Egy fantommal kevesebb
Megszólal a Kaya Ibrahim-történet egyik főszereplője
NSZ 2003. november 6. Szerző: Munkatársainktól
Öt évvel ezelőtt lapunk cikkei nyomán derült ki, hogy 1995 júliusában és 1997 szeptemberében csaknem kéttucatnyi adósságokat és köztartozást hátrahagyott Fideszhez közeli cég vándorolt át azóta is ismeretlen körülmények között külföldi magánszemélyek kezébe. A Népszabadság 1998. szeptember 17-i számában riportot közölt a Fantomok rajnai nyomvonalán címmel, amely így fejeződött be: A homály eloszlatását megkönnyíthetné, ha az eladók, köztük Jozsef Weisz, Sipos László és természetesen Schlecht Csaba válaszolnának arra, miért és milyen állapotban adták el a cégeket, hogyan találtak rá Kaya Ibrahimra, az ál-Josip Totra és az ál-Senka Mabicra, amely nevek pedig egy löwensteini legalábbis gyanús körülmények között tevékenykedő csoporthoz vezethetnek.
Az ügy egyik fő szereplője, Weisz József vállalkozó, Kaya Ibrahim egykori, németországi szomszédja és testi-lelki jó barátja éveken át hallgatott. A botrány kirobbanása óta most szólal meg először. Mint mondja, az ügye elévült, így már nincs mitől tartania.
Weisz József másfél héttel ezelőtt került kapcsolatba szerkesztőségünkkel és az egyik televíziós csatornával, azt állítva, hogy szeretné nyilvánosságra hozni: 1995-ben ő továbbította faxon másoké mellett Kaya Ibrahim és Josip Tot útlevelének másolatát Tasnádi Zsolt vállalkozónak, aki, bár nem fizetett értük, és színleg el is állt az üzlettől, úgy tűnik, később mégis továbbadta azokat. Weisz azt állítja: csak 1998-ban, a magyar újságokból értesült arról, hogy az általa kiközvetített útlevelek másolatait felhasználták Fidesz-közeli cégek eltüntetésére. Weisz azt bizonygatja, Kaya Ibrahimot csak ő ismerte, ő hozta át a törököt egyszer vagy kétszer Magyarországra aláírni.
Weisz azonban biztos abban, hogy 1995. július 25-én, egy keddi napon, Kaya Ibrahim nem járt Magyarországon. Ha Weisz igazat mond, akkor Kaya Ibrahim nem írhatta alá azokat a szerződéseket, amelyekkel egy nap alatt tizenöt Fideszhez közeli cég vált fantommá.
Weisz József az egykori Jugoszlávia érintésével 1981-ben disszidált Németországba. Ott egy autógyár alkalmazottjaként kezdett új életet. Hét évvel később azután önállósította magát, a rendszerváltozást követően pedig vissza-visszatért Magyarországra, egyelőre csak üzletelni. 1994 áprilisában W+A Marketing néven alapított céget használt autók behozatalára. A vállalkozás néhány hónapig működött: 1994 novemberében a kft.-t tetemes köztartozásával együtt ugyanis Kaya Ibrahim, egy Németországban élő török vendégmunkás vásárolta meg.
Gázos cégek eltüntetése
Weisz lapunknak elmondta: az alapötlet nem tőle származott, másoktól már korábban hallott róla, hogyan lehet a jelentős tartozásokat felhalmozó gázos cégektől megszabadulni. Körbenézett, és éppen a szomszédjában talált egy alkalmas embert, aki néhány ezer márkáért hajlandó volt átvenni a vállalkozását. Kaya Ibrahimnak és családjának kellett a pénz, így könnyen belementek a felkínált üzletbe. Weisz másoktól, akik ebben az üzletágban utaztak azt is pontosan tudta, hogy a személyes adatok, illetve az aláírás tízezer márkát ér. Ennek felét kapta a közvetítő, felét pedig akinek átjátszották a vállalkozást. Weisz azonban nem egyedül fogott bele fantomcégek gyártásába. Sipos László üzletember Weisz barátja, üzlettársa volt a másik, akinek Weisz segíteni akart.
Én Ibrahimra írattam a cégem, Siposnak pedig Nesetet, Ibrahim bátyját hoztam el nyilatkozta most a Népszabadságnak Weisz József. Mint mondta: az első három akció gördülékenyen zajlott, 1994. november 16-án a W+A Kft.-t Kaya Ibrahim, Sipos két vállalkozását az Alcumetal Kft.-t és a Tradeinvest Kft.-t Kaya Neset vásárolta meg. Néhány évre rá a cégbíróság hivatalból törölte a vállalkozásokat, miután a cég tulajdonosait nem találta meg. (A megszűnt vállalkozások iratai a Cégbíróságon hozzáférhetők.)
Pár hónappal ezután jelent meg a színen Tasnádi Zsolt, aki Siposra hivatkozott. Felhívott telefonon, és arra kért, szerezzek neki négy embert meséli Weisz. Napokkal később szólt, hogy mégis inkább hatra lenne szüksége. Sok pénzt ajánlott. Az gondoltam, ahogy találtam magunknak kettőt, úgy találhatok neki hatot is hangsúlyozza a férfi. Elmondása szerint a következőképpen teljesítette a kérést: hat külföldi útlevélmásolatát küldte át Tasnádinak. Kaya Ibrahimét, Kaya Nesetét, Hüsniye Gözetét, aki Kaya Ibrahim feleségének lánytestvére, azaz Ibrahim sógornője, Senka Mabicét, aki bosnyák vendégmunkásként élt Németországban és Weisz akkori feleségének kolléganője volt, Elvis Mabicét, aki Senka fia, valamint Josip Totét, akinek az útlevelét Weisz állítása szerint a nagy üzletre tekintettel egy ismerősétől vette.
Négy napra rá azonban Weisz azt a választ kapta Tasnáditól, hogy a megbízó Weisz úgy értette, hogy valaki Tasnádi felett elállt az üzlettől.
Weisz József azt állítja: néhány nappal később Tasnádi újra telefonált, és arra kérte őt, hozza el Ibrahim sógornőjét Magyarországra, mert mégis szeretne egy céget a nevére íratni. 1995. július 31.-én Hüsniye Gözet és Weisz József megvette Tasnádi Zsolttól és feleségétől vállalkozásukat, a Happy Tours Kft.-t. Ezért az ügyletért Weiszék a szokásos tarifát, tízezer márkát kasszíroztak.
Tasnádi tehát személyesen adta el a cégét Weisznek és Kaya Ibrahim sógornőjének, akik saját kezűleg írták alá a cégpapírokat. A Weisz szerint Tasnádi birtokába jutott további öt útlevélmásolat felhasználásáról az érintettek, azaz az útlevelek tulajdonosai azonban csak évekkel később értesültek.
Maga Weisz is csak 1998-ban, a botrány kitörése után, az újságokból értette meg, hogy valakik visszaéltek az általa 1995-ben kiközvetített adatokkal. Weisz határozottan állítja, hogy Kaya Ibrahim a tudta nélkül nem járhatott Magyarországon, és abban is biztos, hogy az 1995. július 25-én kelt szerződéseket nem ő írta alá.
Megijedtem, hiszen ezek az adatok eredetileg mind az én kezemben voltak meséli. Ráadásul Ibrahim rögtön azt gondolta, hogy átvertem 1995-ben, és megtartottam magamnak azt a tizenötezer márkát, ami neki és a családjának járt volna a másolatokért. Hiába magyaráztam, hogy engem épp úgy átvertek, mint őt. Legnagyobb meglepetésemre Tasnádi rögtön a botrány kirobbanása után telefonált, hogy találkozzunk Magyarországon. Ibrahim azt mondta jó lenne, ha nem üres kézzel jönnék vissza. Tasnádi Zsolt telefonon beleegyezett, ad ötvenezer márkát, azzal, hogy cserébe azt kell majd mondanunk az ügyről ha bárki kérdezne minket róla , amire megkér. Budapestre jöttem, a Hősök terén találkoztunk állítja Weisz, hozzátéve: Erre tanúm is van, magammal vittem valakit, aki biztosításul, meszszebbről figyelt minket. Kaptam egy borítékot, átvettem, de rögtön éreztem, hogy túl vékony. Kibontottam: kétezer márkát láttam benne. Azonnal visszaadtam, és azt mondtam: ennyi pénz nem elég ahhoz, hogy Ibrahimmal tárgyaljak. Tasnádi erre megfenyegetett. Nem mertem tovább erősködni, rájöttem, hogy befürödtem Tasnádiékkal, azt kell tehát mondani pénz nélkül is, amit a nagyok akarnak. Tasnádi eléggé egyértelműen célozgatott rá, kik állnak felette, gyakran hivatkozott az akkori kormányzó pártra. Amikor hazamentem, kitanítottam Ibrahimot, ha kérdezik, válaszoljon inkább úgy: soha nem járt Magyarországon. Ebben annyi igazság volt, hogy az én cégemen kívül ő többet személyesen valóban nem vett meg.
A BRFK öt évvel ezelőtt rendelt el nyomozást a Népszabadság cikkei nyomán ismeretlen tettes ellen közokirat-hamisítás gyanúja miatt. A cikkek azután láttak napvilágot, hogy az APEH elnöki székébe Simicska Lajos, a Fidesz egykori gazdasági igazgatója került. Simicskáról már korábban tudni lehetett, hogy számtalan Fidesz-közeli cég alapításában vett részt, többen tulajdonrészt is szerzett. Schlecht Csaba pedig Simicska közeli munkatársának számított, sőt több jel utalt arra is, hogy a Fidesz-vezetők szűk baráti köréhez tartozott. (Schlecht felügyelőbizottsági tag volt Orbán Győző, Orbán Viktor édesapja vállalkozásaiban.) Ezért is kerekedett nagy botrány nem sokkal a Fidesz-kormány megalakulása után, amikor nyilvánosságra került: Schlecht Csaba 1995. július 25-én tizenöt, többek között Simicska Lajos által alapított céget amelyeket a Cégbíróságon fellelhető iratok bizonyítanak , azaz Fidesz-közelinek tartott vállalkozást adott el a magát Kaya Ibrahim, 1997. szeptember 17-én pedig kettőt, a magát Josip Tot irataival igazoló férfinak. A vállalkozások után tetemes adósság, köztartozás maradt. A cégek vagyontalanul kerültek az új tulajdonosok birtokába, és mivel külföldi állampolgárok vásárolták meg őket eltűntek korábbi székhelyükről, tartozásaik tehát behajthatatlanná váltak. Kaya Ibrahim és Josip Tot a botrány kipattanása után lapunknak határozottan cáfolta az említett üzletkötéseket, mindketten azt állították: valakik visszaéltek az útlevelükkel. Az írásszakértők szerint Josip Tot kézjegye a Fidesz-közeli cégpapírokon nagy valószínűséggel hamis, ám Kaya Ibrahim esetében bizonytalanok voltak, mondván: nem zárható ki teljes valószínűséggel, hogy a török írt alá.
Egy 1995-ös találkozó
A Fidesz-közeli cégek eladása kapcsán indult nyomozás 2001. őszén végleg lezárult. A közel három évig tartó eljárás egyetlen gyanúsítottja Schlecht Csaba volt, aki mindvégig hallgatott, mindössze a cégeladásokat ismerte el, állítása szerint a vevőkről semmit nem tudott. (Simicska még 1999 nyarán lemondott APEH elnöki posztjáról.) Sem az adócsalást, sem a csődbüntettet, sem a közokirat-hamisítást nem sikerült bizonyítani. Polt Péter legfőbb ügyész a parlamenti interpellációkra mindig csak azt válaszolta: ha a nyomozás adatai nem elegendőek a vádemeléshez, akkor a törvény szerint a nyomozást meg kell szüntetni.
Egyik informátorunk, aki beleláthatott a fantomcégek ügyének vizsgálatába azt mondja, akkoriban évente több száz céget fantomizáltak Magyarországon, egy részüket a hitelezők, a többit az adóhatóság elől igyekeztek eltüntetni. A Fidesz-közeli cégeknél azonban e forrásunk szerint nem a néhány százmilliós adótartozás volt az igazán jelentős, hanem azok a tekintélyesebb összegek, amelyek valós gazdasági tevékenység és szerződések nélkül folytak át rajtuk. Szerinte nagy valószínűséggel azért kellett eltűntetni a vállalkozásokat, hogy soha senki ne vizsgálhassa, honnan, hová mentek ezek a pénzek.
Weisz József azt állítja, hogy 1995-ben még a júliusi cégeladások előtt részt vett a Duna-Intercontinental Hotelben egy baráti találkozón, ahová Sipos László vitte el őt. Emlékezete szerint egy asztalnyi ember ült ott, akik közül Siposon kívül csak Tasnádi Zsoltot ismerte. Amikor egy héttel ezelőtt megmutattuk Weisznek Simicska Lajos fényképét, azt kérdezve, vajon ő ott volt-e ezen a találkozón, Weisz így reagált:
Ő ott volt. Csak akkor még nem tudtam hogy hívják.
Schlecht Csaba fényképét nézegetve Weisz ezt mondta: Erre nem esküszöm meg, de utólag azt gondolom, neki is ott kellett lennie. Ezen a találkozón egyébként szinte semmi fontos dologról nem esett szó, se üzletről, se pénzről, mert előtte telefonon Tasnádival már mindent megbeszéltünk. Az volt a benyomásom, csak látni akartak, mintha a megbízhatóságomat kontrollálták volna.
Weisz 2001-ben hazatelepült, délen, nem messze a horvát határtól vett tanyát, ott gazdálkodik, kecskéi vannak. A történtekről soha nem kérdezték őt a hatóságok, ha bármikor beidézték volna bizonygatja , mondjuk a rendőrségre, valószínűleg elmondta volna, amit tud. Eddig azért nem állt önként a nyilvánosság elé, mert a stiklijei, azaz nem egészen szabályos saját cégeladásai miatt büntetéstől tartott. Azt állítja, a 2002-es választások előtt nem sokkal ráadásul fülest kapott: keresik, biztos helyre akarják elvinni, hogy senkinek ne tudjon nyilatkozni. Mint mondja, hetekig bujkált, csak a választások második fordulója után mert hazamenni. Mivel mostanra elévültek már a számlájára írható ügyek, úgy döntött, mégis kitálal. Leginkább a barátja, Kaya Ibrahim nevét szeretné tisztára mosni, mint mondja, tartozik ennyivel neki.
Weisz neve, és ez az egész történet valójában nem először lát napvilágot. Az már 1998-ban kiderült, hogy Kaya Ibrahim és családtagjai Jozsef Weisztől, Sipos Lászlótól és Tasnádi Zsolttól is vásároltak cégeket. Öt évvel ezelőtt a Népszabadság munkatársai azt is látták, amikor Németországban jártak, hogy ez a bizonyos Weisz aki akkor nem állt szóba velük Kaya Ibrahim közvetlen szomszédja. Arra azonban, hogy a két eladói kör hogyan ér össze, csak évekkel később, 2002. április 5-én Rádi Antónia, a HVG-ben publikált cikkében adott egyértelmű magyarázatot: vélhetően Weisz Józseftől származnak a Fidesz közeli cégek eltüntetésénél felhasznált útlevélmásolatok.
Magyar Bálint SZDSZ-es országgyűlési képviselő 2002 tavaszán új feljelentést tett a már lezárt ügyben a HVG cikkére hivatkozva, mondván, itt egy koronatanú, akit még senki nem hallgatott meg. A Fővárosi Főügyészség bűncselekmény hiányában tagadta meg a nyomozást, miszerint még ha elkövettek is adócsalást, közokirat-hamisítást vagy csődbűntettet, a büntethetőség lehetősége elévülés miatt megszűnt. Ezt követően Gusztos Péter SZDSZ-es képviselő interpellált a parlamentben, hogy az ügyészség és a rendőrség nem volt pártatlan a Fidesz-közeli cégek ügyének felderítésében, húzták az időt, majd nevetséges, és ellentmondásos határozatokkal szüntették meg a nyomozást. Polt Péter akinek válaszát leszavazták a jelenlévő képviselők a már idézett mondattal reagált: amikor a nyomozás adatai nem elegendőek a vádemeléshez, le kell zárni az ügyet. (Hogy az adatok miként lehetnek elégségesek, arről nem esett szó.)
Kaya Ibrahim állítja Weisz félelmében már évekkel ezelőtt elégette a lejárt török útlevelét. Ebben voltak ugyanis azok a pecsétek, vízumok, amelyek bizonyíthatták volna, mikor is járt Magyarországon. Weisz három éve nem járt abban a német faluban, ahol korábbi otthona volt, azóta nem találkozott Kaya Ibrahimmal. Weisz első beszélgetésünkkor azt állította: most, amikor a kedélyek már lecsillapodtak, és az egész ügy elévült, talán Kaya Ibrahim is hajlandó kiállni a nyilvánosság elé.
Weisz József útban Kaya Ibrahimhoz
Weisz József útban Kaya Ibrahimhoz (kép: Népszabadság Domaniczky Tivadar)
Így történt, hogy nyolcan tévések és újságírók néhány nappal ezelőtt odautaztunk azért, hogy megszólaltassuk, megmutassuk Kaya Ibrahimot. Az első találkozónkra amit Weisz személyesen beszélt meg vele a török nem jött el. Csak telefonon jelentkezett be, csak a hangját hallhattuk. Kaya Ibrahim akcentusos németje benyomásaink szerint az egyszerű, iskolázatlan emberek szókincsét tükrözi. Félek, az apám is fél, a családom is fél mondta a telefonban.
Ibrahim, tudnunk kell, azon a bizonyos kedden, azokkal a cégekkel kapcsolatban aláírtál-e valamit? kérdezte tőle Weisz.
Nem, azoknál a cégeknél semmit. Ezt megmondtam a német rendőrségnek is.
Kaya Ibrahim azzal búcsúzott ugyan, hogy este nyolckor esetleg újra jelentkezik, mi azonban úgy gondoltuk, megpróbáljuk inkább személyesen megkeresni.
Új, kék színű, emeletes sarokház közelében állunk meg a kis német falu közepén úgy becsüljük, a ház megérhet félmillió eurót is. Negyvennégy kilométernyire vagyunk Stuttgarttól. Hét vége van, abban reménykedünk, otthon találjuk a török férfit. Becsengetünk. Felülről azonnal megnyomnak egy gombot, így a bejárati ajtó kinyílik. Egy példás tisztaságú előszobában találjuk magunkat. Az emeletre vezető lépcső tetején megjelenik egy fekete hajú férfi, aki nagy szemeket mereszt ránk elcsodálkozva. Így már egyértelművé válik, hogy csak azért juthattunk be könnyedén, mert nem minket várt. Az 1998-ban egy török lapban róla megjelent fényképekhez képest mintha kicsit meghízott volna. A 38 esztendős Kaya Ibrahim gyerekkorában, vendégmunkás szüleivel került ki ide, Németországba. Kaya Ibrahim most hegesztőként dolgozik egy autógyárban, nagyon szereti a munkáját, büszke rá, hogy gyakran megdicsérik: hibátlanul dolgozik. Négy gyermeke van.
Félelem
Kísérőnk régi ismerősként üdvözli a törököt, de alig kezd bele mondandójába, amikor hirtelen hatalmas ajtócsapkodás és kiabálás hallatszik még feljebbről. Egy nő pöröl indulatosan valahonnan, Kaya Ibrahim oldalra fordul, és törökül odavet néhány szót. Mi csak néhány kérdést szeretnénk feltenni, próbálkozunk tovább, Kaya Ibrahim közbevág, hogy nem válaszol rá, valahonnan ismét sivító női hang hallatszik. Teljes a zűrzavar. A feleség és mint kiderül Kaya Ibrahim édesanyja, kétségbeesetten kiabálnak Kaya Ibrahimmal, hogy ne álljon szóba velünk, a férfi kurtán válaszolgat nekik.
Kaya Ibrahim végre lecsendesíti a nőket, két lépcsőfokot lejjebb lép, menjünk el, és ne is jöjjünk ide vissza, mondja németül a kísérőnknek, itt nem tud beszélni, este nyolckor telefonon jelentkezik majd, ígéri. De mi ne keressük többet.
Este nyolckor persze az egész csapat feszülten, bemelegített lámpákkal, indításra kész magnókkal, betárazott fényképezőgépekkel várja a telefont, talán a személyes találkozást, piros VW-Polójával Kaya Ibrahimot. Még Grigoriosz, a rögtönzött sajtóközponttá előléptetett szálloda-étterem rokonszenves görög tulajdonosa is átérzi izgatottságunkat. Utolsó kísérlet. Sok órás győzködés, várakozás, telefonok, meghiúsult találkozások, félsikerű kapcsolatteremtési kísérletek után végre beszéltetni kéne az embert, akinek a neve néhány éve fogalom volt Magyarországon, a pénzmosásé, a gyanús cégeltüntetéseké. A telefon azonban néma. Emberünk fél. Mitől, kiktől, nem lehet tudni.
Weisz széttárja a karját: talán egyszer Kaya Ibrahim is megszólal
Olvasnivaló,iccakára,fidesznyikeknek.
