Ment, ment mendegélt Örzse szépen, csendesen az úton- dudorászgatott is halkan magában, falsul, amolyan parasztosan, nna, hát hogyan másképp- azt dúdolta, hogy sejhaj, írni fogok én még, sejjehaj, verset, esszét, még, még.
Ahogy ott bandukolt a budapesti sugáruccán, egyszercsak szembe jött vele az úrifijú, magas volt, jólöltözött, az öltönye úgy 60 rongy, saccperkábé. Ő is dúdolgatott magában, de már bátrabban, merhát úrifijú volt a szentem és már megjelentek a versei néhány antológiában, vagymifene, így aztán a saját verseit dúdolgatta, azt próbálta éppen, hogyan hangzanak majd megzenésítve, mikor meglátta Örzse ringó csípőjét, lágyan omló haját, amelybe belekapott a szél, szóval, észrevette, ami nem volt csekélység, mert abból a magasból, ahonnan ő szemlélte a világot, minden nagyon aprónak és jelentéktelennek látszott.
Kínait ettek, költőnk meghívta, amolyan úri módra, ő fizetett- egyelőre- de Örzse már akkor sejtette, hogy többel köti be, ha jost marad. Mégis volt valami abban, ahogy ez a fijú beszélt, nézett, azokkal a nagy szemeivel, melyek üresek voltak, félelmetesek, mint egy halott tágra nyílt szemei. A legmeghatóbb az volt, mikor Örzse elé tolta a legújabb verseit és egy elegáns mozdulattal előkapta a tollat is a zsebéből és dedikálta őket Örzsének. A dedikáció pedig így hangzott: Change is an opportunity for chance-vagy valami hasonló, Örzse agyában ez nem ülepedett le túlságosan mélyre- végezetül pedig odakanyarította: a „mélyszemű” Örzsének. Ez hatott. Örzse hirtelen úgy érezte, ez az – ezt kereste egész életében, ez az ember megérti őt, költészet, irod- alom, alkotás utáni vágyát, tudja, min megy keresztül jost, hogy arra készül, elhagyja régi életét és megvalósítja féltve őrzött álmait. Isteni jel volt ez- azt mutatta, hogy a jó úton jár, vagyis lassan beáll a haladó sávba és végre. Észrevette őt, a kis gyámoltalankát, segíteni fogja, igen, megígérte, bajtársias viszonyban váltak el és Örzse szívében kis, füstös tüzek gyúltak- reményszaguk volt, rég érezte már ezt a szagot, jólesett beszívni és elmerengeni a találkán.
Késő volt már. Odahúzta magához, szorosan átfogta azokkal az erős karjaival, majd felfalta, úgy csókolta, Örzse beleborzongott, de hagyta, őt is elragadta valami megfoghatatlan vágyféle, nem értette, mert a fijú magas volt, ő pedig mindig is útálta a magas férfiakat, ráadásul szép sem volt, túl nagy volt a szeme és mindig csak nézett, egyre csak nézte Örzsét, mintha röntgenszeme lenne, gondolta a lány.
Vele aludt aznap éjjel, de nem szeretkeztek. „Nem szeretek rébuszokkal szeretkezni”- mondta az úrifijú és Örzse buzgón bólogatott, hogy egyetért, magában persze örült, hogy megúszta, nem kellett azon törni a fejét, hogy milyen kifogást találjon az utolsó előtti pillanatban, hogy meg ne sértse ezt a fenomenális, tehetséges, szenvedélyes embert. Elhatározta rögtön, hogy megpróbál odafigyelni, összpontosít, okosakat fog csak mondani. Igyekezett is, becsületére legyen mondva, állta a sarat, férfiasan, csakhát... valami nem stimmelt a történetben.
Gyönyörű nap volt, az ég tiszta volt és kék, metsző szél fújt, tavaszt bontottak a fák, s Örzse figyelmét minduntalan elvonta az emelkedett beszélgetéstől a kékség, a madarak kacagása, szeretett volna végigszaladni a Körúton, kifulladásig, fojtogatta a kirobbani készülő nevetés, az öröm majd szétfeszítette picike testét.
Négy nyelvet használtak, felváltva- Örzse néha unta már a vizsgáztatást, de azért kitartott, hősiesen- pedig nagyon fájt a hasa, menszeszelt éppen, reggel jött meg neki és egész nap azon igyekezett, hogy annak ellenére, hogy négy bivalyerős fájdalomcsillapítót is bevett, ne látsszon meg rajta a fájdalom- nem akart csalódást okozni egy ilyen nagy embernek- szégyellte nagyon, hogy ő csak egy nő és csodálta, ó, hogy tudta csodálni ezt az embert, aki ott lépked mellette, szent a föld is, amelyre lép, jajj, csak meg ne lássa, mennyire nehéz lépést tartani, nem is annyira a szint miatt, hanem a fájdalom miatt és mert egyre jobban közéjük tolakodott a tavasz és szegény Örzse nem tehetett róla, hogy az ő kis primitív lelkéhez ez akkor közelebb állt, mint a költészet kiben-mibenléte.
Sok víz lefolyt azóta a Tiszán és a Dunán is- Örzse titkos vágya az volt, hogy szülessen róla is egy vers- elképzelte, ahogy könnyes szemmel, a hálától remegve kezébe veszi a csak neki szóló, dedikált példányt. Otthon tükör előtt gyakorolta néha a halhatatlanság- pózt. Reggelente munkába menet pedig azt látta maga előtt, ahogy átveszi a nyomdásztól első önálló kötetét- orrában érezte a friss nyomdaszagot, látta a kávébarna borítót, az első oldalt, ízlelgette az önállóság ízét. Néha, ha nagy volt a forgalom és a busz beragadt két kamion közé volt ideje elképzelni azt is, hogy néz majd ki a sok kis egyforma kötet a könyvesboltok polcain- felerősítette a képet, tobzódott benne, érdekes, mindig csak reggel jött elő- ilyenkor smst küldött az úrifijúnak, mindig valami szépet, szívből jövőt írt, amire vagy nem jött válasz, vagy kiábrándítóan rövid, közönséges és metsző gondolatok jöttek, a húsába téptek, fájtak nagyon és nem értette, mivel érdemelte ki őket. Hiszen csak a tavaszról írt, a kékségről, a szélről, a madarakról, a reggelről, fákról, virágokról, gyerekekről, vagy egyszerűen csak Osho-t idézett- ez általában akkor történt, amikor már túl volt a szavakon, a sajátjain persze és segítség kellett. Osho mindig segített- Örzse sok időt töltött olvasással, lenyűgözték a betűk.
Találkoztak még. Egyszer verseket olvastak, költészetről beszéltek, novellákat hallgattak magnón. Az ablak egy kórház udvarára nézett- minden zöldbe borult- a fák, a bokrok, mű anyag asztalok, székek fehérlettek- erre az úrifijú hívta fel a figyelmét és volt valami piros, később sem emlékezett rá, mi volt az, de erősen piros volt, az biztos.
Búcsúzáskor kezdődött igazán. Az úrifijú sértegetni kezdte, ócsárolta, tágra nyitotta a szemét és csak tátogott, jost olyan volt mint egy hal, Örzse nem is igen fogta fel a mondanivalót, a hangsúlyra figyelt, jost hal meg, érezte, jost, jost, mindjárt, de nem, még mindig nem és végig kellett hallgatnia, kellett, mert mazochista módon akarta is, igen, hallani akarta, hogy ő vidéki, unlak, beleragadtál a mocsárba, látta magát, ahogy ott úszkál a trágyalében, büdös van és az úrifijú a nagyvárosból odalát, mert nagyon magas és látja, ahogy ott vergődik, néha böffent egy-egy kísérletet arra, hogy kitörjön, de alapjában véve végérvényesen odaragadt, bele a sárba, közönséges, nem tud írni, soha nem is fog és egyáltalán hogy merészelte ő azt hinni, hogy tollat vehet a kezébe, és így tovább...
Szerette volna félbeszakítani az áradatot és azt mondani, hogy ugyan nézzen már ki a tisztelt úr is az ablakon, mert már régen tavasz van és kitették a műanyag asztalokat, ott fehérlenek bele a zöldbe, ez jost fontosabb, mint az, hogy honnan kezdődik a vidék, honnan a főváros, honnan jövünk és hová tartunk, etcetera, etcetera. De nem merte, inkább hallgatott, nyelt nagyokat, mást nem tehetett, ő itt csak vendég, a „szegény rokon”. Milyen mulatságos – gondolta- öt nyelven beszél, két egyetemi diplomája van és még mennyi mindenhez ért, s jost csak azt érzi, xart sem ér, nincs itt semmi keresnivalója, szánalmas kis pocsolyalakó, örülhet, hogy eddig is észrevette és tanítani próbálta ez a nagy ember.
Ha úgy vesszük, nem volt hosszú az út a „mélyszeműtől” a „vidéki periodikáig”- Örzsének mégis úgy rémlik jost, így utólag, ezt az egészet az ebédmeghívásnak köszönhette, mert már akkor tudta, hogy meg kell fizetni az árat és elsőre ezt is olcsón adják, hiába úri, mint a kínait. Ezt hívják beetetésnek. Hát, fizetett érte később rendesen- ideggel, önérzettel, álmokkal, reményekkel- s hogy mit kapott cserébe? Hmm- fontos ez jost? Valaha is valakinek? Elég legyen annyi, hogy jostmár tudja, hol húzódik a határ- az úri nem neki való (hiszen meg lett neki mondva), továbbra sem szereti a magas férfiakat, akár költő, akár vasutas, a drága öltöny már startból gyanús, nyár van és még mindig kék az ég, néha ő is talpig kékbe öltözik, szereti ezt a színt, de ez nem az a halottkék, amilyen az úrifijú tágra nyitott szeme, ebben élet van, költészet, legalábbis reggelente továbbra is úgy tűnik neki, miközben azt dúdolgatja, hogy sejhaj, irod-alom, borzad-alom és végül azt is elhatározta, hogy felveszi az Örzse művésznevet, hogy ne hazudtolja meg a róla kialakított képet.
Verset meg majd ír magáról magának, az a biztos, az legalább hiteles lesz és nem okoz csalódást. Lesznek benne metaforák, rímek, kapanyél, szóval megadja a módját, úgy vidékiesen, ahogy kell. Vagy inkább ahogy lehet. Urakkal, költőkkel nem szívesen barátkozik- messzire kerüli őket, szemébe húzza pirosbabos fejkendőjét és továbblép, dudorászva halkan. Kivirágzik a sár jöttére.
Kilencedik jelenetPierrot, Pierette(Jobbról jönnek, a függöny elé lépnek. Fény. Pierrot szelíden átöleli, támogatja Pierettet, aki csapzott, haja, ruhája zilált,vállkendőjét, amely tele van konfettivel, maga után húzza. A függöny előtt, a szín közepén megállnak. Pierette fejét Pierrot vállára hajtja.)
Pierrot – Farsangéjszaka nincs tanulság nélkül.
Pierette – Szájam cserepes és a fejem szédül.
Pierrot - Az éjszakának, s a játéknak vége.
Pierette – A maskarát eldobják a szemétbe.
Pierrot - Fáradtak és hazamennek a párok.
Pierette – Szomorú vagyok. Ki tudja, mi vár ott?...
Pierrot – Kedvesem, ez a farsangi tanulság.
A mámort az emberek kialudják
Az ágyban…vagy a sírban. De világol
Az emlék egy fényes, másik világról,
Ahol zene szólt és a testek bódult
Körtáncban egymást keresték.
Pierettet –(feje Pierrot vállán. Sóhajt.)
De jó volt!...
Pierrot – Marad egy emlék. Minden más mese lett.
(elengedi Pierettet, a közönség felé fordul és illedelmesen meghajol)
Ezt üzeni Pierrot.
Pierette – (viganója fodrát emeli, ő is bókol)
És Pierette!...
(Pierrot átöleli Pierettet, így mennek el a függöny előtt, eltűnnek balra. A fény kialszik. Gongütés.) Az éjszakának és a játéknak: Vége.(-(-Mária Sándor - Egy úr Velencéből-)-)
Képeslap
Közvilágítás ellenére
Korszerű viaszbábuk között
Kanóccal kereskedik a kereskedő.
Biztos oltóanyag az áreső.
Az áreső biztos oltóanyag.
Védd magad, mert nyakadba
Zúdul az idő!
Lassan kicserepesedik
A jól teleltethető nyár.
Lassan csak lefényképezem,
Ahogy előttem jár
Az ember fia.
Régen kihízott könyvespolcra
Préseltem szemem.
Szeretnék sovány lenni,
Mint a végtelen.
Nem tudni semmiről,
Nem tudni, hogy halottak
Jártak előttem és beletapostak
A mai napba.
Kikapcsolódni szeretnék,
Nemcsak a taposóakna felett,
Ha lepereg, mire költöttem
Életem értelmét.
Te pedig mióta is értesz ilyen jól engem? :)
.. . .. . .. . .. . ..
Meghallgattam párszor a dalt, amit mutattál.
Lecsendesíti a zavart.
És valahogy a mondanivalót is.
Látod, kellett neked megmutatnod? :)
Lovasi Ámbrás Andrásé (Kispál és a Borz, bálnák, ki a partra c. lemez, 0 óra 2 perc c. dal). de másikban is előjön ez a kép az albumon:
Minden száj nyitva áll
Minden száj nyitva áll és a fény Megcsillan a pillanat késhegyén Aki él feláll, hogy biztos-e amit lát Jönnek ki a tengerből a bálnák S jönnek ki a fák közül az emberek Akiknek azt mondták hogy nem lehet Abból úgyse semmi amit gondoltok A pillanat most mindenkit tetemre hív Rakja föl mindenki a szárnyait Nekem is van a szekrényben egy kis fehér Verdesek de testem már túl kövér S jönnek ki a fák közül az emberek Akiknek azt mondták hogy nem lehet Abból úgyse semmi amit gondol- Tokkal vonóval A mellbe csomóval Gyöngyök disznóval keverve Mind csak áll Mint a bál Előtt régen a Hamupipőke De jönnek galambok Segítenek magot Válogatni, ki Nem szeretne ott lenni A tányéron?
Mennyi szép mozdulat Halak üveg mögött Nők dugás közben Autók a sztrádán Virágok tavasszal Ablakok ősszel Didergő királyok
Sok szép halálok Besétál leteszi a vizes kalapját És azt mondja - itt leszek ezentúl Te meg almát eszel bicskával Váratlanul jöttél - mondod, falatot rágva Miért pont most jönnek ki A fák közül az emberek Akiknek azt mondták, hogy nem lehet Abból úgyse semmi amit gondol- Tokkal vonóval A mellbe csomóval Gyöngyök disznóval keverve Mind csak áll Mint a bál Előtt régen a Hamupipőke De jönnek galambok És segítenek magot Válogatni, ki Nem szeretne ott lenni A tányéron?
állatöveknek már tényleg utána kéne járnom... :0)
a sóderes részből háztetők lettek, kicsit kiemelkednek a síkból.
Thom Yorke szólóalbumáról (az x-l-en a tévé gombjaival kiválaszthatod a csatornákat):
Kinek a cet -lije ez? :)
Amióta megfestetted a Halak-Szűz tengely elmozdulását, úgy, hogy minden a helyén volt a keleti és a nyugati állatöv megfelelései szerint is (amit te talán máig se nagyon hittél el ugye :) azóta nem kétséges, hogy onnan merítesz te is, ahonnan más magukon túllátó érzékeny kortársaid. Az ilyen összecsengés adja a legtisztább hangot, és az időbeni megjelenés azon nem változtat semmit. Néha jó a tudat, hogy vannak olyanok, akikkel valahol, ahol a „művészet” forr és fakad, a pillanat erejéig megkoccintja az ember a kristálypoharát. Ami tiszta, az tiszta.
Azért remélem, az a szegény sóder még megvan! :)
Vasárnap éjjel láttam egy klipet, tőle, egy madár száll benne, azt érintik emberi kezek, és lovasrendőri tömegoszlatás is volt benne, és a végén elmerült az énekes a vízben. (és éjjel láttam, ahogy rohad tovább a világ...)
Az új képednek tetszik a leírása. Most akkor meddig nem lehet téged zavarni?
:)
igen, most kezdek újat (földbe gyökerezett emberek, égbe felszálló fák...). eddig tartott a tavasszal elkezdett hóolvadásos. végül vérvörös lett. és a radiohead énekesének nemrég kijött a szólólemeze, hasonló borító-képsorozattal, azokon london tűnik el...úgyhogy már hiába esküdöznék, hogy én ezt akkor még nem ismerhettem.
ne köszönd! százszor is kinyilatkozol itt, nekem meg lövésem sincs, hogy mondjam el, legalább prózában.
az irány a végtelen címadó dal, mégis talán a leggyengébb nótának a lemezen. szerintem. a "postán jön segély" legyen az én netes hozzászólásom, ami nagyjából annyit ér, mint az eredeti jelentésben...csak, hogy én is magamra vigyorogjak :0) mégis minden sorát szeretem a (látszólagos) egyszerűsége és a mai napig érvényes gondolatai miatt.
A versek elég gyengék lettek, és magamról se kellett volna mondanom semmit, hanem egy köszönömöt kellett volna, neked.
Most magamtól megyek vissza a tengerbe.
Derengés
Lúdbőrük összeért.
Szép tollak alatt
Felfoszló pillanat,
Mi marad meg belőlük.
Felnyitott könyv a szeme
Alatt lapozza az oldalakat,
Folyó sodrásból esőszembe
Párállott a képtelenné
Sebzett éjszaka,
Két partja olyan távol
A világtól
Összeér.
Ott mérik az isten hidegét.
Ott égeti magát a lelemény.
Tízszer ezerszer eltakartan
Vadludas égre rótt titokban
Egy feladványt rejt az éj.
Későn ébred rá az ember,
Hogy minden nappal szemmel
Tartja a világ könyvéből kitakarva
Hagyott didergő
Emberség.
Mindenhol szétszórt véreim között
Talállak meg te jólöltözött,
Tízszer ezerszer nevet váltó
Láthatatlanul kivilágló.
Meztelen-tarka köntösödbe
Pecsétet lehelsz a vízözönre.
Ha el is hallgatom halkulóba,
Hallani, hogy súrolja lassan
Az embertelenség meggyűlt idejét
Újra a remény – az embernek,
Ameddig megmarad.
hétszínvilág
tolom az idő szekerét
besegítesz
olyankor csacsogok ostobán
ha felérem
a félelmeimet
fényképet konzerválok szavakból
hogy kinyissanak
kimérten visszanéznek a pácolt
aranyhalak
mert torkomon akad a szó
tátika magját dédelgeti
üres kosarába beleteszi
felszítja földjét a vasárnap
ereszti árnyam a világnak
örömére imbolygó láng köré
huzatnak -
tátikafoglalatból kicsacsogó
utcagyerek –
körútjaidon tolt szekeredet
kisegítette
már egy hétszínvilágot festő
festő
ki köszöni
ezt meg
helyetted
szebben tán a csend-
életünk
hétszínvilág
tolom az idő szekerét
besegítesz
olyankor csacsogok ostobán
ha felérem
a félelmeimet
fényképet konzerválok szavakból
hogy kinyissanak
kimérten visszanéznek a pácolt
aranyhalak
mert torkomon akad a szó
tátika magját dédelgeti
üres kosarába beleteszi
felszítja földjét a vasárnap
ereszti árnyam a világnak
örömére imbolygó láng köré
huzatnak -
tátikafoglalatból kicsacsogó
utcagyerek –
körútjaidon tolt szekeredet
kisegítette
már egy hétszínvilágot festő
festő
ki köszöni
ezt meg
helyetted
szebben tán a csend-
életünk
