2004 január 3. (szombat) Reggel 5 óra 15 perc volt. A mobiltelefonom ébresztőfunkciója kegyetlenül szólt. Sosem tudtam megérteni, hogy a gyártók miért csak iszonyúan idegesítő dallamokat raknak a mobilokba?
Rövid mosdás és pakolás után igyekesztünk minél hamarabb elhagyni az olcsó Santiago de chile-i szállást. Ugyanis egyre erősödött a gyanúnk, hogy az este találomra kiválasztott olcsó kis szálloda egyébként kuplerájként üzemel, de végül is (szerencsére) semmilyen egyértelmű jel nem támasztotta alá gyanúnkat.
Az utcán már világos volt és kellemes nyári szellő fújt. Szapora léptekkel elindultunk a reptéri busz megállója felé. Útközben elhaladtunk jó néhány emberekkel teli kávézó mellett, amelyek láthatóan be sem zártak az északa. Az első metró sajnos csak 6:30-kor indult, így kb. három megállónyit kellett gyalogolnunk a reptéri buszig.
5:50 felé már észre is vettük az első buszt és gyorsan le is intettük. Ez volt a drágábbik busz ( 1200 peso a jegy), de mégis ezt választottuk, mert sokkal kevesebb helyen áll meg és siettünk. Az útvonal már unalomig ismert volt. Először a Nyugati pályaudvarra nagyon hasonló központi pályaudvar mellett haladtunk el. A hasonlóság nem véletlen. Mindkettőt a francia Eiffel mérnöki iroda tervei alapján készült.
A forgalom olyan gyér volt ezekben a korai órákban, hogy 6:30-ra már ki is értünk a reptérre. Első utunk a csomagmegőrzőhöz vezetett. Itt átvettük az előző este drága pénzért otthagyott két hátizsákunkat. Már annyiszor jártunk a Santiagói reptéren, hogy csukott szemmel is eligazodnánk. Gyorsan és rutinosan felbaktattunk a harmadik emeleti indulási szintre. Következett némi csomagátpakolás majd ismét be kellett vetni egyre javuló spanyol nyelvtudásunkat a check in pult megtalálásához. Számomra valamilyen érthetetlen okból a Santiagói reptéren az információs monitorokra nem írják ki, hogy a 100 közül melyik check in pultnál kell jelentkezni, hanem mindig meg kellett kérdezni. A feladatot tovább nehezítette, hogy a jegyünkön szereplő Easter Island helyett mindenhol a spanyol Isla de Pasqua-t használták.
A tranzitban Havana Club formájában pótoltuk a fogyatkozó tömény alkohol készletünket, majd 9:30-kor pontosan menetrend szerint elindultunk a titokzatos Rapa Nui vagy ismertebb nevén a Húsvét-sziget felé. A gépen a Lan Chile ismét kitett magáért. Általában két menü között lehet választani a turista osztályon, de ha az ember előre szól, akkor további 16! féle menüből lehet válogatni. Mi az egész útra halas menüt kértünk, így reggelire nagyon finom tojásos lazacot kapunk süteménnyel, az ebéd pedig sült lazac sáfrányos rizzsel és citrommal volt, amit finom chilei vörösborral öblítettük le. Desszertnek papayát, sárga dinnyét és cseresznyét kaptunk. Meg tudom erősíteni az Orbán kormány földművelődési miniszterének információit: Chile-ben valóban januárban van a nyár és akkor érik a cseresznye is :-))
5 óra utazás és 3800 kilométer megtétele után végre megérkeztünk a világ egyik legelszigeteltebb helyére a Húsvét-szigetre. A leszállópálya a sziget egyik végétől a másikig tartott. Ez a világ leghosszabb polgári leszállópályája, mert a repülőteret úgy alakították, hogy az amerikai űrrepülőgépek vészleszállóhelyként is használhassák.
A repülőgépből kiszállva csendes trópusi eső fogadott bennünket, de az idő kellemesen meleg volt. A tranzitból kiérve rögtön elleptek bennünket a különböző szállásokat ajánló ügynökök. Hosszas alkudozás után végül is a Goretti szállás mellett döntöttük és nem is bántuk meg. Az udvar tele volt különböző féle nagyon szép trópusi virággal és több helyen hatalmas fültökben lógott a banán. Seniora Goretti- a házigazdánk- nagyon finom frissen csavart gyümölcslével fogadott, aminek az egyik összetevője valószínűleg mangó volt.
Szállásunk egy kellemes kis bungaló volt, amelyet nem lehetett bezárni. Később rájöttem, hogy a szigeten szinte senki nem szokott bezárkózni, mert a bűnözés ismeretlen fogalom errefelé. Elég nehéz dolga lehetne egy tolvajnak egy 2500 fős faluban, ahol mindenki mindenkit ismer és a legközelebbi lakott település 3500 kilométerre van!
Nem időztünk sokat a szálláson, mert azonnal be akartuk fizetni a következő napi sziget körüli túrára. Az utazási irodában azt mondták, hogy most nincs itt az illetékes, de jöjjunk vissza két óra múlva. Várakozás helyett inkább béreltünk egy-egy biciklit és elindultunk felfedezni Hanga Roa-t és környékét.
10 perc múlva már a parton bringáztunk és fel is fedeztük az első moait. Ez a szobor nem volt túl nagy, de látványa hihetetlenül feldobott minket. A háttérben néhány helyi fiú nagyon ügyesen lovagolta meg az 1-1,5 méteres hullámokat szörfdeszkájával. Egy picivel később láttunk még egy moait, aztán még egyet és a végén egy egész csoportot. Mindegyik szobor háttal ált az óceánnak és szigorú tekintetével vagy a falut vagy a vulkánok egyikét figyelte. Útközben elhaladtunk egy gyönyörű temető mellett, amely tele volt szebbnél szebb trópusi virággal és pálmafákkal.
Visszafelé ismételten eleredt az eső. Mivel nagyon meleg volt nem vettük komolyan, de aztán átváltott erős nyári záporrá és kénytelenek voltunk elbújni egy eresz alá. 20-25 perc múlva az eső kezdett elállni és sietve tovább bringáztunk az utazási iroda felé. Késésünk azonban pont elegendő volt ahhoz, hogy az orrunk előtt vigyék el a holnapi túra utolsó kép helyét :-(( Ez azért is kellemetlen volt, mert másnap este 10-kor utaztuk tovább Tahitire és esélyük sem volt elhalasztani egy nappal ezt a túrát. Látva elkeseredésünket az utazási irodás csaj felajánlott egy magán szervezésű túrát, amely azonban 160 USD volt. Ez elég drágának tűnt ezért egyéb opciókat próbáltunk felkutatni.
A bicikli nem volt rossz, de féltünk egy picit a domborzati viszonyoktól. Végül is megállítottunk egy taxist és megkérdeztük mennyiért vinne el bennünket egy egész napos túrára. Azt mondta, hogy 100 USD. Mi egy kicsit drágálltuk, de végül is elkértük a telefonszámát és megígértük, hogy felhívjuk másnap reggel. Ez után folytattuk a sziget felfedezését. Először keletnek indultunk egy olyan útvonalon, amelyet a térkép gyalog túra útvonalnak írt. Kezdetben nem is volt semmi probléma és vidáman bringáztuk különböző farmok mentén, de amikor elérkeztünk az első vulkán oldalához a sár egyre jobban tapadt a kerekekhez, míg végre véglegesen meg kellett állnunk. Nagy nehézségek árán kikecmeregtünk a sárból és visszafordultunk.
Úgy döntöttünk, hogy inkább nyugatra megyünk és felmászunk a Rano Kau vulkánra, ahonnan megnézzük a naplementét. A kikötő felöl megkerültük a repülőteret és elindultunk felfelé a meredek úton. Itt is hiba volt biciklivel elindulni, mert gyalog gyorsabban haladtunk volna, de mi nem adtuk fel és kitartóan toltuk tovább a bringákat. A vulkán azonban magasabbnak bizonyult, mint ahogy gondoltuk. Este 10 óra felé a nap lassan közeledett a horizonthoz és egyre kisebb volt az esélye, hogy naplementére felérünk a kráterhez, de mi még mindig nem adtuk fel. Végül is néhány száz méterrel feljebb kénytelenek voltuk megfordulni ugyanis utunkat elállta néhány tehén és egy bika. A tehenek önmagukban nem jelentek volna problémát, de ahogy közeledtünk hozzájuk a bika egyre dühösebb lett, hangosan elkezdett hörögni és jobb patával fenyegetően elkezdte kaparni a földet. Én általában elég bátor vagyok, de ebben a helyzetben és a lenyugvó napot látva okosabbnak láttam feladni!
Lefelé már vidámabb volt az élet. Az út porzott utánunk és elég gyorsan visszatértünk a faluba. Hanga roa nem az északai életéről híres, úgy hogy jobb dolgunk nem lévén aludni tértünk.
2004.január.4. Reggel 8-kor csörgött a mobiltelefonom ébresztőfunkciója. Rövid mosdás után azonnal elszaladtunk a sziget másik utazási irodájában, hogy megpróbáljunk befizetni egy egynapos túrára. Sajnos ahogy vártuk ennek az irodának nem indult túrája aznap. Visszafelé az utcán találkozunk a tegnapi taxissal és megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk. Szállásunkra visszatérve seniora Goretti mar elkészítette reggelinket, amely friss péksüteményből, vajból, lekvárból, teából és egy hatalmas szelet papayából állt. Ez után felvettük fürdőruhánkat bepakoltunk kis hátizsákunkba egy napos cuccot és elindultunk a megbeszélt helyre.
Sajnos taxisunk nem várt a megbeszélt helyen, de rögtön kiugrott a közeli bolt tulajdonosa és azt mondta, hogy várjunk egy picit, mert Nico-így hívták taxisunkat- mindjárt jön. Ez után minden vevő, aki kiment a boltból nyugtadgatott bennünket, hogy várjunk egy picit mert a Nico mindjárt jön. És végre tényleg jött a Nico. Mielőtt beszálltunk a taxiba sikerült lealkudni az árat 80 dollárra és bevettünk plusz egy programot a hivatalos túrához képest a Rano Kau vulkánt és Orongó falut.
Mivel vasárnap volt és nem volt iskola velünk jött a kocsival Marina, Nico nagyon aranyos kislánya is. Az időjárás kegyes volt hozzánk. A nap kellemesen sütött és csak néhány árva felhő kószált az égen. Első állomásunk a sziget egyetlen benzinkútja volt. Itt tankoltunk és ez után dél-keleti irányban elindultunk a tengerparti úton.
Nem kellett sokat várni és az út mentén feltűntek az első magányosan álló moaik. Néhány perc múlva aztán láttam egy hatalmas szobrot fejjel belefúródva a talajban. Itt már nem bírtam ki és mondtam a Nico-nak, hogy álljon meg. Közel mentem, csináltam néhány fényképet és közben teljesen el voltam képedve méretektől. Láttam én már az egyiptomi piramisokat, a Machu Picchut és még a világnak számtalan csodáját, de azokat mind hatalmas és népes birodalmak építették. Itt a Húsvét-szigeten (a csendes óceán közepén) soha nem laktak többen mint néhány ezren és mégis építettek (fém szerszámok nélkül) több mint 600 moait, amelyek közül nem egynek a súlya meghaladja a néhány tíz tonnát! Egyszerűen elképesztő!
10:30 felé megérkeztünk Rapa Nui egyik fő látványosságához a Rano Rarakuhoz. Ennek a vulkánnak az oldalából vájták ki a legtöbb moait és innen szállították azokat a sziget különböző pontjaira. Valamilyen még máig is ismeretlen okból az őslakosok abbahagyták a szobrok készítését és ezen a helyen renget félkész moai volt. Némelyik még a vulkánikus szikla részét képezte, mások pedig össze vissza félig a földbe temetve álltak ki. Az egész olyan misztikus és érthetetlen volt!
Minél jobban másztunk fel a vulkán oldalán annál több újabb helyeket találtuk, ahonnan a szobrokat vájták. Végül is felértünk a kráter pereméhez, ahonnan egy elképesztően szép látvány fogadott bennünket. A kráter közepén egy gyönyörű tisztavizű tó volt, oldalán pedig elszórva rengeteg moai sorakozott, de mindegyik arccal a tó felé. A látványt tovább fokozta a kráter túlsó pereme mögött látszó mély kék színű Csendes-óceán.
Visszafelé láttuk, hogy a velünk egy időben érkezett svájci páros már tovább robogott az úton. Ők kihagyták a vulkán kráterét, pedig az tényleg gyönyörű volt. Ez után egy rázós, de rövidebb úton átmentünk az Ahu Tongarikihez. Ez egy platformon álló moai sor. A legnagyobbak kb. 15 méteresek lehettek. Itt is az összes szobor háttal állt az óceánnak és figyelő tekintetét az egyik vulkánra szegezte. A fényképező gépem rendesen kattogott, de éreztem, hogy a világos ég és a nagyon sötét vulkáni kőzetből készült szobrok kontrasztja túl nagy volt. Próbálkoztam spot fényméréssel is, de így utólag látva a képeket be kell ismerjem, hogy kevésbé tudják visszaadni a hely varázslatos hangulatát :-((
Egy kicsivel 12:30 után elhagytuk Ahu Tongarikit viszont ezzel máris a kicsiny Húsvét-sziget végéhez értünk. Ez után az északi parton folytattuk visszafelé Ovahe strand felé. Útközben még megnéztünk még egy nagy ledőlt moait, majd megálltuk megálltunk az Ovahe strandon. Erről a strandról azt kell tudni, hogy csak két helyen van a szigeten homokos strand és ez az egyik. A sziget többi partszakasza sötét vulkánikus sziklákból áll. A strandon rajtunk kívül csak még egy család volt, ennek ellenére miután egy negyed órát sétáltunk megkértük a Nico-t, hogy vigyen át az Anakena strandra. Az út nem volt hosszú, csak egy nagy sziklát kellett megkerülni. Amikor megérkeztünk a szánk tátva maradt a gyönyörűségtől. A sziget többi részének kopárságával szemben ezen a helyen egy kellemes pálmafa liget volt és a strand mögött a Húsvét-sziget egyik legszebb és legjobban megmaradt kalapos moai sora állt egy platformon.
Voltam földünk egy pár nagyon giccses pálmafás strandján, de az Anakena strandot egyiket sem múlta felül. A pálmafák, a moaik, a finom homok, a gyönyörű öböl és a mélykék óceán olyan páratlan, egzotikus és misztikus egyveleget alkotot, amely egyedülállóvá teszi ezt a kis helyet az egész világon. Eddig is olyan hihetetlennek tűnt, hogy eljutottam a Húsvét-szigetre, de most már egészen álomszerű volt a dolog.
Vasárnap lévén a strandon többségében helyiek voltak és mi le is telepedtünk az egyik népes polinéz család mellé. Először egyszerűen ültem az egyik pálmafa árnyékában és próbáltam magamba szívni a hely hangulatát, de aztán bevetettem magamat az óceán hűs habjai közé. Onnan nézve-ha ez lehetséges - még szebb volt a strand! Próbáltam elképzelni milyen lehetet az őslakosok élete több mint 1000 éven keresztül, amikor mindannyian azt hitték, hogy ez a kis parányi sziget az egész világ és rajtuk kívül senki sincs ezen a földön...
Később megpróbálkoztam a snorkelezéssel is, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez a világ legjobb snorkelező helye. A víz alatt csak homokot, fekete sziklákat és kevés nem túl színes halat láttam. Úgy döntöttem, hogy inkább a víz feletti sokkal érdekesebb világban fogok gyönyörködni.
Néhány óra múlva fájó szívvel el kellett hagynunk az Anakena strandot és tovább utaztunk. Most a sziget belseje felé mentünk és miután a főútról lekanyarodtunk megálltunk az Ahu Akivi ou-nál. Ez az egyetlen moai csoport, amelyik nem háttal áll a tengernek. Hogy miért? Erre a kérdésre még a nagyon okos tudósok sem tudtak kielégítő válasz adni, ahogyan egyébként az egész húsvét-szigeti civilizációnak és írásbeliségnek a rejtélye sincs megoldva!
A közelben bekukkantottunk egy lávabarlangban is, de mivel elég gyenge volt az elemlámpánk nem sikerült nagyon mélyre bejutnunk. Ez után folytattuk utunkat Hanga Roa-ba, ahol otthagytuk Nico kislányát - Marinát, majd tovább autóztunk nyugatra a Rano Kau vulkánra. Ez alkalommal elég gyorsan feljutottunk és sem bikát, sem teheneket nem láttunk út közben. Amikor felértünk a kráter széléhez megálltunk és kimentünk az egyik kilátóhoz. Elképesztő látvány tárult a szemünk előtt. Ez volt az egyik legnagyobb és legszabályosabb kráter, amelyet életemben láttam. Az alján itt is tó volt, de a tavat rengeteg füves sziget tarkította.
Nehéz volt elszakadni a látványtól, de tovább kellett menni az Orongó falu felé. Néhány száz méter megtétele után meg is érkeztünk a falu bejáratához. Itt befizettük a belépőt és bementünk. Ezt a falut az őslakosok nem lakhatásra, hanem a madárember kultusz ápolására használták.
Kezdettben ismét a RanoKau vulkán krátrének széléhez kellett mennünk. Itt megnéztünk néhány nagyon érdekes őslakos sziklarajzot és újra gyönyörkedhettünk az elképesztően szép kráter látványában. Továbbmenve láttuk az első 'házakat' is. Ezek nagyon alacsony kőből épített építmények voltak, amelyekben kúszva lehetett bemenni és csak rituális alkalmakkor használták. A madárember ünnepségeken a versenyzők bekúsztak a házakban, majd amikor elindult a verseny, minden versenyző kikúszott, leszaladt a vulkán oldalán és átúszott egy közeli sziklához, a Madárember-szigethez. Az győztes és egyben egy évig a törzsfőnök az volt, aki először talált egy bizonyos madár tojást és azt vissza is hozta a Húsvét-szigetre.
Miután befejeztük az Orongó falu látogatását visszamentünk a szálláshelyünkre Hanga Roa-ban. Itt kifizettük Nicot és megbeszéltük, hogy 20:30-kor vigyen ki bennünket a repülőtérre. Mivel volt még két óránk az indulásig gyorsan összepakoltuk és kimentünk a partra sétálni. Első utunk az előző nap látott Tahai és Ahu Tautira moai csoporthoz vezetett. Most kedvezőbbek voltak a fényviszonyok, így egy kis spot fényméréssel kombinálva már sikerült elfogadható képeket készíteni a sötét vulkáni sziklából készített moaikról.
Pont 20:30-ra visszaértünk a szállásra. Rövidesen Nico is előkerült, majd miután elköszöntünk a házigazdánktól elindultunk a repülőtér felé. Az út nem tartott tovább 3-4 percnél, de miután nem kellett plusz pénzt fizetni a taxiért eljátszottuk a sajt turistát és nem gyalogoltuk le hátizsákkal azt a kb. egy kilométernyi utat.
A check in-es kislányok szokás szerint csak spanyolul beszéltek, de ez nekünk már nem okozott különösebb problémát. Néhány szófordulatot már szinte anyanyelvi szinten használtunk spanyolul :-)). Miután megérkezett Santiago de Chile-ből a gép a tranzit megtelt továbbutazó utasokkal. A kertben volt egy eredeti moai, amely előtt a Japánok azonnal elkezdtek fényképezkedni. A fényképezkedésí láz utána átterjedt az amerikaikra, európaiakra és stb.
Este 22:00 óra körül már be is szállhattunk a gépbe és 22:20-kor pontosan menetrend szerint elhagytuk a kicsiny Húsvét-sziget talaját. Csak álom volt vagy valóság Rapa Nui titokzatos világa? Nem tudtam eldönteni! Mindenesetre már szárnyaltunk egy másik álomvilágba, Tahiti-re. Ez azonban már egy következő álom!
folyt. köv.
