Az a baj, hogy a mentálisan egészséges embereknél az erkölcsi ellenérvet a lelkiismeret diktálja, a "racionális" ellenérvet pedig az ego. Ezeknek pedig annyi köze az énhez, hogy annak eltérő funkciókkal renelkező részei.
Még lehet gondolkodni azon, hogy mi a szerepe az elmének és mi az értelemnek ...?
És akkor valahogy összeáll az "én"
Ha pedig az "én"hez hozzátesszük a tudattalant, akkor már az "én"komplexumnál is vagyunk, ami meg az önvaló.
Persze, azt gondolsz a dologról amit akarsz, de tanulni nagyjából ezt lehet.
"Az énnek persze soha nem hiányoznak az erkölcsi és racionális ellenérvei, ezeket nem is teszi félre senki mindaddig amig ezekhez tartani tudja magát."
Volt ez a topik azért süllyedt el látszólag, mert arról lehetett volna vitatkozni, kinek milyen filozófiája van az élete fenntartása vonatkozásában, mert persze mindenkinek van, ha más nem az egyszerű túlélés filozófiája. Miért gondolják sokan(legalább is akik itt nem írtak semmit), hogy nincs az életüket meghazározó filozófiájuk, ami szerint pedig müködnek. Nos mert nincs önismeretük, vagy nem szivesen néznek szembe azzal amit önvizsgálatuk során találnak, odabenn. Persze ennek ellenére mindenkiben müködik az önkontroll, ami nem tudatosult önismeretünkre alapozott, de azt meg valami okból hagyjuk müködni, pusztán hajlamosak vagyunk azt mondani a következményekre, "ezt hozta a sors". Többek között az önismeret mérhetetlen terhet ró az egyénre, mert olyan etikai konzekvenciákhoz vezet melyek nem lehetnek (és persze tudja mindenki magáról, hogy nem is) passzív része a tudásnak. Felismerésük pillanatától gyakorlati megvalósulásra vágynak. Nos ez a gyakorlati kivitelezés azonban a morális hajlamtól függ, márpedig az egyén morális hajlami meglehetősen kétes értéküek, ezért nem igen célszerü bennük megbízni. A késztetések kivitelezésének meg vannak a korlátai. Ezek a korlátok pedig éppen olyan szükre szabottak, mint az értelem. A csatatér mi magunk vagyunk. A küzdelem az önmagát megvalósítani szándékozó önvaló és az én-személyiség között zajlik. A probléma azonban az, hogy az "ismeretlen" önvaló, minden "irányban" túlterjed az én-személyiségen. Ezen túl az övaló maga is kettősség, van egy sötét és egy "világos" oldala, ez a tulajdonsága pedig az "ént" mindennapos döntések elé állítja, ami elől az igyekszik kitérni. A döntés vezérlője vagy a morális bátorság, vagy pedig a belátás. Ha ezek csődöt mondanak, a "sors dönt". Az énnek persze soha nem hiányoznak az erkölcsi és racionális ellenérvei, ezeket nem is teszi félre senki mindaddig amig ezekhez tartani tudja magát. Ehhez kellene egy saját filozófia. Vagy. Az ember hajlamos magát biztonságban érezni ha a különféle "kötelességek" közötti harc, mondjuk: "önmagától elűl". Ez az önámítás az a tényszerű állapot, amikor a cselekvő ember olyan döntés "áldozata", melyről tudja(titokban), hogy a lelke és a szíve felett hoztak. Nagyon kényelmetlen állapot. Valami "felettes" dolgot tapasztal meg, ami viszont nem más mint az önvaló. Az önvaló numinózus ereje melyet egyébként ritkán tapasztalunk, az amit az ember ősidők óta "Isten"-nek nevezett. Ugyan akkor és ezért az önvaló tapasztalása, az én vereségét jelenti. Ennek a tapasztalásnak hihetetlen súlya van: ami pedig a valóságot megmutató "fény". Mondjuk az én, Jób. Amaz Jahve. Ha az én-tudat büszkesége (hübrisz) szenved vereséget, annyi. Nem nagy baj. Aznban ha általánosságban a jellemzően gyenge éntudat illetve a gyenge egyéni felelősségből származik a vereség, akkor már ügyelni illik. Ilyenkor ezek megerősítésére van szükség, és ezt nevezem az ehhez szükséges dolgokat tartom, az én filozófiám taralmának. Lehet, azonban, hogy ehhez nem is az kell amit az a szópár, hogy az "én filozófiám" takar.
Amikor a felnôtt ember magàévà tesz egy filozofiàt, vagy felvesz egy vallàst, az nem fejltétlenül azt jelenti, hogy addig nem volt neki folozofiàja vagy vallàsa. Lehet, hogy csak nem tudta olyan jol kifejezni magànak, ahogy ezt a filozofusok vagy tanitok megtették. Az egyszerü ember elolvassa, majd azt mondja magànak: "ez az, én is igy gondolom, ezt kerestem idàig. Ezért tud könnyen azonosulni a tannal vagy tézissel. Ahogy a topiknyito irja, mindenkinek, meg a legegyszerübb embernek is lehet életfilozofiàja.
Én sok embert ismerek, aki saját filozófiája(ha nem vallásos) vagy saját teológiája(ha vallásos) él. Az életfilozófia egyedisége abból jön, hogy az egyén életszemléletéből fakad. Nem máséból, az övéből. Ezzel előbb utóbb a tudás helyett, valami életbölcseletig jutnak.
De ez egy nagyon régi történet.
Persze szerinted és számodra az, amit idéztek tőlem lehet, hogy semmit nem jelet, és ez nem baj. Neked más dolgok jelentenek "valamit". Sőt az is lehetséges, hogy a
szöveg felületes és elcsépelt közhely. Nyilván számodra, és szerinted.
Van Neked valami jobb elgondolásod(?), ...mert érdekelne.
"A fórumon a tudók is csak odáig merészkednek, hogy kiemelt emberekre hivatkoznak, mikor egy dolgot ebből az aspektusból vizsgálnak. Márpedig szinte minden ember saját filozófia szerint él. A kiragadott elmélkedőkre azért divat hivatkozni mert már leirták felfogásukat, a minket körülvevő világról. Az a baj, hogy ezek az okosok a saját világlátásukról, és saját világukról írnak, aminek semmi köze az egyének egyéni világához. Az én világomat csak én ismerem, az én világomról - akár filozófiai sikon is - csak én tudok beszélni - ugye? Na erre mit léptek?"
Ezt ugye nem gondolod komolyan, hogy az ember az lehet, aki volt?!
Amik történnek velünk, azok mind formálnak minket. Minden nagyobb "esemény" (vagy pillanat, vagy nevezzük bárhogy) új megvilágításba helyezi a dolgokat. Új felismerések, újabb megvívott küzdelmek után leszünk azok, akik vagyunk. Ha ügyesen csináljuk, mire megöregszünk, bölcsek és elégedettek leszünk a sorsunkkal. Ha csak hagyjuk, hogy az élet elteljen felettünk, hát akkor lehet szomorkodni az utolsó pillanatban, hogy mennyi mindenről lemaradtunk.
De ahogy mondják: nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Ugyanez okból, visszaváltozni se lehet.
Rin!
Én csak remélni merem, hogy egy év múlva elmondhatom: lélegzem!
Ügyes vagy! :))
Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:
Van ideje a születésnek és a halálnak, ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kő eldobásának és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje a keresésnek és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje az eltépésnek és ideje a megvarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek, ideje a háborúnak és ideje a békének.
A Te időd eljött, hogy visszaváltozz azzá, aki egy éve voltál, és lélegezz.
Amida mindent elnyisszant maga körül, ami a multat jelenti, és csak megy elöre, mint egy ... nem is tudom, mi..
Közben viszont sok minden történt, és legföképpen én változtam. Bár azt is mondhatnám, visszaváltoztam azzá, ami egy évvel ezelött voltam. Téves uton jártam, és ez mára feketén, fehéren kiderült..
MAi filozofiám egy mondatban kifejezhetö: lélegzem...
Te: Mint azt bizonyára észrevetted, egy ideje már nem jártam a "filozófiai tanszéken"
Bizony, észre.
Örülök, hogy újra írsz.
Talán megsértettük Amidának büszke, lázadó lelkét. Szerintem olvas minket. Azért valószínűleg kíváncsi a pszichéje, hogy hogyan zajlanak itt az ő általa is elindított témák.
Tudod, nem csak a nőknek van pszichológiája, hanem a férfiaknak is. :-)
Kedves et, azaz ET! (Vagyis most jöttem csak rá, te földönkívüli vagy:))
Mint azt bizonyára észrevetted, egy ideje már nem jártam a "filozófiai tanszéken". Mióta Amida "prof" más vizekre evezett, valahogy kevesebb lett itt a gondolatom. Senki sem bírt úgy felbosszantani, mint ő, és ez úgy tűnik, serkentőleg hatott rám, de úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül:))
De hogy megtiszteltél a történeteddel a "boltomban", meg most ez az árnyék és a szék..., szóval, mégis csak kedvem támadt írni egy kicsit.
Szerettem idejárni, és ha nem is tartott túl sokáig, mégis sokat segített, hogy köztetek lehettem. Olvastam a Rinnek írt üzeneteket is, és bár én nem sokat konyítok a budhizmushoz, de olyat biztosan nem mondanak, hogy lehet egy könyvet rosszul olvasni, vagy hogy valaki rosszul ért meg valamit. Hiszen csak az találhat rá a helyes útra, aki néha eltéved. Nem hiszem, hogy van feleslegesen eltöltött idő, mint ahogy azt sem, hogy van mindenki számára egyformán érvényes recept a boldog életre. Ez utóbbi értelmezése pedig különösen sokféle lehet, és nagy mértékben függ az egyéntől. Talán ezért is mondják: onnan ismerni meg a bölcset, hogy tanácstalan.
Mindenesetre kicsit tényleg kár, hogy a filozófia a különböző vallásokkal összemosódva jelenik meg itt, és vagy keresztény, vagy budhista valaki, mert "hitetlenül" nem tartozhat sehova. Pedig a hitetlenség nem jelent hit nélküliséget, az örök emberi kérdések mindenhol ugyanazok, a válaszok tárháza azonban kimeríthetetlen.
Ezt az egészet talán nem is neked írom... De te segítettél abban, hogy megszülessenek a gondolataim, azzal, hogy ezt az árnyék dolgot ilyen parádésan megválaszoltad.
Kívánok neked és mindenki másnak is sok örömteli pillanatot, új felismeréseket, és további hasznosan haszontalan időtöltést:))
Néha elnézem a szobába besütő nap vagy hold fényének játékát. A nap és a hold sugarai különleges mintákat rajzolnak.
Egy székben ugyan semmi különös nincs, de nézd csak meg az árnyékát!
Kedves Rin és Amida (úgy érzem, azért mert nem írsz, azért még olvasol minket)!
Rin: A tudatalattit? Meditációval, álmok vizsgálatával, és erős lélekkel....(127. hozzászólásod)
Amida: A tudattalanról van szó. Arról a megveszekedett valamiről, amiről mindenki hirdeti a frankót, de mit sem tud róla.... (131. hozzászólásod)
Hallottam már olyat, hogy valakit hipnózisban visszavittek előző életeibe.
A tudatalatti lényeges tartalma szerzett benyomásokból áll. A visszaidézhető benyomásokat emléknek hívjuk, ezeket bármikor felidézhetjük. De egy sereg olyan benyomás is ér bennünket, amelyeket az én elfelejt.
Erről olvastam régebben, néhány példára emlékszem:
Pl. kimentenek egy fuldoklót a vízből. Utóbb elmondja, hogy fuldoklás közben olyan emlékképek bukkantak fel benne, amelyeket tudatosan sosem lett volna képes felidézni. Látta, amint egy tetőfedő lezuhan, pedig ilyesmire nem emlékezett. Utóbb bebizonyosodott szülei elmondása alapján, hogy kétéves korában valóban volt ilyen élménye.
Ezeknek az elhalványodott emlékképeknek igen nagy a jelentőségük.
Van, aki szokatlanul fél a vihartól. Gyermekkorában talán tanúja volt egy villámcsapásnak. Az élmény már elmosódott benne, de a félelem megmaradt.
A feledésbe merült emlékek rendkívül fontosak az emberi sors alakulásában.
Tudatalattinkban tulajdonképpen egy szemétvödröt hordozunk magunkban. És ha a szemét kellemetlen szaga az én tiszta helyiségébe felterjeng, akkor azt mondjuk: ez az ember neurotikus.
A háztartásban úgy szabadulunk meg dolgoktól, hogy a pincébe rakjuk. Éppen így az életben is azokon a problémákon siklunk át a legkényelmesebben, amelyeket tudatosan vagy tudat alatt a tudat alatti pincébe raktározunk és ottfelejtünk. Ez a pince tele van olyan benyomásokkal, amelyeket el akarunk felejteni, vagy amelyeket nem akarunk tudni. Itt minden elfér, amit az emeleti tiszta szobákban nem szívesen látunk. Ezt a szándékos pincébe raktározást nevezhetjük elfojtásnak. Az elfojtásnak vannak jó és rossz oldalai. Jó, mert nélküle lehetetlen volna élni. Rossz, mert állandóan cipeljük magunkkal egy sereg elnyomott élmény és benyomás terhét. Nappal nem veszünk tudomást tudatalattinkról, éjjel azonban feltámadnak a megemésztetlen benyomások, az elnyomott vágyak, a leküzdött félelem, az elfojtott ösztönök, és álmunkban kísértenek.
A nevelés egy része is abból áll, hogy a rossz ösztönöket bezárja a tudatalatti pincébe.
Minden őszinte ember szenved ösztöneitől. Valahol olvastam, hogy Goethe és Nietzsche úgyszólván azonos szavakkal vallják, hogy nincs olyan bűncselekmény, amelynek elkövetésére életük valamelyik időpontjában ne lettek volna képesek.
Delacroix mondja: Ifjúkoromban szörnyeteg voltam.
Az egészségesen fejlődő ember eljut oda, hogy ösztöneit féken tudja tartani. Delacroix gyilkolás helyett hátborzongató jeleneteket festett. Nietzsche karddal vagdalkozás helyett tollal támadt a tökéletlen emberiségre.
Ezt nevezzük az ösztönök szublimálásának.
Nem hinném, füegy, hogy lettél volna rinpoce...szinte biztos, hogy akkor nem irtad volna le, amit leirtál..
Ám legyen: füegy! Légy egy napig rinpoce testestöl lelkestöl...
Amugy meg: ha nem lenne rinpoce olyan rinpoce, miröl beszélgetne itt a valfili népe??
Ha valóban voltál rinpoce akkor nem vagy számára bárki, hanem bizonyos értelemben ő saját maga, így tudnod kellene segíteni is rajta ha megoldottad a problémádat rinpoceként.
Persze hogy lehetséges hogy tévedek. Nem vagyok tévedhetetlen. Nem is tudom mi az.
