Szabó Lőrinc: Hangverseny utánA hegedűk végeztek, s úgy megyek most haza a hangverseny után,mintha agyamban rakott volna fészket egy egész liget csalogány.Még bennem a hegedűk remegése, idegem zizeg valahány.Visz az autóbusz, de dalába burkol egy egész liget csalogány.Robog a kocsi, és semmit se hallok, oly jó ez a zsongó magány;mint felhő röpdös körül és emelget egy egész liget csalogány.Mintha felhők vinnének, úgy repülök, úgy visz a kocsi, oly puhán;és leszállunk a budai hegyeknél, én és egy liget csalogány.S ahogy fölnézek a tavaszi égre e szép, magányos éjszakán,csillagok ligete csattog köröttem s egy egész égbolt csalogány.
46 Szállni, szállni messze szállni, meg-megállni, réten hálni - jó dolgod van, szép madár! Én meg, látod, mint az álom szállok soha nem volt tájon hol a lélek teste nélkül erre-arra jár.
Lomb aranylik lenge ágon, pók ezüstöz holt mezőket. Holló-hangok hamvas égen - holló-párom, hallod őket? Felleg-úton itt vonulnak, fellebegnek, visszahullnak. Pár a párral, csak magukban, szél előttük, tél nyomukban. Pár a párral, soha hadban, rikácsoló nagy csapatban. Éjszakázva dúlt berekben, rom-falukban rengetegben, s új birokra kelve reggel köddel, faggyal, fergeteggel.
Pók ezüstöz holt mezőket, holló tart a kormos éjnek. Holló párom, zeng fölötted, zeng fölöttem, sorsos ének : Csak magamban, csak magadban, virradatban, alkonyatban, soha csacska csóka-hadban, rikácsoló vad csapatban. Messze szállnánk - visszaszállunk : visszavár a sziklaszálunk. Durva fészken vadfa ringat, ott neveljük fiainkat. Sírdombjáról kurta nyárnak egyszer ők is útra szállnak. Észak útján, soha délnek - zeng fölöttük sorsos ének - soha hadban, csak magunkban, szél előttük, hó nyomunkban, éjszakázva rom-berekben, dúlt falukban, rengetegben.
Jaj, magányos, kósza fajta, árvaságnak átka rajta. Napsugárban, felleg-árban, tél-szakában jár magában - úgy vesz el az Éjszakában.
A villamos csörög, cseng, vasat ölel a vas, sikít, csikordul, fényes tagjait villantja; közben fölzeng - mint hat gépágyú robbanó robaja - egy kipufogó.
Ebben a szörnyű, állati zsivajban látom, hogy Kati felnéz és aztán rámnevet, s meg is szólal : " Te! Figyeled? Rigó! " Rigó? Hol? - " Hallgasd! " S újra csak sivít a dinamó s lecsap egy láda döngve valahol. Kati csak néz és felkacag : - " Szépen dalol !"
Nem birom már. Játszik velem? De egy félpercre hirtelen elhal a zaj s már hallom én. . . - nem képzelgés, vízió - ott ül a televízió - antennán s fütyül csodamód a rigó. Aztán a zajokkal teli város azonnal elnyeli.
De engem furdal a talány : Hogy hallotta meg ez a lány? Nem vagyok én sem süket még, szeretem is a füttyöket, de itt, hol zúg a nép s a gép nem veszem észre semmikép.
S rájöttem. Kétség sem maradt : Hallják egymást a madarak. Zajokon át, s nem kell se drót, se szél, se víz, se más közeg. . . meghallja rigó - a rigót.
" . . . S mindig a csúcsra, oda ül; ha egyedül, hát egyedül. . . " - folytatja az én madaram, néz, visszanéz mindúntalan, de aztán, - mint ki hazajött, fészket rak karjaim között s megszólal dallamos, rigó- hangján fel is sóhajtva : " Ó! Itt, itt, de jó! "
Hótorkú cinke meg kék cinege Csonttollú fuvolás szikrazene Aranymálinkók nyár-tilinkóin Messzi nádasok nádirigóin Sármányt röptetõ napfényszonáta Suhogó nádon nádiposzáta Emeli fénye hétszínkék égre Fák énekére, nagy nap elébe Lepkevirágos madárzengésbe
Röpíti gébics, szalakóta-had Fitisz fûzikék, tücsökmadarak És - dí-dideli-diadala-dí! - A hangjukszöktetõ napmadarak Szárnyaik hegyén fordul a nagy nyár Égi mezõkre fut fel a hangár Ívük kereplõ, füttyöket rezgõ Torkukban pergõ, érchangú kiskõ
Szálat szövõ szitakötõ zengõ árnyán ezüst szellõ
Liliomfényre, zöld szél-zenére Lobogó színek fényszövegére Vadgalamb-burukk hívó szavára Harsog máris a madárdalárda Madárvirágos, égszínkék ének Zápora zizzen vadvízen, réten S körözve körbe az éteren át Pitypang kottázza a nyár derekát
Láttam szarkát a száraz fán Gyöngykaláris volt a nyakán Szépen ki volt pallérozva Úgy sétált be a városba Kihajló ágat szöktet egy stiglinc Zöldkopáncs kéklik, fecskefrakk siklik Haris hangol s a fû között újra Fürjek és foglyok dorombja zúgja Színezi, oldja - hangjukat toldva Fel már a légi, messzi magosba (Gyöngyhászín-égbe keverve kéket) Röpteti, ím, a széki liléket Hogy lobognak szinte az álmaik Szárnyaik színteli zászlaikon Xilofon peneg, cinege citteg Nádon, fûszálon zengve napestig -
Hazájuk itt van, ahol a fészkük Hol fiókáikat fölnevelik
"Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült -" Tollászkodni, már mint varjú, Egy jegenyefára ült. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess madár!
Ő volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess madár!
Pörge Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess madár!
Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: "Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár." Rebi néni mondja: kár! Hess madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendőt s egyebet: "Nesze lyányom! e mézes bor Erősítse a szíved: Szépnek úgy nem tenni kár!" - "Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess madár!
Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tűri még. A bölcső is ott van már: Künn egy varjú mondja: kár! Hess madár!
"Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! A varjút (hol a puskám?) Útra meglövöm neked." Varjú azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: "Hess madár!"
Híre terjed a helységben: "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!" Rebi lelke nem vón kár: De, mint varjú visszajár. Hess madár!
Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bújdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varjú elkiáltja: kár! Hess madár!
Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varjú látja, mondja: kár! Hess madár!
Bujdosónak kín az élte, Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: "Megállj, görög!" Varjú mind' kiséri: "Kár!... Fennakadsz te, szép betyár!" Hess madár!
"Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt, mint bogár: Asszony ott sír: "Mégis kár! Hess madár!" -
Vörös Rébék átalment a Keskeny pallón: most repül; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég né'kül; S kinek o azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess madár!
A város ahol élek, itt lenn délen, nem sivár, s nem kietlen. Hegyvidék lábainál kanyargó utcácskák török emlékek karcsú tornya s ni, itt négy torony kandikál ki a házrengetegböl. Nyüzsgő s tétova emberek lüktető élet keresi a boldogság kék madarát mely talán már oly rég tovaszállt.
A kerítés fekete rovátkái mögött ott áll az ember és néz a madár után, néz fölfelé a sárga tollak után, lebegnek könnyen, mint a köd, többmillió éve néz a madár után, amelyet felold az elérhetetlen ég, s a csonkolt fák nem nyújtják fel karjukat, mert nincsen karjuk és kezük sincsen, s az eszelős dőlt sírkövek alól a rozsdabarna halál rongyai alól a héber betűk jelei mögül a hullámokban sodró magány alól a közöny ízelt páncélja alól nem mászik elő se élő se holt hogy kalimpáljon a madár után, amely mindig és mindörökké elszáll hiába forgatjuk utána nyakcsigolyánkat kifehéredett arcunkat hiába emeljük szárnyai felé a madár már akkor elszállt, mikor megszülettem, anyám már akkor meghalt, mikor először néztem a szemébe, ő is elszállt, ő volt a madár, s az álom kertje olyan virágokat lövellt a félhomályba, hogy azonnal megfeketedtek, mint a csillagok is, amelyek mellembe pörkölődtek, amióta összeütköztünk, én és a világegyetem, a madár elszáll és mi kerítések, rácsok fekete rovátkái mögött mint a csonkolt fák, fölfelé srófolt fejjel, szemünk udvarában az örök madárnélküliséggel csak szétszórt pihéit látjuk lebegni a gyenge madárnak! amerre nézel, bennünket látsz, madárlesőket, fekete és fehérarcuakat, kifordított tenyerű dermedt bábokat, akik iszonyodva de boldogan is, nézik, hogyan siklik át a madár a végtelen ágak csapdarendszerén, elevátorok, daruk és gáztartályok fölött, az égi strand fölött, ahol kék és piros bóják ravasz láncolatát is kijátszva repülnek a mi madaraink, a mi drága, könnyű, alumíniumcsontu és nylonpelyhü madaraink, amelyek akkor szálltak el, amikor mi születtünk, de anyánk és álmaink képében mindennap megszöknek és mindennap eljönnek hozzánk szorgalmas pusztulásunkban!
Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelõre minden a régi, bár a szúnyog már bõrét nem félti, és a szellõ is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon, valami készül: itt-ott a dombon már egy-egy csõsz ül:
Ma éjjel ujra Elyziumban jártam, fiatal voltam, övig mezetlen ültem a parton, nekidöntve hátam a mellednek fecske-könnyedén. Csak madár érhet így madárhoz, még nincs közük a kényes almafához, min tudásunk terem, csak röppennek kékben a szárnyas lelkek, és minden szárny csapásuk végtelen.
Költői verseny Petőfivel és Tompával Erdős ormok alján, völgyi sík felett Siető kis csermely kunyhóhoz vezet. A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák, Régi ismerői, nem támasztanák;
Kéményen a fecske bizton száll bele, Hisz csak olykor-olykor füstöl tűzhelye. Ily szegény tanyához minek a sövény? Csak azért, hogy ágas-bogas tetején Elmulasson egy-két jókedvű madár, Mely a tüske közt is fütyürészve jár.
A tavasznak még csak első híre jött, S a vityilló népe már kiköltözött, - Síró gyermekestűl künn lesz alkonyig. Zugban a komondor mélyen aluszik. Közelebb csak, édes zengő madarak, Üres a ház, meg nem háborítanak. Készülj új dalokra, kicsi zenekar, A tavasz ha eljő, szép zenét akar; Népszerű király az, merre csak halad, Ily szegény tanyákat is meglátogat.
Volt két nyaram, egy körtefám, négy csíkos-bőrű darazsam. A halál mégis meglesett, elbillogozta szívemet. Az árnyékomba öltözött, zöld macskaszembe költözött, a hold csöndjére fölszökött: színültig véle a világ, s én úgy szeretnék játszani! Ó, úgy szeretnék játszani!
Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat, azzal fe-nyegetőzöm, hogy elűzöm őket a büszke sziklákról és deszkákból összerótt madárházba telepítem valamennyiüket, és akkor majd férgeken kell éljenek, meg azon a magon, amit elibük vetek, s ezért még énekelniük is kell majd
Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat azzal, hogy a rigók énekét magasztalom folyton, s hogy őket is dalra akarom tanítani vijjogás helyett, ezt addig mondogatom nekik, amíg megelégelnek s szárnyukat összezárva a szabadesésnek át-adják magukat
Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat, amiért nem akarnak sasok lenni, ilyenkor összezárják szárnyukat s kő-ként zuhannak alá, ekkor már hiába kiáltom, hogy állj, maradja-tok sasok, már nem kívánom, hogy rigóvá váljatok, ekkor már hiába kiáltozom, mert a szél hangosan süvölt mellettük s nem hallhatják szavam, csak én hallom később a tompa puffanást, amint halálra zúzzák magukat a köveken
Tegnap azt mondta az egyik bennem lakó rigó, hogy sas szeretne lenni
a feketerigók földjén majd átölellek ott lesz a püspök is: a fehérsüvegû ha üvegországban kibújik az este hová szaladnak azok a felnagyuló és vékonyodó árnyak? az évekbõl ahol sokat nevettünk s a bohóckirálynak tapsoltunk csak újra hová jutunk el? a fenyõket nézem fehérsüvegû püspök ül az égen s tüskés bokroknak lelkével rokon sündisznó mozog mosolyod csak sejtem érzed-e most a nagy fák erejét? hosszú tollát a szélsebes madárnak? kisimult ívét a szélsebes madárnak? /a szeme forog - csöpp ezüstkerék/ rigó utáni csendben átölellek egy szó se kell: csak érezd most a tájat a kõarcú vallomások tetõin túl más a szépség gombákra hullt virágok íve feszül a szélsebes madárnak
