eredetileg mocsárba, folyóba, tóba dobták, vagy kövek alá rejtették őket.”
A minószi civilizáció és az urartui falfreskók kapcsolatáról a megfelelő helyen már ejtettünk szót.
A váli kultúra az urnasíros kultúrkör egy csoportja. Nem helyben alakult ki, hanem a területen új, az addiginál fejlettebb műveltségként jelent meg. Kapcsolata az itt lakó halomsíros népekkel nem volt. A váli kultúrának két rétegét regisztrálták a régészek. Az első az i.e. 1100-900, a másik 950/900-700-ig tart. Virágkorát az i.e. 950-900 közé teszi a kutatás.
Sokfelé készítettek madár alakú edényeket a Közel-Keleten és a Mediterráneumban a Kr. e. utolsó két évezredben. Az itt bemutatott urnamezős-edénynek azonban közelebbi párhuzamát nem ismerem, mint az előbb felhozott urartuiét. A "csizmaedényeket" is csak e két területről ismerem.
A madár alakú edények (az ún. aszkoszok) a közösség hitvilágához szorosan kapcsolódó tárgyak voltak. Talán nem véletlen, hogy a békásmegyeri temetőben egy madártojásokat tartalmazó edény mellett találták, ezzel is kihangsúlyozva a két tárgy által szimbolizált életerőt, termékenységet.
Kalicz-Schreiber Rózsa: Die spätbronzezitliche Gräberfeld in Budapest; in: Praehistorische Zeitschrift 1991, 161–196.
A Királyok útján feltárt sírok a korszak egyéb temetőihez képest feltűnően nagy számban tartalmaztak bronztárgyakat (a sírok 43 százaléka!), melyek az ide temetett népesség átlagosnál nagyobb gazdasági és politikai szerepére utal.
A spiráltekercsekben végződő (ún. pápaszemes) fibula a ruházat rögzítését szolgálta; bronz csipesz; hengeresen tekercselt fejű, hajlított szárú, kettős kónikus fejű, bordázott nyakú bronz tűk, melyek szintén egy köntös-szerű ruhadarab összekapcsolását voltak hivatva szolgálni. A nyéltüskés vaskés elpusztult csont vagy fa markolatát nittszegekkel rögzítették a nyéltüskéhez. A vaseszközök ebben az időszakban még nagyon ritka tárgynak számítottak, a fémtárgyak többsége bronzból készült. A karikás, karcolt vonalakkal díszített markolatú bronzkés, enyhén ívelt pengéjű, markolatos, karikás végű bronz borotva jellegzetes mellékletei a késő bronzkori férfisíroknak.
Kalicz-Schreiber Rózsa–Kalicz Nándor: Grabkomplexe mit Messern und Raisermesern aus dem spätbronzezeitlichen Gräberfeld von Budapest-Békásmegyer; in: Studien zur Metallindustrie im Karpatenbecken und den benachbarten Regionen. Budapest, 1996, 323–337.
Jobblábas csizmaedény, mely kihajló peremű, turbántekercses vállú tálban végződik. A lábrészen bekarcolt hosszanti vonalköteg látható. Különleges, a helyi kultuszélethez szorosan kötődő tárgy. Több mint húsz példánya ismert a békásmegyeri temetőből, amelyek többsége jobb lábat formáz. A feltehetően gyékényből, bőrből készült csizmák mintájára készült agyagtárgyon az összefűzést több helyen karcolt vonalkötegek, a bokacsontot apró bütyök szimbolizálják. Lábfejük hegyesedő végén általában kis lyuk látható, melyen keresztül a talán egészségőrző szerepet tulajdonító csizmából folyadékot önthettek ki, vagy ihattak meg egy ma még nehezen rekonstruálható szertartás keretében.
Kalicz-Schreiber Rózsa–Kalicz, Nándor: Die Stiefelgefäße des spätbronzezeitlichen Gräberfeldes von Budapest-Békásmegyer; in: Festrift für Bernhard Hänsel. Berlin, 1997, 353–371.
Bronzlemezből kalapált, kihajló peremű, trébelt pont- és félgömbsorokkal díszített hasú, omphaloszos (közepén lencseszerűen bemélyedő) aljú bronzcsésze. Ritka, de jellegzetes tárgy a késő bronzkor időszakában. Sírba helyezése minden bizonnyal megkülönböztetett jelentőségű egyénnek járt.
Mozsolics Amália: Bronzefunde aus Ungarn. Depotfundhorizonte von Aranyos, Kurd und Gyermely; Budapest, 1985
Kalicz-Schreiber Rózsa: Későbronzkori sírleletek Rákoskeresztúrról – Spätbronzezeitliche Grabfunde von Rákoskeresztúr - Spätbronzezeitliche Grabfunde von Rákoskeresztúr. Budapest Régiségei 22 (1971), 293-299.
Kalicz-Schreiber, Rózsa: Die spätbronzezitliche Gräberfeld in Budapest. Praehistorische Zeitschrift 1991, 161-196.
Kőszegi Frigyes: Későbronzkori kutatások a főváros térségében – Spätbronzezeitliche Forschungen im Bereich der Hauptstadt. Budapest Régiségei XXII (1971), 51-84.
Kőszegi Frigyes: A Dunántúl története a későbronzkorban - The history of Transdanubia during the late bronze age. BTM Műhely 1. Budapest 1988
Óbuda évszázadai. (Szerk.: Kiss Csongor) Budapest, 2000
Patek Erzsébet: Die Urnenfelderkultur in Transdanubien. Archaeologica Hungarica XLIV. Budapest, 1968
Az urnamezős komplexum helyi változata az úgynevezett váli kultúra. Ekkor az egész Dunántúl legsűrűbben lakott régiója a Dunakanyar és a főváros térsége, valamint a hozzá szorosan kapcsolódó szlovákiai területek, ahol sűrű településhálózat alakul ki, és nagy, hosszantartó temetők létesülnek, amelyek egy békés politikai háttérrel bíró, prosperáló iparral jellemezhető állapot lenyomatai. Budapest térségének, főként a budai partszakasznak feltűnően nagy és hosszú telep- (Békésmegyer-Vízművek, Pünkösdfürdő, Filatorigát, Tölgyfa utca stb.) és temetőláncolata (Békásmegyer-Királyok útja, Kossuth Lajos Üdülőpart, Gázgyár, Békásmegyer-Vízművek, Galvani utca, Háros-sziget stb.) valószínűleg a térség kiváló természeti- és közlekedésföldrajzi adottságának köszönhető. A korszak lelőhelyeiről ismert egységes fém- és kerámiaanyag egy fejlett bronziparral és nagy térségekre kiterjedő kereskedelemi kapcsolatokkal rendelkező népesség hagyatékát képezi. A fokozatosan kialakuló társadalmi különbségek első jelei a mind nagyobb számban megjelenő magaslati, erődített telepek (pl. Gellérthegy, a budai Várhegy, Dömös-Árpádvár, Pomáz-Kőhegy), valamint áldozati céllal vagy a visszatérés reményében föld alá rejtett bronzkincsek, amelyek a kor előkelőségeinek felhalmozott, személyes értékeit, vagy bronzműves mesterek raktárkészletét tartalmazza.
Ekkor használják a III. Királyok úti temetőt is, mely Közép-Európa egyik legjelentősebb ilyen jellegű lelőhelye. A temető 60-70 százalékát tárták fel, az előkerült 477 sírból 324 tartalmazta a váli kultúra hagyatékát. E népesség máglyán hamvasztotta el halottait, az emberi hamvakat és viseleti tárgyakat a sírgödörbe helyezett temetkezési urnába vagy a gödör fenekére (szórthamvas rítus) szórták, a sírt néha álló kődarabbal jelezték (sztélé). Több esetben a halott személy visszatérésétől tartva az urnát, sírt kövekkel fedték le, vagy lapos kövekből összerakott kőládába helyezték. A temetőt a sírokba helyezett mellékletek teszik igazán különlegessé, melyek között agyagból készült csizmaalakú, illetve madár alakú edényeket (aszkosz), kiöntőcsöves, ún. szoptatós edényeket, bronzszegekkel kivert és „ablakos” urnákat, agyagból készült holdat, napot formázó, nyéllel ellátott ún. asztrális varázseszközöket, agyag karikákat, tűzikutyákat találunk. Az egyéb, a korszakban általánosnak tekinthető, ám itt feltűnően nagy számban jelentkező bronz sírmellékletek (tőrök, kések, tűk, fibulák, hajkarikák, nyak- és karperecek, pitykék, lándzsák, borotvák, pasztagyöngyök, orsókarikák) mellet bronzcsésze, övveretek, aranykarikák és a termékenység hitével összefüggő madártojások számítanak ritkaságnak.
E békés, hosszantartó fejlődéssel jellemezhető időszaknak egy keleti irányból az Alföldre beáramló, mobilis életmódot folytató, pásztorkodó népcsoport vet véget, melynek a korábbiaktól gyökeresen eltérő csontvázas rítusú temetkezései a főváros térségében is megtalálhatóak (sírmellékletek: Csepel-Szabadkikötő).
"ha eltekintünk is az urnasíros temetők kultúrájától, amelyet a kutatás ezen a területen már régóta a venétekkel hoz kapcsolatba"... " (Antik Tanulmányok XXXII, 187.)
A témában különösen ajánlott (korábban magam is olvasgattam):
A Karmir Blur-i csizmaedény más nézőpontból
1 – Алтынтепе; 2 – Нортунтепе; 3 – Кайалыдере; 4 – Бадноц; 5 – Азнавуртепе; 6 – Кеф-Калеси; 7 – Арцке (Адылджеваз); 8 – Зернакитепе; 9 – Ошакан; 10 – Мецамор; 11 – Аргиштихинили; 12 – Игдир; 13 – Покраван (Доври); 14 – Абовян (Элар); 15 – Тейшебаини; 16 – Эребуни; 17 – Джраовит; 18 – Менуахинили; 19 – Хор-Вираб; 20 – Цовинар; 21 – Верахрам; 22 – Русахинили (Бастам); 23 – Тушпа (Ван, Топрахкале); 24 – Айкаберд (Чауштепе); 25 – Гиймли; 26 – Хавтафактепе; 27 – Калатгах; 28 – Хасанлу; 29 – Муджесир (Мусасир); 30 – Аграбтепе
Az erőd és a szőlőültetvények
Falak
Padló
Borospince
Urartui ivóedény Teišebainiból a Kr. e. VII. századból
Etruszk terrakotta edény (egészen pontosan aszkosz) Vulciból
Madár alakú edény (aszkosz) az urartui Teišebainiból, a Karmir Blur hegyről
Kerámiaedény az urartui Teišebainiból, a Karmir Blur hegyről
A madár alakú edények (az ún. aszkoszok) a közösség hitvilágához szorosan kapcsolódó tárgyak voltak. Talán nem véletlen, hogy a békásmegyeri temetőben egy madártojásokat tartalmazó edény mellett találták, ezzel is kihangsúlyozva a két tárgy által szimbolizált életerőt, termékenységet.
A Királyok útján feltárt sírok a korszak egyéb temetőihez képest feltűnően nagy számban tartalmaztak bronztárgyakat (a sírok 43 százaléka!), melyek az ide temetett népesség átlagosnál nagyobb gazdasági és politikai szerepére utal.
Jobblábas csizmaedény, mely kihajló peremű, turbántekercses vállú tálban végződik. A lábrészen bekarcolt hosszanti vonalköteg látható. Különleges, a helyi kultuszélethez szorosan kötődő tárgy. Több mint húsz példánya ismert a békásmegyeri temetőből, amelyek többsége jobb lábat formáz. A feltehetően gyékényből, bőrből készült csizmák mintájára készült agyagtárgyon az összefűzést több helyen karcolt vonalkötegek, a bokacsontot apró bütyök szimbolizálják. Lábfejük hegyesedő végén általában kis lyuk látható, melyen keresztül a talán egészségőrző szerepet tulajdonító csizmából folyadékot önthettek ki, vagy ihattak meg egy ma még nehezen rekonstruálható szertartás keretében.
Bronzlemezből kalapált, kihajló peremű, trébelt pont- és félgömbsorokkal díszített hasú, omphaloszos (közepén lencseszerűen bemélyedő) aljú bronzcsésze. Ritka, de jellegzetes tárgy a késő bronzkor időszakában. Sírba helyezése minden bizonnyal megkülönböztetett jelentőségű egyénnek járt.
A témában különösen ajánlott (korábban magam is olvasgattam):
