„Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.”
Ady Endre: A Halál rokona
MIND1: Nyögve-nyögve hajt, 2010 - Különutas zenei híradó a Zűrből
Nem könnyű a magamfajta botcsinálta ítész dolga akkor, ha a műbírálat tárgya nem "személyidegen" tőle, a létrehozója pedig barát. Nem könnyű, mert részlehajlással vádolható ekképp, zárójelbe téve eredendő kritikusi attitűdjét, jó eséllyel herélve így ki eleve kritikája erejét, súlyát, komolyságát. Valamiféle tárgyilagosságra törekedni, nélkülözni a személyességet ebben a sajátosan hasadt tudatállapotban nemcsak kudarcra ítélt próbálkozás, de egyben botorság is lenne. Abban a reményben méltatnám a MIND1 legújabb albumát mégis, hogy ezen előzmény nem annyira akadálya, mint inkább katalizátora egy írásnak, amely írás hitelességét épp a személyes vonatkozás biztosíthatja, értékelhetőségét pedig ez a tény nem csorbítja, egyúttal hozzásegíthet az albummal ismerkedőknek az intimebb viszony kialakításához.
Máris némi kitérővel, egy rövid vallomással kell kezdenem. Tény, hogy szeretem az önjáró egyéniségeket, a különutas művészi produktumokat. Szeretem, ha valaki – minő elcsépelt frázis! – önmagát valósítja meg abban, amit csinál és nem hagyja magát befolyásolni a korszellem – és pláne a kétes értékű kereskedelmi sikerek csábereje – által. Egy-két évtizede vagy régebben ez még nem számított unikumnak, az elmúlt jó pár év szörnyen lapos, pénzéhséggel átitatott plagizálás-hullámai közepette azonban mindig különös örömöt jelent számomra, ha szembejön velem valamilyen önértékkel bíró, eredetinek tűnő zenei (vagy más) produkció, legyen az magyar vagy külföldi. Nos, elég régóta kísér el az utamon a MIND1 ahhoz, hogy bátran kijelenthessem, igen, a MIND1 is egy ilyen különutas produkció. Jó, persze. Nem tagadható le egyebek közt a (főleg korai) Cure és Pink Floyd hatások, ahogyan a ’80-as évek honi földalatti zenei színterének lenyomata sem. Mégis, végeredményben egy kezdetektől fogva jellegzetesen karakteres megszólalású, összetéveszthetetlen jelenségről van szó a MIND1 esetében. És végül szeretem a „Minden ugyanaz, másképpen” igazság művészi megvalósulását tapasztalni. A MIND1 is egy olyan zenekar, amely mintha minden dalában önmagát keresné, másképp nyújtaná valójában ugyanazt. Mint amikor kaleidoszkópba néz az ember. (Felmerül a költői kérdés bennem: nem ez lenne az időtlenség egyik szavatolója is?)
Pontosan öt év kellett ahhoz, hogy az érdemben bő másfél évtizede zenélő MIND1 zenekar előrukkoljon a harmadik után a negyedik, Nyögve-nyögve hajt c. albumával. Sokáig tartott, de „tényleg megérte”. Visszatekintve az időben, szépen kirajzolódó fejlődéstörténet íve jelenik meg előttem. Ha az 1999-es – csak kazettán megjelent – Jönnek! jelenti a lázas-dühös-kétségekkel teli kamaszkort, a 2003-as Nászhaláltánc lenne a mámorral vegyes zaklatott ifjúkor, amelyet a 2006-os Sóskönnyek, tengerek immár tagadhatatlanul felnőtt – következésképp a kiábrándulás jeleit is gazdagon felvonultató – világa követ, hogy négy évvel később mintha nem is egy négy évvel idősebb ember dúdolhassa el „a megcsendülő szelét szerelemnek és a halálnak”. Merthogy a Nyögve-nyögve hajt mintha nem egy az élete delén álló fiatal ember dalait tartalmazná, hanem valakiét, aki már a túlnani parthoz áll közelebb s onnan visszanézve merengene a közelebbi és távolabbi múlton, mesélne tovatűnő évek sebeiről. Apropó sebek. Szerelem, élet, halál – a filozófia örök toposzai, ahogyan a művészeté is. Vallom a régi paradigmát: igazán súlyos, időtálló alkotások – a nem csekély számú kivétel ellenére is – alapvetően kínból, keservből születnek. És bár a korábbi MIND1 lemezeket sem az élet naposabbik oldala világította be, jelen albumhoz képest némiképp fejlődési stációknak tűnnek.
Poéngyilkos leszek: ez bizony az eddigi életmű megkoronázása, minden túlzás nélkül. Egyfajta „megérkezés-élmény”, olyan, mint amikor sok jó bor után az ember végre felbontja azt, amelyet szükségtelen túl sokáig ízlelgetnie, mert tudja: ez az! De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük az elején.
Fogom a cédét, nézem a fehérbe öltözött borítót. Tetszik a sallangmentes, minimalista design. Szép a tipográfia, klassz a széthajtogatható, az iróniát sem nélkülöző, játékos borító. Rajta gomolygó szürkés-fehérbe borulnak a földi javak. Kezdődnek az asszociációk. Fehér, mint a hó, amely jótékonyan elborítja a sok szennyet? Tél van és hideg, itt az év vége, a csendes visszatekintés ideje… Vagy fehér, mint az orvosi köpeny, ami a tisztaságot és a fájdalom száműzését jelentené? Gyógyulás van… De jelenthetné akár azt is, hogy végül a polgári élet kellékei maradna, a láthatatlan, cinikus varázsló, aki lehetővé teszi ezt a tárgyak diktálta szürkés rutint, és ami azon túl lenne, az a tejködbe tűnik el, amelyen a Nap kontúrja is csak alig látszik át… Akárhogyan is áll a helyzet, tetszik a végeredmény, na.
A következő pozitív sokk a hangzás. A korábbi albumok sem voltak épp vádolhatók azzal, hogy nem reszelték eleget. Sőt. Az egykori Nászhaláltánc heterogén stílusú dalaihoz heterogén hangzás is dukált az analógtól a digitálisig; sokadik meghallgatás után sem találtam benne kivetnivalót. Nem úgy a Sóskönnyek, tengerek anyagában. Bár öt éve azt írtam, hogy remek lett az eredmény, ezt most itt kénytelen vagyok mégis revideálni. Kis túlzással túlkevert „massza” jön le a korongról és ugyan akadnak e tekintetben meggyőző dalok, de több helyen is hiányérzetem maradt azóta, ami nagyban képes csökkenteni a műélvezetet. (A demók jobban szóltak, nem vicc.) A Nyögve-nyögve hajt dalai fölényes magabiztossággal, tisztán és áthatóan szólalnak meg, olyannyira káprázatosan, hogy az valami csoda. Az égvilágon semmilyen kritika nem érheti részemről az új album megszólalását, aki nem hiszi, hallgasson utána. Bizony több kortárs külföldi zene nem szólal így meg cd-n. A dalok aurái háromdimenziósan vannak jelen, csakugyan körülölelnek. Szinte tapinthatók a hangszerek, szépen elválik tőlük az ének, a vokál, gömbölyű, lekerekített minden. Nincs bosszantóbb, ha amúgy kiválóan sikerült dalokat az elfuserált hangzásuk gyűri össze; itt erről szó sincs. Balzsam a füleknek, na.
A zene? Alapvetően elégikus hangulatú az első perctől az utolsóig. Emitt lírai, amott már-már drámai, de mindvégig belengi valamiféle téliesen komor melankólia. Figyelem! Határozottan nem háttérzene. Ez a majdnem másodpercre egyórányi nem könnyű zene figyelmet, elmélyülést, befogadást vár el a hallgatótól. Ha ez az előfeltétel teljesül, máris észrevétlen maradhat a tény, ahogy sorjáznak a hét-nyolc perces kompozíciók, eleve kizárva a rádióbarátosságot (újabb rokonszenves fityisz a korszellemnek). Kérem szépen ezek a dalok így, ebben a terjedelemben tudnak kiteljesedni, a kevesebb itt tényleg kevesebb lenne és nem több.
Feltárul a Csillagkapu, amely elsősorban a neofolk dalokra jellemző puritán hangzásával ragad el: szépen szól vokál és ének egymáson, tökéletesen kíséri gitár, hegedű. És 1:40-nél jön egy olyan zenei váltás, hogy amikor először hallottam, lúdbőrzött a hátam tőle. De volt gombóc is a torokban. A Nászhaláltánc az egyik kedvencem az albumról: már az először a Szilvupléban előadott dal is azonnal beütött, de az albumváltozat ehhez csak hozzátesz. Minden ugyanaz, másképp: az azonos című 2003-as album Nászhaláltánca mennyire más: ami ott enerváltan poroszkál, itt egy lebegős, s mégis drámai erejű dallá fokozódik! Örök kedvenc marad. Régi kedvencem, egy igazi klasszikus, az ős-dark Tél következik, ami voltaképp az album kakukktojása. Hangzásában nem annyira, de szövegében, hangulatában elüt a többi daltól, ami egyáltalán nem baj. A dal eredetije a ’90-es évek végén született (Jönnek-éra). Ismerve a genezisének körülményeit is, az akkorit mindenképp erősebbnek, hitelesebbnek tartom. Ami ott véres dráma, itt jólfésült energikussággá „szelídül”, de a dal így is elsőre működik és ez a lényeg. Az album egzaltált zónájánál tartunk. Óra ketyegése lassít le: a Nem zaj, nem fény egy újabb szerzemény, amely tempójánál fogva akár táncolásra is alkalmas lehet, de ennél fontosabb itt azért a szöveg. A korábbi albumokon is akadnak ironikus, társadalomkritikus pillanatok („Körbenézek megint és látom, hogy más is ezt csinálja: kifelé a zsebből és befelé a szájba.” – Szupermarketing; „Nyári kemping a tengerparton/Kárpátián túl/Skoda fékez, család kiszáll/mindjárt alkonyul/Különleges vagdalt hús, pesti szeletelt kenyér/Nyitom a sört és mosolygok, mert a családom révbe ér” – Krétakör), így van ez most is: „Az országút elsötétül/A szőke vad ugrani készül/Persze nekem is olcsóbb a szerelem/Ha szlovák a rendszám a szívemen”. Némi humorral hímzett, táncritmusokba oltott komoly dal. Tetszetős a kedvenc költőmtől, Babitstól az idézet számban, szép patinát kap tőle a dal. A Kendő a szélben az album felénél beveri az újabb koporsószöget. Hallani és hullani kell. A refrén ugyan egyértelművé teszi, hogy ez az előző albumon lévő Tényleg megérte c. dal ikertestvére, e dal maga viszont annyira eltérő hangvételű, csodaszépen érzelmes nóta, hogy el tudtam volna viselni egy akár másfajta refrént, másféle zenei megoldást is. A „hát én nem vagyok normális” néha valahogy disszonánsan, kizökkentően hat. Ha eleve ez volt a koncepció, úgy oké, de a dal kereksége csorbul ezáltal. Mindazonáltal az album egy újabb csúcspontjánál járunk. A kendő végleg elrepült, leszállt az éjszaka, nyár vége van, ciripelnek a tücskök. Elérkezett minden idők legszebb, legérzelmesebb és legszívfacsaróbb MIND1 dala: A háza előtt. Az album csakugyan legkiemelkedőbb dala ez. Hogyan is énekelte anno Laár András? „Szolgám a bánat, a csalódott vágyak, ékszerem könny és fájdalom. (…) A szomorú szerelmek hercege én vagyok.” A háza előtt a szomorú szerelem himnusza, Rajczi-Juhász Miklós interpretálásában. Megunhatatlan. Jön a Te vagy az enyém, ami egy ironikus fricska. A cím megtévesztő: nem férfiről, de nem is nőről van benne szó, hanem a harcról a Nagyúrral. A pénz pókháló-erejéről Erő Dorina kristálytiszta, éteri éneke mesél, ami egy igazi gyöngyszem a lemezen, főleg azok után, hogy a koncertverzió egészen más (másképp jó). Engem meggyőzött, jó ötlet volt, hogy ezt ő énekli el. A Vár a Hold több szempontból is érdekes dal. A többi dalhoz képest valóságos stílusparádé, mert van benne blues, némi keringő és bizony jazz-pop is. Első hallásra valamilyen könnyedebb táncdalnak tűnik, de ahogy telnek a percek, a szöveg, az akkordok, a zongora, Dorina ünnepélyes éneke és a fütyülés a végén újra elhozzák a lúdbőrt. Ehhez persze tudni kell azt is, hogy a Vár a Hold a zenekar egykori rajongójának állít méltó emléket. De máris dörög az ég, vihar készülődik, tengermorajlás hallatszik. Felcsendül az utolsó dal, a Nyögve. Igen, ez egy tagadhatatlanul Pink Floyd-os szám, ahogyan tagadhatatlanul MIND1-es is. Éteri, lebegős rock. Ebben a dalban csúcsosodik ki számomra az egész album: benne van az öregedés, elmúlás, romantika, keserűség, dacolás az ének fonák oldalával. Nyögve-nyögve hajtanak előre az évek, mígnem egy kozmikus gitárszólóval beleveszik minden a bálnák panaszos hangjaiba, elsüllyed az óceán sötét mélyére… Eltelt az óra, a cd lejárt, furán hat a süket csönd. Eljött a katarzis a léleknek, na.
Úgy gondolom, a korábbi albumokhoz képest is jóval személyesebb, érzelmesebb hangvételű, minden tekintetben kiforrottabb lemez született. Ha nem lenne lejáratva a szó, azt mondanám: profi. És mégsem az. Érett, de legalább ennyire kamaszosan őszinte is. Manapság ez a fajta manírmentes „léleksztriptíz”, ez a szívből jövő őszinte zenélés minden, csak nem divatos. Épp ezért válhat különösen értékessé és szerethetővé. Kínosba hajló szentimentalizmus és zavarba ejtően mély, felkavaró érzelmesség között nem is olyan éles a határ. A Nyögve-nyögve hajt nem hagy kétséget afelől, hogy itt az utóbbi van jelen, ellenállhatatlanul kivitelezve. Gratulálok fiúk, lányok!
Rock’s not Dead.
(Csak azért se pontozok, mert az is trendi.)
