Keresés

Részletes keresés

GahsiW Creative Commons License 2019.12.02 0 0 358

csak hideg sötétség

kopogva hull a tüzifa

s a vizes szén alatt

dördül a kövezet

ez itt

a tüdővész-övezet

Előzmény: konyvmuves (354)
Digne püspöke Creative Commons License 2019.11.22 0 0 357

Paul Verlaine

Intézeti lányok

(Babits Mihály fordítása)

 

Ketten alusznak egy szobában; egyik

tizenöt éves, tizenhat a másik.

A szeptember-est halkan orgonázik.

Kék szem, és eperajk, és ami tetszik...

 

Illatos ingük földre dobva fekszik

– fesztelen kényelem és párnapázsit –,

már a kisebbik nyújtózkodva ásít:

mellére csókot nyom az öregebbik,

 

majd térdre hull, majd vad lesz, és bolondos,

és szenvedélyes, és a drága, dombos

árnyba, szőke bozótba merül ajka.

 

A gyermek közben ujján számol éppen

(az ígért táncokat számolja rajta)

és mosolyog ártatlan szendeségben.

 

konyvmuves Creative Commons License 2019.11.20 0 0 356

Ady fordításában olvastam egykor, ami maradt foszlányok:

 

Bűvös szép őszi ég vagy: tündöklés,

rózsaszirom, s bennem a lét?  sírva árad,

s ha visszafut, otthagyja fanyar bús ajakamon,

maró emlékét keserű iszapjának.

 

Palota volt a lelkem egykor,

most vadul orgiáznak, gyilkolnak, cívódnak ott, -

meztelen kebled körül parfűm szálldos felhőzve.

Lelkek kemény korbácsa, szépség te akarod, -

Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek

a rongyokat, miket a rablók itt felettek?

Előzmény: ntkalexander (355)
ntkalexander Creative Commons License 2019.11.20 0 0 355

Íme:

 

Baudelaire: Őszi ének

1

Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

Előzmény: konyvmuves (354)
konyvmuves Creative Commons License 2019.11.20 0 0 354

Sötétség és hideg vesz körül nemsokára,

Tündöklő nyaraink gyors tüze ég veled,

Hallod? kopogva hull már házunk udvarára a fa,

És visszhangosan dördül a kövezet.

 

Ez B. egyik nagyszerű verse, hol lehet megtalálni az egész verset?

Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.11.04 0 1 353

lágy szárán hajlongva minden virág

szétontja esti illatát

s elragad a Vágy

kába sodra

hol a gyöngéd szív, melyben

wad kívánásom nem kelt irtózatot!?

csak Csönd

hát fúljon alvadt vértóba a Nap korongja
s a Sátán dobja romjaim halomba!

Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.10.23 0 2 352

én szegény pára

megöl a fojtó

őszi pára
s csak jajongok

e busongó hajnalon

...el csak el

jöjj rossz szél

s temess az avarba

el



 

Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.10.21 0 3 351

egy iszonyú dög

szétnyílt lábai cédán magasba lökve

egy Naptól sülő szemét 

körötte fémszín legyek donognak

belőle pondrók jőnek s nyüzsögve másznak...

 

ilyen mocsok leszel te is drága, ilyen ragály és borzalom

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s fölötted kövér gyom burjánzik buján

de én őrzöm -isteni szép lényegükben- én őrzöm
elrothadt szerelmeink!!!

Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.10.19 0 3 350

hangák hangja

balgák bölcsessége

halott titkoknak tudása

napi irományom orrfacsaró bűze

... egyszer innét majd csak elűze!

Előzmény: Ille d'Elmesch (348)
Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.10.18 0 3 349

Szerintem a "be" igekötő "brutális" elterjedése (pardon: beterjedése!) miatt!  :))

Előzmény: Parapapa (341)
Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.10.18 0 3 348

 

Miért a néma ég s az Űr ezer csodája?
A gyémánt csillagok nyüzsgő csillámpalája?
S mint remegnek

egy Örök Hang dallamviharában a naprendszerek?
S az Ember, mondhatja-é: Nem hiszek.

Fullasztó babonák, s a tudatlanság

nehéz köpenye húzza vállunk!
Pedig tárva-nyitva a Menny!

S van Út az Ember előtt,
ki a roppant világ dús fényeibe nőtt,
s emelt fővel áll.

Halottak már a titkok!
Dalol a Nap, s vele a fák, s a folyók vize suttog:
új-boldog Dalt, amely száll, száll, mert a Napba vágy!

Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.10.16 0 4 347

egy őszi légy haldoklik

a vén rózsatőn

tört üveg-trillák

az utolsó arany sugár

és Isten mosolyában... 
én!

Előzmény: Ille d'Elmesch (346)
Ille d'Elmesch Creative Commons License 2019.05.14 0 4 346

tört üveg, ti utolsó trillák...

a végső Hang,

s egy sárga sugár

mint pillangó, Isten mosolyában... 
s én!

egy légy a rózsafán

elysiumiM Creative Commons License 2019.04.27 0 0 345

A vidéki fiú lopott, csalt és hazudott, hogy kamaszként eljusson Párizsba. Ott a csodált költő, Verlaine vette szárnyai alá a fiút, akinek „kerek csecsemőfeje nagy, csontos testen ült”. A 13 évesnek is alig kinéző, esetlen Rimbaud, a 19.századi francia költészet enfant terrible-je remek mentorra talált a szélsőséges hangulatú, alkoholista Verlaine személyében. A fiú ösztönzésére Verlaine szabadjára engedte a benne élő fenevadat: ivott és írt, ahogy annak előtte soha. Rimbaud testesítette meg az erotikus ideálját, az uralkodó kamaszfiút, aki szexuálisan is mindenre kapható. Együtt itták mérték nélkül az abszintot és szívták a kannabiszt, mindezt a művészet nevében. Rimbaud arkangyalnak látta magát, aki megszabadítja Verlaine-t a kispolgári lét szűkös kereteitől. Verlaine felesége ki nem állhatta, így nem volt maradása: amikor Rimbaud otthontalan volt, ismerősei befogadták, ő viszont „hálából” összetörte a porcelánt, összesározta az ágyneműt, meztelenül napozott, vécépapírnak használta a házigazda verseit publikáló lapot, és általában vagy részeg volt, vagy a drogoktól kába. Ezek után egyik mai sztár sem tud újat mutatni.

 

Előzmény: elysiumiM (344)
elysiumiM Creative Commons License 2019.04.27 0 0 344

Arthur Rimbaud: Az első este


Félmeztelen helyezkedett el 
s összekulcsolta a kezét. 
Kis lába fázós élvezettel 
nyúlt a földre, s szép volt, de szép. 

Néztem, hogy röpdös hajában 
egy kis sárga sugár vidám 
pillangóként s a mosolyában 
s a keblén: légy a rózsafán. 

Megcsókoltam finom bokáit. 
Ő fölényesen kacagott; 
hangja úgy trillázott, sokáig, 
mint eltört üvegdarabok.

 

-bocsánat, elfelejtettem a fordítót-

Előzmény: Törölt nick (343)
Törölt nick Creative Commons License 2017.10.20 0 0 343

 

Arthur Rimbaud

1854. október 20. — 1891. november 10.

francia költő

 

 Napfény és hús

 

1.

 

A Nap - az élet és gyöngédség anyja - ontja

a lángoló gyönyört mámoros földgolyónkra,

megérzi, aki lenn a völgy füvére dőlt,

hogy vérrel bugyborog és nászra vár a föld,

s az óriási mell, melyben zihál a lélek,

merő asszonyi hús, merő mennyei kéjek,

s a nedvektől nehéz, lángokkal terhes öl

bozsgó-nyüzsgő csirák hevében tündököl.

 

És minden nől! dagad!

                                    Ó, Venus, égi asszony!

Az antik ifjuság napját hadd megsiratnom,

buja faunt, vad szatírt, istent, ki idelenn

a fák kérgébe mart a vágytól részegen,

s a tavirózsa közt csókolt egy szőke nimfát;

be fáj a messzi mult, mikor a zöldselyem fák

rózsálló vére s a folyam s a földi nedv

Pán ereiben egy világot épitett;

s nyögte a zöld talaj az isten kecske-talpát;

és Pán a tiszta síp ajkára nyomva ajkát,

zengte az ég alatt szerelmi himnuszát;

vagy állt a sík mezőn s a Mindenség kuszált

válaszát leste, mely hívó szavára zsongna;

füttyös csízt ringatott a tölgyek néma lombja

s embert a föld öle - s istenben szeretett

az állatfajta mind s a kéklő tengerek.

Be fáj nekem a nagy Kübele régi napja,

fény-városokon át surrant nagy érc-fogatja,

és fennen tündökölt gigászi szép feje.

Melle kettős csucsán ömlött a Lét teje

s eláradt ragyogón a roppant végtelenben.

Áldott-jó emleit szítta a boldog Ember,

játékos kisdedül megülve térdeit:

akkor az ember is erős volt, szűz s szelíd.

S szegény, azt mondja most: - Jaj, én mindent tudok már -

és csukott szemmel és dugult füllel botorkál.

Nincs-nincs már istene, az isten maga lett!

Király és Isten! Ő! És hol a Szeretet?

Emlődre most szegény be boldogan tapadna,

Kübele, istenek s emberek gazdag anyja!

Ha Astartét soha nem hagyta volna el,

ki kék habok közül bukkant a légbe fel,

virág-husán a hab illata szállt a széllel,

lágy tajték havazott rózsálló köldökére,

megvillantotta nagy szeme éj-csillagát,

s rigó dalolt a fán s a szív mélyén a vágy.

 

2.

 

Csak benned hiszek én, Aphrodité, szerelmes,

habszülte, szép anyánk! - Jaj, útunk oly keserves,

mióta itt az új isten keresztje húz.

Benned hiszek: Virág, Venus márványa, Hús!

A roppant ég alatt oly rút és bús az Ember;

nem tiszta már s ezért mezítlen járni nem mer,

isteni melle, ládd, merő szenny, ronda por,

mennyei teste is satnyul a szolgasor

mocskában, mint a tűz lángján a gyenge bálvány!

S még a halálban is élni szeretne halvány

vázként, gúnyolva azt a Szépet, aki volt!

S a Nő, akit kegyed szűz kellemmel beszórt,

s akiben sárvalónk oly istenszerüvé lett,

hogy sugarak között lengjen az árva lélek,

halkan suhantva föl hő vágya szárnyait

rög-börtöne fölött a tündöklő napig,

a Nő nem érti már a hús vidám kalandját!

- Pompás komédia! S az emberek kacagják,

kacagják, Venusom, mézízü, szent neved!

 

3.

 

Ó, ha a tűnt idő megtérne még veled!...

Mert minden szerepét eljátszotta az Ember,

s a bálványok sorát ha eldöntötte egyszer,

s nem lesz már istene, fölserken a merész,

s ahonnan származott, az ég szemébe néz.

S hős eszme és örök gondolat mindahány van,

s ami csak isteni esendő hús-porában,

fölleng és föllobog a homloka alatt.

S ha látod majd, amint a mennyek közt kutat,

s nem félve semmitől, vén jármát zúzza széjjel,

megváltod akkor őt, megváltod szent segéllyel.

Az óceán ölén fénytested meglobog,

sugárzik, tündököl, s végtelen mosolyod

végtelen vágyat ont az irdatlan világra;

a Mindenség remeg, mint óriási hárfa,

egy óriási Csók borzama rázza meg...

 

- Kéjszomjas a világ: s te megelégited

.............................................................

(Büszke, szabad fejét fölemelte az ember!

S a hús oltárain az isten félelemmel

vonaglik meg a Szép váratlan sugarán!

Az új perctől derűs, múlt kíntól halovány

ember kutat s tanul! A Gondolat, e fáradt

és századokon át elnyomott kényes állat

kipattan homlokán! S a Miért-re felel!

Mily szabadon szökell! Ó, Ember, bízni kell!

- Miért a néma ég s az űr ezer csodája?

S az arany csillagok nyüzsgő csillámpalája?

S ha folyton fölfelé szállunk, mit látni fenn?

Egy pásztor tereli a szörnyű tereken

mozgó világokat egy óriási nyájban?

S remegnek egy örök hang dallamviharában

az éter karja közt e bolygórendszerek?

- S az Ember láthat-é? S mondhatja-é: Hiszek?

A szóló gondolat több-é hát, mint az álom?

S az ember, aki lesz, hogy tüstént sírba szálljon,

honnan jő? Embriók, Csírák között libeg

az óceán ölén, óriás Tégelyek

alján, s az Ős-Anya ott kelti föl, a mélyen,

hogy lélegezzen és hogy serkenjen s hogy éljen,

hogy növő búzaszár legyen, s vágyó virág?...

Semmit se tudhatunk! - fullasztó babonák

s tudatlanság nehéz köpenye húzza vállunk!

Embermajmok, anyánk hüvelyéről leválunk,

s rejti fakó eszünk tőlünk a végtelent!

Néznénk: - s a büntető Kétely madara leng

fölébünk, zord madár, hozzánk csap szörnyü szárnya...

S mintha a horizon örökre messzi szállna!

...................................................................

Tárva-nyitva a menny! S az új Ember előtt,

ki a roppant világ dús fényeibe nőtt

s összefont karral áll, halottak már a titkok!

Dalol... s vele a fák, s a folyók vize suttog

új-boldog dalt, amely száll, száll s a napba vág!...

- A Megváltás dalol! a szerelem! a vágy!...

....................................................................

 

4.

 

Ó, izzó fényü hús! Eszményi fény hatalma!

Szerelmi újulás, hajnalok diadalma,

mikor a csöpp Erósz s Kallipügosz remek

lábához hajlanak hősök és istenek,

s ők ketten, míg szirom havaz fejükre, lankadt

nőket s nyomukban nyílt rózsákat simogatnak!

Könnyed a habba hull, amig a Thészeusz

fehéren villogó gályája tovahúz,

melyet a hűs vizek s a hő nap fénye fürdet -

gyermeki, gyönge szűz, kit egy éj búja tört meg,

Ariadne, csitulj! Setét bogyós, arany

szekéren Lüsziász fríg réteken rohan,

parázna tigrisek s rőt párducok ragadják,

bíborra festi kék folyamok méla habját.

A Bika-Zeusz nyakán, akár egy kisgyerek,

szép Európa ring meztelenül, kerek

karját a borzongó isten nyakára zárja;

rátévedez Zeusz tétova szeme-párja;

virágos, halovány arca a mennyei

homlokra hull, szeme lezárul, megöli

az isten csókja, lágy haját a hab lehúzza

és zsongó, aranyos tajtékkal koszorúzza.

Rózsás leander és csacsogó lótuszok

árnyán az álmatag, hév Hattyu andalog,

Lédáját öleli, hószínű, tiszta szárnnyal;

ott Küprisz jő, havas hasán lágy moha-árnnyal;

tündöklő tompora szelíden gömbölyül;

aranyló fény szitál a büszke mell körül,

különös ritka báj ragyog az égi nőben -

amott a vadverő Héraklész jár dicsően,

iszonyu tagjain oroszlánbőre reng,

rettentőn s nyájasan járja a végtelent!...

Emitt a fülleteg, holdfényes éjszakában

álmodoz meztelen, ékesen, haloványan

- nagy kék haja nehéz hullámokban lebeg -

egy driád - nézi fönn a hallgató eget...

A tisztáson a szem csillagzó, lágy mohát lát,

a sápadt Selené lengeti könnyü fátylát

s reszketve ül a szép Endümión elé,

és csókot egy fakó sugárban dob felé...

Nagymessziről zokog egy Forrás régi láza...

Egy nimfa álmodoz, mellette karcsu váza,

egy tünde ifjuról, kire a hab szakadt...

Szerelmi förgeteg dúlt itt az éj alatt...

S a szentelt ligeten, nagy fák riadt homályán

sok felséges tagú, komorló, néma márvány,

csíz-fészkes homlokú istenek figyelik

a végtelen világ s az Ember szavait.

 

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Előzmény: Törölt nick (342)
Törölt nick Creative Commons License 2017.10.20 0 0 342

 

Arthur Rimbaud

Soleil et chair

 

I

 

Le Soleil, le foyer de tendresse et de vie,

Verse l'amour brûlant à la terre ravie,

Et, quand on est couché sur la vallée, on sent

Que la terre est nubile et déborde de sang ;

Que son immense sein, soulevé par une âme,

Est d'amour comme Dieu, de chair comme la femme,

Et qu'il renferme, gros de sève et de rayons,

Le grand fourmillement de tous les embryons !

 

Et tout croît, et tout monte !

                    -- Ô Vénus, ô Déesse !

Je regrette les temps de l'antique jeunesse,

Des satyres lascifs, des faunes animaux,

Dieux qui mordaient d'amour l'écorce des rameaux

Et dans les nénufars baisaient la Nymphe blonde !

Je regrette les temps où la sève du monde,

L'eau du fleuve, le sang rose des arbres verts

Dans les veines de Pan mettaient un univers !

Où le sol palpitait, vert, sous ses pieds de chèvre ;

Où, baisant mollement le clair syrinx, sa lèvre

Modulait sous le ciel le grand hymne d'amour ;

Où, debout sur la plaine, il entendait autour

Répondre à son appel la Nature vivante ;

Où les arbres muets, berçant l'oiseau qui chante,

La terre berçant l'homme, et tout l'Océan bleu

Et tous les animaux aimaient, aimaient en Dieu !

Je regrette les temps de la grande Cybèle

Qu'on disait parcourir, gigantesquement belle,

Sur un grand char d'airain, les splendides cités ;

Son double sein versait dans les immensités

Le pur ruissellement de la vie infinie.

L'Homme suçait, heureux, sa mamelle bénie,

Comme un petit enfant, jouant sur ses genoux.

-- Parce qu'il était fort, l'Homme était chaste et doux.

 

Misère ! Maintenant il dit : Je sais les choses,

Et va, les yeux fermés et les oreilles closes.

-- Et pourtant, plus de dieux ! plus de dieux ! l'Homme est Roi,

L'Homme est Dieu ! Mais l'Amour, voilà la grande Foi !

Oh ! si l'homme puisait encore à ta mamelle,

Grande mère des dieux et des hommes, Cybèle ;

S'il n'avait pas laissé l'immortelle Astarté

Qui jadis, émergeant dans l'immense clarté

Des flots bleus, fleur de chair que la vague parfume,

Montra son nombril rose où vint neiger l'écume,

Et fit chanter, Déesse aux grands yeux noirs vainqueurs,

Le rossignol aux bois et l'amour dans les coeurs !

 

II

 

Je crois en toi ! je crois en toi ! Divine mère,

Aphrodite marine ! - Oh ! la route est amère

Depuis que l'autre Dieu nous attelle à sa croix ;

Chair, Marbre, Fleur, Vénus, c'est en toi que je crois !

-- Oui, l'Homme est triste et laid, triste sous le ciel vaste.

Il a des vêtements, parce qu'il n'est plus chaste,

Parce qu'il a sali son fier buste de dieu,

Et qu'il a rabougri, comme une idole au feu,

Son cors Olympien aux servitudes sales !

Oui, même après la mort, dans les squelettes pâles

Il veut vivre, insultant la première beauté !

-- Et l'Idole où tu mis tant de virginité,

Où tu divinisas notre argile, la Femme,

Afin que l'Homme pût éclairer sa pauvre âme

Et monter lentement, dans un immense amour,

De la prison terrestre à la beauté du jour,

La Femme ne sait plus même être courtisane !

-- C'est une bonne farce ! et le monde ricane

Au nom doux et sacré de la grande Vénus !

 

III

 

Si les temps revenaient, les temps qui sont venus !

-- Car l'Homme a fini ! l'Homme a joué tous les rôles !

Au grand jour, fatigué de briser des idoles,

Il ressuscitera, libre de tous ses Dieux,

Et, comme il est du ciel, il scrutera les cieux !

L'Idéal, la pensée invincible, éternelle,

Tout ; le dieu qui vit, sous son argile charnelle,

Montera, montera, brûlera sous son front !

Et quand tu le verras sonder tout l'horizon,

Contempteur des vieux jougs, libre de toute crainte,

Tu viendras lui donner la Rédemption sainte !

- Splendide, radieuse, au sein des grandes mers

Tu surgiras, jetant sur le vaste Univers

L'Amour infini dans un infini sourire !

Le Monde vibrera comme une immense lyre

Dans le frémissement d'un immense baiser !

 

-- Le Monde a soif d'amour : tu viendras l'apaiser.

.................................................................

 

Ô ! L'Homme a relevé sa tête libre et fière !

Et le rayon soudain de la beauté première

Fait palpiter le dieu dans l'autel de la chair !

Heureux du bien présent, pâle du mal souffert,

L'Homme veut tout sonder, -- et savoir ! La Pensée,

La cavale longtemps, si longtemps oppressée

S'élance de son front ! Elle saura Pourquoi !...

Qu'elle bondisse libre, et l'Homme aura la Foi !

-- Pourquoi l'azur muet et l'espace insondable ?

Pourquoi les astres d'or fourmillant comme un sable ?

Si l'on montait toujours, que verrait-on là-haut ?

Un Pasteur mène-t-il cet immense troupeau

De mondes cheminant dans l'horreur de l'espace ?

Et tous ces mondes-là, que l'éther vaste embrasse,

Vibrent-ils aux accents d'une éternelle voix ?

-- Et l'Homme, peut-il voir ? peut-il dire : Je crois ?

La voix de la pensée est-elle plus qu'un rêve ?

Si l'homme naît si tôt, si la vie est si brève,

D'où vient-il ? Sombre-t-il dans l'Océan profond

Des Germes, des Foetus, des Embryons, au fond

De l'immense Creuset d'où la Mère-Nature

Le ressuscitera, vivante créature,

Pour aimer dans la rose, et croître dans les blés ?...

 

Nous ne pouvons savoir ! - Nous sommes accablés

D'un manteau d'ignorance et d'étroites chimères !

Singes d'hommes tombés de la vulve des mères,

Notre pâle raison nous cache l'infini !

Nous voulons regarder : - le Doute nous punit !

Le doute, morne oiseau, nous frappe de son aile...

-- Et l'horizon s'enfuit d'une fuite éternelle !...

.................................................................

 

Le grand ciel est ouvert ! les mystères sont morts

Devant l'Homme, debout, qui croise ses bras forts

Dans l'immense splendeur de la riche nature !

Il chante... et le bois chante, et le fleuve murmure

Un chant plein de bonheur qui monte vers le jour !...

-- C'est la Rédemption ! c'est l'amour ! c'est l'amour !...

.................................................................

 

IV

 

Ô splendeur de la chair ! ô splendeur idéale !

Ô renouveau d'amour, aurore triomphale

Où, courbant à leurs pieds les Dieux et les Héros,

Kallipyge la blanche et le petit Éros

Effleureront, couverts de la neige des roses,

Les femmes et les fleurs sous leurs beaux pieds écloses !

-- Ô grande Ariadné, qui jettes tes sanglots

Sur la rive, en voyant fuir là-bas sur les flots,

Blanche sous le soleil, la voile de Thésée,

Ô douce vierge enfant qu'une nuit a brisée,

Tais-toi ! Sur son char d'or brodé de noirs raisins,

Lysios, promené dans les champs Phrygiens

Par les tigres lascifs et les panthères rousses,

Le long des fleuves bleus rougit les sombres mousses.

-- Zeus, Taureau, sur son cou berce comme une enfant

Le corps nu d'Europé, qui jette son bras blanc

Au cou nerveux du Dieu frissonnant dans la vague.

Il tourne lentement vers elle son oeil vague ;

Elle, laisse traîner sa pâle joue en fleur,

Au front de Zeus ; ses yeux sont fermés ; elle meurt

Dans un divin baiser, et le flot qui murmure

De son écume d'or fleurit sa chevelure.

-- Entre le laurier-rose et le lotus jaseur

Glisse amoureusement le grand Cygne rêveur

Embrassant la Léda des blancheurs de son aile ;

-- Et tandis que Cypris passe, étrangement belle,

Et, cambrant les rondeurs splendides de ses reins,

Étale fièrement l'or de ses larges seins

Et son ventre neigeux brodé de mousse noire,

-- Héraclès, le Dompteur, qui, comme d'une gloire,

Fort, ceint son vaste corps de la peau du lion,

S'avance, front terrible et doux, à l'horizon !

 

Par la lune d'été vaguement éclairée,

Debout, nue, et rêvant dans sa pâleur dorée

Que tache le flot lourd de ses longs cheveux bleus,

Dans la clairière sombre où la mousse s'étoile,

La Dryade regarde au ciel silencieux...

-- La blanche Séléné laisse flotter son voile,

Craintive, sur les pieds du bel Endymion,

Et lui jette un baiser dans un pâle rayon...

-- La Source pleure au loin dans une longue extase...

C'est la Nymphe qui rêve, un coude sur son vase,

Au beau jeune homme blanc que son onde a pressé.

-- Une brise d'amour dans la nuit a passé,

Et, dans les bois sacrés, dans l'horreur des grands arbres,

Majestueusement debout, les sombres Marbres,

Les Dieux, au front desquels le Bouvreuil fait son nid,

-- Les Dieux écoutent l'Homme et le Monde infini !

Parapapa Creative Commons License 2014.03.23 0 0 341

Rimbaud isten! Miért halt be ez a topik???

dolna Creative Commons License 2004.12.09 0 0 340
Baudelaire: Fölemelkedés

Völgyek, tavak felett, a bércek büszke vállán
túlszökve, tengerek, s zúgó erdők felett,
túl a napon, túl a felhők és éterek,
túl a szférák örök csillagöves határán,

lelkem, vígan mozogsz a fényben odafent
s mint jó úszó, aki a vízben szinte röppen,
kimondhatatlan és férfias, nagy örömben
tombolva hasitod a mély-mély végtelent.

Repülj jó messzire, tisztítsa meg a földi
kóroktól szellemed a tiszta, magas ég
és idd, mint isteni italt, a menny tüzét,
amely a ragyogó kristályteret betölti.

Lerázva bánatok s a roppant unalom
fojtó ködét, mely az életet nehezíti,
boldog, ki repeső szárnyát csak kifeszíti
s már ott jár azokon a fénylő utakon!

akinek hajnali pacsirtaként a kék ég
felé lendül szabad és friss gondolata:
a lét fölött lebeg s magától érti a
néma tárgyakat és a virágok beszédét!

Szabó Lőrinc
dolna Creative Commons License 2004.12.08 0 0 339
Baudelaire: A zene

Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
hűs égbe sodorva,
vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
hab kósza bitorja.

Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
akár a vitorla,
megtiprom a torló, hátas hullámokat,
bár éj fedi sorra;

érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
fájdalmai járnak;
vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

keblén a nagy árnak,
visznek. - Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
nagy tükre ragyog!

Tóth Árpád

***
Szép ez a Rimbaud-vers!
Előzmény: beezer (338)
beezer Creative Commons License 2004.12.08 0 0 338
Rimbaud
A szellő

Gyapot rejtekében a zefír
alszk a pihegése béke.
Selymes, puha gyapjú a fészke,
vidor kis ajka sose sír

Ha a zefír szárnyát kitárja,
elhagyja gyapot rejtekét.
Világi útjait bejárva
a jó szagot leheli szét.

Szuerelem kvinteszenciája,
ó, szellő, kvinteszencia!
Mikor a harmatot lerázz,
beh jó a nappal illata!

Ó, Jézus, Mária, Szent Jüzsef!
A szellő sasként libeg fenn.
Imádkozüknak olyan jó ez,
elringat elszenderedem.
(Szív dobog a reverenda alatt - egy papnövendék vallomásai.)
Nagy László fordítása
dolna Creative Commons License 2004.12.07 0 0 337
Verlaine: Csak menj tovább

Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.

És főként föl ne add szived reményét.
Mit számit egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a hugod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.

Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.

Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett

győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.

Rónay György fordítása
beezer Creative Commons License 2004.12.07 0 0 336
Rimbaud
Szégyen

Amíg penge nem hatol
bele metszőn az agyába,
e zsíros zöld sárba, hol
soha nem kel ifju pára...

(Orrát, ajkát, a fülét
ah! jobb néki, ha levágja,
s a hasát is! ó, nagy ég!
s utánuk hull a két lába!)

De nem; valóban, amíg
penge nem jár a fejében,
ölébe nem csap kavics,
láng nem marja a belét lenn,

azt hiszem az ostoba
jószág, ez a kellemetlen
fickó nem ún meg soha
pimaszkodni egy szemet sem,

szirti macska, bűzgomoly
füstöl tőle föl az égre!
- Mégis, Uram, holtakor
szálljon némi ima érte...
Rónay György fordítása
dolna Creative Commons License 2004.12.07 0 0 335
Rimbaud: Misztikum

A lejtő hajlatán a forgó angyalok gyapjúköntöse lebben, az acél és smaragd füvek közt.

Lángrétek ágaskodnak, egész a dombtetőig. Balról a sziklahát televényét öldöklések és háborúk gyalázták, és vészes lármák szövik rajta ívüket. A jobb felőli szirt mögött a napkelet s a friss jövő határai.

És míg a kép szegélye fenn tengeri kagylók s emberi éjek kavargó és gomolygó lüktetése, a csillagoknak és az égnek és mind a többinek virágos bája leereszkedik a lejtővel szemközt, mint egy kosár - átellenben velünk, s alant a szakadék kék lesz tőle és kivirágzik.

Rónay György fordítása
beezer Creative Commons License 2004.12.06 0 0 334
ennek örülök, mert nagyon sajnáltam volna, ha megbántlak. Igazán nem állt szándékomban.
Előzmény: dolna (333)
dolna Creative Commons License 2004.12.06 0 0 333
Egy percig sem gondoltam, hogy ez - vagy bármelyik - a kettőnk topikja, de a szavak jelentésével kapcsolatban eddig csak Te kérdeztél, s meg is ígértem neked , hogy a későbbiekben mindig odaírom, ha szükségesnek tartom.../ nem tudhattam, hogy ezt ismered:-)/
Ha akad más, aki nincs tisztában valamivel, majd kérdez, de ezentúl nem lesz megjegyzésem...
S mielőtt azt hinnéd, hogy megsértődtem, közlöm, tévedsz:-)))))))))))

Jó éjt, álmodj szépeket:-)
Előzmény: beezer (332)
beezer Creative Commons License 2004.12.06 0 0 332
Egyáltalán nem baj, ha odaírod. Hátha akad más, aki nem tudja. Elvégre ez nem kettőnk topikja. Ha úgy érzed, hogy információt adhatsz tovább, ne habozz. Pláne, hogy egyáltalán nem vagyok mindentudó.>:-))
Előzmény: dolna (331)
dolna Creative Commons License 2004.12.06 0 0 331
Baudelaire: A semmi vágya

Bús szellem, küszködés vad imádója hajdan,
a Remény, mely ebből sarkantyúzott vigan,
nem ösztökél tovább. Ülj le, boldogtalan,
vén ló, ki tántorogsz, botlasz az utcazajban!

Törődj belé, szivem, aludj bután a bajban!

Bukott, bolond! neked se kéj álmaiban
nincs már öröm, öreg, se büszke viadalban;
akár fuvola zeng, akár trombita harsan:
Gyönyör! ne is kísértsd dacomat! Hagyj magamra!

A drága Kikelet illata odavan.

S az Idő úgy robog át percről percre rajtam,
mint dermedt test fölé ha szörnyű hó zuhan.
Magasból nézem én e Gömböt, hogy rohan,
helyet se kérve rajt, hová fejem lehajtsam.

Hógörgeteg, ragadj! röpíts a zivatarban!


Babits Mihály

***
Akkor bocs, legközelebb majd inkább megvárom, hogy kérdezz.
Előzmény: beezer (330)
beezer Creative Commons License 2004.12.06 0 0 330
Ezt véletlenül tudom. Egész pontosan taxus baccata.>:-))
Előzmény: dolna (329)
dolna Creative Commons License 2004.12.05 0 0 329
Baudelaire: A baglyok

Fekete-ernyős taxus-ágak
alatt mint furcsa istenek
ülnek a baglyok; nagy, kerek
szemük vörös láng. Meditálnak.

És egyik se mozdul, amíg
meg nem jön a bánatos este
és a napot sírjába ejtve
az éj be nem rendezkedik.

Tartásuk intelem a bölcsnek,
hogy e földnél semmi se szörnyebb:
nyüzsgése fáj, zsivaja sért;

ki árnyak után kész szaladni,
mindig rosszul jár, amiért
nem tudott a helyén maradni.

Szabó Lőrinc

***
taxus=tiszafa

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!