A „Spe salvi” enciklika hatása az ökumenikus párbeszédre december 12. 9:13
Üdvözölte a pápai enciklikát Friedrich Weber braunschweigi evangélikus püspök.
Pozitív fogadtatásra talált a németországi evangélikusok részéről XVI. Benedek pápa „Spe salvi” kezdetű körlevele. „Az új enciklika bizonyítéka annak az ökumenikus felismerésnek, hogy az evangélikus és a katolikus egyházat sokkal több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja” – hangsúlyozta Friedrich Weber braunschweigi püspök a KNA hírügynökségnek nyilatkozva.
Weber kifejezte, hogy az evangélikus egyház fenntartások nélkül helyesli a dokumentum tartalmát, illetve hálás a szép fogalmazásért és a kifejező nyelvi képekért. Utalt arra a mélységes valóságra, amelyet elsősorban Pál apostol tanított, hogy a keresztény emberek életét már itt a földön is meghatározza és gazdagítja az örök élet reménye. Amit a római katolikus egyház a reményről tanít, kétségkívül azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek egyházainkat összekapcsolják, s nem elválasztják – fogalmazott.
A püspök kitért arra is, hogy a reményről szóló katolikus tanítás különleges hangsúlyait az enciklika „meghívásként mutatja be”. Az enciklikában a pápa folytatja párbeszédét az újkorral – mutat rá Weber püspök. Foglalkozik az értelem és a szabadság újkori felfogásával, amely „mindig ellentmond a hit és az egyház tanításának”. Az ilyen fejtegetések hozzák felszínre a vitát. Az elmondottakon túl ez jellemzi az enciklikát és ez teszi az evangélikusok számára is örvendetes szöveggé. Az írásnak nem dekrétum jellege van, hanem „meghívás a párbeszédre” a hitről, szeretetről és a reményről.
Spe salvi – A remény és az örök élet „félreértése”
November 30-án írta alá és adta közre XVI. Benedek második enciklikáját, ami a remény témájával foglalkozik. Kezdő szavai nyomán címe latinul „Spe salvi”, a Rómaiakhoz írott levélből vett idézet (Róm 8,24). Magyarul valahogy úgy lehetne visszaadni, hogy „a remény által – a reménynek köszönhetően – üdvözülünk”.
A különböző magyar evangélium-fordításokban az idézett mondat a következőképpen hangzik: „Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk” (Békés–Dalos-féle Újszövetség); „Mert megváltásunk még reménybeli” (Szent István Társulat bibliafordítása); „Mert üdvösségünk reménységre szól” (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája – protestáns). Szemmel láthatóan egyenértékűen használják a megváltás és az üdvösség szavakat. A mostani enciklika esetében kifejezetten arról van szó, hogy a remény a végső boldogsághoz, az örök élethez, tehát az üdvösséghez szükséges „kelléke” a keresztény életnek.
A dokumentum első része elméleti oldalról közelíti meg a központi témát. Amint azt a Szentatya a bevezetőben összefoglalja: „Spe salvi facti sumus – A remény által üdvözülünk, mondja Szent Pál a rómaiaknak, és nekünk is (Róm 8,24). A ’megváltás’, az üdvözülés a keresztény hit szerint nem egy puszta tény. Abban az értelemben kapjuk a megváltást, hogy reményt, megbízható reményt kaptunk, ami segít szembesülnünk a jelenünkkel. A jelen, mégha az egy fáradságos jelen is, akkor élhető és elfogadható, ha egy cél felé visz, és ha ebben a célban biztosak lehetünk, ha ez a cél olyan nagy, hogy megéri az út fáradalmait. S akkor rögtön felmerül a kérdés: milyen lehet ez a remény, ami igazolhatja azt a kijelentést, hogy belőle kiindulva, csupán azért, mert létezik, mi meg vagyunk váltva? És milyen bizonyosságról van itt szó?”
A pápa először azt vizsgálja, hogyan értelmezik a reményt az Újszövetségben és az egyházatyáknál, majd bemutatja, milyen fejlődésen, módosuláson ment keresztül a történelem során, s különösen az újkorban. Ezt követően a pápa leírja a keresztény remény jellemzőit, mintegy válaszként a modern kor félreértéseire. Hiszen éppen ez a Szentatya célja: új fénybe állítani a reményt, amiről minden keresztény „hallott már”, de amiről valójában oly kevéssé tudják, mi is valójában, mert a köztudatban több téves elképzelés él vele kapcsolatban:
„Az embernek számos – kicsi és nagy – reménye van nap mint nap, amelyek változók lehetnek életének egyes szakaszaiban. Néha úgy tűnhet, hogy ezek valamelyike teljesen kielégíti, és hogy nincs szüksége más reménységre. Fiatal korban ez lehet a nagy és megelégedett szerelem reménysége; egy bizonyos szakmai pozíció elérésének reménysége, az élet hátralevő részét meghatározó valamely siker. Amikor azonban ezek a remények megvalósulnak, világossá válik, hogy ezek valójában nem voltak a minden. Nyilvánvalóvá lesz, hogy csak valami végtelen lehet elégséges, valami ami mindig több lesz, mint amit bármikor is elérhet. Ebben az értelemben fejlesztette ki a modern világ a tökéletes világ megvalósításának reményét, ami a tudományos ismeretek és egy tudományosan megalapozott politika révén tűnt megvalósíthatónak. Így az Isten országának bibliai reményét az ember uralmának reménye váltotta fel, egy jobb világ reménye, ami az igazi ’Isten országa’ lenne. Ez látszott végre a nagy és realisztikus reménynek, amire az embernek szüksége van. (…) De idővel világossá vált, hogy ez a remény mind távolabb kerül.” (…)
Szükségünk van a kisebb-nagyobb reményekre, amik nap mint nap haladásban tartanak minket. De a nagy reménység nélkül, ami minden mást felülmúl, mindez nem elégséges. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli a világot, és aki képes megkínálni és megajándékozni azzal, amit egyedül nem érhetünk el. (…)
Az Ő országa nem egy képzeletbeli odaát, ami a soha el nem érkező jövőben rejlik. Az Ő országa jelen van ott, ahol Őt szeretik, és ahol az Ő szeretete elér minket. Csak az Ő szeretete adja meg annak lehetőségét, hogy nap mint nap józansággal kitartsunk, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét egy természeténél fogva tökéletlen világban. És az Ő szeretete ugyanakkor garancia számunkra, hogy létezik az, amit bizonytalanul megérzünk, és mégis bensőnkben várunk: az az élet, ami ’valóban’ élet.” (Spe salvi, 30-31.)
„Talán azért utasítják el ma sokan a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Egyáltalán nem az örök életet akarják, hanem a jelenlegit, és az örök életbe vetett hit ebből a szempontból inkább akadálynak tűnik. Örökké élni – vég nélkül – ez inkább büntetésnek látszik számukra, mintsem ajándéknak. A halált persze lehetőleg minél inkább elodáznák. De örökre élni, vég nélkül – ez mindent egybevetve csak unalmas, és a végén elviselhetetlen lenne. (…)
Egyfelől nem akarunk meghalni, és különösen aki szeret minket, az nem akarja, hogy meghaljunk. Másfelől pedig nem akarunk vég nélkül létezni sem, és a föld sem erre lett teremtve. De akkor mit is akarunk igazából? Saját paradox hozzáállásunk egy mélyebb kérdést szül: mi is valójában az ’élet’? És mit jelent igazából az ’örökkévalóság’? (…) Nem is tudjuk, mit akarunk igazán, nem ismerjük ezt az ’igazi életet’, és mégis tudjuk, hogy léteznie kell valaminek, amit nem ismerünk, de ami vonz minket. (…) Tudjuk, hogy mindaz, amit megtapasztalhatunk, vagy megvalósíthatunk, nem az, amire vágyunk.”
Az „örök élet” kifejezés kissé megtévesztő – ismeri el a pápa – mert az „örök” azt sugallja, hogy véget nem érő, és ez inkább ijesztően hangzik. Az „életről” pedig azt gondoljuk, hogy olyan, mint amit már ismerünk. Ki kell ezért lépnünk időbeli gondolkodásunkból és meg kell sejtenünk, hogy „az örökkévalóság nem az egymást követő naptári napok folytonossága, hanem valami olyan, mint egy megelégedettséggel teli pillanat, amikor a teljesség átölel, és mi átöleljük a teljességet”.
Az öröklét elmerülés „a végtelen szeretet óceánjában, amelyben az idő – az előbb és a később – nem létezik többé”. Mint amikor „egyszerűen eláraszt bennünket az öröm”, ahogyan Jézus a János evangéliumban kifejezi: „újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki (Jn 16,22). (…) Ebben az irányban kell gondolkodnunk, ha meg akarjuk érteni mire irányul a keresztény remény, mit várunk a hittől, a Krisztussal való együttléttől.” (Spe salvi 10-12.)
Spe salvi kezdetű enciklikájában XVI. Benedek azt is vizsgálja, hogyan alakult át a remény keresztény fogalma az újkor folyamán. Megállapítja, hogy annak helyét az értelem és a szabadság elsődlegességét hirdető haladásba vetett hit vette át. Ám mindkét politikai megvalósulási formája, a francia forradalom, illetve a marxizmus alapvető tévedésekre épült.
Az újkorban a nagy földrajzi és tudományos felfedezések, az újabb és újabb találmányok következtében az ember képessé vált, hogy értelmezze a természetet, és irányítása alá vonja. Ebből fakadt az a következtetés is, hogy helyreállítható az ember uralma a természet felett, ami még a bűnbeeséssel veszett el. Az „elveszett Paradicsomot” a modern ember tehát immár nem a Jézus Krisztusba vetett hittől várta, hanem a tudományra alapuló gyakorlattól. Persze nem a hitet tagadta, de annak jelentősége megváltozott, áttevődött a magánszféra és a túlvilági dolgok szintjére, vagyis a világ számára valamiképpen jelentéktelenné vált. A remény ezáltal új formát öltött: a haladásba vetett hitté alakult.
A haladás gondolatának középpontjába két meghatározó kategória került: az ész/értelem és a szabadság. A haladás alatt az értelem mindinkább kiteljesedő uralmát értették, ami egyben szabadulást jelent minden függőségtől, vagyis haladás a tökéletes szabadság felé. A szabadság pedig annak ígérete, hogy az ember megvalósíthatja önmaga teljességét.
Mindkét fogalomnak, a szabadságnak és az értelemnek is van politikai vonatkozása. Az ész uralmára úgy tekintenek, mint „a teljesen szabaddá vált emberiség új állapotára”. Világos, hogy mindkét fogalom „hatalmas robbanóerejű forradalmi potenciált hordoz”.
Ez a remény két fázisban nyert politikai megvalósulást, ami a pápa szemében igen fontos a keresztény remény fogalmának fejlődése szempontjából is. Először is a francia forradalom kísérlet volt arra, hogy immár politikai formában is megvalósítsa az ész és a szabadság uralmát: „a felvilágosult Európát kezdetben elbűvölték ezek az események, de a fejlemények láttán aztán el kellett kezdenie új módon gondolkodnia értelemről és szabadságról.”
A XIX. században is a haladásba vetett hit jelentette az emberi remény új formáját, és továbbra is az értelmet és a szabadságot tekintették vezércsillaguknak a remény útján. A technikai fejlődés és az iparosodás azonban hamarosan teljesen új társadalmi helyzetet teremtett. Megszületett az ipari munkások rétege és az ún. proletariátus, aminek nyomorát Friedrich Engels „felkavaró módon mutatta be”, és ennek nyomán világossá vált, hogy az egész polgári társadalmi rendet meg kell változtatni: a haladásnak a kis lépések után egy forradalmi ugrásra volt szüksége. Ekkor Karl Marx megértve a kihívást, „megkísérelte elindítani ezt az új nagy, és elgondolásai szerint végleges történelmi lépést az üdvözülés felé – annak irányába, amit Kant ’Isten országaként’ jelölt meg”.
„Minthogy szertefoszlott az odaát igazsága, immár az ideát igazságának érvényre juttatásáról volt szó. Az ég kritikája átalakult a föld kritikájává, a teológia bírálata a politika bírálatává. A jobb, a véglegesen jó világ felé történő haladás nem csupán a tudományból fakad, hanem a politikából – egy tudományosan kigondolt politikából, ami képes felismerni a történelem és a társadalom struktúráját, s így a forradalom irányába mutat.” Marx precízen, ám egyoldalú részrehajlással írta le saját korának helyzetét, és nagy elemzőképességével megmutatta a forradalom felé vezető utat. Sőt, a kommunista kiáltványból születő párt révén a gyakorlatban is elindította azt. „Ez az ígéret, az elemzés élességének és a radikális változáshoz szükséges eszközök világos kijelölésének köszönhetően csábító volt és mindmáig újra és újra csábító.”
Ám a forradalom győzelme után „kiderült Marx alapvető tévedése”: nem mondta meg, hogyan tovább. Azt gondolta, hogy az uralkodó osztály megdöntésével és a termelési javak kisajátításával „megvalósult volna az Új Jeruzsálem”. Leninnek rá kellett jönnie a forradalom győzelme után, hogy mestere írásaiban nem található semmilyen iránymutatás a folytatásra vonatkozóan. Csupán a köztes állapotról beszélt, a proletárdiktatúráról, „amit nagyon is jól ismerünk, és tudjuk azt is, mi fejlődött ki belőle: nem egy egészséges világot szült, hanem elkeserítő pusztítást hagyott maga mögött”.
Marx alapvető tévedése abban áll, „megfeledkezet arról, hogy az ember mindig ember marad. Megfeledkezett az emberről és megfeledkezett szabadságáról. Megfeledkezett arról, hogy a szabadság mindig szabadság marad, és a rosszra is irányulhat. Azt hitte, ha egyszer rendbe teszik a gazdaságot, minden rendben lesz. Igazi tévedése a materializmus: az ember ugyanis nem csupán a gazdasági körülmények terméke és nem lehet pusztán kívülről megváltani, kedvező gazdasági körülmények megteremtésével.”
„Már a XIX. században megjelent a haladásba vetett hit bírálata. A XX. században aztán Theodor W. Adorno drasztikusan fogalmazta meg a haladásba vetett hit problematikus voltát: a haladás, ha közelebbről megvizsgáljuk, valójában a parittyától az óriásbombáig ívelő fejlődés. Ez ténylegesen egy olyan oldala a haladásnak, amit nem szabad letagadni. Másként megfogalmazva: nyilvánvaló, hogy a haladás kétértelmű. Kétségtelenül új lehetőségeket biztosít a jóra, de a rossz előtt is hatalmas lehetőségeket nyit meg, olyan lehetőségeket, amilyenek korábban nem léteztek. Mindannyian tanúi vagyunk, hogyan válhat, és vált is rossz kezekben a haladás valójában a rosszban való szörnyű előrehaladássá. Ha a technikai haladás nem társul haladással az ember etikai fejlődésében, a belső ember növekedésével (vö. Ef 3,16; 2 Kor 4,16), akkor az nem is haladás, hanem fenyegetés az ember és a világ számára.” (Spe salvi, 16-22.)
A Spe Salvi a fiataloknak is szól ... amit a Szentatya különösen a fiatalok figyelmébe ajánl az új enciklikából
Korábban beszámoltunk arról, hogy december 13-án Camillo Ruini bíboros, a Szentatya római helynöke mutatott be szentmisét a római egyetemeken tanuló fiataloknak. A szertartás végén XVI. Benedek pápa beszédet intézett a jelenlévőkhöz.
XVI. Benedek pápa két gondolatra hívta fel az egyetemisták figyelmét. Az első spirituális képzésükre vonatkozott. Arra kérte őket, hogy fordítsák tekintetüket Szűz Mária felé és az Ő „igenjéből” merítve válaszoljanak az Isten hívására. A Szentlélek olyan mértékben lép be életünkbe, amennyire „igenünkkel” megnyitjuk szívünket számára – mutatott rá a Szentatya. Minél teljesebb ez az „igen”, annál teljesebb jelenlétének ajándéka.
A pápa másik gondolata a Spe salvi kezdetű új enciklikájához kapcsolódott. Jelképesen minden egyetemistának átnyújtotta a dokumentumot, és azt javasolta a fiataloknak, hogy az enciklikának különösen arról a részéről elmélkedjenek, amelyben a reményről a modern korszak összefüggésében ír. Ebben a Szentatya kiemelte, hogy a XVII. századtól kezdve az a gondolkodás terjedt el, hogy az emberi fejlődés kizárólag a tudomány és a technika eredménye, míg a hit feladata csakis a lélek egyéni megmentése.
Ezt követően terjedt el a materialista gondolkodás, amelyet az a remény táplált, hogy pusztán a gazdasági és társadalmi struktúrák megváltoztatásával megteremthető egy olyan igazságos társadalom, amelyben béke, szabadság és egyenlőség uralkodik. Ez a nézet azonban egy alapvető hibát tartalmaz – hívta fel a figyelmet. Az ember nem csak bizonyos gazdasági és társadalmi tényezők végterméke. A technikai haladás nem szükségszerűen esik egybe a személy erkölcsi fejlődésével, sőt etikai alapelvek nélkül a tudományt, a technikát, a politikát olykor nem az egyes ember vagy az emberiség javára, hanem azzal szemben használják fel, ahogy ez már megtörtént, és ahogy ez sajnos most is történik – fogalmazott a Szentatya.
Beszéde végén XVI. Benedek Mária, a Remény Csillaga és Szent Lúcia vértanú közbenjárását kérte, hogy Krisztus világossága ragyogja be az egyetemisták életét. Kegyelmekben és békében gazdag karácsonyt kívánt a jelenlévőknek, és apostoli áldását adta rájuk.
Megjelent XVI. Benedek pápa második enciklikája november 30. 14:00
Ma délelőtt 11 órakor az Apostoli Palota Könyvtárában XVI. Benedek pápa aláírta második encikliáját, amelynek címe: „Spe salvi”. A Szentatya a keresztény reményről szóló körlevelét a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, az Istennek szentelt személyeknek és minden világi hívőnek címezte.
Az enciklika szentszéki bemutatója fél 12-kor kezdődött a II. János Pál teremben. A sajtókonferencián felszólalt Georges Marie Martin Cottier bíboros, domonkos szerzetes, a Pápai Ház nyugalmazott pro-teológusa, valamint Albert Vanhoye bíboros, jezsuita szentírástudós, a Pápai Bibliai Intézet újszövetségi egzegézis nyugalmazott professzora.
A „Spe salvi” egyelőre nyolc nyelven lesz hozzáférhető: latin, olasz, francia, angol, német, spanyol, portugál és lengyel nyelven.
* * *
Az alábbiakban a november 30-án kelt, 75 oldalas, 50 pontból álló enciklika Vatikáni Rádió által fordított rövid összefoglalóját közöljük.
XVI. Benedek pápa második enciklikája Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének soraiból indul ki:
„Spe salvi facti sumus” – „Mert megváltásunk még reménybeli”. (Róm 8,24).
A megváltás, az üdvösség, a keresztény hit szerint nem pusztán egy adott tény. A megváltást olyan értelemben kínálja fel Isten, hogy megbízható reményt ajándékoz számunkra. Ennek erejében tudunk szembenézni jelenünkkel. A jelent, még ha fáradozásokkal teli is, azért tudjuk elfogadni, mivel biztos cél felé vezet, amely megérdemli a fáradságot. (1)
A keresztények megkülönböztető jegye tehát az a tény, hogy van jövőjük, tudják, hogy életük nem a semmibe torkollik. A Pápa hangsúlyozza, hogy a keresztény üzenet nem pusztán „informatív” jellegű, hanem olyan, amely cselekvésre késztet. Ez azt jelenti, hogy az evangélium nem pusztán tájékoztat bizonyos dolgokról, hanem olyan hírt közöl, amely megváltoztatja életünket. Szélesre tárja az idő homályos kapuját, amely a jövő felé nyílik. Akinek van miben reménykednie, az másképpen él, új életet kapott ajándékba. (2)
A valódi Isten elismerésére eljutni annyit jelent, mint reményben részesülni – állapítja meg a pápa. Ezt megértették az első keresztények is, mint például az efezusiak, akik, mielőtt találkoztak volna Krisztussal, számos istent imádtak, de „remény és Isten nélkül éltek”. A régóta keresztény nemzetek hívei számára a problémát az jelenti, hogy már hozzászoktak az evangéliumhoz. Körükben az a remény, amely az Istennel való hiteles találkozásból származik, szinte már nem észlelhető. A Szentatya itt utal Szent Bakhita Jozefina alakjára. 1869-ben született Szudánban, Darfur tartományban. Kilenc éves korában elrabolták és eladták rabszolgának. Rettenetes megpróbáltatások után érkezett meg Itáliába, ahol megismeri a „nagy reménységet”. Ezért mondhatja: „Véglegesen szeret engem Isten és bármi is történjen, ez a Szeretet vár rám”. (3)
A pápa emlékeztet rá, hogy Jézus nem egyfajta szociális, forradalmi üzenetet hozott, mint például Spartacus. Nem politikai szabadulásért küzdött, mint Barrabás vagy Bar-Kochba. Valami egészen mást kaptunk tőle: az élő Istennel való találkozást. Találkozást egy olyan reménységgel, ami erősebb volt a rabszolgaság minden szenvedésénél, és amely ezáltal belülről alakította át az életet és a világot, akkor is, ha a külső struktúrák változatlanok maradtak. (4)
Krisztus valóban szabaddá tesz bennünket: nem vagyunk a világegyetem, az anyagi törvények, az evolúció rabszolgái. Nazianzi Szent Gergely a csillag által vezetett Három Királyokban az asztrológia végét látja. Nem a kozmosz elemei vezérelik a világot és az embereket, hanem egy személyes Isten kormányozza a csillagokat, vagyis a világegyetemet. Szabadok vagyunk, mert az égbolt nem üres, mert az univerzum Ura Isten, aki Jézusban a Szeretetként nyilatkoztatta ki magát. (5)
Krisztus a „valódi filozófus”, aki megmondja, hogy valójában ki is az ember és mit kell tennie ahhoz, hogy valóban ember legyen. Ő az élet valódi mestere, mert képes arra, hogy megjelölje a halál utáni utat is. (6)
Jézus olyan reményt nyújt számunkra, amely egyben elvárás és jelenlét. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent. A hit révén már bennünk vannak – kezdeti stádiumban – azok a dolgok, amelyekben reménykedünk: a mindenség, a valódi élet. Már a jelenben érzékelhetjük a jövőt. Az elkövetkező dolgok jelenléte egyben bizonyosságot is jelent és számunkra azoknak a dolgoknak a bizonyítékát jelenti, amelyeket még nem látunk. (7)
Ez a remény lehetővé teszi sok keresztény számára, hogy szembenézzenek az üldöztetéssel és vállalják a vértanúságot, ellenállva az ideológiák és tömegtájékoztatási eszközeik által képviselt túlerőnek. Ezek a keresztények képesek arra, hogy megújítsák a világot. (8)
A pápa rámutat, hogy ma sokan talán azért utasítják el a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Nem törődnek az örök élettel, amely pusztán akadályt jelen az evilági élet szempontjából. (10)
A hit jelenlegi válsága mindenekelőtt a keresztény remény válsága – állapítja meg a Szentatya enciklikájában. Az elveszett paradicsom helyreállítását ma már nem a hittől, hanem a műszaki-tudományos haladástól várják. A remény így a haladásba vetett hitté válik, amelynek két alappillére az ész és a szabadság. Ezek látszólag önmagukban, a belsejükből fakadó jóság révén, biztosítani tudják egy új, tökéletes emberi közösség megvalósulását. Az ész birodalmának eljövetelét úgy várják, mint egy teljesen szabaddá vált emberiség új létfeltételét. (17-18)
E remény politikai megvalósulásának két alapvető szakaszát jelentette a francia (19) majd a marxista forradalom. A francia forradalom fejleményeit látván a felvilágosodás Európájának új módon kellett szembesülnie az ész és a szabadság fogalmával. A proletárforradalom ugyanakkor lesújtó pusztítást hagyott maga után. Marx alapvető tévedése az volt, hogy megfeledkezett az emberről és szabadságáról. Azt hitte, hogy a gazdasági élet marxista átalakításával minden a maga helyére kerül. Valódi hibája a materializmus volt. (20-21)
A pápa ezután megállapítja: az embernek szüksége van Istenre, különben remény nélkül marad. (23) Az embert soha nem válthatja meg egy külső struktúra. Aki örökké tartó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz. Így tévednek azok is, akik a tudományban látják az ember megváltását. A tudomány ezzel szemben el is pusztíthatja az embert és a világot. (25)
Az embert nem a tudomány, hanem a feltétel nélküli, abszolút szeretet váltja meg. Az ember valódi, minden csalódásnak ellenálló, nagy reménysége csak Isten lehet. Az az Isten, aki szeretett bennünket, és aki most is szeret minket egészen a végsőkig. (24-26)
A Szentatya a remény megtapasztalásának és gyakorlatának négy helyét jelöli meg. Az első az ima. A pápa itt emlékeztet Van Thuan vietnámi bíboros alakjára, aki 13 évet töltött börtönben, ebből kilencen magánzárkában. Látszólag a tökéletes kétségbe esés helyzetében az a tény, hogy beszélhetett Istenhez, a remény növekvő erejévé vált számára. (32-34)
Az ima mellet a cselekvésben találkozhatunk a reménnyel. A keresztény remény mindig tevékeny, mindig másokat is magába foglal. Csak akkor tudok remélni minden remény ellenére, ha tudom, hogy személyes életemet és a történelem egészét a szeretet elpusztíthatatlan hatalma őrzi. Minden kudarc ellenére ez a remény ad bátorságot ahhoz, hogy cselekedjünk, és előre haladjunk. (35)
A szenvedésben is megtapasztalhatjuk a remény. Természetesen mindent el kell követni a szenvedés csökkentéséért. Ugyanakkor nem a fájdalom elöl való menekülés gyógyítja meg az ember, hanem az a képesség, hogy elfogadja a küzdelmeket és azok hatására érettebbé válik. Az ember a Krisztussal való egységben találja meg a szenvedés értelmét, aki végtelen szeretettel szenvedett. (A pápa itt utal a remény egy másik tanújára, Paul Le-Bao-Thin vietnámi vértanúra, aki 1857-ben hunyt el.) Kegyetlen és embertelen az olyan társadalom, amely nem képes a szenvedők elfogadására – írja enciklikájában Benedek pápa.
Végül az Utolsó Ítélet is a reménnyel függ össze. A belé vetett hit mindenekelőtt és elsősorban reményt jelent. Létezik ugyanis a test feltámadása, az igazságosság, a múlt szenvedéseinek eltörlése. A pápa annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az igazságosság kérdése az örök életbe vetett hit alapvető, legfontosabb érve. Lehetetlen ugyanis, hogy a történelmi igazságtalanságé legyen az utolsó szó. Isten igazságosság és igazságosságot teremt. Ez a mi vigaszunk és reménységünk. De az isteni igazságosság egyben kegyelem is. A kegyelem nem zárja ki az igazságosságot. A gonoszok végül, a mennyei lakomán nem ülnek majd egy asztalnál az áldozatokkal, minta misem történt volna.
Benedek pápa ismételten leszögezi a tisztítótűz és a pokol létezésére vonatkozó keresztény tanítást. Rámutat ugyanakkor, hogy ha Isten Utolsó Ítélete pusztán az igazságosság szerint történne, mindnyájunknak félni kellene. Az Utolsó Ítélet azonban kegyelem is, ami lehetővé teszi számunkra, hogy reméljünk, és bizalommal telve induljunk az Ítélő Bíró felé, akit „szószólónkként” ismerünk. (41-47)
XVI. Benedek pápa körlevelében hangoztatja: a mi reményünk mindig alapvetően magába foglalja a másokért való reménykedést is. Mint keresztények soha nem gondolhatunk csak saját magunk üdvösségére. Arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit tehetünk mások üdvözüléséért. Csak így teszünk meg mindent személyes üdvösségünkért. (48)
A „Spe salvi” kezdetű enciklika utolsó fejezetében a Szentatya Máriához, a reménység csillagához fordul imájával. „Isten Anyja, a mi Anyánk, taníts meg bennünket hinni, remélni és szeretni veled együtt. Mutasd meg a Krisztus országa felé vezető utat! Tenger csillaga, ragyogj felettünk és vezess bennünket utunkon!” (49-50)
Nemzetközi Kongresszus a Városmisszión (szeptember 21. péntek) A remény napja
A reményről a hit és a szeretet mellett kevesebb szó esik az egyházban – pedig a reménység az, ami az előzőeket erősíti az emberben. A kongresszus ötödik napjának délelőttjén az előadók és a tanúságtevők a reményről fejtették ki gondolataikat.
A nap előadója Nicky Gumbel, a Holy Trinity Brompton londoni anglikán egyházközség lelkésze, az ALPHA kurzus kifejlesztője volt. Előadásában felidézte II János Pál szavait: „Az ember nem élhet remény nélkül.” Mindenki – a nem hívő ember is – reménykedik valamiben. A világ által felkínált remény azonban, bár látható és kézzelfogható, mégis bizonytalan és csalóka. A keresztény ember reménye – amely Jézus Krisztus megtestesülésén, halálán és feltámadásán és a Szentlélek eljövetelén alapul – láthatatlan, de biztos alapokon nyugszik.
Nicky Gumbel a – Magyarországon is ismert – ALPHA kurzusról elmondta: létrehozásának alapja az a gondolat volt, amit Szent Pál úgy fogalmazott meg: „Öltsétek fel sisak gyanánt a reménységet” – vagyis a reménység fegyver, amelyet használni kell az evangelizációban is.
Az ALPHA kurzus világszerte elterjedt evangeleizációs forma, az elmúlt húsz évben 152 országban indították el, összesen 33 ezer helyen, közel kilencmillió résztvevővel. A kurzus 10 héten át tart és a keresztény hit alapjaiba vezeti be a résztvevőket. Saját plébániájának tapasztalatai azt mutatják, mondta az anglikán lelkész, hogy leginkább a 18-35 év közötti korosztály szólaltatható meg. Bár érik őket csalódások is, a leszakadók aránya 20-30%, de a reményt nem adják fel.
„Sürgető feladat hárul ránk, ha a világ lelki szegénységét szemléljük, amely szegényt és gazdagot egyaránt érint” – mondta Nicky Gumbel, „mindenkinek fel kell kínálni a reményt meg kell adni az esélyt, hogy Krisztust megismerhesse.”
A nap egyik tanúságtevője Rébay Lajos mérnök, a Cursillo és az ALPHA mozgalom munkatársa. Az ALPHA kurzuson szerzett tapasztalatairól, és a VII. kerületi cigányság körében végzett hitoktatói és családsegítő munkájáról számolt be. A Belgiumból érkezett Matthieu Hargot és Simon de Keukelaere afrikai és európai missziós tapasztalataikról szóltak.
A délelőtt ökumenikus dicsőítéssel és tanúságtételekkel zárult, amelyen a hajdúdorogi görög katolikus gimnázium kórusa működött közre. A testvéregyházak részéről a tanúságtevők Mihail Sztaikosz metropolita, Varga László református püspökhelyettes, Imrényi Tibor szegedi ortodox lelkész és Gáncs Péter evangélikus püspök voltak.
Kránitz Mihály teológus, az MKPK Ökumenikus Bizottságának tagja beszédében visszatekintett a közelmúltban Nagyszebenben tartott III. Ökumenikus Nagygyűlésre is, amely a hit és a közösség erejével ajándékozta meg a résztvevőket. Ma új helyzetben kell az evangélium örömhírét hirdetni, és alkotó modon kell a jelenbe átültetni. Szükséges tehát, hogy az egyházak együtt tegyenek tanúságot a világ előtt Krisztusról, Magyarországon és Európában átérezve azt a felelősséget is, amelyet a földrész iránt éreznek – mondta.
A délutáni műhelymunkák után ma este a város több pontjáról gyertyás körmenet indul a Gellért-hegyre, ahol Erdő Péter bíboros mutat be szentmisét a városért.
