Philipp Mainländer set down in his Philosophy of Redemption an ambitious philosophical vision. He claimed not only to confirm the teachings of Buddhism and Christianity but also to reconcile religion with science and put atheism on a scientific foundation. All this he integrates with a cosmology that reads the universe as the emanation of a primordial event, which he construes as God's self-destruction. The universe is therefore the disintegrating relic of a divinity, a discordant unity of individual beings, egoistic manifestations of a will to death all striving for absolute annihilation. Mainländer's bleak but rapturous prognosis is here published in English for the first time.
Frankfurtban, Schopenhauer egykori lakhelyén, a Schöne Aussicht 17. szám mellett/helyén, jelenleg a 14. szám alatt ma egy hotel üzemel. Jó évtizede jártam ott egyfajta zarándokút keretében (meglátogatva Schopenhauer sírját is), de se híre, se hamva nem volt akkor még semmilyen hotelnek, ahogyan emlékháznak, vagy akár csak egy emlékszobának sem. Méltóbb lett volna egy ilyen, de hát az eszelős mammonizmus korában annak is örülni kell, ha legalább egy hotel viseli A Filozófus nevét, azon a helyen, ahol 1860. szeptember 21-én remélhetőleg végleg lezárult a "hasztalan módon zavaró epizód" a "semmi örök nyugalmában"...
Köszönöm, akkor már tudom, hol lehet utánanézni a témának! Schopenhauer Kantról szóló írásai több kiadásban is megjelentek, a legutóbbit meglehetős visszhangtalanság kísérte. Ismersz erről valamilyen recenziót?
A Kant - Hegel összevetés Schopenhauer "szemüvegén" azt hiszem, hallatlanul érdekes lehetne. Kicsit csodálkozom is, hogy megfelelő szakértők erre még nem haraptak rá, legalábbis idehaza.
"Ami engem illet, még azt azért hozzátenném, hogy bármennyire is intenzíven érdekel a filozófia, a magaskultúra és a szellemtudományok úgy általában, itt, a félperiferián mélyebb nyelvtudás és főleg időhiány miatt eleve nem nagyon jutnak kézközelbe olyan - akár ismeretlen - figurák esszéi, írásai, amelyek zsigerileg felrázó gondolatokkal tepernének le - ám ettől még nagyon nem merném állítani, hogy nincs és nem is lehet ilyen a kortárs filozófusok között." Kicsit más hangsúlyokkal, még visszafogottabban ezt én is elmondhatom magamról.
Elsősorban a mainstream filozófusokra gondoltam, amikor arról írtam, hogy nem tudok igazán ütős szövegeikről a mai világhelyzetről. (Vannak ilyenek, de számomra nem igazán ütősek, mert nem tudnak kilépni abból a gondolkodási körből, amelyik nemigen ad lehetőséget egészen új megközelítésekre -, legalábbis én ennek nem sok jelét látom.) Ha kevésbé ismert és futtatott szerzőktől lennének ilyenek, az már elérte volna a szélesebb nyilvánosság ingerküszöbeit.
"A Parerga és Paralipomena olvashatók magyar nyelven?"
Igen. Nekem egy eléggé viseltes, 1925-ös kiadás van meg, bordó borítóval, nyilván nem a legfrissebb fordítással, de ez itt-ott talán még jót is tesz a szövegnek, hűen tolmácsolva Schopenhauer gondolatait. Tervezem, hogy veszek egy jobb állapotban lévő sorozatot, de amikor megláttam anno (jó 12-13 éve is már szerintem), nagyon megörültem és lecsaptam rá, az állapottól függetlenül.
"...most, amikor az európai kultúrkör egyre nagyobb válságban van, még az igazán elismert, "nagy" filozófusok sem tudnak semmi érdemlegeset, újszerűt mondani. " - írod. Nekem is hasonló a benyomásom különben, mint Neked, bár szerintem lehetnek azért kivételek, itt-ott felszikrázik valami egyediség. Ha most a korszellemről beszélünk (úgy politikai-társadalmi, mint morális vagy épp kulturális értelemben), úgy számos, egymást cseppet sem kizáró diagnózis létezik jelenleg is párhuzamosan, mélyebbek és felszínesebbek. De persze könnyen lehet az is, hogy már minden lényeges elmondatott, dacára a ténynek, hogy a filozófiának nincs vége, mert amíg ember él a földön, addig a gondolkodás és a metafizikai tépelődés is szükségszerűen tovább kell hogy éljen, legfeljebb a gondolatok konfigurációi és a hangsúlyok változnak időről-időre. Ami engem illet, még azt azért hozzátenném, hogy bármennyire is intenzíven érdekel a filozófia, a magaskultúra és a szellemtudományok úgy általában, itt, a félperiferián mélyebb nyelvtudás és főleg időhiány miatt eleve nem nagyon jutnak kézközelbe olyan - akár ismeretlen - figurák esszéi, írásai, amelyek zsigerileg felrázó gondolatokkal tepernének le - ám ettől még nagyon nem merném állítani, hogy nincs és nem is lehet ilyen a kortárs filozófusok között.
Köszönöm! A Parerga és Paralipomena olvashatók magyar nyelven? Különben a válaszodból számomra az szűrődik ki, hogy reménytelennek látta a korabeli akadémiai közegnek a meggyőzését, egyáltalán felvenni a küzdelmet ellenük. Az túlzás, hogy a Hegel korában becsontosodott akadémizmus jóval túlnőtte a maga korát, különböző külsődleges változásokon átesve, de tkp-en máig él és virul? Arra gondolok, hogy egyetemi körökben a hegelianizmus új életstílusokat hozott, amely révén kialakultak olyan magatartásformák, amelyek máig jellemzőek, ráadásul egyre inkább. Gaussnak van egy zseniális mondása, ami szerintem kapcsolható ehhez a témakörhöz is: "A filozófusok, ha állítanak valamit, ami igaz, akkor az triviális, ha olyat állítanak, ami nem triviális, akkor az nem igaz." (Emlékezetből idéztem, lehet, nem teljesen pontosan, de tartalmilag azt hiszem igen.) Meglepődnék, ha Gaussra nem hatott volna Hegel, ugyanis az ő állításainak a többségéről ez elmondható, és ha a filozófiájáról lehántjuk az általa kialakított bonyolult fogalmi bikkfanyelvet, akkor kiderül, hogy valamilyen trivialitásról van szó. A Hegel és a hegelianizmus nyomán felerősödött akadémizmus - ahogy írtam, különböző átalakulásokon átesve - máig ezen a talajon él és virul, ráadásul vannak esetek, amikor eredetinek, különlegesen újszerűnek mutatja magát, de nem az. Az ebben az értelemben vett akadémizmus két 20. századi pharosza számomra Heidegger és Derrida, de vannak még jó páran, akik nagyon is beleillenek ebbe a sémába. Ezzel csak az a gond, hogy most, amikor az európai kultúrkör egyre nagyobb válságban van, még az igazán elismert, "nagy" filozófusok sem tudnak semmi érdemlegeset, újszerűt mondani. (Meglepett, hogy pl. Habermas egyik közelmúltbeli nyilatkozata mennyire felszínes és sablonos volt ezzel kapcsolatban. Tudom, nagyon idős már, de akkor is. Más neves filozófusokról sem tudok, akik ehhez a "fejlődési" vonalhoz sorolhatók, és valamilyen újszerűt, "ütőset" tudtak volna mondani a mai helyzettel és problémákkal kapcsolatban.)
Régen olvastam már, de úgy rémlik, mintha a Parerga és Paralipomena - talán első kötetének? - filozófiatörténeti részében esne szó Hegelről, de ennek utána kellene néznem. Fel merném tételezni azt, hogy Hegel és filozófiája - Schopenhauernek a porosz államfilozófust illető személyes ellenszenvén túlmenően - egyszerűen azért nem érdemelt részletesebb elemzést Schopenhauer részéről, mert olyannyira dominálta a XIX. századi német szellemi klímát - különösen pedig az akadémiai közeget - Hegel és a hegeliánusok, hogy egész egyszerűen szükségtelennek, értelmetlennek tűnt föl Schopenhauer számára annak az abszurditásnak a taglalása és cáfolata, amelyet egyébiránt áthatotta az egész hegeli filozófiát.
Schopenhauer nagyon nem kedvelte Hegelt, annál inkább Kantot. A filozófiatörténetben van olyan értelmezés, hogy Hegel mintegy beteljesítette Kant filozófiáját. Nincs ebben némi ellentmondás? - legalábbis ha Schopenhauer „szemüvegén” át próbáljuk meg ezt a kérdést szemlélni. Kant filozófiájáról Schopenhauer részletesen írt, amit Hegelt illeti, én csak dühös kiszólásairól tudok, rendszerszintűnek mondható elemzésekről, egyáltalán bizonyos problémák górcső alá helyezéséről a hegeli filozófiában nem. Lehet, ezzel csak az alultájékozottságom bizonyítom, viszont az érem másik oldala, hogy erről a magyarul elérhető szakirodalomban keveset lehetett olvasni. Azt hiszem, ennek a kérdésnek a taglalása igen tanulságos lehetne, mert sokat elmondana a német klasszikus filozófia e három nagy egyéniségéről.
Köszönöm a linket confab, meg fogom nézni, de ha szabadna kérnem, itt maradjunk inkább Schopenhauernél. Nietzschéről illetve Jungról lenne más topic. Köszi!
Egészen nyugodtan befoghatod a szádat, máskülönben ki leszel moderálva. Árulkodó egyébként, hogy az említett topicban (ami eléggé gyatra színvonalú egyébiránt) sem érdemi, sem semmilyen választ nem kaptam. Ennyit erről a jó topicról.
"Érdemes azért elolvasni, Jung mit írt Nietzschéről."
Körbenéztem a filozófiai témákkal foglalkozó topikokon, és sajnálattal állapítottam meg, hogy a többségük már jó ideje nem működik, sőt nem egy igen rövid életűnek bizonyult. Találtam bennünk érdekes felvetéseket is, az egyik közülük a fenti idézet volt. Gondoltam, itt teszem fel, hátha lesz, aki tud róla valamit.
Persze, igazad van. Különben én sem akartam személyeskedni, vagy méltatlan lenni, habár minden leírt mondat minden további magyarázat nélkül lehet kritika tárgya, ezzel pedig minden szerzőnek számolnia kell...
"...nehéz megtalálni a határt a szellemdús és informatív írás, valamint a filozófiai lektűr között." Szigorúbban nézve önmagában az, hogy egy írás filozófia is, meg lektűr is szinte üti egymást. Én abból indultam ki, hogy csupán egy rövid, részben ismeretterjesztő írásról van szó, ilyenként elfogadhatónak éreztem. Ha más szerzők hasonló műfajú, vagy szintén a filozófia témakörében megjelent, az ÉS-ben publikált írásaira gondolok, amelyeket régebben olvastam, azokra sem úgy emlékszem, hogy sokkal jobbak lettek volna. Ettől még elfogadom, hogy lehet úgy is mérni és ítélni, ahogy Te teszed. Gyenge Zoltán nagyobb lélegzetű munkáiról tudok, de legfeljebb csak beléjük lapoztam, ezért sem tudom jobban megítélni a tevékenységét.
Két filozófiai témájú előadást is néztem az elmúlt napokban you tube-ról. Neveket, meg témákat inkább nem mondok, mert igaztalannak érezném, ha névre szólóan megjegyezném, hogy nem mondtak sok újat, vagy kicsivel többet vártam tőlük. Ezzel csak arra akartam utalni, hogy szinte bármilyen humán témában nehéz igazán újat és ütőset mondani, ami külön a filozófiát illeti, abban pedig végképp.
Nekem több okból sem tetszett Gyenge Zoltán cikke. Alapvetően az a bajom vele, ami Gyenge többi írásával is (beleértve a könyveit is, melyek közül többet is olvastam): átüt a szövegen a közléskényszer, az önigazoló és öntetszelgő póz, érdemi mondanivaló nélkül. Nem igazán értem, mi volt a célja ezzel az írással. (Azt értem, amit Te olvasol ki Gyenge cikkéből, de valahogy ez nekem akkor is erőltetett marad.)
A feuilleton műfajával semmi gondom, de sajnos csak nagyon kevesen tudnak jól írni ebben a formátumban - még az Élet és Irodalmon belül is.
Lehet a filozófiáról könnyed, érdekes, közérthető módon írni, nem is ez a fő gondom itt és most, hanem az, hogy nehéz megtalálni a határt a szellemdús és informatív írás, valamint a filozófiai lektűr között. Gyenge Zoltán hajlamos az olvasóközönség alantasabb, szenzációéhes ösztöneire apellálva az egyes, általa favorizált gondolkodók magánéleti vonatkozású ügyei között bóklászni és ezeket felemlegetni, persze mindezt hallgatólagosan egy "makulátlan" 21. századi szemlélet ironikus és leereszkedő felhangjával, miközben az érdemi és valódi filozófiai kérdések, érvek valahogy mindig elsikkadnak, pedig épp ez lenne izgalmas...
De hogy konkrét legyek: súlyos hiba minden idők "talán legnagyobb" hatású filozófusának beállítani Hegelt bárminemű érvet nélkülözve (miért nem Platón? Miért nem Arisztotelész? Miért nem Buddha? Miért nem más "nagy név" a 2500 év filozófiatörténetből?), s nem tetszett az sem, ahogyan az olvasóra kikacsintva szellemeskedik Schopenhauer kapcsán (nemi szerelem és metafizika viszonya - miért ne?), és lenne még pár apróság...
Nekem tetszett a cikk. A járványok apropóján jól vázolja fel, (részben aktualizálja) a filozófiai élet, valamint a közélet egyes történéseit az 1831-es évben. Szerintem nem csak a filozófia iránt érdeklődőknek szánta a szerző, hanem szélesebb "közönségnek." Ismeretterjesztőnek is lehetne mondani, ha ennek a fogalomnak az értéke nem devalválódott volna, így így inkább annak felel meg, amit a franciák feuilleton-nak neveznek. (Értsd: amikor valamilyen - ebben az esetben - filozófiai témáról viszonylag rövid, újságcikknyi terjedelemben szemléletesen és érdekesen ír a szerző.)
"A Dorotheenstädtische und Friedrichswerdersche Gemeinde temetőjében 1831 őszén temették el talán minden idők legnagyobb gondolkodóját, Georg Wilhelm Friedrich Hegelt. Hegel 1831. november 14-én hunyt el.
Rá két napra (november 16-án, Hegel temetésének a napján) vesztette életét a csaknem pontosan tíz évvel fiatalabb kortársa, Carl Philipp Gottfried von Clausewitz.
Ugyancsak 1831 nyarán hirtelen távozott Berlinből a saját korában teljesen jelentéktelen szerepet játszó, ám később nevessé vált filozófus, Arthur Schopenhauer.
(Egy-egy melléknév bosszantó a szövegben, ahogyan itt-ott a tudálékosságal kevert dilettánsokra jellemző értetlenség is, de legalább szó esik a német idealizmusról és Schopenhauerről.)
Nem könnyű jelen helyzetben az általad felvetett kérdésekre reflektálnom, amikor a gondolataimat nem tudom egy könyvtárba beülve ellenőrizni -, ilyenkor a szokásosnál is jobban kísért, hogy az ember felemás, féligaz következtetésekre jusson, ami – mint tudjuk, mivel rengeteg példa van rá, különösen, ha filozófiáról van szó -, roppant veszélyes és könnyen torzításokhoz, tévedésekhez vezethet. Viszont amikor a jelenlegi helyzet még a legopitimistább várakozások szerint is hónapokig el fog tartani, inkább vállalom a kockázatot és megpróbálok most reflektálni a felvetéseidre.
Az antiszemitizmus alapvető kritérium a nácizmus ideológiájának a megítélésében, de nem az egyetlen, és amikor Nietzsche filozófiáját elsősorban ezen az egy szűrőn át szembesítik a nácizmussal, ez már önmagában egy durva csúsztatás. Először is mert szerintem Nietzsche számára az antiszemitizmus nem volt primér jelentőségű téma (amikor Wagner köreiben mozgott, tett antiszemita vagy ahhoz közelálló kijelentéseket, amikor Paul Reé-vel szoros barátságba került, az általad hivatkozott cikkből citálva: „alapvetően változott meg a véleménye a zsidó kultúráról és az antiszemitákról is.” Ugyanakkor: „Ez nem akadályozta meg őt abban, hogy kései műveiben magára Wagnerre ne tegyen antiszemita célzásokat.”) Tehát még egy ilyen rövid ismertetőből kiszűrve is talán nem téves azt mondani, hogy a kép ellentmondásos. Fontosabbnak tartom azonban, amit kiindulásként megfogalmaztam: Nietzsche számára nem volt primér téma az antiszemitizmus, annak a részleteibe már nem bocsátkozva, hogy ez mennyire más dimenziókat kapott a 20. században, már a Dreyfus-pertől fogva. Mint a legtöbb „alanyi” filozófusnak, (és – Fichte sokat idézett kitételére is gondolva - ha valaki, akkor ő tényleg az volt), Nietzschének is voltak olyan vezérlő gondolatai, amelyek – jóllehet, különbözőképpen „hangszerelve” – de egész életművén végig vonultak. Csupán néhányra emlékeztetve ezek közül, egyben tömörségre törekedve már „iskolás” stílusban: az ész mellett az akarat szerepének az előtérbe állítása, (Schopenhauer-szakértőként számodra ennek a jelentőségét nyilván felesleges hangsúlyoznom), amelyből a „hatalom akarása” motívum idővel egyre meghatározóbbá vált. Részben ehhez kapcsolódón, mintegy ebből nőtt ki az uralomra termett, erős ember kultusza, ezzel összefüggésben a másik póluson a „tömegember” megvetése, mindezek tetejébe egyre vehemensebb keresztényellenesség. Azt hiszem, felesleges bizonygatnom, hogy ezek a sokszor hangoztatott, sokféleképpen megfogalmazott alapvető gondolatai mennyire kapóra jöttek a náciknak. Nem azért mert számukra Nietzsche ötlötte, találta volna ki őket, magyarán: elsődlegesen nem Nietzschéből merítettek a felettébb primitív ideológiájukhoz, arra viszont az eltorzított, a húga által valóban meghamisított Nietzsche felettébb alkalmasnak bizonyult, hogy a náci ideológiát – éppen Nietzsche árnyalt, ugyanakkor elképesztően hatásos erudíciója révén - a műveltebb rétegek számára is elfogadhatóvá tegye; sőt talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy akár még sok vájtabb fülű értelmiségivel is megetesse. Hogy mindehhez Nietzschének már semmi köze nem volt? Ebben a kérdésben hivatkozhatnék más autoritásokra is, de hadd legyen ez ezúttal Derrida, mert itt világosan fogalmaz: „el kell gondolkoznunk azon, hogy valami, amit egyesek olyan naivul meghamisításnak neveztek, hogyan volt lehetséges – mert nem mindent lehet meghamisítani.”
Én is azt gondolom tehát, hogy az eredeti Nietzschének nem sok köze van a nácizmushoz, ehhez kapcsolódóan kiemelten fontosnak és igaznak tartom, amit Safranskira hivatkozva írsz: „A gondolat szabad, minden körülmény között. Ahogyan a művésznek nem kell és nem is szabad a művének praktikus következményeivel törődnie, úgy a filozófusnak sem kell latolgatnia a társadalmi és más egyéb gyakorlati konzekvenciákat. A művész és a filozófus nem vállalhat felelősséget azért, amit gondol, érez, alkot: a recepció és az interpretáció nem az ő dolga.” Enne ellenére is irritálni szokott az az általánosan elterjedt és hangoztatott nézet, hogy Nietzschének szinte egyáltalán semmi köze nem volt a nácizmushoz. Direkt köze nem volt, de hogy áttétélekkel sem? Egy filozófusnak sosem tesz jót, ha szoborrá merevítik, és Nietzsche esetében én tapasztalni vélek ilyen trendeket, amelynek az egyik fő terepe a nácizmushoz fűződő viszonya. A Nietzsche-kutatás mintha még mindig nem jutott volna el oda, hogy erről a kérdésről, meg filozófiájának más kritikus pontjairól (szerintem ilyen a kereszténységhez fűződő viszonya is), egy kellően árnyalt és egyben kritikus képet alakítson ki. (Mivel a Nietzsche-kutatás évekre lebontva is akár egy kisebb könyvespolcot is kitesz, a tévedés jogát fenntartom.) Remélem, ez az álláspontom egyben válasz is az általad felvetett eshetőségre, ami abból is eredhetett, hogy elsőre félreérthetően fogalmaztam: „E kijelentésed, amennyiben komolyan vesszük, azt implikálja/implikálná, hogy bizonyos gondolati csírákat inkább eleve gyomláljunk ki, elkerülendő a későbbi rossz hatásaikat a gyakorlatban.” Tehát ne gyomláljuk ki, de ne is tegyünk számos esetben úgy, mintha semmilyen kapcsolódások, összefüggések sem léteznének olyan esetekben is, amikor nyilvánvalóan léteznek ilyenek.
„Nem létezhet semmilyen elvi korlátja a gondolat szabadságának. Ám hogy valami teoretikusan igaz (vagy annak tűnik), még nem jelent érvényes belépőt a praxis, a gyakorlati élet világába: épp azért, mert az pusztító lehet” – írod a továbbiakban, amivel teljesen egyetértek. Hogy a 20. században erre sok esetben mégis sor került, ez már egy másik, roppant bonyolult kérdéskörhöz vezet. Nagyon leegyszerűsítve, mondhatni karakteresen fogalmazva, Nietzschét ártatlannak tartom abban, hogy ilyen szörnyűségek bekövetkeztek, Marxot viszont egyáltalán nem… -, de ahogy említettem is, ez már egy másik, Nietzsche és a fasizmus viszonyánál jóval összetettebb és egyben máig aktuálisabb (úgy értem, gyakrabban felvetődő-felvethető) témakör.
1. Nietzschét csak a rendkívül felületes szellemi közeg tekinti a nemzetiszocializmus ideológiai előfutárának.* Az átfogó filológiai kutatások régóta egyértelművé tették, hogy Nietzsche a nem volt antiszemita, még fiatalkori, jellemgyengeségből konformista behódásból fakadó túlbuzgó kijelentései ellenére sem, épp ellenkezőleg. Nem így az aljas húga, Elisabeth, aki post mortem gyalázatos módon meghamisította bátyja írásait. Ő volt az, aki totálisan diszkreditálta ebből az aspektusból a német filozófust. A más szempontok miatt szintén aljas történelem- és filozófiahamisító Lukács György is áldozatul esett Elisabeth Förster gazemberségének. Bővebben erről:
2. "Szerintem pedig, ha nem lettek volna benne ilyen „csírák” az eredeti tanokban, akkor nem lehetett volna őket rossz irányba sem elvinni." - írod. E kijelentésed, amennyiben komolyan vesszük, azt implikálja/implikálná, hogy bizonyos gondolati csírákat inkább eleve gyomláljunk ki, elkerülendő a későbbi rossz hatásaikat a gyakorlatban. Ez így az öncenzúra előszobája lenne. Nos, én itt utalnék arra a fontos kitételre, amelyet a lentebb említett Rüdiger Safranski hangsúlyoz a Schopenhauer-monográfiájában: léteznek élhető és nem élhető igazságok. Én ezzel nem is érthetnék jobban egyet. A gondolat szabad, minden körülmény között. Ahogyan a művésznek nem kell és nem is szabad a művének praktikus következményeivel törődnie, úgy a filozófusnak sem kell latolgatnia a társadalmi és más egyéb gyakorlati konzekvenciákat. A művész és a filozófus nem vállalhat felelősséget azért, amit gondol, érez, alkot: a recepció és az interpretáció nem az ő dolga.
Nem létezhet semmilyen elvi korlátja a gondolat szabadságának. Ám hogy valami teoretikusan igaz (vagy annak tűnik), még nem jelent érvényes belépőt a praxis, a gyakorlati élet világába: épp azért, mert az pusztító lehet. Ám attól még, hogy valami a gyakorlatban nem működik, mondjuk mert élhetetlen vagy épp pusztító hatású, a gondolat maga lehet a legmélyebben igaz és érvényes. Lehet becsületes és mélyenszántó filozófiai értezeséket írni a szerelemről, életről, halálról, sok más egyébről, amely gondolatok igazsága a gyakorlati életben pillanatok alatt hajótörést szenved, ám pusztán e tény nem von le e gondolatok értékéből és igazságából. (Ezen ellentmondás maga a létezés tökéletlenségének bizonyítékát jelenti, de ez messzire vezetne itt, abba is hagyom.)
Olyan ez, mint a filozófiai (etikai) értelemben vett jó: a jó és a kellemes két fogalom. Aki valóban morálisan él és cselekszik, az nem azért tesz vagy nem tesz meg valamit, mert az kellemetlen vagy kellemes, hanem azért, mert így kell. Mert így jó. Önmagáért.
* Legnagyobb sajnálatomra a máskülönben differenciáltan gondolkodásra hajlamos, éleslátó, éles eszű és éles nyelvű Puzsér Róbert sem kivétel itt a kortárs közbeszédben; nem egyszer hozta közvetlen összefüggésbe Nietzschét és a fasizmust, ami így, ebben a formában nem egyszerűen pontatlan, hanem elfogadhatlan.
Persze tudom, nemigen fordulnak itt - a dilettánsok között -, elő, ettől még a hülyeség hülyeség, a képmutatás képmutatás, a szélhámosság pedig szélhámosság marad még akkor is, ha jól meg lehet élni belőle.
Mindig jó érzés pozitív visszaigazolásokat olvasni. Ami Hegelt illeti, azt tartom külön gondnak, hogy nincsenek olyan mélyreható elemzések, amelyek kimutatnák, hogy filozófiája milyen sok, a későbbiekben káros folyamatokat is inspirált. Mintha még mindig lennének a tekintélyes szakértők egyik oldalon, akik megfelelőképp tudják értékelni Hegel filozófiáját, és velük szemben marginálisan egyes dilettáns hőbörgők. (Magyar viszonyokról beszélek, de nem valószínű, hogy szélesebb spektrumokban lényegesen más lenne a helyzet. Ha megjelent volna egy korszerű és hatásos Hegel-kritikát tartalmazó mű, annak a híre biztosan eljutott volna már hozzánk is.) Carnapot elkerülte a figyelmem, de így is azt gondolom, a logikai pozitivizmus, mint filozófia, Gödel nem-teljességi tételével helyrehozhatatlanul léket kapott. Nem véletlenül írtam, hogy mint filozófia, tehát végső soron világkép -, ettől még egyes részterületeken hatékony lehetett ez az irány, amelynek Carnap az egyik fő letéteményese volt. „…előkelő helyen állnak a posztmodern imposztorok, Derridával az élükön” szinte rendszeresen ilyen érzéseim támadnak, amikor találkozom velük, de ez is olyan véleménynek tűnik, amire akadémiai körökből és azok kapcsolt részeiből jó esetben elnéző mosollyal reagálnak, már ha reagálnak.
Nietzsche szerintem is rendkívül bonyolult eset; vannak nézetei, amelyek máig nem csak elfogadhatónak, hanem iránymutatónak is nevezhetők, de az ellenkező póluson olyanok is, amelyeknek a negatív kihatásait inkább minimalizálni, vagy eltussolni szokás. (Amikor olyasmiket olvasok, hogy szó sem volt arról, hogy a legcsekélyebb köze lett volna a nácizmushoz, az jut eszembe, ahogy Marxot is védelmezni, mentegetni szokás a marxizmussal szemben, ti., hogy az eredeti forrást a téves és rossz értelmezések vitték el rossz irányba. Szerintem pedig, ha nem lettek volna benne ilyen „csírák” az eredeti tanokban, akkor nem lehetett volna őket rossz irányba sem elvinni.) Abban szintén osztom a véleményed, hogy a korai Nietzsche jóval inkább vállalható és kevesebb az ellentmondás benne, mint a kései Nietzschénél. (A „korai” és a „kései” Nietzsche közötti határvonal számomra a „Vidám tudomány”-nál, vagy annak a környékén húzódik.)
Próbálok tárgyilagosan hozzáállni Hegelhez, mellőzve a véleményem, ezért tűnhet most úgy, hogy megengedő vagyok Hegellel szemben. Tudom, eléggé hosszú már ez a topic (szerencsére), de ha visszaolvasol, tisztában lehetsz a személyes véleményemmel. Maximálisan osztom Schopenhauer véleményét - és ezek szerint a Te véleményed is -, ő tényleg egy hatalmas (és veszélyes) szofista volt, egy ábrándos fantaszta, egy nyelvzsonglőr, a filozófia egyik tagadhatatlan nagy bajkeverője. Hozzá hasonló filozófiai szélhámos talán csak Rudolf Carnap nevezhető, de előkelő helyen állnak a posztmodern imposztorok, Derridával az élükön.
Nietzsche (vagy akár később Heidegger) sokkal bonyolultabb eset, időm nekem sincs most arra, hogy bővebben kifejtsem a gondolataim, de mmindenképp védelmembe venném őket. Nietzsche ellentmondásos megítélése egyenesen következik saját ellentmondásos filozófiájából és a történelmi tapasztalatokból. Mindenesetre én alapvetően kitartok a korai Nietzsche magasztalása és a kései Nietzschének a kárhoztatása mellett.
Safranski könyvének érdemes időt adni, és elolvasni az egészet az elejétől a végéig. Dokumentumfilmért kiált ez a könyv, egészen lenyűgöző, miközben finoman avatja be az olvasót a legfontosabb schopenhaueri fogalmak, terminusok lényegébe.
Ami a „továbbfejlesztést” illeti, nem jó kifejezést használtam -, az általad felvázolt érveket elfogadom erre vonatkozóan. Iskolai tankönyvekben olyasmire emlékszem, amely szerint Hegel „betetőzte” Kant filozófiáját, tágabban a német idealizmust -, ezt az állítást is vitathatónak érzem. Megvallom, nekem Hegelről sokkal rosszabb a véleményem még a megengedőbb típusú véleményekhez képest is, mint amit úgy tűnik, Te is képviselsz. Expressis verbis: a fő bajkeverőnek tartom, akinek „köszönhetően” az egész modern kori európai gondolkodás mintegy „félrecsúszott”. Nem csak őt persze, de az első számúnak, vagy a kiindulási pontnak őt tartom. Sajnos, nincs időm most ezt az állításom részletekbe menően megindokolni.
Mellesleg, vagy nem mellesleg rendszeresen meglepődöm, amikor a náci ideológiához köthető filmeket nézek, hogy milyen sok a nietzschei kötődés, sőt ihletés tűnik fel bennük. Azt is tudom, hogy önmagában ilyet leírni, manapság is blaszfémiával ér fel. Itt, egy ilyen topikon persze el lehet intézni azzal is, hogy egy dilettáns össze-vissza hülyeségeket ír. Nietzschére – nem tudom, mennyire direkt, mennyire közvetetten, de erősen hatott Hegel, kezdve azon, hogy minden világnézet, azaz filozófia végső soron egy elbeszélés, és ennek hatására ő is, mármint Nietzsche mesélt és mesélt… - amely „mesékhez” ma is csak ájult tisztelettel illik viszonyulni, vagy sehogy, holott Nietzschének szinte egyetlen filozófiai érvényű (úgy értem: univerzális jellegű) pozitív tézisét sem igazolta az idő, legfeljebb korához kötődő, találó látleleteket, valamint tetszetős kívánalmakat fogalmazott meg, kétségtelen, hogy rendkívüli erudícióval -, hatásának ma is elsősorban ez a titka, de ha alaposabban megkaparjuk a felszínt…
Ahogy írtam, jelenleg nincs időm elmélyültebben érvelni az állításaim mellett, jórészt mert ez az egész kérdéskör nem tartozik prímér érdeklődései körömbe. Általában úgy szokott számomra felmerülni, hogy spontánul és ismételten olyan „adalékokba” botlok, amelyek igazolják ezeket az állításaimat. Ha lesz ilyen a közeljövőben, azt közzé teszem.
Safranski monográfiáját ismerem, annak idején, amikor megjelent, „forgattam”, de ha Schopenhauer-szakértőként ilyen nagyra tartod, alkalomadtán újból foglalkozni fogok vele.
A 'megkerülhetetlen mérföldkő' nem elsősorban a hegeli filozófia valódi értékét vagyhorderejét jelenti itt részemről, hanem annak filozófiatörténeti, hatástörténei jelentőségét. Mert utóbbi elvitathatatlan. Éppen úgy integráns része a leülepedett szellemi közkincsnek, ahogyan bárki más a preszókratikusoktól kezdve egészen napjaink nemzetközi hírű gondolkodóikig (mondjuk Slavoj Žižekig vagy Peter Sloterdijkig). Ez evidens. Nem túlzás az az állítás sem, hogy Hegel filozófiája részben megtermékenyítette, de legalábbis hatással volt a schopenhaueri filozófiára is (gondolok itt elsősorban arra, amikor Schopenhauer az objektivációkról, az akarat objektivációjának különböző fokairól beszél), ebben szerintem ma már többnyire egyetértenek a filológusok.
"olyan, mint egy jó politikai beszéd, mindenki azt lát bele, amit akar."
Én ezt nem gondolom. Tény, hogy Hegelt gyötrelmes olvasni, felér egy valódi önkínzással, de azért azok, akik túlrágták magukat rajta (én nem), azok között konszenzus van a hegeli filozófia lényegét, mondanivalóját illetően, amely nem véleményes, nem valamiféle projekciós felület. Elég csak felcsapni bármelyik jobb szekunder irodalmat, és világos képet kapunk arról, mi volt a hegeli filozófia veleje. Schopenhauer epés megjegyzései, kritikái is segítenek ebben, karöltve Hegel másik nagy európai kritikusával, Kierkegaarddal.
"Az a tézis, hogy Hegel továbbfejlesztette Kant filozófiáját, szintén elég erősen tartja magát -, ezt is minimum vitathatónak érzem."
Továbbfejlesztésről beszélni a filozófiában szerintem eleve tőről metszett badarság. A filozófiában olyan, hogy fejlődés, nincsen. Hatások, ellenhatások szövik át keresztül-kasul az elmúlt 2500 év európai filozófiatörténetét, és bár persze rengeteg olyan önálló felvillanás, sziporkázó gondolat akad, amely nem köthető a szellemtörténetben korábban senkihez, azért a teljesen önálló (értsd: minden korábbi hatástól mentes) filozófia nagyon ritka. De a fejlődés fogalmát elvetném, mert ez előfeltételezi azt, hogy egy nap eljuthatunk a totális, valódi tudáshoz. Szerintem ezt csak megközelíteni lehet, de elérni soha. Hogy egyáltalán megállapíthassuk azt, hogy elértük a végső tudást, a filozófiai fejlődés végpontját, ahhoz egy hozzánk képest külső (transzcendens), kvázi isteni pozíciót kellene felvennünk, ami elvileg és gyakorlatilag is lehetetlen, hiszen véges, megismerő lényekként elkerülhetetlenül és végérvényesen az immanenciában létezünk.
"Schopenhauer teljesen elutasította Hegel filozófiáját, Kantot viszont igen nagyra becsülte."
Ez tökéletesen érthető. Bárki, aki Schopenhauertől függetlenül egy kicsit is hajlamos elgondolkodni mélyebben a jelenségeken, a világon, aki tehát hajlamos és alkalmas a filozófiai gondolkásra, könnyedén eljuthat ide.
"Hegel ellen inkább csak kiszólásai voltak, vagy mélyebb elemzései is voltak a filozófiájáról, hogy miért utasítja el? Kantot miért becsülte és tartotta olyan nagyra? Ha egy szabadegyetemen kérdezhetnék e témakörben, első körben ezeket a kérdéseket is feltehetném."
Ha ismered Schopenhauer filozófiáját, akkor könnyűszerrel meg lehet válaszolni e kérdésre. A magam részéről hosszan tudnék válaszolni erre, de ez nagyon messzire vezet, bőven túlmutat egy hozzászólás keretein. Egy hosszabb esszét, diplomát, de akár könyvet is lehetne írni csak erről a témáról. Ha érdekel mélyebben mindez, akkor sok más egyébre kaphatsz választ ebből az olvasmányos könyvből:
Mindenképp ajánlom a beszerzését, ha esetleg nem lenne meg. Mostanság úgyis több idő lesz otthon lenni és befelé fordulni; az idő hasznos és építő eltöltésének az egyik legjobb módja az olvasás, különösen ez a könyv, amelyet nem tudok megunni, pedig lassan 20 éve olvastam először.
