Aggaszt, ami Szerbiában folyik mostanában. Féltem az ottani magyarokat, hogy ezúttal nem egy akármilyen balkáni kisebbség ellen, hanem őellenük fordul a szerb nacionalizmus. Ha eljön az első olyan magyar falu tragédiájának híre, amit Racak-i módra etnikai tisztogatással törölnek el föld színéről, már késő lesz elhárítani a legsúlyosabbat.
Háromszor már megtették. Ha most negyedszer is megteszik, az nekünk, magyaroknak a legsúlyosabb külpolitikai konfliktust zúdítja a nyakunkba 1989-től számítva.
Magyarkanizsán egy szerb megölte a 33 éves családapát, Sarnyai Józsefet. Lapunknak helybéliek elmondták: a városban óriási a felháborodás. Az áldozatnak gyermeke és viselős felesége maradt árván. A gyilkos egyes információk szerint koszovói menekült telepes, sőt egyenesen egy volt halálbrigádos, aki szóváltást követően hazament fegyveréért, majd egy óra múlva tért vissza, és hidegvérrel agyonlőtte magyar áldozatát, pár száz méterre a helyi rendőrségtől. Egyik verzió szerint az egész tárat kilőtte, a másik szerint hasba és fejen lőtte, majd pisztollyal fenyegette a pincéreket is. A bűnöző megpróbált kereket oldani, de elfogták. (+kommentár)
Szombaton hajnali 4 óra tájban a magyarkanizsai West kávézó(valójában ismert lebuj) előtt egy szerb megölte a 33 éves Sarnyai Józsefet, pár száz méterre a rendőrségtől. A kuruc.hu itthon elsőként, a magyarországi tömegtájékoztatás, beleértve a jobboldali internetes lapokat, csak másnap számolt be az ügyről. Lapunknak több helybéli magyar polgár elmondta: a városban a polgármester nyilatkozatával szemben óriási a felháborodás. A gyilkos egyes információk szerint menekült telepes, aki szóváltást követően hazament fegyveréért, majd egy óra múlva tért vissza, és hidegvérrel agyonlőtte magyar áldozatát. Egyik verzió szerint az egész tárat kilőtte. A szerb bűnöző megpróbált kereket oldani, de elfogták. Sarnyai Józsefnek egy gyermeke és viselős felesége van.(+kommentár)
Tűzfegyverrel lőtték le.
A nagykikindai rendőrség közleménye szerint gyilkosság elkövetésének alapos gyanújával letartóztatták a 41 éves Goran Csijovics (más forrás szerint Tijovics) szerbkeresztúri lakost. A két férfi egy magyarkanizsai vendéglőben összeveszett, Goran Csijovics - a rendőrség közlése szerint ittas állapotban - fegyvert húzott elő és lőtt. A szabadkai kerületi bíróság vizsgálóbírája végezte a helyszínelést. Szakértők bevonásával folytatják a bűncselekmény körülményeinek a kivizsgálását. A tény, hogy az áldozat magyar, a gyilkos pedig szerb nemzetiségű külön körültekintést igényel a hatóságok részéről. Az esetet nyugtalanítónak tartják a magyarlakta városban.
A bűncselekmény indítéka egyelőre ismeretlen. Az etnikai incidensektől terhes Vajdaságban az eset mindenképpen nyugtalanságot keltett, nemcsak a csaknem színmagyar Magyarkanizsán. Miért tart magánál egy civil fegyvert? - teszik fel a kérdést. S miért hozza magával, ha egy békés magyar településre látogat? Vagy azért?
A szerbekkel mindig készségesen együttműködő Körmöci Károly, magyarkanizsai polgármester az MTI-nek nyilatkozva úgy fogalmazott, hogy az eset inkább megdöbbenést váltott ki, mint nyugtalanságot. A helyi lakosok ugyanis jól ismerték az áldozatot: kötekedő természetű volt, állítólag kidobóemberként dolgozott, és állítólag a mostani bűnesetet is ő idézte elő.
A polgármester úgy tudja, hogy záráskor a csapos kérte a vendégeket, fejezzék be a mulatozást, két szerb férfi pedig azt mondta - Körmöczy (helyesen: Körmöci, de az MTI ezt nem tudja) szerint nem kötekedő szándékkal -, hogy megisszák sörüket, és azonnal távoznak. Erre a magyar férfi - példáját mutatva annak, hogy "ezt nem ilyen finoman kell csinálni" -, nekirontott a két szerb italozónak, állítólag meg is ütötte őket, majd kidobta az utcára. Egyikük kisvártatva fegyverével tért vissza, és lelőtte a magyar férfit. "Magyarkanizsán ismerték az áldozatot, ugyanakkor senki sem dönthet más élete fölött. A gyilkosság elítélendő, bárkiről is legyen szó" - szögezte le Körmöczy (helyesen: Körmöci), rámutatva arra, hogy Magyarkanizsára és környékére nem jellemzők az ilyen leszámolások és bűntények. Balla Lajos korábbi magyarkanizsai polgármester szerint túlzás azt állítani, hogy a bűntény felborzolta a kedélyeket a városban, legfeljebb megrökönyödést váltott ki. Szerinte kocsmai bűntényről van szó. A jelenlegi és a volt polgármester is azt mondta a távirati irodának, hogy nem etnikai alapú bűnesetről van szó. Mindketten óva intettek attól, hogy bárki is nemzeti ellentéteket keressen az ügy mögött, és politikai tőkét kovácsoljon belőle. A jólértesültek azt nem tették hozzá, hogy a nyomozás jelenlegi szakaszában, mikor a rendőrség még nem adott részletes tájékoztatást a sajtónak, honnan szerezték információikat.
Kuruc.hu kommentár: Szinte biztosak vagyunk benne, hogy a szerb rezsim és magyar kiszolgálói majd részegségre, hasonlóra hivatkoznak és olcsón megússza a bűnöző. Fordított esetben talán kijárási tilalom lépne életbe. Miközben a temerini magyar verekedők (az egyetlen eset 300-al szemben, amikor magyarok vertek szerbet) jogerősen is háborús bűnösökével azonos ítéletnek nézhetnek elébe, és addig is félig agyonverik őket a börtönben. És egyiküket meg is vakítják a XXI. század elején! Ahogy tegnap előre jeleztük: a gyávaságáról már a horgosi mészárlás után tanúbizonyságot tett Körmöci Károly, Kanizsa polgármestere lényegében a szerb gyilkost mentegeti, s ezt rögvest világgá kürtöli az MTI. A világon egyedülálló mentalitás üzenet a szerbeknek: lehet tovább verni, ölni a magyart. Az MTI tudósítója fél napos késéssel dolgozta fel az ügyet, ő, aki még Körmöci nevét sem tudja helyesen leírni, azonnal albán "szélsőségesekről" fantáziál tudósítói munka helyett, ha Koszovóban bántalom ér szerbeket* (Nem emlékszünk, hogy az MTI szélsőséges szerbekről beszélt volna a több száz magyarverés kapcsán). Most viszont siettek leszögezni, nincs etnikai indíték és a népek nincsenek felháborodva! Mintha egy szerbnek joga volna felfegyverezve magyarok közé menni!
Kérdéseink:
1. Azt mondják ezek az alakok, hogy nem borzolta fel a kedélyeket, hanem "csak" megrökönyödtek a népek a gyilokon. Mindenki? Vagy netán van olyan is, aki mégis vette a bátorságot, hogy felháborodjon? 2. Honnan tudják, hogy nincs etnikai indíték, ügyészség, rendőrség lezárta az ügyet? 3. Kit érdekel, hogy az áldozat milyen természetű volt, ha egyszer meghalt? Mentséget keresünk? Miért nem inkább arról beszélünk, hogy a szerb milyen természetű, hiszen ő lőtt, nem a magyar, ő a gyilkos nem a magyar... és ki fia-borja volt? Miért nem hallhatjuk az MTI-s droidtól, hogy róla mit mesélnek? 4. Mi az, hogy óva intenek bármiféle politikai tőke kovácsolásától? Ők mi a fészkes fenét csinálnak éppen? Ők milyen tőkét kovácsolnak a hárítással, a tagadással? És főleg: kinek az érdekében? 5. Nem keresünk nemzeti ellentéteket... a nemzeti ellentét ott van, ahol a "kötekedő" magyart lelövi a "békés" szerb...
A HVIM információja szerint a szerb gyilkos, aki koszovói halálbrigádos volt, valósággal kivégezte, közelről fejbe lőtte magyar áldozatát Magyarkanizsán. A szervezet nemzetközi megfigyelőket követel a térségbe, és gyávának tartja az áldozatot támadó polgármestert. A délvidéki Magyar Szó a címbeli gyilkosság után már csak a "holtan találták" kifejezést használja mai, hétfői számában, 48 órával a brutális bűncselekmény után, érdemi részletek említése nélkül.
Tiltakozó nyilatkozat
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) megrendülten és mélységesen felháborodva értesült arról, hogy a 41 éves szerbkeresztúri Goran Csijovics (más forrás szerint: Tijovics) hidegvérrel meggyilkolta a 33 éves helybeli Sarnyai Józsefet. Különösen aggasztó, hogy a magyarkanizsai tagszervezetünktől kapott tájékoztatás szerint, az eddig békés és szinte kizárólag magyarok által lakott észak-bácskai Magyarkanizsán, a West vendéglő előtt történt gyilkosság során a szerb támadó szabályosan kivégezte a magyar férfit, hiszen előbb több lövéssel leterítette, majd közelről fejbe lőtte Sarnyai Józsefet.
Mozgalmunk felelőtlennek és gyávának minősíti Körmöci Károly jelenlegi polgármester magatartását, aki az áldozatot tette felelőssé a tragédiáért. Amikor a mai felfokozott helyzetben egy szerb férfi fegyverrel utazik egy színmagyar településre, nem lehet figyelmen kívül hagyni az etnikai, nemzeti indíttatás lehetőségét sem. Ha egy magyart szerbek támadnak meg, akkor már puszta kézzel sem védekezhet, mert esetleg lelövik?
Súlyosbító tény, hogy értesüléseink szerint a szerb gyilkos koszovói "menekült", aki korábban az etnikai tisztogatásokat végző koszovói rendőrbrigádok tagja volt. A gyilkossággal a délvidéki magyarellenes támadások története egy új szakaszba lépett. A HVIM tájékoztatja az illetékes nemzetközi fórumokat, emberjogi szervezeteket, az Európai Parlamentet és továbbra is, egyre határozottabban követelni fogjuk a nemzetközi megfigyelők Délvidékre való telepítését, és az etnikai arányoknak megfelelő polgárőrség felállítását!
Egyúttal tudatjuk, hogy Mozgalmunk az elsők között csatlakozott ahhoz az október 15-i szabadkai demonstrációhoz, ahol éppen az egyre gyarapodó és durvuló magyarellenes támadások ellen fogjuk felemelni szavunkat.
Gyalázatos történelemhamisítás Fronton elesett kényszersorozottak, tömegsírban nyugvó magyarok és Zsablyánál a Tiszába lőtt temerini zsidók a jasenováci haláltábor listáján
„mert ahol zsarnokág van, minden hiában, (...) mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál” (Illyés Gyula)
A második világháborút követő idők terrorisztikus kommunizmusának szellemét idéző dokumentumra bukkanhattak azok a temerini olvasók, akik a kezükbe vették a kisváros szerb nyelvű lapjának, a Naše novinenak 2005. júniusi számát, melyben egy állítólagos dokumentumot -- valójában ordenáré hamisítványt -- tettek közzé, úgymond a horvátországi Jasenovac táborában megölt temerini polgárokról. A hamisítványt az újság szerkesztősége a Harcosszövetség (SUBNOR) termerini községi bizottságától kapta, egy „értesítés” (Obeveštenje) kísérertében Milan Krčedinac aláírásával, 2005. május 23-ai dátummal, 16/05-ös iktatószámmal ellátva. Az „értesítés” aláírója elmondja, hogy a SUBNOR helyi bizottsága a fasizmus felett aratott győzelem 60. évfordulójának tiszteletére programcéljául tűzte ki annak megállapítását, hogy azon polgárok közül, akik 1941. elején Temerinben éltek, hányat végeztek ki a jasenovaci táborban, a Független Horvát Állam hírhedt usztasa halálgyárában. Krčedinac elmondja még, hogy a munkát Miodrag Oklješának, a temerini Vöröskereszt községi vezetőjének segítségével végezték a www. jasenovac. info honlap igénybevételével. A honlapon összesen 185 olyan temerini polgár (szerbek, magyarok, zsidók és mások) nevét találták meg, akik 1941-ben temerini lakosok voltak, és akiket Jasenovácon végeztek ki. Legalábbis ezt állítja Krčedinac. A továbbiakban részletekbe menően fogjuk bizonyítani, hogy állítása nem felel meg a valóságnak, s azzal, hogy valótlan adatokat tett közzé, nem csak a történelemhamisítás vétkét követte el, de tudatosan vagy tájékozatlanságból, önkezdeményezésre, vagy csupán mások hazugságát szajkózva félrevezette a közvéleményt, elbizonytalanodást előidézve a lakosság egy részében, és erkölcsi kárt okozva a még élő hozzátartozóknak.
A megtévesztés módozatai
A 185 állítólagos jasenovaci «áldozat» -- ez a nevek és a helyismeret alapján lényegében pontosan megállapítható -- körülbelül fele magyar (48) és zsidó (42), a másik fele délszláv (95). A délszláv adatok hitelességét nem ellenőriztük, mert a magyar katonai közigazgatás a temerini dobrovoljác lakosságot a Bácskából kitelepítette, s elvileg akár a hírhedt horvátországi haláltáborba is kerülhetett közülük valaki. Annyit mindenesetre le kell szögeznünk, hogy az eddig megjelent szerb és magyar nyelvű helytörténeti munkák egyike sem tesz említést temerini szerbek csoportos jasenovaci pusztulásáról. Arról nem is szólva, hogy sem a korszak politikai és közigazgatási viszonyai, sem a jelentős térbeli távolság nem tette lehetővé és az akkori rezsimek számára szükségessé, hogy akár a Magyarországhoz tartozó Bácskából, akár a nácibarát Szerbiából a Független Horvát Állam hírhedt kollektív vesztőhelyére irányítsanak bárkit is. Az elmúlt évtizedek viktimológiai kutatásai eddig legjobb és legpontosabb -- bár korántsem hibátlan és teljes -- eredményeket a második világháború zsidó származású áldozatairól hoztak. Mindezek fényében elképesztő, hogy a 42 «jasenovaci» zsidó között pontosan húsz olyat találunk, akit bizonyítottan az 1942-es «hideg napok» során hurcoltak el Temerinből, és végeztek ki a közeli zsablyai Tisza-parton. A többi huszonkettő között vannak olyanok, akik a Szovjetúnió megszállt területén, Auschwitzban vagy Budapesten veszítették életüket, de tudunk olyan személyről is, aki túlélte a háborút (pl. Sózberger Jolán), mégis jasenovaci áldozatként szerepel. (!?) Több esetben az adatok megkettőzésére figyelhetünk fel: Cilcer Karlo egyszer Deža, másszor Dezidar (mindkettő jelentése Dezső) fiaként szerepel, Handel Olga először Vilhelm, másodszor Vilmuš (azaz Vilmos) leánya, Gusman Imrének pedig mindkétszer Albert az apja, de hogy a turpisság ki ne derüljön, az áldozat születési évét egyszer 1905-nek, másszor 1906-nak tüntették fel. Semmi kétség, tudatos megtévesztésről van szó. De ugyanez történt a magyar Sörös Vincével is, akit egyszer Sereš, máskor Šereš vezetéknévvel illetnek, s jasenovaci áldozatként aposztrofálnak, noha a németek elleni bjelovári harcokban esett el, mint a Jugoszláv Néphadsereg katonája, 1945-ben. S ezzel voltaképpen rátértünk a meghamisított adatok azon típusára, amit a Jugoszláv Néphadsereg kötelékeibe sorozott, a nácik elleni horvátországi harcokban elesett temeriniek személyi adatainak manipulatív felhasználásával teremtettek. Több mint húsz (!) harctéren elesett, korábban a partizánhadseregbe kényszersorozott magyar fiúról állítja azt e meghamisított dokumentum, hogy a horvát táborban lelte a halálát. Ad abszurdum még olyanok esetében sem szégyellnek hazudni a förmedvény összeállítói, mint Kohanec László, Nagy István és Zsúnyi Mihály -- minhármójuk földi maradványait hazaszállíttatták, és itthoni földben nyugosszák örök álmukat, erről Temerinben bárki személyesen meggyőződhet. A legabszurdabb hamisítási módszer azonban mégiscsak az, amikor a fasizmus jasenovaci áldozataiként olyan személyeket tüntetnek fel, akiket éppen a SUBNOR (Harcosszövetség) egykori alapítóatyáinak parancsára végeztek ki az 1944-es magyarellenes partizánrazzia idején, mint pl. Lóc Sándort, Fuszko Istvánt, Gajo Istvánt, Kertesi Istvánt, Pap Pált. És akkor még nem szóltunk azokról, akiket másfelé sodort a végzetük, s ismeretlen helyen érte utol őket a halál, amelyhez a kommunista partizánok nem kis mértékben hozzájárultak: a Franciaországból gépkocsin hazatérő Sánta Istvánt autójával együtt rabolták el, nyoma veszett, Surián Józsefet lovaival, szekerével lőszerszállítás céljából mozgósították, utoljára a távoli Gornji Milanovacról jelentkezett családjának, soha nem tért vissza. És külön tűnődésre érdemesek azon «adatok» is, amelyek mögött sem a születési, sem pedig a halotti anyakönyvekben nincsen fedezet, magyarán: nem szerepelnek az anyakönyvi indexekben! Mindent összevetve: az összesen 90 magyar és zsidó vonatkozású adat két harmada hamis, egy harmadáról pedig egyelőre nem tudunk semmit, sok esetben még azt sem, hogy valóságos személyekről van-e szó, vagy csupán fantomokról. Arról pedig végképp nincsen egyetlen perdöntő bizonyítékunk sem, hogy bármelyikőjük is Jasenovacon lelte volna a halálát. Állításunkat egyébként teljes mértékben alátámasztja a helyi közvélemény, amely nem tudott és nem tud egyetlen olyan temerini magyarról vagy zsidóról sem, aki valaha is a jasenovaci usztasa pokol bugyraiban veszett volna oda. A fenti eset tanulsága többek között az, hogy a második világháború tárgyilagos története Szerbiában még várat magára: a forráskutatást és a tények higgadt elemzését nemegyszer a napipolitikai céloknak alárendelt, erőteljesen nacionalista színezetű (ez esetben objektive horvátellenes irányultságú), propagandisztikus áltudományosság helyettesíti, sőt, mint látjuk, igen gyakran mérgezettek maguk a források is! Ádás István és Csorba Béla
A probléma azért van, mert nem tiszteljük eléggé a szerbek érzékenységét és folyton nagyok akarunk lenni, pedig Kovács et. megmondta, hogy ez nem jó.
Szorgalmazni kéne, hogy ha egy szerb egy magyarra néz délvidéken, akkor az a magyar azonnal adja oda a pénzét a szerbnek, valamint ha van közelben ügyvéd, irassa rá a házát is.
Mi magyarországról annyit tehetnénk a megbékélés érdekében, hogy valahányszor pofánvágnak kint egy magyart, 100 négyzetkilométer földet adományozzunk a szerbeknek Magyarország területéből.
Talán megtoldhatnánk azzal is, hogy 1-2 nagyobb város, nagykanizsát, szegedet, pécset nekik adományoznánk.
Ööö, valami olyasmire gondoltam, hogy a kulturális kisugárzás mennyire távolságfüggő. Hogy a mentalitás kompatibilitásához képest mennyire lényeges a távolságtól függő gazdasági, politikai kényszerek, befolyások formáló ereje.
Alig pár nappal azután, hogy Gyurcsány szerbiai látogatásán megdícsérte őket, hogy milyen jól elbántak az eszkalálódó helyzettel. Hát nem.
Volt egy sepsiszentgyörgyi eset is.
Most már NATO tagok vagyunk, EU tagok vagyunk, OECD tagok vagyunk. Vajon hol kell még tagságot szereznünk, milyen biztonságpolitikai, gazdaságpolitikai formációban, hogy ne lehessen büntetlenül packázni az országgal és büntetlenül üldözni a magyar nemzetiséget külföldön?
Romániának úgy a tyúkszemére kell lépni emiatt, hogy arról kóduljon, mert éppen állati szigorú elszámoltatásra van kilátása a 2007-es EU csatlakozásából kifolyólag, ahol annyi dologban nem teljesíti a kritériumokat, hogy az EU bármikor beinthet 2007-nek és kitolhatja későbbre. Namost a koppenhágai kritériumok közül meg a legelső, hogy bazze plurális jogállamnak, működő demokráciának és emberi jogi- és kisebbségvédelemnek lennie kell. Ha ezeket a verekedős kedvűeket nem állítják a falhoz ezért expeditíve, akkor remélem az eu-s szinteken minket képviselő politikusok, elsősorban a miniszterelnök, mint a nemzeti érdekvédelem legfőbb eu-s képviselője tudni fogják, hogy Románia majd legföljebb Horvátországgal együtt csatlakozhat 201X-ben és nem előbb, addig meg próbálja kitalálni, hogy miként csökkentheti a magyarellenességet (bár ez sajnos szegény erdélyieknek is a csatlakozás elhalasztását jelentené, de hát a KÁP-ot ugye nagyon fontos volt leszavazni, ami meg helyette lesz, azzal reméljük addig is jól fognak boldogulni; itt az alkalom, hogy a KÁP miatt megingott anyaországi törődés imidzsét kicsit tatarozzuk).
mert ugye a lengyelek, csehek, morvák és horvátok szintén szlávok voltak és mégsem lettek orthodxok
Igen, de a szláv népek csoportjában kisebbséget alkotnak. A civilizációs különbség és küzdelmek egyik fontos kérdése az ortodoxia vs. katolicizmus a szláv népeknél. Enélkül nagyon nehéz megérteni a hagyományos lengyel-orosz és horvát-szerb szembenállást.
Túldimenzionálja a szláv kultúra hatását és alábecsli a Rómától, illetve Bizánctól való távolságot.
A bizánci állam valóban minden téren komoly defektussal rendelkezett, ami a moralitást illeti. Megvesztegetések, intrikák, képrombolók és képtisztelök sorozatos harca jellemezte. Tekintve, hogy bizonyos téren megörökölte a római udvari intrikák rendszerét, megitélésem szerint ráillik ez a terminus.
Természetesen, Pilar ebben az esetben a katolicizmus vs. ortodoxia szemszögéböl tárgyalja ezt, s mint bigott katolikus jut el idáig.
felvetéseid helytállóak. Megjegyzem, Pilar éles magyarellenességéröl ismert. Ne várd el tölem, hogy itt most vitába szálljak veled, mert nincs min vitáznunk. Az egészet azért copyztam be, hogy lássuk, mások hogyan vélekednek rólunk.
"Fenti alcim alatt a szerző röviden utal a horvát-magyar viszonyra, mely annak következtében állt elő, hogy a horvátok belső és külső ellenségek nyomására 1102-ben feladták állami függetlenségüket, hogy védelmet keressenek egy Magyarországgal való társulásban."
-- Helyesebben meghódítottuk őket és csak azután hagyták abba az ellenállást, hogy a király párszáz nemesüket legyilkoltatta és a Szávába hajigáltatta tetemeiket.
"A magyar törekvések azután a Kossuth-féle eszmékben teljesedtek ki, akinek sikerült E r d é l y autonomiáját feloszlatni. Horvátországal – irja Südland – ez nem akart sikerülni: egyszerüen azon okból, mert az autonomia mögött a Monarchia népei között a legrégibb államalapitó népe állt.-Amilyen mértékben Magyarország részéről növekedett a nyomás, olyan mértékben fokozódott a horvátok ellenállása, sőt csaknem mondható, hogy tulajdonképen a magyarok voltak azok, akik felrázták a horvátokat álmukból. – Amidőn ezután 1848-ban a magyarok a dolgot forcirozni akarták, a horvátok karddal kezükben védelmezték régi államiságuk maradványait.“"
-- Hát ezt némiképpen máshogy tanítják mifelénk... Jellasiccsal, aki a horvát államiság maradványait olyan vehemensen igyekezett megvédeni, hogy egészen Pákozdig nyomult előre és ha nem vagyunk résen, akkor a horvát államiságon Budán akarja megvédeni. Maradjunk annyiban, hogy ehhez az akcióhoz a horvát népnek vajmi kevés köze volt, ez szintiszta Habsburg művelet volt.
"Kossuth ideája azután – mint a szerző állitja – összefonódott Széchenyi gazdasági elgondolásaival, mely a “Tengerre Magyar!” jelszóban került kifejezésre.-Ahhoz, hogy Magyarország tengerre jusson, szükség volt a horvát autonomia feloszlatására és a horvátok elmagyarositására."
-- Ez színtiszta marhaság. Először is Kossuthnak hol a büdös francban volt érkezése a horvátok elmagyarosításán ügyködni, mikor '48 márciusáig nem is volt kormányon, hanem a Habsburg intézkedések ellen ágáló ellenzék egyik vezére volt? Csak nem 48 márciusától augusztusig akarta elmagyarosítani őket, mikor aztán Jellasics megindult? Marhaság.
Másodszor mi a francért kellett volna a horvát autonómiát felszámolni ahhoz, hogy az Adrián hajózhassunk, mikor a horvát korona évszázadok óta a magyar királyé volt? Arról nem is beszélve, hogy a magyar korona (és a kormányzás) viszont per pillanat nem a magyar nemzeté volt, hanem a Habsburgoké, akiknek sokminden állt érdekükben, de az, hogy horvátokat elmagyarosítsák, na az nem.
A nacionalizmus valójában ténylegesen hatott oda, hogy ez a két, évszázadok óta fegyvertárs nemzet összekülönbözzön, például amikor a horvát küldöttek az Országgyűlés előtt, melyben mindig messze számarányukon felül reprezentáltak voltak a magyarokhoz képest, mert ez nekik kiváltságuk volt, csakúgy, mint a kevesebb adó megfizetése, naszóval a horvát képviselők horvát nyelven kezdték előadni a felszólalásaikat a negyvenes években. A többség meg ott ült a padsorokban és lesett, mert egy kukkot sem értett senki az egészből. Ha akartak volna beszélhettek volna latinul, németül, vagy magyarul, mindhárom nyelven kiválóan tudtak és addig soha problémát nem okozott a kommunikáció, csakhogy arra az országgyűlésre a horvát követek olyan útmutatást kaptak a választóktól, hogy megnyúzzák őket, ha nem horvátul fognak beszélni Pozsonyban.
Szóval a XIX. sz-i primér nacionalizmus sokmindenben bűnös volt, de hogy mi a horvátokat nem akartuk elmagyarosítani, az fix. Épp azzal voltunk elfoglalva, hogy saját magyar identitásunkat meg tudjuk védeni a német behatolástól.
"Ismert az a szállóige, hogy “a horvátok 1851-ben azt kapták jutalmul, amivel a magyarokat megbüntették.”- Ez a balsiker a horvátokat összehasonlithatatlanul sulyosabban érintette mint a szerbeket.- Vojvodina ugyanis Szerbia és Montenegro mellett egy harmadik államalakulat volt, ujkori szerzemény.- mig ugyanez az eset nem állt fenn a horvátoknál, mert ezek régi államiságuk utolsó maradványait védelmezték, melyeknek elvesztése az egész nép számára sorscsapásként kellett hasson.-A szerbek igy az 1859-es csapást, amit Vojvodina megszüntetése jelentett, sokkal könnyebben kiheverték mint a horvátok az 1868-as eseményeket.- Igy azután egészen természetes, hogy a szerbek és magyarok között sokkal korábban kerülhetett közeledésre a sor, mint a horvátok és magyarok között.”"
-- Az ég szerelmére, mi közünk volt nekünk, magyaroknak 49-től 67-ig bármihez is? Éppen passzívan ellenálltunk és nem csináltunk a világon semmit. Se el nem határoltunk, se föl nem oszlattunk. Az a Habsburg kormányzat volt.
Mikor Bizáncot minden gonoszság kútfejének írja le, akkor kezdett egyre magasabbra szökni a szemöldököm. Ha jól látom, akkor az úriember a Monarchia alattvalója volt és ilyen minőségében kissé mintha eltúlozta volna antibizantiánus érzéseit.
Aztán az orthodoxia és a szláv népek összefüggésénél megint néztem egy nagyot, mert ugye a lengyelek, csehek, morvák és horvátok szintén szlávok voltak és mégsem lettek orthodxok, a makedónok, trákok, tesszálok, grúzok, örmények, pontosziak, lüd-, kariai, meg mindenféle kisázsiai leszármazottak, bolgárok, türkök, besenyők, mindenféle illír leszármazott népek meg nem voltak szlávok és mégis orthodoxok lettek.
Túldimenzionálja a szláv kultúra hatását és alábecsli a Rómától, illetve Bizánctól való távolságot.
"A következő alfejezetben Sünland a bizánci társadalom és az individuum erkölcsi beállitottságát és sajátosságait tárgyalja s bevezetőben megállapitja, hogy Bizánc erkölcsi züllöttsége, mely ellen pedig különösen a kolostorokban megprobáltak küzdeni, bizonyos mértékben máig is fennmaradt Bizánc utodjainál s sajnos ebből a szomoru örökségből a bizánci vallás mai követői is sok mindent magukban hordoznak."
-- Mé lett volna Bizánc erkölcsileg züllött? Lehet, hogy tényleg az volt, de a leírt érvek közül egy sem mutat ilyen irányba. Eddig azt bizonygatta, hogy az orthodox államokban az állam legyűrte az egyházat, nem alakult ki egyfajta pluralizmus köztük, mint a nyugati keresztény államokban. Ez kétségtelen és egyetértek vele - de mitől lesz ez hirtelen erkölcsileg züllött? És kinek az erkölcsei szerint?
Hű, de k. messziről futott neki a jóember a problémának. Eddig Nagy Károlyig jutottam el, de kezdek egyre kíváncsibb lenni, hogy milyen folytonosságot talál a rómaiakkal.
A “F I U M E I H A T Á R O Z A T O K.”
Ebben az alfejezetben, a szerb-horvát egységtörekvések kapcsán Südland frappáns módon mutatja be, miként sikerült a szerbeknek a horvátokat saját céljaik szolgálatába állitani, kihasználva ez utóbbiaknak D a l m á c i a feltétlen birtoklására irányuló törekvéseit.
Mint ismeretes, Magyarországon 1905-ben belpolitikai krizis, illetve rendszerváltozás következett be a Függetlenségi Párt váratlan választási győzelme nyomán.- Ezt megelőzöleg 1903-ban leköszönt Khuen-Héderváry a bánságról, Kállay Benjámin is meghalt s Szerbiááában uj dinasztia, a Karagyorgyevicsek kerültek trónra.- A horvát szerb vonalon is bizonyos enyhülés következett be, miután a horvátországi elmagyarositó rendszabályok következtében mindkét nép veszélyeztetve érezte magát,-de Dalmáciában is bizonyos közeledési kisérletek történtek szerb-horvát politikusok között-
A Függetlenségi Párt győzelmével megnőtt az Ausztria és Magyarország közötti ellentétek kiéleződésének esélye s ilyen körülmények között születtek meg a szenzációt keltő fiumei határozatok. Ebben szerb-horvát képviselők ünnepélyes formában felajánlották támogatásukat Magyarországnak függetlensége elérésére, miután “minden népnek megvan a joga arra, hogy lénye és sorsa felett szabadon és függetlenül rendelkezhessék.” Ennek a támogatásnak fejében kérték Dalmácia a bekebelezését Horvát-Szlavonországba, ez utóbbiban pedig az eddig gyakorolt igazgatási rendszer revideálását, uj választásokat stb.- A határozatoknak nagyobb sulyt adandó, azután nem sokkal később a dalmát tartományi gyülésen a horvát és szerb képviselők kinyilatkoztatták, hogy a horvátok és szerbek egy nemzet s váll-váll mellett fognak harcolni Dalmáciának Horvát-Szlavonországba való reinkorporációjáért.-
Südland szerint a horvátokat e lépésre Dalmáciának birtoklására, valamint a Horvátországban uralkodó állapotok megjavitására irányuló vágy vezette s hogy a szerbek támogatását megnyerjék, hajlandók voltak ezeknek koncessziókat tenni annak a teoriának elfogadása által, mely a horvátokat és szerbeket egy népnek vallotta.- A horvátok és szerbek elhatározásának éle terméészetesen a bécsi kamarilla ellen irányult s a Magyar Függetlenségi Pártban is örömet keltett.- Ezt az örömet azonban hamarosan lehütötte a horvátok parlamenti obstrukciója a horvát vasutakon elrendelt nyelvhasználati rendelkezések ellen.- Mindennek ellenére Horvátországban a viszonyok lényegesen megjavultak a fiumei rezoluciók utáni időben s ezt a horvátok nem kis mértékben a szerb segitségnek tulajdonitották.- Supilo igy jelenthette ki 1907-ben “A szerbekkel sokra vagyunk képesek, a szerbek nélkül kevésre, a szerbek ellen semmire.”
S ü d l a n d szerint a horvátok e z z e l me g é r t e k a b y z a n c y h i p n ó z i s r a.
Ami a Fiumei Határozatok hátterét és igazi inditórugóit illeti, szerinte a szerbek vezető gondolata az volt, hogy a magyarokat, horvátokat és szerbeket Ausztria ellen közös harcra ösztönözze”. Südland bizonyitékokat sorol fel tovább arra vonatkozólag, hogy a horvátok és szerbek között titkos megegyezés jött létre, melynek értelmében előbbiek lemondtak az utóbbi javára Bosznia-Hercegovináról.- Ennek egyik legjobb bizonyitéka Supilonak már emlitett beszéde 1907 február 25-én, melyben szinte szóról szóra ismételte Spalajkovics-nak általunk már korábban idézett megállapitásait s követelte, hogyha Bosznia-Hercegovina nem lehet horvát, akkor legyen inkább szerb, semminthogy idegen kézbe jusson.-
“Látjuk tehát, a horvátok megkisérelték, hogy megnyerjék a szerbeket évszázados nemzeti álmuknak, Dalmácia reinkorporációjának elérése érdekében,ugyanakkor azonban hagyták, hogy a szerbek kezükbe nyomják a pánszerb mozgalom egész fegyvertárát, amelybe a horvátok szükségükben görcsösen belekapaszkodtak, beleegyeztek Bosznia-Hercegovina átengedésébe és igy, mint a továbbiakban látni fogjuk, a szerbek hatalmába kerültek…”A Fiumei Határozatok a horvátok számára nem hozták meg a remélt gyümölcsöket, mert nemcsak Bécset sikerült ellenségükké tenniök, hanem hamarosan a Kossuth ideát soha fel nem adó magyar Függetlenségi Pártot is. A magyarok pillanatnyilag beleegyezhettek ugyanis egy Bécs elleni szövetségbe a szerbekkel és a horvátokkal, tartósan azonban nem.- A szerb-horvát egység ugyanis megfosztotta a magyarokat attól a lehetőségtől, hogy Horvátországban nyugodtan kormányozhassanak a horvátok ellen.- A magyarok, hogy ebből a kellemetlen szituációból kiszabaduljanak, felhasználták robbantásra a vasuti pragmatikát.- Ehhez járult még, hogy a külügyminisztérium megneszelte a szerbek szerepét és végső szándékait, ami a magyarok előtt sem lehetett rejtve.- Egy ilyen odiumot azonban a kormányzó magyar koalició sem vállalhatott magára és egyszerüen ejtette a horvát-szerb rezolucionistákat.-A jobban tájékozott magyarok idejében kihuzták a fejüket a szerb hurokból, a horvátok azonban annál szorosabban benneragadtak. A horvát rezolucionisták, akiknek a tábora a kezdeti sikerek következtében gyarapodott, igen gonosz helyzetbe kerültek.- Nemcsak, hogy a Monarchia két államának fokozott ellenséges érzületét hivták ki, hanem oda kerültek ahová a szerbek őket terelni akarták.-Ha a talajt nem akarták egészen elvesziteni a lábuk alól, most annál görcsösebben kellett a szerbekkel tartaniók.-Miután a szerbek intencióinak megfelelő gondolatmenetet elfogadták és a szerb eszme fegyvertárát magukévá tették, öntudatlanul karikát engedtek huzni az orrukba.- Az 1907 májusi események által (vasuti pragmatika) azután teljesen a szerbek hatalmába kerültek s ez utóbbiak ezáltal a Monarchia déli részében vezető elemmé váltak.- Ezt a fejlődést még az a körülmény is előmozditotta, hogy a magyarok, akiknek a horvátok és szerbek összetartása nem illett terveikbe, ez utóbbiakkal kéz alatt tudatták, hogy szivesebben látnák őket olyan szerepben, mint aminőt 1883 és 1903 között Horvát-Szlavonországban játszottak.- Ez méginkább növelte a szerbek öntudatát, akik tudták, hogy akármit is csinálnak, mindig puhára esnek, mert épenséggel nélkülözhetetlenek voltak a magyarok számára.- A szerbek azonban nem lazitottak politikájukon, strammul haladtak együtt a horvátokkal, akik előtt a lehető legbehatobban érzékeltették azt az áldozatot, melyet ők, mármint a szerbek, az egység kedvéért hoztak. Ez volt a jelszó, hogy a magyaroknak a poklot oly forrová kell tenni ahogy csak lehet, büntetésül az “árulás”-ért, amit a rezolucionisták ejtésével elkövettek.-Miután a szerb-horvát koalició obstrukciója 1907 nyarán valóban kellemetlenné vált a magyaroknak, ez ismét erős benyomásst keltett a horvátoknál.- Egyre szélesebb rétegekben szilárdult meg a hit: csak a szerbekkel való együttmüködésben rejlik a horvátok üdve.Jóllehet a rezolucionistáknak nagy ellenzékük volt Horvátországban, a szerbek igen jelentős sikert értek el annak ellenére, hogy a nagy huzás, a magyar szerb-horvát összefogás Bécs ellen, nem sikerült.- A szerbek ugyanis Horvátországban döntő befolyásra tettek szert a rezolucionisták táborában, sikerült szakadást előidézniök a horvátoknál s ezzel ártalmatlanná tenni őket, miután a rezolucionisták és ellenfeleik szorosan egymás hajába lévén kapaszkodva, a szerbeket zavaró erők le voltak kötve az országban.- Ehhez járult még, hogy a szerbeknek az elkövetkező években a magyar Függetlenségi Pártban és egyéb befolyásos magyar körökben sikerült ismét rokonszenvet szerezni, ami különösen Bosznia-Hercegovinában jutott érvényre s növelte az orthodox szerbek befolyását ebben az országban.-“Igy a szerbek – irja Südland – elegendő erőt gyüjtöttek össze, hogy komolyan hozzáláthassanak Délen a Monarchia hatalmának megrenditiséhez. Azt, hogy egész Byzánc e kérdésben a szerbeknek dolgozott, bizonyitják azok a szláv kongresszusok, melyek 1908-ban Petersburgban, Prágában, Varsóban és Revalban erőket volt képes mozgósitani céljai elérésére.-A szerbek helyzete fényes volt, mert a magyarok a szerbeket el akarták választani a horvátoktól, hogy Khuen-Héderváry methodusa szerint kormányozhassanak Horvátországban és ezért engedményeket kellett nyujtaniok a szerbeknek.- A horvátoknak azonban szorosan kapaszkodniok kellett a szerbekbe, hogy megakadályozhassák a Khuen-Hédervéry idők visszatértét. Igy tehát a szerbek tulajdonképen hagyták a magyarokat és horvátokat a malom kerekei között örlődni, mig ők ügyes manöverezéssel sikert-sikerre halmoztak és feltartoztathatatlanul erősöddtek..”Az annexio azután némileg megzavarta a szerb-horvát szövetséget, azonban a csehek s különösen M a s a r y k intervencióinak sikerült ellensulyozni az egység ellen irányuló kisérleteket, melyek különösen a S t a r c e v i c párt részéről jelentkeztek.-
…………………………
AUSZTRIA-MAGYARORSZÁG B Y Z Á N C BÜVKÖRÉBEN.
Südland ezekután felteszi a kérdést, ki a hibás abban, hogy a Monarchia hosszu évtizedeken át oly szerencsétlen és kétbalkezes politikát folytatott a délszláv kérdésben, mely lehetővé tette a dolgoknak ily kedvezőtlen irányban történt fejlődését?
Hogy volt mindez lehetséges? Südland azt válaszolja, hogy neki is sok álmatlan éjszakát okozott a felindulás, midőn kutatómunkája folyamán lassanként felismerte azokat az összefüggéseket melyek feltartozhatatlanul az első világháboru kitöréséhez vezettek.- Arra a kérdésre, hogy ki mindezért a hibás a szerző igy felel: “Senki!” Senki, mert ahhoz, hogy elkerüljék a szerencsétlenséget, ismerni kellett volna először a dolgok összefüggését.- Sajnos nem igy volt s a Monarchiában általános tájékozatlanság uralkodott ezen a téren, különösen pedig ami Bosznia-Hercegovina kérdését illeti.-
A kiegyezés “elrontott szelleme”, melynek következtében szinte mondhatná az ember, csaknem mindig az ellenkezője történt annak, amit az állam érdeke megkövetelt volna, csupán az egyik oka a történteknek és nem elegendő magyarázat.- Hogy az eseményeket teljesen megértsük, foglalkozni kell egy jelenséggel, melyet legjobban byzánci büvöletnek lehet mondani, s mely képes volt arra, hogy a Monarchia politikai gondolkodását olyan irányban befolyásolja, ahogy az az ellenségnek, azaz Byzáncnak kellemes volt.- B y z á n c ugy az egyénre, mint tömegekre gyakorolt szuggesztiv erejére a korábbiakban már történt utalás s ezt a kérdést ismételten több történetiró is felvetette, sőt maga Vladan Georgewitsch volt szerb miniszterelnök volt az, aki az “orosz hypnozis” kifejezést népszerüsitette.- A háboru folyamán egy brossura már “szerb hypnozis”-ról is beszélt.
E jelenség általános fogalmáról a következőket lehet mondani:
B y z á n c szuggeszciós ereje egészen sajátságos valami és épenugy hatóerővel bir Byzánc saját hivei között, mint máshitüek felé.- Egy, a saját hatalom növelésére szolgáló oly kifinomult megtévesztési és csalási rendszer ez, amely az ellenfelet annyira összezavarja, hogy végül az nem ismeri ki magát és akaratától megfosztva engedi magát vezetni a perfid hatalomratörő szándékainak megfelelően.- Miután a saját hatalomnövelés minden byzantinusnak élete célját, tartalmát és lényegét jelenti, igy a csalást és ámitást kötelességének tekinti, amennyiben az e célt előmozditja.- További következménye ennek az, hogy a byzantinus e csalásban és ámitásban vallásos akaratának egész izzásával hisz.- És ebben az izzó parázsban, a saját kitalálásaiban és ferditéseiben való intenziv hitben rejlik a szuggesztiv hatalom forrása, mert minden hatalmas akarat lenyügöző, azaz szuggesztiv erővel hat és átruházodik másokra is.
Südland itt mint egyik legjobb példát e szuggesztiv erőre, az akarat izzására, Bosznia-Hercegovina esetét emliti, melyet, mint a korábbiakban megállapitást nyert, a szerbek a multban sohasem birtokoltak.- Még is láttuk, Spalajkovics miként irt ez országokról.- Georgewitsch egyenesen a “két legvalódibb szerb ország”nak jellemzi őket, az “egész szerb nemzet etnographiai szivé”nek stb.- Bosznia-Hercegovina azonban szükséges egy vallási eszmének, az ipeki patriaarchatus birtoklásának megvalósitásához, tehát a saját hatalom fokozásához, s ezért hisznek a szerbek benne. És olyan izzóan hisznek, hazugságaikat oly gyakran ismételgetik, hogy végül mások is hisznek nekik.- Ugyanez a helyzet Dalmáciával, Szlavoniával stb.- Itt rejlik a byzánci büvölet forrása.
Südland ezután különböző példákat sorol fel, majd megállapitja, hogy nemcsak a Monarchia, hanem az egész világ Byzánc bűvkörében áll…Ez a büvölet mélyen áthatotta a horvátok történetét is és valósággal döntő befolyással volt egész fejlődésükre 1830-tól… A megbüvölt tudomány segitségével a szerbek tetszetőssé tették aspirációikat az egész világ előtt…”
Südland ezután további példák felsorolásával illusztrálja miként váltak áldozatává e büvöletnek a Monarchia egyes tudósai, politikusai, majd igy folytatja:
“És igy megy ez az egész vonalon.-Mindig találtak valakit a Monarchiában, aki őket támogatta, előrevitte.-Nem volt különbség sem nemzetiségre, sem hivatásra, sem pedig vallásra nézve.- Még maguk a zsidók sem kivételek.- Be kell vallanunk – irja a szerző – hogy nagy véleménnyel vagyunk a zsidók veleszületett politikai ösztönéről.- Hogy mindig egy kissé saját politikát is folytatnak, nem kell tőlük annyira rossz néven venni.- Azonban még ezek, különben oly egészséges ösztönnel megáldott poliitikusok is csődöt mondanak a szerbekkel szemben az esetek bámulatos nagy százalékában.- Nemcsak, hogy engedik magukat a szerbektől félrevezetni, hanem igen gyakran még szimpatizálnak is velük.- Ezt sohasem tudtuk teljesen megérteni…”
A byzantinusok kiengesztelésére és rokonszenvük megnyerésére a pápáktól kezdve s a Habsburgokon folytatva, egy 400 éven át tartó sziszifuszi munka sem volt képes…Végtelen értékek lettek feláldozva és ebbe a Danaidák hordójába öntve a legcsekélyebb eredmény nélkül.- Nem akartuk egyáltalában észrevenni, hogy a katholikus Ausztria-Magyarország az orthodoxok rokonszenvét természetszerüleg egyáltalán nem nyerheti meg. Azonban a ravasz byzantinusok csalhatatlan ösztönük segitségével felismerték ambicióink téves irányát és minden alkalommal a fülünkbe suttogták. Még nem mutattatok elég közeledést, áldozzatok fel még többet és akkor hozzátok fogunk tartozni…”
VII. A MONARCHIA ÉS A DÉLSZLÁVOK.
(514-540 old.)
Fenti alcim alatt a szerző röviden utal a horvát-magyar viszonyra, mely annak következtében állt elő, hogy a horvátok belső és külső ellenségek nyomására 1102-ben feladták állami függetlenségüket, hogy védelmet keressenek egy Magyarországgal való társulásban. – E társulásban már kedvező geopolitikai fekvésénél fogva is mindvégig Magyarország volt az erősebb fél s helyzete természetesen mindig előnyösebb volt a horvátokénál. – S ü d l a n d nem osztja egyes történetirók azon felfogását, mely szerint Könyves Kálmánnak az lett volna a titkos célja, hogy felszivja s bekebelezze Horvátországot. – Magyarország Horvátországgal egy igen nehezen védhető vidéket vett át. – A horvátok elégedetlenségét a magyar uralommal szemben hosszu időn át az képezte, hogy horvát felfogás szerint a magyarok Horvátország védelmének tul kevés figyelmet szentelnek, - miután dinasztikus érdekeiket Északon fontosabbnak tartották…
M o h á c s után megkezdődött a szerbek lassu beszivárgása Dél-Magyarországba, akik a török nyomásnak engedve huzódtak észak felé, mindazonáltal az évszázados harcok folyamán e területek is elnéptelenedtek s B á c s k a – B á n á t-nak a törököktől való visszahóditása után lakatlanoknak számitottak.-
A szerbek nagy vándorlása, mint már korábban utalás történt rá, 1689-ben vette kezdetét Arsenius Cernojevic vezetésével. - A rácok betelepedése nem ment simán s mint S ü d l a n d irja, “a magyar világi és papi uraságok szüntelenül panaszkodtak a rác telepesek erőszakosságai és tulkapásai miatt, melyek különösen a katholikus papságot, majd a parasztokat sujtották, akiktől a rácok állataikat elrabolták, pénzt zsaroltak s elvették az egyházi javakat stb…” A magyarok és rácok között mélyreható gyülölet keletkezett s a magyarok ez utóbbiakat “infernos nostros hostes” jelzővel illették.-
Azonban a dolgok végül is rendeződtek s a l8. század folyamán Magyarország megerődödött.- E század végén a “josephinizmus” azután kisérletet tett arra, hogy az államot centralizálja s a magyarokat elnémetesitse a nemzetiségekkel együtt.- Mint S ü d l a n d megjegyzi “az ellenállás azonban épen Magyarországon volt a legerősebb és legsikeresebb” s a horvátok még szorosabban igyekeztek Magyarországhoz kapcsolódni e németesitési hullám elleni védelmet keresve.
Nem sokkal később viszont a magyarok kezdték el alkalmazni a “josephinizmus” magyar változatát s a francia forradalom nyomán született magyar nacionalizmus egyre hangsulyozottabban törekedett az ország centralizálására és nemzeti szempontból való egységesitésére.- E törekvésekre igen kedvező volt Magyarországnak a centralizálást megkönnyitő geopolitikai helyzete, mely valósággal előirt egy ilyen fejlődést.
“Csak e fejlődés következtében – irja Südland – kerültek a magyarok éles konfliktusba a délszlávokkal, mely mindaddig ilyen formában ismeretlen volt közöttük. Minden időben voltak ugyan állami, dynasztikus, szociális és gazdasági természetü surlódások, azonban elvi ellentétek egyáltalában nem álltak fenn.- Ezek a l8-l9 századforduló idején keletkeztek, midőn a magyar állam elkezdte a horvátok és szerbek nyelvét, államjogi illetve egyházjogi helyzetét fenyegetni.- Mindazonáltal a horvátok és szerbek törekvései között különbség teendő.- A szerbek uralomvágyuktól ösztökélve és egyházuk államképző ereje által támogatva saját állami berendezéssel akarták ellátni az általuk csak a török időkben benépesitett területeket, tehát Magyarországon belül egy uj állami képződményt akartak kikristályositani, miként az Vojvodina esetében meg is történt.- A horvátok ezzel szemben arra törekedtek, hogy 1300 éves állami képződményüket, mely átélte a Monarchia keretében a török uralmat, tovább alakithassák és kiterjeszthessék Dalmáciára, majd 1878-tól kezdve Bosznia-Hercegovinára is.-
A magyar törekvések azután a Kossuth-féle eszmékben teljesedtek ki, akinek sikerült E r d é l y autonomiáját feloszlatni. Horvátországal – irja Südland – ez nem akart sikerülni: egyszerüen azon okból, mert az autonomia mögött a Monarchia népei között a legrégibb államalapitó népe állt.-Amilyen mértékben Magyarország részéről növekedett a nyomás, olyan mértékben fokozódott a horvátok ellenállása, sőt csaknem mondható, hogy tulajdonképen a magyarok voltak azok, akik felrázták a horvátokat álmukból. – Amidőn ezután 1848-ban a magyarok a dolgot forcirozni akarták, a horvátok karddal kezükben védelmezték régi államiságuk maradványait.“
Kossuth ideája azután – mint a szerző állitja – összefonódott Széchenyi gazdasági elgondolásaival, mely a “Tengerre Magyar!” jelszóban került kifejezésre.-Ahhoz, hogy Magyarország tengerre jusson, szükség volt a horvát autonomia feloszlatására és a horvátok elmagyarositására.
“1848-ban összeomlottak a magyar álmok a teljes nemzetiségi függetlenségről.- Azon erők között, melyek ezt az összeomlást felidézték, látjuk a horvátokat és szerbeket.- Közelfekvő, hogy a magyarok intenziv politikai gondolkodása ezzel a problémával is foglalkozott, épenugy azzal a kérdéssel is, vajjon miként lehetne az 1848-hoz hasonló jövőbeni eshetőségeket (mármint a szerb-horvát együttmükődést) megelőzni.-A szerbek és horvátok 1848-ban igen közel állottak egymáshoz, egymást kölcsönösen kisegitették és épolyan közelfekvő, hogy a magyarok ennek elejét akarták venni.-
A horvátoknak és szerbeknek 1848 gyümölcseihez füzőtt reménységeik hamarosan csufosan szertefoszlottak. V o j v o d i n a helyzetét 10 éves fennállás után megszüntették és a horvát szabadságharc az abszolutizmusban és az 1868-as kiegyezéssel végződött.- Ismert az a szállóige, hogy “a horvátok 1851-ben azt kapták jutalmul, amivel a magyarokat megbüntették.”- Ez a balsiker a horvátokat összehasonlithatatlanul sulyosabban érintette mint a szerbeket.- Vojvodina ugyanis Szerbia és Montenegro mellett egy harmadik államalakulat volt, ujkori szerzemény.- mig ugyanez az eset nem állt fenn a horvátoknál, mert ezek régi államiságuk utolsó maradványait védelmezték, melyeknek elvesztése az egész nép számára sorscsapásként kellett hasson.-A szerbek igy az 1859-es csapást, amit Vojvodina megszüntetése jelentett, sokkal könnyebben kiheverték mint a horvátok az 1868-as eseményeket.- Igy azután egészen természetes, hogy a szerbek és magyarok között sokkal korábban kerülhetett közeledésre a sor, mint a horvátok és magyarok között.”
Az 1848-67 közötti időben meg is kezdődött ilyen közeledés a magyarok és a szerbek között, miként ezt S ü d l a n d egy szerb államférfi, Jovan R i s t i c irásai alapján megállapitja, utalván arra a tényre is, hogy Michael O b r e n o v i c magyar grófnőt, H u n y a d y Juliát vett el feleségül.
A kiegyezés utáni időkben a szerbek és horvátok közötti harc a horvát nemzeti öntudat fokozodó felébredése és növekvő ellenállása következtében kiélesedett s a horvátoknak Dalmáciára és Szlavoniára vonatkozó aspirációi által a pánszerbizmus saját céljait látta veszélyben forogni. Bosznia-Hercegovinának 1878-ban történt okkupációja a szerbek megrökönyödését csak tovább fokozta s egyszerüen nem tudták elviselni a gondolatot, hogy Szlavonia és Dalmácia után még Bosznia is elvesszék a szerb nemzeti eszmék számára.-A szerbek e pillanatban fordultak a magyarokhoz utalva a közös veszélyre, melyet a horvátoknak Boszniában történő megerősödése jelent.Ez a lépés tipikus példája volt a byzánci politikának s mint Südland irja “a szerbeknek nem volt nehéz meggyőzni a magyarokat arról, hogy szükség van egy horvátok elleni erélyesebb eljárásra és hogy ez ugy a magyar, mint a szerb érdekeknek megfelelne.-Más szavakkal: sikerült a szerbeknek a magyarokat a horvátok nyakára uszitani, ami annál is könnyebb volt, mert az 1868-a horvát-magyar kiegyezés, de az egész dualizmus megalkotása is arra mutatott, hogy a horvátokat, különösen Magyarországon a priori mint az államra veszélyes elemeket kezelték.-
S ü d l a n d ezután hosszasabban foglalkozik P e s t y: “Horvátország keletkezése” cimü müvével, mely tagadta Horvátország létjogultságát s annak bekebelezését követelte.- Ez a horvátok részére adresszált “tudományos hadüzenet” a szerbek helyzetét még csak erősitette.- Khuen-Héderváry bánsága alatt, mint ez közismert, a szerbek voltak a bán főtámaszai.-Itt meg kell jegyezni, hogy a közeledést a bánhoz, annak hivatalbalépése alkalmával a szerbek keresték s nem forditva.-
“Khuen-Héderváry bánsága alatt a szerbek “mint államfenntartó elem” kedvükre fejlődhedtek. – Fősikerük azonban abban állt,hogy egy magyar tudós, mármint P e s t y segitségével sikerült az egész helyzetet a horvátok hátrányára forditni.- Nem a szerbek táplálnak hóditószándékokat, melyeket meg kell akadályozni, hanem a horvátok: nem a szerbség az államra veszélyes elem, hanem a horvátság: nem a szerbek és az orthodoxia az okai a M o n a ar c h i a déli részén fennálló nehészségeknek, hanem a horvátok s a mögöttük meghuzodó katholikus “reakció”. – Egyenesen bámulatos – kiált fel Südland – mit végeztek a szerbek ferditések terén. Ha ezt felfogjuk, akkor értjük meg igazán, minő hatalmat és veszélyt jelent a byzantinikus állami és egyházi eszme.
Mindazonáltal, e siker ellenére a szerbek kézzelfogható gyümölcsöket csak Horvát-Szlavonországban arattak, mely közvetlenül magyar uralom alatt állott. – Itt 20 éven keresztül egy hallgatólagos magyar-szerb entente állott fenn.- Azonban sem Boszniában sem pedig Dalmáciában nem nyiltak rózsák a szerbek számára egyelőre.- K á l l a y, aki szándékaikat átlátta, nem akart nekik semminemü koncessziókat tenni, Dalmáciában pedig a S t a r c e v i c-párt növekvő befolyása veszélyeztette a szerb törekvéseket.- A szerbek szükségét látták,hogy a Monarcián belüli befolyásukat megerősitsék.- Ismét Magyarországhoz fordultak tehát. A volt szerb miniszterelnök, Milan Pirocanac 1890 körül átnyujtott a magyaroknak egy bizalmas emlékiratot kb. a következő tartalommal: A magyaroknak nincs kijárásuk a tengerre: a Fiumé-be vezető ut horvát területen vezet keresztül.- A magyarok tehát határozzák el magukat Varazdin, Zágráb és Fiume-Modrus annektálására, Szlavoniát, Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát pedig, ahol amugyis tiszta szerbek laknak, egyesitsék és adják át az utóabbiaknak.- Ez esetben a szerbek elüzik az Obrenovic-okat és egyesülni fognak Magyarországgal egy kiegyezés keretében.- Igy a magyarok közvetlenül a tengerhez jutnak, megnagyobbitják országukat és Bécs megkerülésével nagyhatalommá válnak.”
“E javaslatnak tendenciája világos” – jegyzi meg S ü d l a n d. – “A magyarok segitségével meg kell valósitani a nagyszerb eszmét…s szerb kezekben kell egyesiteni mindazon monarchiabeli területeket, amelyek egykor az ipeki patriarchatushoz tartoztak s melyek nem képezik a tulajdonképeni Magyarország részét.- Mindezért nagylelküen felajánlják a magyaroknak a tengerhez vezető utat, gyujtó hatást keltve a magyarok fantáziájára a kossuthista ideák életrekeltésével.”-
Südland szerint a szerbek e tervet sohasem vették komolyan s mindez csupán tipikus esete annak a megtévesztő politikának, melyet a szerbek oly ügyességgel folytattak mindig, miként azt K á l l a y is oly találóan leirja.- A szerbek terve részben sikerült s a magyaroknál megerősödött a meggyőzödés, hogy Kossuth-féle eszmét Horvátországban mégis keresztül lehene tán vinni.-
Südland az események ilyenirányu fejlődését – s ezt könyvében többször is hangsulyozza- a “dualizmus elrontott szellemé-ből származtatja, mely két komponensből tevődött össze.- Az egyik az osztrákoknak az a törekvése, hogy Dalmáciát minden esetre megtartsák maguknak, ami részben formális államjogi, részben pedig gazdaságpolitikai okokra vezethetők vissza.- A magyar komponens abban áll, hogy a kiegyezés vezető eszméje a D e á k féle elgondolás háttérbe szorult a vele egyre jobban szembehelyezett K o s s u t h féle eszmékkel.- Ez volt a betegség csirája lenn Délen, melyet még módszeresen tenyésztettek s ebből azután egyedül B y z a n c, illetve konkrétebbül kifejezve, a pánszerb gondolat huzott hasznot.-
“A pánszerbizmus, mint a szerb állam politikai vezető eszméje” c. alfejezetben Südland utal arra a gyorsaságra, mellyel a pánszerb eszme, az előbb idézett irók, s különösen Raic-Safarik és Vuk Kardazic nyomán a szerb nép körében elterjedt. A szerző előljáróban idézi az ismert szerb történész St. Stanojevich fejtegetéseit, melyekből a következő megállapitásokat szüri le:
1. A pánszerb mozgalom Délmagyarországban született, ahol a pec-i patriarchatus tradicióit az idemenekült görög-orthodox klérus átmentette és ápolta.
2. A pánszerbizmus tartalmilag a Karadzic Vuk féle eszmék alapján célul tüzte ki a szerbség egyesitését.
3. A Karadzic értelmezésü pánszláv eszmét l860-ban vette fel hivatalos állami politikájában az akkori fejedelem, Milos, aki a belső bajokról akarta a nép figyelmét elterelni azáltal, hogy azt külső célokra irányitotta.
E politikának megfelelően minden oldal felé megélénkült a szerb agitáció s elsőssorban Bosznia-Hercegovinában, de Bulgáriában, Dalmáciában, valamint a Monarchia területén is. Mindezekre vonatkozólag hosszu oldalakon keresztül sorol fel bizonyitékokat Südland a helytelen Seton Watson féle felfogás cáfolatául, aki azt állitotta, hogy a pánszerb mozgalom csak a Karagyorgyevicsok agyában fogant meg.
Sünland többek között megemlit egy szerb iskolakönyvet, mely 1890ben már harmadik kiadásában jelent meg “A szerb világ szóban és képben” cimmel s ahol mint szerb országok a következők szerepeltek: 1. Szerb királyság. 2. Ószerbia. 3. Macedonia. 4. Montenegró. 5. Bosznia és Hercegovina. 6. Dalmácia. 7. Istria. 8. Horvátország. 9. Szlavonia. 10. Smyrna. 11. Bácska. 12. Bánát. 13. Bulgár uralom alatt lévő Szerbia (Nyugatbulgária).
. . . . . . . . . . . .
A nagyszerb illetve pánszerb gondolat természetesen a horvátok részéről is reakciót váltott ki, s Dr. Anton Starcevic horvát politikus volt az, aki annak ellensulyozására megalkotta a Nagy-Horvátország eszméjét az “ortodox horvátok” fogalmát. Ezzel sikerült megállitani a jugoszlávizmus előretörését, sőt orthodox elemeket is kezdett magához vonzani. A hóditani vágyó nemzet-egyházi szerbség veszélyeztetve látta céljait, azaz Horvátország, Szlavonia és Dalmácia meghóditását, sőt a berlini kongresszuson várakozás ellenére Bosznia-Hercegovinát sem csatolták Szerbiához, hanem a Monarchiához.
A Safarik-Karadzik nyomában előretörő pánszerb eszme mindaddig mig az a már ismertetett fantasztikus és korlátlan formában nyert kifejezést, különben sem lehetett veszélyes és komolyanveendő. Azonban Szerbia időközben megerősödött a függetlenségéért vivott harcban és egy olyan politikai generáció nevelődött fel, amely belátta Szibéria és Krisztus szerbizálásának esztelenségét. A nép gyakorlati érzéke konkrétabb célokat követelt, mely részben kielégithette hatalmi mániáját, másrészt számotvetett némileg a reális lehetőségekkel. Az egész Balkán meghóditása mellett igy egy közelebbi célt kellett megállapitani. Igy született meg l899-ben 15 évvel a szerbekre nézve balul kiütött bulgár-szerb háboru után egy könyv, mely hivatva volt a pánszerb eszmének uj értelmet adni s a későbbi szerb politikát döntően befolyásolni.
Miroslav J. S p a l a j k o v i c “La Bosnie et l’Hercegovine” cimü, Párizsban kitüntetett müvéről van szó. E könyvnek jelentőségét, jegyzi meg Südland, a Monarchiában nem becsülték fel oly mértékben, ahogy kellett volna s ez igen sok bajnak lett a forrása azután.
Spalajkovic könyvének tartalmát, fő eszméit és tendenciáját az alábbiakban lehet összefoglalni.
1. A boszniai kérdés nem helyi jellegü csupán, hanem annak megoldása Európa összes hatalmait kell, hogy érdekelje, miután az a keleti kérdés egyik fontos részét képezi. “Franciaország egy következményeiben sulyos hibát követne el, ha felhagyna a Bismarck és Andrássy erőszakos politikája által sulytott szerb nép sorsa iránti érdeklődésével”.
2. Bosznia és Hercegovina szerb országok, nemzetiség és faj szerint egységesek, s bár vallásilag meg vannak osztva, mindhárom vallás követői szerbek. A horvátokról nem tesz emlitést, ezzel szemben kijelenti, hogy a “szerb fajta legszebb része éppen Bosznia-Hercegovinában található meg, éppen ezért Szerbia és Montenegró számára az egyetlen életraison (unique raison d’etre), hogy ezen országokat megszerezze azonban egy ilyen Nagy-Szerbia megalakulásának Ausztria balkáni aspiraciói állanak utjában.
3. Nagy-Szerbia gondolatát rokonszenves szinben állitja be és igyekszik megkedveltetni a nyugateurópai publikummal, miközben azt állitja, hogy Ausztria-Magyarország a szerb nép megsemmisitésére törekszik. Maga a “tulnyomorészben orthodox vallásu (!) boszniai és hercegovinai nép sem akar osztrák uralom alatt élni, hanem a szerbekkel való egyesülésről álmodik. Mint jellemző bizantinikus történelemhamisitást idézi Südland a következő mondatot: “az orthodox vallás a legrégibb Bosznia és Hercegovinában, mert ez képezi a keresztény hitnek és civilizációnak első megalapitását ezen országokban”.
4. Bosznia és Hercegovinának a berlini kongresszuson Ausztria-Magyarországnak történt odaitélése sulyos jogtalanság, csak egoista hatalmi törekvéseknek provizorumként tekinthető eredménye. A Monarchiának csupán mandátum jellegü megbizása van e területeken, a rend fenntartása céljából, tehát ezen országokat nem annektálhatja.
5. (Hiányzik.)
6. A Monarchia egész törekvése odairányul, hogy mint a német Drang nach Osten pionirja, ezt a jogállását Bosznia és Hercegovina aránnyal és erőszakkal tullépje és előkészitse Kelet meghóditását. A szerbeket engesztelhetetlenül gyülöli s egyházi és iskolaügyi rendelkezésekkel igyekszik megfojtani.
7. Jogilag e két ország még mindig Törökországhoz tartozik, tehát joga van beleavatkozni ezen állapotba.
8. A Monarchia mandatarius hivatásának sem tett eleget, a rendet nem állitotta helyre, szétrombolta a kereskedelmet s ellenségesen viselkedik ezen országok lakkosságával szemben. A legfontosabb feladatot, az agrárreformot pedig nem hajtotta végre, holott a kis balkáni országok ezt már saját maguk másutt megtették.
(Südland könyvének egy másik fejezetében leleplezi az igazi okokat, amiért Spalajkovicnak annyira szivén feküdt a földreform végrehajtása Bosznia-Hercegovinában. A föld legnagyobb része ugyanis itt muzulmán vallásu horvátok kezében volt, akik azt rendszerint orthodoxoknak adták ki bérletbe. Az orthodox szerbek az országban lévő főbérlők 74 %-át képezték, jollehet népességi arányuk csak 43 % volt. A földreform révén az országban lévő földbirtok legnagyobb része egy csapásra szerbek kezébe ment volna át. Miután pedig a földek örök bérbe voltak adva s a tulajdonosnak csak a “nuda proprietes”ra s a termés egyharmadára volt joga, e bérleti földek értéke csupán egyharmad részét képezte a szabad földbirtok értékének. A földreform révén birtokaikról lelépő muzulmánok tehát szintén csak egyharmadát kapták volna az átadandó birtokok értékének, ezzel szemben felosztott földnek, mint szabad birtoknak már teljes értéke lett volna abban a pillanatban, mihelyt az egykori bérlők, tulnyomó részt szerb orthodoxok kezébe kerül ami óriási anyagi nyereséget s vele hatalmi tulsulyt jelentett volna ez utóbbiaknak. Ez volt Spalajkovic javaslatának igazi bizantinikus háttere.)
9. Spalajkovic a Monarchiát különféle szidalmakkal illeti a többek közt azt politikailag Dante poklával hasonlita össze, majd idézi számos külföldinek különösen franciának Monarchia-ellenes megnyilatkozását. A szerző végkonkluziója: Ausztria-Magyarország mint az események mutatják, életképtelen államalakulat. Oroszországot ezzel szemben barátságos hangnemben kezeli.
10. Spalajkovic egy sor uj theoriát dob a felszinre, melyek hivatva vannak könyvének tendenciáját szolgálni, Igy pl.
· “A Balkánt a balkáni népeknek.”
· “A nemzetiségi elv a modern népjog alapja.” (119, 121 old.)
· “Államjogi változásoknál állandóan ügyelni kell az érintett népek nemzeti törekvéseire.” (129.old.)
· Amennyiben valamely államon belül egy nép egy másik népet elnyom, ugy a nagyhatalmak intervenciójára kell hogy sor kerüljön.
Südland szerint különösen rossz szinben festi le a magyarokat: “…E tekintetben különösen Magyarország képez valóságos veszélyt az európai népcsaládra és épen ezért egy kollektiv intervencióra kellene hogy sor kerüljön az elnyomott népek javára a jog nevében.”
Mint Südland a továbbiakban irja, egészen lehetetlen kimeriteni e könyv tartalmát ilyen és hasonló idézetekkel. A könyv tudományos része értéktelen, annál inkább mestermüvét képezi a diplomáciai heccmüvészetnek és politikai irányirodalomnak.
VI. MI A DÉLSZLÁV KÉRDÉS MAGJA?
(297-401 old.)
A PÁNSZERBIZMUS FOGALMA.
Az elöző fejezetbéen tárgyalt történelmi és vallástörténelmi fejlődés kielemzése szükséges volt ahhoz, hogy az olvasó nagy vonalakban fogalmat alkothasson a délszláv kérdés igazi magjáról.
Südland szerint “A délszláv kérdés legbensőbb magva az, hogy a bizantinikus állami és vallási felfogás az egész Balkánt, Bizánc régi területét birtokába akarja venni. A Balkánon csak bizánci hivőknek és azon nemzeteknek van létjogosultságuk, melyek bizánci hitüek. Az összes többieket, erőszakkal vagy ármánnyal, gyökerüktől meg kell fosztani.”
Oroszország balkáni politikája, ott vezetett összes háborui is tulajdonképen azt célozták, hogy a katholikus és izlám befolyást a Balkánon kiküszöbölhesse s azt teljesen az orthodoxia területévé tegye. Akkor már csak egy darabot kell Kisázsiából meghóditani és a bizánci birodalom ujjá fog születni, megnagyobbodva a világ legnagyobb területü országával és a világ legerősebb katonai hatalmával, az orosszal. Ami a Balkánon lévő kisorthodox államokat illeti, azok sorsa ugyis meg lesz pecsételve, mert saját romlásuk felé ugy fognak az oroszok karjaiba rohanni, mint a molylepkék a fény felé. “Ezután
következik a római világbirodalmi gondolat megvalósitása és mindazon területek, amelyek egykor a régi római Imperiumhoz tartoztak, Itália, Spanyolország, Franciaország, Nagybritánnia, Előázsia és Északafrika fognak meghódittatni végül pedig a világ fennmaradó része, természetesen ha kifutja az erőből…”
Az iró azután az u.n. “nagy szerb gondolat” téves értelmezésére hivja fel a figyelmet, amelyet általában ugy tekintenek, mint egy természeti törvényt, egy nemzet érthető törekvését területének megnagyobbitására s ezt nem is igen veszik rossznéven. Ha van – legalább elméletben – egy Nagy-Horvátország, egy Nagy-Bulgária, miért ne legyen egy Nagy-Szerbia is.
A szerbeknél viszont más a helyzet: miután ugyanis lényegüknél fogva a szerbek nem képesek határt szabni fejlődésüknek, sokkal helyesebb a nagyszerb gondolat helyett pánszerbizmusról beszélni. A délszláv kérdés magjához tartozik az, hogy a szerbség a bulgárok és a horvátok fölé akar kerekedni, hogy a Balkán főhatalma lehessen, hogy azután a népeket megsemmisitse és felszivja, ennek megtörténte után az egész szláv Balkánt meghóditsa és elszerbesitése. E tétel bizonyitása a következő fejezetekben történik meg.
SZERB ÁLLAMI ÉS EGYHÁZI TRADICIÓK. A pánszerbizmus első alapjául a szerb települési területek Balkán-félszigeti központi fekvése szolgál. A második momentum az a nemzeti nagyság, melyet a szerbség a Nemanjidok dinasztiája idején elért s melyre való emlékezés századok óta kitörölhetetlenül él a szerbek képzeletében. Ez a nagyság, ha igen rövid időre is Nagy Dusán alatt érte el tetőpontját, aki felvette a bizánci császári cimet, igyekezett Bizáncot hatalmába keriteni s a bizantikus államot teljes tradicióival átvenni és egy szerb-görög birodalmat alapitani. A szerbek jóléte, biztonsága, a kereskedelem virágzása, az egyház fénye és pompája sohasem volt olyan magas fokon, mint akkor s érthető, hogy mindez hihetetlen módon meg fogta a szerbek lelkét, a legmélyebb nyomot azonban mégis Nagy Dusán bátor kisérletére Bizánc hatalmának és világuralmi eszmélyének átvételére való emlékezés hagyta.
Ami csodálni való az, hogy ez a tradició mindmáig oly élénken él a szerbség lelkében, jóllehet egy egészen rövid ragyogási periodusról volt szó, amelyet más nemzetek is átéltek már, s mégsem itatódott oly tartósan az utódokba (lásd pl. Nagy Lajos korát a magyaroknál) mint ez a szerbeknél történt. E tradiciónak a fenntartása és az egykori idők utáni vágyakozás ébreszgetése a szerb orthodox egyház müve, melynek a történelem során sohasem volt olyan jó dolga, mint épen Nagy Dusán és általában a Nemanjiden dinasztia idejében. Ezt az egyház, a lélek, sohasem felejtette el a testnek, az államnak. A gyakorlati eredménye ennek a hálás emlékezésnek az, hogy épen ugy mint az egyház örök, immár a szerb állami tradiciók és maga az állam is halhatatlanná vált. Mindaddig, mig csak egy szerb orthodox egyház létezik, igyekezni fog minden rendelkezésére álló eszközzel a szerb állam nagyságának visszaállitásán fáradozni, hogy a kánoni viszonyt az egyház és állam a lélek és test között helyreállitsa. E cél elérésére volt szükséges, hogy az orthodox egyház a szerbek lelkében ébrentartsa a politikai és állami tradiciókat mindmáig.
Még egyet nem szabad elfelejteni: A szerb orthodox egyház a görög orthodox egyház után a legrégibb bizánci hitü állami egyház, sokkal előbb született meg, mint az orosz egyház, mely a bizánci örökséghez csak l472-ben jutott házasság révén. Épen ezért meg kell állapitani, hogy a szerbek ugy egyházi, mint állami téren régebbi és erősebb jogcimmel birnak Bizánc örökségének átvételére, mint Oroszország. Kétségtelen tehát, hogy a bizánci állami és egyházi tradiciók Szerbiára ép ugy átruházodtak, mint Oroszországra, e tradiciók szelleme pedig előirja az egész balkáni félsziget igénylését, a környező államokkal együtt, miként azokat a római birodalom birtokolta.
A bizánci egyházi és állameszmével a szerb állam azonban következetes módon átvette a vezető bizánci gondolatot: az egy állam, egy világi és papi fejedelem, egy vallás ideálját. Ebből következik, hogy Szerbia – épen ugy mint más orthodox államok – fel szeretné falni az összes többi orthodox államot. Sajátságos tulajdonsága ugyanis az orthodox államoknak, hogy minden irányban való gyors terjeszkedésre törekszenek s ha más orthodox államba ütköznek, azt lehetőleg igyekesznek gyorsan felszivni s vele egyesülni (vajjon a titoizmus nem-e ilyen felszivás ellen való védekezés egyik formája? A szerk.)A történelemben megfigyelhető szakadatlan balkáni villongások szerbek-bulgárok-görögök-macedonok között szintén e jelensségre vezethető vissza. Ezen egybeolvadás faji nehézségeit a görögök pl. “Görög az aki görög valláson van” formulával igyekeztek áthidalni.
Ezekben az egymást felszivni kivánó törekvésekben megnyilvánul nemcsak az orthodox egyházi gondolat katholikusok számára szinte megfoghatatlan hatalma, hanem az időröl tudomást nem vevő határtalanság és minden realitástól való elrugaszkodás, ami ennélfogva a pánszerbizmusnak is egyik alkatrésze.
A SZERB-ORTHODOX EGYHÁZ MINT NEMZETPOLITIKAI TÉNYEZŐ.
A szerbség, mely mint zárt etnikai tényező tulajdonképen csak a l9. században lép fel, népi állományának megerősödését is nagymértékben egyházának köszönheti, mely azzal az elvvel, hogy “szerb az, aki szerb-orthodox vallásu” a környezetében élő többi népfajokat, elsősorban a primitiv nomád életet élő Balkánrománok nagyrészét elszerbesitette. Ilyen automatikus szerbesités által dolgozik a nemzeti szerb egyház a szerb népi állomány és ez által a szerb befolyás és hatalom növelésén. A horvátok, mint legjobban érdekelt fél, hamar észrevették az orthodoxiának ezt a terjeszkedési erejét s erről ugy a horvát, mint a közös magyar-horvát országgyülésen gyakran panaszkodtak…
A terjeszkedés egyik el nem hanyagolható formája a vegyes házasodás melyből származó utódok, a szerbek hihetetlen asszimilációs ereje következtében csaknem kizárólag szerbekké válnak: a szerbek tudatosan támogatják és szivesen nézik tehát a vegyes házasságok létrejöttét. Ugyancsak figyelembe kell venni, hogy ellentétben a katholikus házaságokkal, az orthodox házasságok felbonthatók. Ez a körülmény különösen a modern időkben vált fontossá, midőn a válások gyakoribbá váltak s egy katholikus elvált nő vagy férfi, ha ujra egyházi házasságot akar kötni, csak át kell térnie az orthodox hitre s ez azonnal lehetővé válik. A Balkánon igen sokan használják fel ezt a kibuvót s ennek eredménye a csaknem biztos elszerbesedés mert hiszen, “aki szerb hiten van az szerbnek számit.” Az asszimilációs tényező a mindenkori szerb politikai terveknek állandó alkotó ereje.A PEC-I PATRIARCHATUS.
A mai nagyszerb, helyesebben mondva pánszerb gondolat kialakulásában igen nagy szerepe volt az ipeki (Pec) patriarchatus felállitásának a török uralom idejében. Ez egy kopromisszum eredménye volt a szerb othodox egyház és az ozmán birodalom között: az előbbi elismerte az utóbbit s ennek fejébe engedélyt kapott az ipeki patriarchátus ujból való felállitására. A patriarchátus jogköre kiterjedt az összes törökök által meghóditott országokra, ahol szerbek laktak, tehát nemcsak szerb területeket, hanem Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát, Szlavoniát, valamint Horvátország és Magyarország egy részét is magában foglalta: - ez utóbbiból Dél- és Középmagyarországot egészen Budapestig. A paktum nem kis mértékben az akkori szerb származásu nagyvezér Sokolovic jóindulatának volt köszönhető s tulajdonképen államot teremtett az államban. A szerb állam megszünt ugyan létezni, szerepét azonban átvette az ipeki patriarchátus, mely gondoskodott arról, hogy a fennhatósága alatt tovább éljenek a régi tradiciók. Mint Stano Stanojevic szerb történetiró irja: A szerbek elkezdték akkoriban érezni hogy valami létezik ami őket egy nagy egységgé köti össze, ez az érzés azután később tudatossá kellett váljon az egész népben. Azonban a nagy közösség érzete is, bár még csak ösztönösen, helyenként és időnként vigasztalást és reményt nyujtott a népnek egy szebb jövőre. Miután a Sokolovicot követő nagyvezirek is ennek rokonai voltak s a szerbekkel rokonszenveztek, az ipeki patriarchátus nyugodtan és tervszerüséggel épithette ki pozicióit az egész alája tartozó területen. Főcélját ujabb és ujabb kolostorok létesitése képezte, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy a kolostorok környékén az orthodoxia különösen erős gyökeret tudott verni. Ebben az időben kezdődött különösen Boszniában a katholicizmus visszaszoritása, a patriarchátusnak azonban gondja volt arra, hogy minden irányban igyekezzék kitolni az orthodoxia határait, igy Bulgária és Dalmácia felé is, hiszen a neve is: “Minden szerbek, bulgárok és a parti országok patriarchátusa” volt. Az egész organizáció Szent Száva szellemében dolgozott és célja a szerb orthodoxia és ezen felül a szerb népnek felemelése és megerősitése volt. Emellett azonban – irja Südland – az egyháznak nemcsak tisztára vallási és eszmei, hanem anyagi célok is lebegtek szeme előtt. Fel kellett tünjék, hogy a patriarchátus az első rohamra öt uj püspökséget alapitott Magyarországon és egyet Szlavoniában (Buda, Pécs, Szeged, Arad, Temesvár, Versec valamint Oranovica voltak a székhelyei e kolostoroknak). Az ember láthatja ebből a zseniális gondolatot, amely a termékeny és gazdag Délmagyarországot és Szlavoniát kivánta a szerb egyház és a szerb nemzet számára megszerezni – jegyzi meg Südland.
Mindezekre gondosan ügyelnünk kell, folytatja a szerző, ha ennek az egyszer már megalkotott egyház-nemzeti egyesitési tervnek az egész Balkánra való következményeit és hatásait fel akarjuk mérni. Nem szabad azonban a vallásos egyházi életnek egy másik axiomáját sem szem elől tévesztenünk: egy egyház virtuálisan sohasem ad fel többé olyan birtokot, vagy előnyt, amelyet valaha már élvezett. Meghajlik az erőszak előtt, de jogcimét sohasem adja fel. Ebben a pontban egyébként nincs különbség az egymástól egyébként annyira különböző pápaság és az orthodox egyház között. Ez a törvény uralja a szerb orthodox eszme további fejlődését is.
Nem sokkal a patriarchátus felállitása után az ozmán birodalom csillaga halványodni kezdett. Egy olyan finom politikai érzékkel rendelkező organizáció, mint az anatoliai egyház, megszimatolta az összeomlást. A patriarchatus egész csodaszép épülete, a zsiros püspöki székhelyek Magyarországon, a katholikusok szorongattatásának és megvámolásának lehetősége veszélyeztetetté vált. Mialatt Törökország sülyedt Ausztria emelkedett. A patriarchátus okosnak vélte, hogy közeledjék az utóbbihoz. Nem kétséges, hogy arra törekedett, hogy a patriarchatus egész területét átjátssza osztrák kezekbe. A terv azonban nem sikerült, s midön a törökök rájöttek a kettős játékra, Arsanios Cernojevic akkori patriarchának menekülnie kellett. 1690-ben 36.000 szerb családdal egyetemben átköltözött Syrmiába és Délmagyarországba. Ez nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, minthogy a szerb orthodox egyházállam hordozőival együtt ide tette át székhelyét, átmentve az öt jellemző állami tradiciókat, állami öntudatot, uralomvágyat, a hivei felett való abszolut befolyással együtt. Egyelőre ugyan provizorikusan, a provizoriumból azonban az idők folyamán definitivum vált, aminek a következményei nem is maradtak el. Arsoniussal egyidőben ugyanis 30.000 harcos is érkezett a területekre Georg Barankovic vajda vezérletéből, s nem sokkal később a bevándorolt rácok magukat egy “állami egész"- nek hirdetve külön területet követeltek maguknak, az ugynevezett Vajdaságot. Ettől kezdve a Monarchia hatóságainak állandő harcokat kellett egyrészt a patriarchátussal, másrészt a “nemzeti kaszt” szerepét játszó rácokkal vivni, mert mindkettő “statum in statu” igyekezett válni.
150 évvel később, 1849-ben azután, habár a Monarchia kebelében kifejlődve szerb államot találhatunk az u.n. szerb Voivodina, Südland szerint “Voivodina” keletkezése nem véletlen következménye, hanem természetes megnyilatkozása az Arsenij vezetésével Szerbiából idemenekült nemzeti egyházban megtestesült államképző erőnek.
Ez a szerb-orthodox egyház Ausztria-Magyarországban nemcsak fenn tudta magát tartani, hanem pozicioit is képes volt erősiteni. Magyarország leggazdagabb vidékeire, a Monarchia rendezett viszonyai közé csöppent szerbség egyházával együtt jómódhoz és gazdagsághoz jutott a kulturális fejlődése rohamos fejlődésnek indult. Erre vezethető vissza, hogy épen a Dél-Magyarországi szerbeknél indult meg a délszlávok legujabb történetének feldolgozása. Itt született Popa Jovan Raic, aki Oroszországban és Athoson végzett teologiai tanulmányai után visszatért Karloczára. Életének főmüve a 2000 oldalra terjedő mü “különböző szláv népek, névszerint bulgárok, horvátok és szerbek története”, mely később a nyugati történelemirásának is főforrásává vált s természetesen szerb érdekeknek megfelelő beállitást eredményezett, főleg Pejacclvich, Engel és Gebhard nyomán, s ezzel utat készitett jövendő hóditásokra.
Az egyházi alapon született hóditó eszme, a mai pánszerbizmus fontos komponensévé vált.
. . . . . . . . . . . .
E bizantinus jellegü pánszerbizmusnak tudományos megalapitói, érdekes módon, két szlovák volt: Jan Kollár költő és Josef Schaferik nyelvtudós. Mindketten korán szerb-orthodox befolyása alá kerültek, ez utóbbi az ujvidéki szerb-orthodox gimnázium tanára lett, s mint Südland irja, az évtizedes szoros érintkezés folyamán szerb popák és szerzetesek hatására Schafarik elfogadta azt az elméletet, hogy az ipeki patriarchátus fennhatósága alá tartozott területeket szerb nemzeti területeknek nyilvánitsa szerbekként jelentve ki a bulgárokat és horvátokat. A bulgárokra vonatkozó elméletet később bizonyos mértékben revidiálta, tény azonban az, hogy Safarik teoriája, melyet ez nyelvtudományi alapon dolgozott ki, alapvető hatással volt a szerb imperializmus további kifejlődésére, annak ellenére, hogy e teoria hamis volt.
Südland ezután hosszu oldalakon sorol fel különböző szerb irásbeli megnyilatkozásokat annak bizonyitására, hogy a szerbeket mennyire áthatotta a mult század olyamán a pánszerbizmus ideája.
Megemliti az ismert szerb történészt, Vuk Karadschitsch-ot, aki 1849-ben egy irásmüvet adott ki Bécsben “Ein Koffer voll Geschichte, Sprachkunde und Volkssitten der Serben aller drei Konfessionen” cimmel. Már a cim is elárulja, hogy Safarik nyomdokain haladva az iró a katholikus és mozlim vallásu horvátokat is egyszerüen katholikus illetve mohamedán szerbeknek nevezi s jellemző módon könyvének első fejezete “Mindenütt szerbek, valamennyien” cimet viseli. Ebben áll: “Csak azoknak a szerbeknek esik nehezükre magukat szerbeknek nevezni, akik katholikus valláson vannak, azonban ezek is kell hogy lassankint hozzászokjanak ehhez, mert ha nem akarnak szerbek lenni, akkor egyáltalában nincs nemzeti elnevezésük.
1872-ben “Adalékok a szerbek történelméhez” cimmel egy irásmü jelent meg M.S.Milejewitsch-töl, ahol többek között az alábbi mondatok találhatók: “A szerb törzsek első áttelepedését és megmozdulását a kinaiak okozták, amelyekkel a szerbek 3000-4000 éven át szakadatlanul harcoltak… Szibérián vándoroltak azután keresztül és végül elérkeztek arra a szerb háromszögbe, melyet ezidő szerint most Balkánfélszigetnek neveznek. Egész Ázsiának egykori betelepitése a szerbek által azt jelenti, hogy a szerbek ott egykor, mint független és uralkodó nép éltek..”
Egy másik szerb “történész”, egy egykori ujságiró, Sima Lukin 1894-ben Zágrábban kiadott egy könyvet “A szlávok a multban” cimmel. Ebben teljes komolysággal ezt állitja- ”Nincs a földgolyón még egy második olyan nép, amelyről azt mondhatnánk: él manapság egy szerb nép, mely e név alatt most kicsiny csupán, azonban több mint 5000 éves mult van a háta mögött… “mint a planéta legnagyobb népe…mely a babyloniai tornyot épitette…”, “egy nép, melynek igazában az egész világ alárendelt kellene legyen…” A nép melyből maga Krisztus született stb. Südland megjegyzi, hogy a legjellemzőbb az, hogy ennek a könyvnek annakidején bombasikere volt s a legrövidebb időn belül 6000 példányban fogyott el…
A karlóczai szerb-orthodox pap, Nikola Begovitsch “ A szerb egyház története” cimmel a következőket irta a többek között: Tisztában vagyok azzal, hogy a szerbek a krisztusi tanokat közvetlenül András és Pál apostolok szájából vették…” majd később “maga Olfiles evangeliuma is egy szerb evengelium”.
A bizantikus gyülölet.
Minden vallás lényegében van az, hogy saját magát tekinti egyedül üdvözitőnek s épen ezért többé kevésbbé intoleráns és ellenszenvet mutat a többi vallások iránt. A világtörténelemben eddig alig volt olyan vallás, mely intenzivebb gyülöletet hirdetett volna a többi vallás ellen, mint az izlám, ennek ellenére az ozmán birodalomban a máshitüek élete lehetővé volt téve s azok az államberendezéséhez tartoztak.
A katolicizmus, mely univerzálizmusra törekszik, szintén nem lehet türelmes más vallásokkal szemben, ezt megmutatták a középkor egyes eseményei, fel kell azonban hogy tünjék, hogy ebben az intoleranciában a klérus egyedül volt aktiv, mig a katholikus hivők hajlanak arra, hogy a más vallásuakkal ne sokat törödjenek. A vallási türelmet hirdető modern állam megalakulása óta a katolikus hivő azután másvallásuak számára a legkellemesebb szomszéd és polgártárs.
Egész más a helyzet az orthodoxiánál. Az orthodox hivő gyülöli orthodox mivoltánál fogva a máshitüeket. Máshitüekkel való együttélés számára kinos és elviselhetetlen. Épen ezért instinktive arra törekszik, hogy távoltartsa magától őket. Ahol a történelmi fejlődés arra készteti őket, hogy keverten lakjanak máshitüekkel, az orthodoxok külön negyedek létesitésével elkülönitik magukat a többi vallásoktól. (Szerb negyed Boszniában). Jaj annak a máshitünek aki bekerül egy ilyen orthodox negyedbe: az emberi gonoszság választékos eszközeivel kiüzik onnan.
A szerző azután egy egész sereg történelmi példát hoz fel e tétel bizonyitására s idézi többek között egy francia, Viconte de la Jonquiere megjegyzését is: “Si par impossible l’empire de Bzyance renaisseit on assisterait bientot a une persécution religieuse contre les non-orthodoxes qui dépasserait de bien loin toutes les horreurs des guerres de réligion du seizieme siecle…” (l88l!).
Sokan ismerik a szerbek ellenszenvét másvallásuakkal való együttélés gondolatával szemben. Különösen Boszniában figyelhető meg ez a tünet, ahol a szerbek minden lehető eszközzel igyekeztek kiturni, földjeikből kiforgatni a környékükön élő muzulmánokat és katholikusokat. Südland erre vonatkozólag is egész sereg történelmi példát idéz s okául az egységes hitő orthodox állam ideálját hozza fel, mely ideál tudat alatt is benne él minden orthodox lelkében s melyet elérni törekszik. Különösen intenziv ez a gyülölet, miként azt a legtöbb neves történetiró megállapitja (Pichler, Finlay Gfrörer, Helfert, Fallmerayer stb.) a katholicizmus és a katolikusok ellen. Ez a gyülölet azonban nemcsak a szerb, hanem a román orthodoxokban is él.
“Az orthodoxia a gyülöletet konzerválta, mélyen beplántálta hivői lelkébe, hogy alkalmas pillanatban azután azt a hatalomért valő küzdelemben fegyverként bevethesse máshitüek ellen.
“Ha ennek az elkeseredett, nyakas, ezeréves küzdelemnek, melyet az orthodoxia maga mögött tud, eredményeit meg akarjuk itélni, azt kell mondanunk: az orthodoxia csaknem tökéletes sikert mutathat fel. Erős, szivós, csaknem megrendithetetlen államokat formált: az önzésre és a mások megsemmisitésére előkészitett individuumokat teremtett. Fő ellenségei az izlám és a katholicizmus. E nagy konfliktusoktól eltekintve azonban az orthodoxia nagyszerü vallás-nemzeti állami gépezete egyre további és további hóditó hadjáratokat készit elő. Csöndben, láthatatlanul és annélkül, hogy hallani lehetne, hatolnak be az orthodoxia hullámai az összes eresztékeken, l463-ig Boszniában ugyszolván alig volt orthodox, ma már a lakosság 43 %-át teszik ki. 1500ig Horvátországban nem voltak orthodoxok, ma már a lakosság 24 %-át teszik ki. Ugyanigy Dalmáciában, ahol l4 % orthodox van már.
Südland megemliti azután az erdélyi helyzetet, ahol a románok feltartozhatatlanul nyomulnak előre ugy hogy a különben energikus magyarok velük szembe nem tudnak eredményeket felmutatni, legfeljebb politikailag. Etnikailag és vallásilag a románok azonban feljövőben vannak ugy a magyarokkal, mint a szászokkal szemben. A szerző azután Fallmereyer szavait idézi: “…A római egyház a bizánci birodalmakban nem csak hogy nem halad előre, hanem nyilvánvalóan tért veszit, akármit mondanak, jelentenek, vagy irnak, e tény megcáfolására.”
A mérleg a legszomorubb volt e tekintetben Bosznia-Hercegovinában, ahol az orthodoxia még azokon a helyeken is, ahol a katholicizmus számbelileg erős volt, ez utóbbinak befolyását politikai téren csaknem teljesen kiszoritotta: - a Monarchiában azonban nem voltak képesek ennek jelentőségét felmérni.
Mit törödik azzal a világ – kiált fel keserüen Südland -, hogy ugy az erős orthodox állam, mint az erős orthodox individuum megváltozhatatlanul és minden időkre morális és kulturális szempontból alacsonyabb rendüek… A világot nem érdekli sokat a moral. Kulturát szeretne ugyan amennyiben az nem kerül sokba, azonban mindent megelőz a hatalom. És ebben keresendők az orthodoxia eddigi és jövőbeni sikerei. Bizánc tudatában van ennek a hatalomvágynak és épenoly ügyesen mint kiméletlenül kihasználja a konjukturát, államokat és embereket egyaránt… Nem hiába irta Fallmereyer már l851-ben: Az anatoliai elv évről-évre sötétebb árnyékot vet Nyugatra és a szálak – mindnyájan érezzük – ki vannak feszitve már, hogy Európában uj rendet teremtsenek…”
A BIZÁNCI VESZÉLY.
Südland előljáróban megjegyzi, hogy bár az eddigi eszmefuttatások nem szoritkoztak a tulajdonképen tárgyalni kivánt délszláv kérdésre, mindazonáltal szükség volt, hogy egy nagyobb távolságból vizsgálja a kérdést, mert a délszláv kérdés tulajdonképen egy frontszakasza anna az óriási küzdelemnek, mely a Balti tengertől Dalmáciai déli csücskéig állandóan folyik. Lehetetlen az egyik frontszakaszon folyó küzdelmet tárgyalmi s a jövő kilátásait felbecsülni anélkül, hogy ne tartanánk szemmel az egész frontot.
Kétségtelen, ezen az óriási fronton folyó harcoknak faji, nemzetiségi, politikai, szociális és gazdasági jellegük is van, mégis a legerősebb és legrégibb motivum a vallási kérdés. Jó példa erre Románia esete, amely gazdasági és politikai okokból meg kellett volna maradjon a Központi Hatalmak oldalán, mert tudhatta, hogy Oroszország részéről fenyegeti a legnagyobb veszély. Mégis kezdettől fogva rokonszenvével a tuloldalon volt s csak az alkalmas pillanatra várt, hogy hátbatámadja a Monarchiát. A nép nagy tömegének vallási beállitottsága volt az, mely Romániát feltartoztathatatlanul arra az oldalra vonzotta, amelyiken Byzánc állott. Senki sem fogja megérteni Kelet- és Délkelet-Európa történelmét, sem pedig nem lesz képes betekintést nyerni a jovő alakulására, aki nem tanulja meg felbecsülni a szövetséges orthodox bizánci állam és hitfelfogás iszonyu hatalmát.
A fejezet utolsó részében Südland látnoki erővel utal arra a veszélyre, mely Oroszország felöl fenyegeti a világot, s mely nem a pánszlávizmus, hanem a pánorosz eszme jegyében fog rohamra indulni, hogy bizantinikus állameszméjével fenyegesse Európa jövőjét. Az érdekében áll, hogy a kis Balkán-államok minél jobban kiterjedjenek, hiszen a végén ugyis Oroszország ölébe fognak hullani.
A következő alfejezetben Sünland a bizánci társadalom és az individuum erkölcsi beállitottságát és sajátosságait tárgyalja s bevezetőben megállapitja, hogy Bizánc erkölcsi züllöttsége, mely ellen pedig különösen a kolostorokban megprobáltak küzdeni, bizonyos mértékben máig is fennmaradt Bizánc utodjainál s sajnos ebből a szomoru örökségből a bizánci vallás mai követői is sok mindent magukban hordoznak. Egyetlen nép sem volt képes, mely átvette a bizánci vallást, ettől a bizantinikus méregtől magát teljesen megszabaditani.
A keleti keresztény igazi tulajdonságairól akkor alkothatunk fogalmat, ha őt a katholikussal hasonlitjuk össze. A katholicismus hivőibe egy erkölcsi ambiciót ültet be és az átlaghivő számára kiépitett egy olyan rendszert, mely ezeket immoralitásoktól visszariasztja. Ez a rendszer erősen dolgozik gátlást előidéző elképzelésekkel, a bünről, az örök üdvösség elveszitéséről, pokolról, ördögről stb. Ha a vallási tudat elég erős, ugy legtöbbször ezek a gátlási tényezők elengedőek ahhoz, hogy a hivőket megvédjék morális eltévelyedésektől.
Ami a keleti keresztényt illeti, figyelembe kell venni, hogy a bizánci állam annakidején minden értékeset és nemeset, amit birtokolt, csillapithatatlan hatalmi szomjának feláldozott. Ez a szellem azután átragadt az egyházra és hivőire is. Az egyes polgár épolyan hatalomravágyová vált, mint az állam. Kiméletlen hatalmi-szomj és személyi előnyöket hajszoló ösztön azonban összeegyezhetetlen az erkölcsösségre való törekvéssel s az elkerülhetetlen gátlási kpzetekkel, épen azért egyszerüen az utóbbiak, mint zavaró terhek el lettek vetve. A keleti keresztény államának és egyházának nevelése folytán egyszerüen gátlástalanná, s erkölcsi korlátoktól mentessé vált. A keleti keresztények is beszélnek világi dolgok mulandóságáról, bünről, örök bünhődésről, Istennek tetsző életről talán még többet, mint a katholikusok, azonban ezek üres szavak s e szavak nem keltenek fel elképzeléseket a hivők lelkében. Ahol a keleti keresztény felé személyes előny igérkezik, azt kiméletlenül kihasználja a semmiféle erkölcsi kötelesség, vagy gátlási képzet nem tartja attól vissza.
De ez nem elég, - folytatja a szerző, - az enyészetre itélt, haldokló Byzánc rájött arra, hogy a Gonoszság magában is hatalom. Igy lett a gonoszság raffinált módon a hatalom emelésére felasználva. Ez a gátlástalanság vezetett azután azokhoz a jelenségekhez, melyeket Szerbiában, Romániában és Oroszországban lehet tapasztalni.
Ennek az elriasztó képnek is van azonban egy tuloldala, mégpedig jó. Az orthodoxia sokkal erősebb individuumot nevelt, melyre pl. a katholicizmus általában képes. Az orthodox nem bizza magát senkire, s hiányzik nála a másokba vetett bizalom, ami a katholikusban megtalálható… Miután az orthodox nem bizik meg senkiben de ilyet nem is vár senkitől, annál inkább kell magának serényebbnek és intenzivebbnek lennie. Miután irgalmat, kiméletet és belátást nem nyujt, de nem is vár, pontosan tudja, hogy csak erő, hozzáértés, ravaszság és ármány menthetik meg őt, ezeket a tulajdonságokat a lehető legnagyobb mértékben elsajátitja. Miután tevékenységének a hajtórugója a hatalmi vágy, igyekszik azon lenni, hogy ott legyen ahol tekintély, kitüntetés, pénz és egyébb hatalmi eszközök megszerezhetők…
E veszélyes tulajdonságok elleplezésére ezután kialakult az idők folyamán egy tetszetős, csiszolt, társaságbeli érintkezési forma irásban és szóban. A társadalmi érintkezésnek a bizánci keresztényeknél származás és konvencio révén szigoruan előirt formái vannak, melyek ceremónikusnak, körülményesek és időtrablók, s higgatságot, méltóságot kell láttatniok. A beszéd igen kenetteljes, csöpög a meleg részvéttől jókivánságoktól, erkölcsi szóvirágoktól, mindattól tehát, amivel a bizantini nem rendelkezik. Ez a szivélyes forma arra van hivatva, hogy elleplezze a belső lény hiányosságait s a gonoszságból fakadó latens harci készséget.
Mindehhez járul az a mélyreható szolidaritás, mely a bizantinusok között más vallásuakkal szemben tapasztalható, s vallási szertartásaiknak a formája, mely szintén arra hivatott, hogy a közösséget köztük ápolja. A katholikus azért tér be Isten házába, hogy Istenével zavartalanul érintkezzen s odadő áhitatában vigasztalást és erőt meritsen. Erre van a templom milieuje is szabva. Egész másként van ez az orthodoxoknál. Ez utóbbi nem képes az egyéni áhitatnak átengedni magát, együtt énekel a többivel, mindenki megcsókolja a keresztet, az istentiszteletnél mindegyik közremüködik. Az ének, a hosszu istentisztelet, a gyakran visszatérő és minden érthető nyelven [azaz nem latinul] elmondott formulák szuggesztiv erővel hatnak az egyesekre, kik vigaszt találnak egy tömegszuggesztióban, egy egészen különleges hangulatban. Mindenki érzi azt az erős köteléket, mellyel őt egyháza hivőtársaival összeköti. És ez is a főcélja az orthodox istentiszteleteknek: a hivőket az egyházhoz láncolni, bennük a szolidaritás és a tömegerőnek érzését nevelni és ébrentartani. Ezért van meg az orthodoxoknak az a képességük, hogy mint tömeg érvényesüljenek. Magát az istentiszteletet is hatalmi célokra használják fel…
. . . . . . . . . . . . . . .
A byzantinizmus és orthodoxia alapeszméje.
A szerző ebben az alfejezetben megvilágitja annak az okát, hogy miért épen a szláv népek váltak az orthodoxia hordozóivá. Hogy ezt megérthessük, figyelembe kell vennünk az előbb elmondottakat. Az ókor legtehetségesebb népe, a görögök tartós politikai sikerekkel nem dicsekedhettek. Mindazon által a már szintén vázolt okokból tulélték a rómaiakat, s a birodalom felosztása után annak keleti részében képesek voltak a hanyatlás állapotában is érvényesülni. Igy került a kezükbe egy kész, nagy birodalom, a világtörténelem igazgatás technikailag legjobban megszervezett államának tradicióival s egy világuralmi eszmével. Azonban mint nép, mely mindenemü államképzésnek alapja, hanyatlóban és teljes feloszlásban voltak. Mint bizonyos halálos betegségeknél az utolsó stádiumban az élnivágyás féktelenül fellángol, ugyanugy keritette hatalmába a görögöket is az elmulás küszöbén az emésztő vágy nagyság, uralkodás és hatalom után. Az ehhez szükséges erővel azonban már nem rendelkeztek.
Igy vetett szemet ezután Bizánc a népi erőben gazdag szlávságra s hogy manapság az egész szláv világ háromnegyed része orthodox hitü az nem véletlen müve, hanem igen mély okozati összefügés van e tünemény mögött.
Véletlen müve csupán egyes szláv törzseknek bizánccal való szomszédsága volt. Oroszország azonban nem volt közvetlen szomszéd s voltak olyan más népek, akik jóllehet Bizánc töszomszédságában voltak, mint pl. a horvátok és magyarok, mégsem tértek át az orthodox hitre. Mi volt a döntő tényező e kérdésben, kérdi Südland, s meg is adja rá a feleletet.
Szerinte a szlávság többsége eredetileg politikailag alacsonyabb rendünek tekintette magát, aminek az oka egyrészt az, hogy a szláv lélekben az érzésvilág az uralkodó és elnyomja a gondolatvilágot, másrészt pedig mint tulnyomó részben földmüveléssel foglalkozó röghöz kötött faj, fontosabbnak tartotta a föld birtoklását mindennemü politikánál. Nem lehet azt mondani, hogy a szlávság nem szerette a szabadságot, azonban ennél is többre becsülte a földet. A szlávok politikai fejletlensége azután közösségi életükre igen kedvezőtlenül hatott ki, állandó volt az elégedetlenség köztük s segitség, rend után vágytak.
Ez a beállitottságuk azután kapóra jött a nagy csábitónak: az orthodox egyháznak, mely feladatának tartotta, hogy megadja a görög népnek azt ami hatalmi fejlődéséhez s annak megtartásához elengedhetetlennek látszott. És az orthodoxia igy beszélt a szlávokhoz: Hódoljatok nekem és nektek adom a világ uralmát. Nézzétek, nem kell hogy erősek, harciasak, sem pedig hogy tanultak, vagy erényesek legyetek és mégis megkaphatjátok tőlem a világi hatalmat, hacsak velem tartatok.
És a szlávság legnagyobb része megkötöte az alkut: eladták árja-szláv lelküket politikai hatalomért.
A bizonyiték arra, hogy ez igy történt, épen annak a két szláv népnek az esete, melynek elutasitották az orthodoxiára való áttérést. A horvátokról és lengyelekről van szó, a két legtipikusabb szláv rendi államról, mely elég erős volt arra, hogy nemesi osztályt teremtsen magának s e nemesi osztályok azután képesek voltak annak a belső politikai rendnek a megalkotására, melynek a többi szláv népek hijjával voltak s ezért áldozatul estek az orthodoxia kisértésének.
Sierra és Macskosz,
nem, nem voltam itt, mert önkéntes silenciumot hirdettem. Jöjjön hát az összefoglaló. A helyesírási hiábák és az ékezetek miatt megértést és elnézést kérek.
A szöveg a következök alapján lett szemlézve:
L.v. S ü d l a n d (dr. Ivo Pilar): “DIE SÜDLANDISCHE FRAGE.”
(Wien, l9l8 Manz-Verlag 796 old.)
A sokrétü és gazdag tartalommal telitett előázsiai befolyások következtében a görögök kulturális fejlettsége igen sokoldalú volt, de egyúttal megakadályozta a görög nép belső egységét s épen azért a görög nép, mint hatalmi tényező sohasem volt irányadó. Rómára viszont nem hatott annyi kivülről jövő kulturbefolyás s épen azért a romaiak kulturája nem is volt sokoldalu, ezzel szemben Róma politikai fejlődése sokkal egységesebb és erőteljesebb módon alakult, ami alkalmassá tette az utóbbit a történelemben mindaddig soha nem ismert nagyszerü államképzödmény fenntartására.
“Az erősebb Róma meghóditotta Hellast. Akkor keletkezett a gyülölet és megvetés a romaiak és a görögök között. A romai megvetette a “graeculus mendax-“ot, a görög pedig a kulturátlan harcost és a kemény politikust, aki anélkül, hogy ezt hajlandó lett volna beismerni, nem tudott élni a görög kultura nélkül”.
“Egy további igen jelentős oka a későbbi kettéválásnak abban a különbségben keresendő, mely a romaiak és a görögök államhatalommal szemben felfogását jellemezte. A görögök államfelfogása megfelelt annak, amit az individiumnak az állam érdekében való teljes feláldozásaként jellemezhetünk. Csak ilyen felfogásból fakadhatott Plató állameszméje. A romai állami felfogás ezzel szemben vallotta az egyéniségnek s az önrendedlkezésnek megörzését a törvényektől megszabott korlátokon belül”.
A görögség, a félgörög Nagy Sándor idejét leszámitva, csak akkor kezdett politikailag is számottevő tényező lenni, midőn elvesztette állami függetlenségét s tartósan római befolyás alá került s kimélyithette a Nagy Sándor idejé en szerzett előnyöket. Midön ezután a római világbirodalom 395-ben két részre esett szét, a keleti részben a görögség felülkerekedve lassanként kiszoritotta ugy nyelvben, mint öntudatban a római elemet. Ez az etnikailag győzedelmeskedő görögség azonban már nem volt egységes faj, hanem egy nyelvi, vallási és kulturális fogalommá vált, maga a nép az ősből állott. Nagyrészben ennek a kulturális és fajbeli elemnek keveredése erősitette meg annyira a Keletromai birodalmat, hogy l000 esztendővel élte tul társát. Róma eleste után ez a birodalom, Byzánc az uj vagy Kelet-Róma magát tekintette az egész római világbirodalom kizárolagos örökösének, jóllehet hiányoztak azok az anyagi és morális erők, melyek ezen óriási feladat megoldására alkalmassá tették volna őt. Hiányzott elsősorban egy erős nép, egy fajta, mely nélkül pedig történelmi csucsteljesitmények nem képzelhetők el.
Róma azonaban nem adta fel a harcot s a római arisztokrácia a germánok segitségével frissitette meg erejét nemcsak azért, hogy helyreállitsa a Nyugatrómai birodalmat, hanem hogy elragadhassa a gyülölt és megvetett görögöktől a római birodalomnak fényét. Ezért koronázta azután III Leo 800 karácsonyán Nagy Károlyt az akkori Nyugat legerősebb politikai személyiségét római császárrá. Ez a cseledkedet felkeltette a hatalomra éhes keletrómaiaknak a pápaság elleni gyülöletét “ez a politikai esemény vált és maradt mindaddig mig a bizánci birodalom fennállott, a két egyház elválásának és ellenségeskedésének legfőbb okává, - mig a dogmatikus kérdések inkább mellérendelt szerepet játszották a szakadásban.
Miután a schizma politikai okokból keletkezett s a két egyház harcának alapvető oka egy tradiciók által megszentelt jogcimen elérni akart világuralom, épen azért igen kevés kilátás van arra, hogy a schizma meg fog szünni. – Bizánc azután az utolsó bizánci császár lányának III Ivánnal történt házaságával átadta ezt a világuralmi örökséget Oroszországnak. Oroszország ezen örökség által, az orthodoxi césaropapizmus s a bizánci imperializmus által lett azzá, aminek most látjuk. “Számithatunk arra valaha, hogy Oroszország bárminő okból is fel fogja adni imperializmusát?” teszi fel a kérdést a szerző, majd felel is rá: “Nem, semmiesetre sem!, sőt,” inkább e törekvések erősödésével és további kiterjesztésével kell számolnunk, annak minden következményével együtt.
*
Bizáncban a kereszténység egyébként 324-ben lett államvallásá, az alapitó I. Konsantin rendeletére, aki azonban feltételül kikötötte, hogy az egyház fenntartás nélkül szolgálja az állami érdekeket és célokat. “Érthető, hogy a kereszténység, hogy kikerüljön egy üldözött állapotából elfogadta ezt a feltételt az azóta sem sikerült ebből a lekötöttségéből kiszabaditania magát jóllehet a történelem folyamán sokszor kétségbeesett kisérletet tett erre, - Kelet-Róma l000 éves fennállása azonban megakadályozott minden tartós sikert ezirányban. Az állammal szembeni alárendeltségi viszony elfogadása által az előbbinek oly sok erőt kölcsönzött hogy az nemcsak minden vihar ellenére képes volt fenntartani magát, hanem alárendeltségi viszonyban tudta mindvégig tartani az egyházat is. A keleti egyház saját fegyverével mért vereséget önmagára.”
Igy győzött azután az egyházzal szemben is az a görög felfogás, mely az egyén feláldozását vallja az államért, hiszen az állammal szemben maga az egyház sem volt más, mint egy nagyobb individuum. Az állam azután igy forrt össze a történelem folyamán az egyházzal, mint “test és lélek”. Theoretikusan a lélek, az egyház megtartotta előnyét, s csupán a gyakorlati életben vitte keresztül akaratát az állam. A fejlődést ezután az u.n. cezaropapizmus fejezte be, s hogy az állam és egyház, a test és lélek összeforrása milyen tökéletessé vált, mutatja az a törvény, melyet Leo Császár hozott elrendelvén “ha egy állami törvény célszerübbnek bizonyul, mint egy Kanon, ugy az előbbit kell alkalmazni, ugyanez áll azonban forditva: ha egy egyházi rendelkezés mutatkozik hasznosabbnak akkor azt kell előnyben részesiteni. Ezzel el lett mosva minden különbség állam és egyház, császárság és papság között, s olyan állapot keletkezett mely mindmáig fennáll legtöbb ortodox államban”.
Ha Bizánc és Róma fejlődését egymás mellé állitjuk, úgy megfigyelhető, hogy a két hatalom, állam és egyház, sem ennél, sem annál nem fért meg egymással. Mindkét helyen éles küzdelemre került a sor azzal a különbséggel, hogy Bizáncban az állam tulszárnyalta az egyházat, mig Nyugaton az egyház nem volt képes ezt megtenni az állammal. További különbség, hogy Keleten a viszony stabilizálódott, mégpedig az egyház és állam mint lélek és test viszonyát szabályozó kánon által s habár veszélytelenebb kérdésekben harc is volt közöttük, egy rendezett symbiozis keletkezett. Egészen más volt viszony Rómánál, ahol az egyház igényeit nem tudta teljes mértékben keresztül vinni, ezekről azonban mindmáig nem is mondott le s épen ezért a Nyugaton az Egyház és állam közötti viszony még mindig kiegyensulyozatlan és tisztázatlan s nem lehet tudni mikor kerül összetüzésekre a sor.
Az orthodox államban az egyház az állam egyik részét képezi, állását és fényét közvetlenül az államtól kapja. Az egyház vezető része közvetlenül érdekelt az állam ügyeiben miután a kettő szymbiozisban él, és ha az orthodox államnak rosszul megy, ugy nincs jó dolga az orthodox papságnak sem. Ennek az a következménye, hogy az orthodox papság fenntartás nélkül sikraszáll az orthodox államért, mégha azért pillanatnyagilag vallási érdekeket is fel kell áldoznia: olyan jelenség ez, melyet a katholicizmusnál ilyen mértékben sohasem lehetett megfigyelni. Az állam sokra képes, azonban nem mindenre. Majdnem ugylátszik, hogy egyenesen szüksége van a vallásra. Az állam képes a tudatos lelkiélet befolyásolására, azonban nem az öntudatalattira. A Tudat küszöbén tul található területet csak a vallás, az egyház tudja uralni.
Igy tehát az az állam, mely korlátlanul rendelkezik az egyházzal, sokkal messzebbmenő befolyást tud gyakorolni alattvalóira, ugy jó, mint rossz értelemben. Az orthodox állam tehát alattvalóit sokkal inkább ki tudja zsákmányolni és sokkal rosszabbul kezelheti, mint egy katholikus állam: egyszerüen azért, mert egy forradalom az orthodox államban sokkal kevésbé valószinü, s mert ha kitör is egy ilyen, sokkal kevesebb kilátása van a sikerre. Alig volt még állam a világtörténelemben, mely polgárait ugy kizsákmányolta volna, mint Byzánc és erre csak azért merészkedett, mert egyháza által korlátlan befolyást tudott gyakorolni alattvalóira. Ugyanazok a viszonyok vannak ma Oroszországban.
Ennek következtében az orthodox állam sokkal kitartóbb és szivósabb, sokkal több külső és belső viszontagságot képes kiállani, anélkül, hogy életereje megrendülne, mint a katholikus állam. A legtöbb történetirónak kiváltotta csodálatát Byzáncnak és a hallatlanul szives életereje, mely lehetővé tette számára, hogy annyi csapás, hihetetlen belső moralis, szociális és politikai zülöttsége ellenére dacolhasson ellenségeivel. Ugyanugy csodálatba ejtett bennünket Oroszországnak kohézios ereje. Ami egyszer Oroszországhoz kerül, félreismerhetetlenül odatendál, hogy e kolosszussal egybeolvadjon.
Miként láttuk alaposan dolgozó ozmán rombolók maradéktalanul feloszlatták a szerb államot és a szegényes, tudatlan parasztoknak meg volt a bátorságuk, hogy egy nagyhatalom ellen felkeljenek és egy csapásra teremtettek egy uj államot. Nem hiába hivta ki csaknem csodával határos jelenség Középeuropa sok számottevő szellemének, egy Ranké-nek, egy Kállay-nak és másoknak csodálatát…. A szerbek csak azért voltak képesek elsőként elérni felszabaditásukat és regenerálni államukat, mert nemzeti egyházuk által egy láthatatlan, de századokon keresztül szüntelenül müködő hajtóerő biztatta őket államuk helyreállitására.
Az orthodox állam nagyszerü regeneráloképességének okairól irva megint előveszi a test és lélek kánonilag lefektetett teoriáját. Eszerint az állam és az egyház viszonya akkor normális, ha az orthodox egyház, a lélek a testet az államot birja lakóhelyéül. De vigyázzunk: az o r t h o d o x á l l a m o t! A vallási kizárólagosságnak szellemét félreértenök, ha elfogadnánk azt a tételt, hogy az anatoliai egyház valaha is méltónak találná egy katholikus, vagy muzulmán államot az orthodox lélek lakóhelyéül. Egy heterodox állam időközönként hiányt áthidaló megoldás lehet ugyan, egy ilyen megoldást az anatoliai egyház sohasem fog véglegesnek tekinteni.
A szerző e tételének bizonyitására többek között idézi egy szerb tudós Prof. Cvijic müvéből az alábbi sorokat: “A szerbek teljes erejükből és egész lényükkel képviselői az igazi nacionalizmusnak és a saját és délszláv függetlenségre irányuló törekvésnek, ez azonban csak nemzeti alapon lehetséges. Épen ezért semmiféle idegen hatóság nem fog találni loyalis alattvalókra a szerb népben…”
Azonban forditva is áll ez a tétel: a másvallásuak egy orthodox államban tulajdonképen sohasem számitanak teljes értékü polgároknak. Miként byzancban a görög nemzetiséghez, ugyaz orthodox államokban is a teljesjoguság az orthodoxiához van kötve. Ebből a viszonyból a következő következtetést lehet leszürni: Miként az orthodox állam egy nemorthodox polgárát nem ismeri el teljes értékünek, ugzanugz nem tartja az orthodox polgár a nemorthodox államot, melyben esetleg élni kényszerül, teljesértékü államnak.
Ezért a tényért nem lehet azonban elitélni a más országokban élő orthodoxok millióit, mert ezek egészen ártatlanok e tényállásban s nem is tudnak róla semmit, csupán lelkük tudatalatti részében hordozzák ezt a fatális törvényszerüséget.
Ami az orthodox papságnak az állam politikai életében való részvételét illeti, az a meglepő vonás, hogy az orthodox államokban nem figyelhető meg egy mértéken felüli elhatalmasodása a papságnak az állam hatósági és a politikai tevékenységében, miután normális körülmények között az aktiv politikai tevékenység nem fér össze papi méltósággal. A papság, s főleg a főpapok legtöbbször a háttérben maradnak s inkább arra törekszenek, hogy még egyházi ügyeket is állami szervek vagy pedig magán a népen keresztül intéztessenek el. Ez a tartózkodás azonban csak normális viszonyok között figyelhető meg, s abnormális helyzetben, különösen pedig heterodox államokban az orthodox papság az ellenkező végletbe csap át s erősebb politikai tevékenységet fejt ki mint a katholikus.
Általában azonban elmondható, hogy a katholikus papság a politikai életben nyiltabban szerepel s ez a szerep sokszor vitatható s nem ritkán az állam intencioi ellen irányul. Gyakran katholikus főpapok is aktiv politikusok, amire pl. az orthodoxoknál ugyszolván nincs is precedens. Ez a tény látszólag ellentétben áll azzal az intenziv politikai befolyással, melyet a keleti egyház mindig is játszott. A magyarázat erre az, hogy az orthoodox papság politikai tevékenysége legtöbbször láthatatlan, a kulisszák mögötti közvetitésre és manöverezésre terjed ki – s ami a legfontosabb – a politikai gondolatok terjesztésére s ezáltal a tömegek befolyásolására. A feltünő politikai felvilágosultság a politikai eszmék gyors terjedése a szerb népnél egy jellemző példája az orthodox papság tevékenységének.
A sok feladat közé, melyet az orthodox egyház az orthodox államra ruházott át tartozik a hitnek a terjesztése is. A görög egyház sohasem foglalkozott erősen a hittéritő tevékenységgel ezt a fáradságos, veszélyes, hálátlan mnkát szivesen átengedte nyugateurópai rajongóknak. Az orthodox egyház azáltal terjeszti hitét, hogy az orthodox egyház által államokat hódittat meg majd a meghóditott államban az államhatalom teljes sulyának igénybevételével igyekszik a hitet terjeszteni. Miután pedig minden vallásnak lényegében van a terjeszkedési vágya, s miután nem terjeszkedni visszafejlődéssel egyértelmü, ugy épen a vallási elem az, mely az orthodox államban állandóan a terjeszkedési politikára ösztönöz.
Az itt felsorolt elemek azok, melyek nem hagyhatók figyelmen kivül a délszláv kérdés tárgyalásánál, s melyeknek fel nem ismerése okozta azután a Monarchia sikertelenségeit a balkáni politikában.
Az orthodox állam “caeteris paribus” politikailag aktivabb, erősebb és életképesebb, mint a katholikus állam.
most már késö van, de holnap elmesélem neked az ortodoxia lényegét. És akkor megérted, hogy miröl szól ez az egész, de nem csak ez, hanem a balkáni válság mozgatórugója is érthetö lesz.
