Kincskeresés a városban! A megújult városismereti nyári táborunk idén is várja a kalandorokat! Érdeklődni és jelentkezni a lionssuli@gmail.com címen, illetve Galambos Attila táborvezetőnél lehet a 30/334-23-02-es telefonszámon. További információ:
21 éves, orvosi egyetemre járó, megbízható, rendes, barátságos diáklány gyermekfelügyeletet vállal, 1 éves kortól általános iskolás gyerekekig minden korosztályban. Van egy öcsém, akit gyakorlatilag én neveltem fel, jól kijövök minden kisgyermekkel. Abszolút felelősségteljes vagyok, betartom a szülők kéréseit. Rendszeresen vagy alkalmanként is szívesen vállalok munkát(pl ha a szülőknek esti programja van), éjszakára és hétvégére is. Nagyobb kisgyerekeknek szívesen segítek a házi feladat elkészítésében, ellenőrzésében vagy mellettük szívesen csinálok kisebb háztartási munkát is, pl vasalás. Ha kisebb, bölcsis vagy óvodás korú a gyermek, akkor nem, mert ők állandó figyelmet igényelnek. Évek óta magamról gondoskodom, így van tapasztalatom. Szívesen eltöltök pár órát a gyermekkel a szülők felügyelete mellett, hogy megismerjük egymást és lássuk mennyire fogad el a kisgyerek. Amíg vigyázok rájuk igyekszem hasznosan, játékkal, meseolvasással eltölteni az időt, nem az a típus vagyok, aki a TV elé ülteti a lurkót és rá sem néz. Jó a teherbíró képességem és nagyon türelmes vagyok.
Jelenleg halasztok az egyetemen, így csak délelőtt van 1-1 órám, minden délutánom szabad, ahogy a hétvégéim is. Így alkalmanként is vállalok munkát.
Autóm nincs, de Budapesten bárhová házhoz megyek.
Az ár megegyzés kérdése, de olcsón vállalom(500-700Ft/óra). Hívjon, írjon bizalommal. Mivel most először vállalok ilyet referenciám nincs, de remélem megismerjük egymást és megbíznak bennem a szülők.
Igazán szívvel-lélekkel foglalkozom a gyerekekkel.
elérhetőségem:lucamelia.mk@gmail.com vagy amelia38@freemail.hu
Tel:0620/2753222
Kérésre képet is küldök!
Tudom nem vág témába a hozzászólás, de olyan helyen igyekszem keresgélni, ahol sok a szülő, édesanya, édesapa, sok a hozzászólás.
FElhozom ezt a topikot. Nem tudja valaki megmondani, hogy az új öröklési törvény szerint mi számít 10 év együttélésnek az élettársaknűál?
Idézet a NOL cikkből: >Az élettársak esetében is hoz újdonságot a Ptk.: tíz év együttélés után törvényes öröklési státust szereznek. Ha valamelyik félnek gyermeke volt, ma minden az övé, ám jövőre tíz év együttélés után a volt élettárs is részesedik a hagyatékból. Ennyi idő után a partnerek arra is jogot szereznek, hogy a túlélő a közös lakást használhassa.
HA 6 évig együtt éltem a párommal, 1 éve szakítottunk, de idén megint összejöttünk, akkor a 6 év folytatódik?
"egy esetleges kistestvér születése lehet, hogy trauma lenne. Vagy nem lenne? "
féltékenységre gondoltam, ami nyilván így is úgy is megjelenik. Ha a nagyobbik fiammal beszélgetek, akkor közénk ékelődik a kicsi. Akkor is, ha az apjával beszélgetünk.
Ez a kisfiú annyira szeretve van - nem ajnározzuk - csak elég harmonikusan megvagyunk, többnyire hármasban, mert a nagyobbik (előző házasságból való) már éli a saját életét.
Igen, igen, a kisfiam már boldog ovodás és éppen most megy át azokon a "megpróbáltatásokon", amiket leírtál. Lefekvéskor néha elmeséli, hogy az óvónéni haragudott rá, mert ezt meg ezt csinálta, vagy meglőkte Gergő, aztán meg ő is meglökte Gergőt. (Persze annak a Gergőnek kitekerném a nyakát, dehát az én fiam is meglökhetett valakit... :D)
Túl fogja élni, dehát olyan boldog kisgyerek. Állandóan mosolyog... A napi rutint, gondolom, meg lehet szervezni és talán nem olyan vészes, ha a nagyobbik már ovodás. No de hogy vigyem el bábszínházba, ha ott van egy csecsemő... Az apja tényleg annyira alkalmatlan. Szereti, imádja a fiát, de nem játszik vele a szőnyegen, még sose focizott vele... Idősebb mint én, kb 15 évvel, gondolom én se leszek annyira friss 15 év múlva. Próbálok emiatt nem elkeseredni. Nem a hajamnál fogva vonszolt az oltárhoz, ugyebár... Megehetem, amit főztem.
Igazad van, hosszútávon biztos boldogabb egy gyerek, ha van testvére, no meg én is szeretném.
Nem, még nem kér kistestvért, csak 3 éves. Dehát, gondolom, idő kérdése, ha látja, hogy a többieknek van.
Néha meggyőzöm magam, hogy minden nehézség ellenére jó lenne. Aztán meggyőzöm magam, hogy mégsem...
Na jó, van egy felnőtt fiam is, nagyon szeretik egymást, sokat játszanak, ha éppen haza tud jönni egy-egy hétvégén. De azért egy kisebb testvér az mégiscsak más... Jaj, ez nagyon nehéz döntés...
"Félek, hogy a segítség hiánya miatt, jóval kevesebb figyelmet kapna és, esetleg szenvedne. "
Túl fogja élni....... Annyi mindentől szenvedhet még, nem tudom jár-e közösségbe, de az oviban meg az iskolában ő is csak egy lesz a többi aranyos 25 gyerekből. Különben is már 3 éves, egyre kevesebb figyelmet fog akarni, nem fogja azt kívánni, hogy állandóan 24 órás készenlétben álljon anyu.
Számtalan helyzetben szenvedhet még, elveszik a lapátját a homokozóban, Juli néni a Béluska fejét simogatta meg, rá pedig rászólt, hogy ne lökdösse a társait, stb. Egy testvér születése hosszabb távon - szerintem - több pluszt jelent. Neki mi lenne a véleménye? Mert van olyan, aki egyenesen nyüstöli a szüleit, hogy legyen neki is tesója.
Szerintem jobb, számtalan példát tudnék írni, én örülök hogy kettő van, de ez az én magánvéleményem. Mindenki más élethelyzetben van, van aki a nagycsaládban érzi jól magát ha ott nyüzsög mellette 4-5 gyerkőc, van akinek egy elég.
Amúgy arra is gondolj, hogy egyszer nem lesztek a férjeddel, szerintem egy testvéri kapcsolat még felnőttkorban is jó. Apukám és nagybátyám is folyton segítik egymást.
"egy esetleges kistestvér születése lehet, hogy trauma lenne. Vagy nem lenne? "
Kire gondolsz? Trauma az apának vagy a gyerkőcnek?
Szerintetek jobb a két-három gyerek, mint egy? Most már örlődöm a témán egy ideje. Sajnos, nincs segítségem. A férjem valahogy mindig fáradt, nem segít. Jó, néha segít, de nem ez a jellemző. Ezt már elfogadtam. Legalább nincs cirkusz, már nem morgok, ha éppen beledöglöm a gyerek-munka-házimunka körbe. Átszerveztem dolgokat, abbahagytam a vasalást, leegyszerűsítettem a főzést.
Anyám fiatalos és segítene, de 200 km-re lakik. Én meg elmúltam 41... Van egy aranyos 3 évesem. Félek, hogy a segítség hiánya miatt, jóval kevesebb figyelmet kapna és, esetleg szenvedne. Nem azt mondom, hogy lógni kell a gyereken, de mivel az apja nem partner, hogy átvegye a nagyobbikat, egy esetleges kistestvér születése lehet, hogy trauma lenne. Vagy nem lenne? Az anyagi helyzetünk se túl jó, de az már nem érdekel, az ilyesmi változik.
"Jövőre a haszonélvezet átalakul, s már csak a lakásra terjed majd ki, vagyis az ingatlanból a volt házastársat nem lehet kitenni. A hagyaték minden más eleméből azonban az özvegy a használat szintjén is a gyermekekkel azonos arányban részesedik."
Lakással kapcsolatban még a tervezet sem változtat.
Valami olyasmi van benne-nem rágtam bele teljesen magam-hogy ezután az özvegy nem kap sírig tartó haszonélvezetet a gyerekek részére, hanem egy részt örököl.
A Mérgező szülőket négy éve megvettem, elolvastam és ráakadtam az anyósomra vonatkozó részre :DDDD Sajnos a férjem nem akarja elolvasni. Ott van a polcon. Elolvastam a Modern mostohákat is. De már késő volt.
A cikket elolvasom, amint elaludt a gyerek. Köszönöm a linket.
Te figyelj, nem tudod megszerezni Susan Forward (asszem ő az írónője) Mérgező szülők c könyvét? (Akár könyvtárból is.) Szerintem, ha a férjed elolvasná - különösen azt a részt, ahol az anya nem hajlandó elengedni a gyerekét , több ilyen eset is le van írva - tán észbekapna, mert amit itt leírsz, az szinte egy az egybe orvoskórtani eset.
Számomra nagy csalódás ez a hét év, mert őszintén azt hittem, hogy összebarátkozunk a lányokkal és mindenki boldog lesz. A férjem is becsapva érzi magát, mert ő úgy látta anyósom és a lányai szeretnek, nem akarta észrevenni a jeleket, amik már ott voltak az orra előtt: az esküvőn a gyerekei a szüleim mellett ültek és egy árva szót nem szóltak sem hozzájuk, sem a hugomékhoz, sem a nagyobbik fiamhoz.
Aztán jöttek a körtelefonok, amikor mondjuk a férjem gyerekei látogatóban voltak és körbefényképezték a házat, utána megmutatták a fényképeket anyósomnak és ő azonnal telefonált, hogy "úgy látom kicserélted a függönyt. miért?" meg hasonlók. Amikor először akartam áthelyezni valami bútort, mert úgy praktikusabb volt takarítani, a férjem redezett egy patáliát, hogy az úgy nem lesz jó. Persze ezt annak tudtam be, hogy agglegényként megszokta...
Vagy amikor a lányai nálunk nyaralhattak, mert mi elutaztunk valahová és amikor visszajöttünk át volt rendezve a konyhám, a kertben meg a muskátlik teljesen máshol voltak, azokat a virágokat, meg amiket én ültettem szándékosan nem locsólták meg, mert "a kálát nem szeretjük!"
Lehet, hogy ezek apróságok, de ebből is áll az élet és ők állandóan igyekeztek bebizonyítani, hogy itt nem én vagyok a háziasszony.
Nehéz hideg fejjel továbblépni, mert a legszebb pillanatokat is megmérgezték. Amikor a férjem mégis úgy döntött, hogy bejön velem szülni. Pár héttel később a lánykája felhívott és elmondta, hogy "apu nem akart bemenni a szülőszobába." Vagy amikor a terhesség vége felé anyósom felhívott és megkérdezte, hogy "apás szülés lesz-e?" Megpróbáltam elmondani a szempontokat, félbeszakított, hogy az ő fia nem bírja az efféle látványt és ne kérjem, hogy jöjjön be velem.
Ezeken a sérelmeken, amikből több ezer gyült már össze, nehezemre esik túllépni úgy, hogy itt ülök, ebben a környezetben és a korábbi (budapesti) életemet, amivel meg voltam elégedve felszámoltam ezért a házasságért csak azért, mert kaptam a sorstól egy második esélyt és túl jól akartam csinálni...
De az nagyon jó hír, hogy baj esetén nem kerülök a kisfiammal az utcára amiatt, mert a ház nem közös szerzemény. Abban már nem vagyok biztos, hogy lesz erőm kivárni a ház eladást, és az esetleges új életet a férjemmel. Nem hiszem, hogy a régi problémákat ott tudjuk hagyni a régi házban, mert a férjem büntudata a válás és az anyja miatt akkor is ott lesz.
A jelenlegi állapotban jobb, ha nem szülök több gyereket. Ebben most már biztos vagyok. Akkor valóban kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék. A következő lépés, hogy függetlenítsem magam anyagilag arra az esetre, ha nem bírom tovább az intrikákat.
(Szerintem ha új házat vesznek, akkor az már közös szerzeménynek számít majd. Az örökségből pedig -elvben- levendula ki tudja rakni az első házasságból való gyerekeket, ha ő lesz az új ház tulajdonosa és a férje a haszonélvezője vagy (bejegyzett) használati jogot ad a férjének. Vagy a fiúk nevére veszik az új házat és a szülők haszonélvezők lesznek. De ez a gyámügy miatt rettenetesen kockázatos. De ezekől esetleg jogászt érdemes megkérdezni.)
Ne hirdesse akkor, hanem bízzon meg egy ingatlanközvetítőt - vagy többet, és kérjen tőlük diszkréciót. Igaz, a vétélárból akkor ugrik 3%, de megéri. Mi mindig így adtunk el ingatlant.
Teljesen mindegy, hogy mikor vette a házat, és nem is öröklöd meg, csak a haszonélvezet joga az özvegyé a házastárs halála után. Ami nagyjából annyit jelent, hogy a házból se ki nem rakhatnak, se nem változtathatnak a beosztásán, se oda nem mehetnek lakni. Magyarul gyakorlatilag a tiéd a ház a halálodig, csak el nem adhatod, mert a tulaj nem te vagy.
Eladni eladhatják a fejed felől, de akkor se költöztethetnek ki belőle, mert a vevő a haszonélvezeti joggal megterhelten veszi meg, és tudomásul kell vennie, hogy ténylegesen akkor lesz a tulajdona, miután te meghaltál.
Namármost ha figyelmesen átgondolod, akkor ez a lányoknak annyit jelent, hogy tán öregségükre juthatnak hozzá az örökrészükhöz, de inkább valószínű, hogy majd csak a gyerekeik élvezhetik valamikor. És EZ AZ ami miatt ennyire fújnak rád, lehetnél te maga a pócsi Szűzmária vagy Teréz anya, akkor is gyűlölnének.
Eddig ugye az volt, hogy van egy apjuk, aki ugyan elvált, de amúgy szereti őket, segíti őket van egy szép háza amit majd megörökölnek (teljesen lényegtelen, hogy mit hagyott oda az első feleségének, az öröklést ez nem befolyásolja), igaz kicsapongó életet él, de nem baj, hiszen úgyis egyik nő jön a másik megy. (Gondolom gondoskodtak is arról, hogy minél több nő menjen ugye...)
Erre egyszercsak az apjuk "megőrül" feleségül vesz egy nálánál jóval fiatalabb nőt, sőt még egy gyereket is nemz neki, hallatlan! Ebből a körből scak úgy szabadulhatnának, ha tőled is elválna, és te elmennél a gyerekkel máshová lakni, és ha rajtuk múlna, akkor légy nyugodt nem válogatnának az eszközökben.
Szóval a saját magad önostorozását abba lehet hagyni, mert nem rajtad múlt a dolog. Meg a megfelelni akarást is abba lehet hagyni...
A férjem szólt néhány ismerősnek a nyáron, hogy eladó a ház, de nem tette fel ingatlanos szájtokra a hirdetést. Nem csoda, hogy nem jelentkezett senki. Mivel nem én vagyok a ház tulajdonosa, valahogy, nem tudom (szeméremből?), nem áll rá a kezem, meg a számítógépes egér, hogy feltegyem, mondjuk a www.ingatlan.hu-ra. A férjemet megkérdeztem, hogy oda miért nem teszi fel, erre üvöltött, hogy akkor meg tudják a faluban, hogy eladó a ház és ez lenyomja a ház árát.
A kinézett ház már egy éve eladó, azóta lejjebb ment az ára, de vevő még nincs. Ez nem jó hír, mert a mi házunk sem fog akkor könnyen elkelni.
Ha ketten vennénk meg a házat, tényleg változna a tulajdonosi felállás. De bevallom, most már több mint egy éve, a lányai és anyósom által rendezett cirkusz óta, plusz apám váratlan halála, plusz az, hogy már 6-7 éve itthon dolgozom és nincs társaságom, nagyon megvisel és nehezen böjtölök ki minden napot.
Ha valami történne a férjemmel (isten ments!) a lányai engem okolnának.
Anyósomnak van egy víziója, hogy a fiát ő el fogja temetni és ezt már nagyon sokszor elmesélte nekem is, az unokáinak is, a férjemnek is. Tisztára beprogramozza a fiát, hogy patkoljon el, akármilyen csúnyán hangzik. A férjem például azért nem akar még egy gyereket, mert fél, hogy 60 évesen meg fog halni, mint az apja és a nagyapja, és akkor mi lesz velem két kicsi gyerekkel. Ebben az esetben talán nem kellene napi egy csomag cigit elszívni és pocakot ereszteni, meg a tévé előtt feküdni. De azt hiszem erről már írtam. Bocsánat, hogy ismétlem önmagam, csak tényleg nem akarok hirtelen dönteni a kisfiúnk miatt, így minden tanács, jó szó aranyat ér. Komolyan mondom.
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad a sirámaimat. Az, hogy ki hogy örököl nem fordult meg a fejemben. Érdekes, hogy a férjem egyszer megemlítette, hogy a volt feleségnek otthagyta a lakást váláskor, ezért a lányai nem tarthatnak igényt a "házunkra". Elég naiv gondolat. Most már biztos, hogy ők másképpen gondolják... Ráadásul anyósom szépen fűti őket hátulról.
Engem biztos nem illet meg semmi a házból, mert jócskán a házasság megkötése előtt vette. Nem tudom, hogy a haszonélvezet így is él-e?
Viszont tényleg nem akarok újra albérletezni. Az egy kiszolgáltatott helyzet. Vigyázni, hogy állandóan legyen munkám, mert ha nem fizetem a bérleti díjat, akkor repülök. 25 évesen, kisgyerekkel, meg mertem tenni. Ma már nem.
Ez így van, de szerintem a férje lányait nem az idegesíti, hogy nem 50-50%-ot örökölnek, csak, 33.3%-ot, hanem az, hogy a haszonélvezeti jog a feleséget illeti haláláig. Gondolj bele, 34, 36 évesek, a feleség 42... oh gyermeki szeretet, ha az ember egy kicsit megpiszkálja azonnal előjönnek ezek a prózai okok.
MIndenesetre egy új ház az már a kettejüké lesz, ott nem fogják tudni, hogy hol áll a kanál meg a villa.
Még valami: ezt a házeladást legjobb lenne minél hamarabb elkezdeni, mert (tapasztalat) mostanság nagyon leült az ingatlanpiac, nem véletlen, hogy a tavasszal kinézett ház még mindig eladó.
Csendben figyelem, mi történik veled. Alíznak nagyon igaza van: gyűjtsd be az infókat és jól rágd át, mielőtt bármit tennél. Ne engedd, hogy az indulataid hatalmasodjanak el rajtad.
A beleszólási vágy megszüntetéséhez jó ötlet a költözés, de azt biztosan te is tudod, hogy a törvények egyértelműen leszabályozzák az öröklés rendjét. Kívánom, hogy ezen még nagyon sokáig ne kelljen gondolkodni, de a hagyatékból a férjed összes gyermeke egyenlő arányban részesül, legyen felnőtt vagy kiskorú. Gondolom, meg sem fordult a fejedben, hogy ne így történjen. Az érzelmi szálakat ezzel elvarrhatod, de a hagyatékba a férj tulajdonrésze akkor is beleszámít, ha elköltöztök.
Majd mindjárt jön egy jogász és idézi a megfelelő passzust.
Nagyon ráéreztél, mert tegnap egész nap az esetleges elköltözést tervezgettem és átgondoltam hova adjam be az önéletrajzomat! A hugom szólt, hogy ellakhatunk nála egy darabig, amig nem találok megfelelő albérletet. Csakhát ezt az albérlet-munkahely dolgot én már végigcsináltam a nagyobbik fiammal és most, 42 évesen, nem igen akarom újrakezdeni egy 3 évessel, hacsak nem muszáj...
Így van. Most már biztos, hogy nem kell a lányok válás miatti sebeit gyógyítgatni (akkor másfél évesek voltak, most meg 36 és 34). Mekkora szentimentális megértő barom voltam éveken át. Most már értem miért hívott fel anyósom az esküvőnk előtt két héttel, és próbált lebeszélni, hogy összeházasodjunk. Elmondta a fiát mindenféle felelőtlennek és egy pillanatra valóban meginogtam. Persze megkért, hogy a fiának erről ne szóljak. Akkor már a házról lehetett szó...
Jó helyen tapogatózol. Idén, húsvét táján sikerült meggyőznöm a férjemet arról, hogy a házat el kell adni és el kell innen költözni. Most már úgy érzi, az ő ötlete volt és alíg várja, hogy elköltözzünk, mert már kiszemelt egy valóban szép házat (a városban, a munkahelye közelében) és mindennap megnézi, hogy eladó-e még.
Jellemző, hogy se a lányainak, se az anyjának nem szólt, hogy el akarjuk adni, mert szerinte "ez csak a kettőnk dolga". Végre valami előrelépés a kapcsolatunban. (No meg nem akar velük összeveszni.)
Úgy érzem karácsonykor lesz a fordulópont, amikor felmerül, hogy "legyünk együtt", de ők nem kérnek belőlem, a férjem meg nélkülem nem akarja őket meglátogatni...
Ne csinálj semmit indulatból, a nők mindig így rontják el az életüket. Relax. Most legalább pontosan tudod, hogy nem a személyed, hanem A HÁZ a gyűlölködés tárgya, illetve azé aki a HÁZAT megkparinthatja.
Megint csak tapogatózom, de mi lenne, ha ezt a házat eladnátok, és máshol vennétek egyet?
Nem kell ezzel most előállnod. A jó politikus először megszerez minden információt, gondolkodik, HIDEG FEJJEL, aztán keres egy alkalmat, amikor előállhat a javaslatával...
Hogy milyen az élet és mennyire igazad volt, az ma beigazolódott. Megállított a külföldön élő szomszédunk (akivel anyósom nem áll szóba már tíz éve). Csak el akart búcsúzni, de előtte azért megkérdezte, miért nem látja a férjem lányait mostanában. Mert hogy ők annak idején a férjem házát a sajátjuknak tekintették. A férjem volt barátnőjét többször kioktatták, amikor például meg akart teríteni, hogy "ez itt a mi házunk és mi tudjuk, hogy hol van a villa meg a kés!". Meg hogy anyósom az ő házukat (a szomszédét!) is be akarta a saját izlése szerint rendezni, nem csak a fiacskája házát, ahol én nem mozdíthatok el semmit...
Most már teljesen biztos, hogy a lányok ellenszenve onnan indult, hogy összeházasodtunk, és akkor lett rosszabb a helyzet, amikor megszültem a "trónörököst".
Hát azért nem mindegy ám nekik, hogy ha a férjed meghal, akkor utána ők öröklik e avagy te leszel a haszonélvező, és még az új tesóval is osztozniuk kell, hidd el nekem. Nem véletlen, hogy azt nem tudták megbocsátani, hogy megnősült és gyereket nemzett. Felnőtt embereknél már nem az szokott számítani, jaj apa és anya már nincsenek együtt mi lesz velem.
Tényleg nem ártana, ha felkeresnél valami agyfürkészt, akinek a segítségével be tudod venni a leszarom tablettát. De nehogy már az anyós meg a gyerekei miatt hezitálj azon, hogy szülsz e még...
a nyeléssel kapcsolatban teljesen egyetértek. De ez a második házasságom. Jól akartam csinálni. Mindenkinek meg akartam felelni. Nagyon igyekeztem. Hülye voltam.
A férjem az anyjának és a lányainak is nyel. Ezt beismeri. Bűntudata van. Mert az anyjának nehéz élete volt, mert az anyja már öreg, mert elvált a gyermekei anyjától, mert ha nem rendez a lányainak lakodalmat, akkor "nem fogják szeretni", ha odamondogat nekik miattam (legszívesebben ezt tenné), akkor "elveszíti őket", "nem fogják szeretni"... Ő arra kér, hogy nyeljek én is, hiszen ő is nyel. Bírjak ki évi néhány találkozót. Mosolyogjak. Mosolyogtam, mosolyogtam. De mire mentem vele? Így is utálnak. Ha van sapka, ha nincs.
Az örökséggel kapcsolatban sokat gondolkodtam. A házunkat a férjem kb 15 éve vette, a gyerekei már felnőttek voltak. Szóval, nem ebben a házban születtek, nem ez volt az otthonuk. Váláskor otthagyta az asszonynak az ingatlant, mert úgy gondolta, hogy a gyerekeinek hagyja ott. Jól gondolta, mert egyik gyerekének sincs lakás problémája.
Hát nézd, azt hiszem, ha nem lennének gyerekei és nem 58 éves lenne, akkor is megkapnád ugyanezt egy rosszul kifogott anyóstól.
A gyerekeivel valóban ne találkozz, mondd meg, hogy amíg bocsánatot nem kérnek a minősíthetetlen viselkedésükért, addig hanyagoljátok egymást. (Van egy olyan érzésem, hogy itt valami örökség dolog is közrejátszik nem? Vagy rossz helyen tapogatózom?)
Anyósodhoz se vidd a gyereket ha nem akarod. Mond meg neki, hogy megtudtad, hogy a távollétedben miket beszél rólad, és jobbnak látod, ha ezek után az apja viszi el hozzá akkor amikor ráér. Vigye el ő és kész. Mikor tudja.
Senki nem kötelez arra, hogy olyan emberekkel töltsd az időt, akik ki nem állhatnak. Ez a nyelek nyelek amíg tudok sehová nem vezet, mert aki sok békát nyel, az egyszerre szokta kihányni, és nem mindig a legjobbkor.
Éveken át ment a suskus anyósom és a férjem lányai között. Kitárgyaltak, kipletykáltak. A szüleimet, a nagyobbik fiamat is. Ezekről akkor még nem tudtam, anyósom mindig mézes-mázos volt velem. A férjem gyerekei inkább levegőnek néztek, amikor találkoztunk, vagy bizalmas hangon pletykálni próbáltak az apjukról. Már akkor nem tetszett, hogy a férjem volt barátnőiről mesélnek (részletesen) és ilyenkor mindig úgy intéztem, hogy udvariasan leállítsam őket, vagy témát váltottam - a főzésre, akármire hivatkozva.
Anyósom egyébként a férjem magánéletéről állandóan szeanszokat tartott az unokáival. Mindig ment a körtelefon, ha éppen új barátnője volt. Az ügyeletes barátnő általában nem tetszett. Csakhogy én nem barátnő voltam, hanem feleségül mentem hozzá. Aztán meg gyereket is mertem szülni.
Akkor bújt ki a szög a zsákból. Amikor megszületett a kisfiunk, anyósom körtelefonokat intézett: hogy nincs elég tejem, nem is lesz; hogy túl kövér a gyerek, biztos down-os a korom miatt; hogy túl sokat fizettem a szülésért, micsoda dolog ez (a pénz egy részt apám adta, a másikat megkerestem).
Ezek a dolgok pletyka szinten jutottak el hozzám. A szemembe nem mondtak semmit. Ezért nem foglalkoztam a dologgal, nem konfrontálódtam. Mondjuk a férjem mindig szürke arccal jött haza az anyjától, vagy a lányaitól. Most már tudom, hogy panaszkodtak rám. A panaszok: nem telefonálok naponta kétszer anyósomnak, nem hívom fel a férjem lányait legalább hetente, ritkán veszem az ölembe a férjem unokáit (!), biztos nem szeretem őket, hangosan csaptam be a spájz ajtót, amikor éppen ott voltak látogatóban (mindig becsapok minden ajtót, anyám is ilyen :D)...
Aztán a férjem kórházba került. A lányai ott, a kórházi folyóson üvöltözték nekem, hogy "miattam szétesett a család" (akkor már 25 éve volt elvált az apjuk), miért nem hívtam fel anyósomat, hogy a fia kórházban van (azért nem, mert éppen csomagoltam, és rohantam a férjemhez a kórházba, ahol amúgy is találkoztam volna anyósommal, közben a 2 éves gyerekhez kellett valakit mozgósítani), stb.
A férjem gyerekeivel akkor is nyugodt hangon beszéltem, beláttam, hogy megijedhettek, hogy az apjuk elpatkolhat... Az üvöltözést hallotta az anyósom, aki ennyit mondott: "a lányoknak korábban megvolt a férjed, mint neked, ezért haragszanak rád, mert te elvetted az apjukat (??????)".
Három nap múlva bementek a férjemhez, akkor, amikor már nem voltam ott (estefelé) és azt mondták neki, hogy én cirkuszoltam, üvöltöztem (?) velük és hogy nehézményeztem, hogy ők engem "nem fogadtak el."
Erről nem írok többet, mert túl hosszú lett a hsz.
Röviden. A szemembe nem mondanak semmit. A lányaival nem találkoztam azóta. Nem vagyok hajlandó. Egyelőre.
Anyósommal - a gyerek miatt, hiszen az unokája - heti telefonos kapcsolatot tartok és meglátogatom a gyerekkel, amikor van rá lehetőségem. Többnyire az időjárásról beszélünk... Most akkor hogy rakjam a dolgokat a helyére, ha a szemembe nem mond semmit. De amikor azt hallom, hogy a férjem fülén a telefon és ordít az anyja, hogy "a feleségedtől jön minden rossz, miatta szétesett a család, korábban nem volt ilyen." A férjem meg motyog, hogy "jól van, anyukám", akkor mit csináljak?
Talán nem a férjemnek kellene azt mondani, hogy "anyukám, lányaim, XY a feleségem és az is marad, ezt fogadjátok már el."
Hogyan tudnám magam megvédeni, ha nincs nyilt konfliktus...
Nagyon szeretnék még egy gyereket. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy sem anyósom, sem a férjem gyerekei nem fognak eltünni. Éppen emiatt nehéz. Mert tőlük nem lehet elválni. A férjemtől meg nem akarok, mert még szeretem. Biztos, hogy jobb lenne velük konfrontálódni, mert a férjem akkor megmutatná kinek az oldalán áll. Világosabb, tisztább helyzet lenne. De ő velük nagyon kedves és velem is, mindenkinek igazat ad. Én meg nem értem már az egészet...
