Ismét átírnák a történelmet
2002. november 10. 7:06
Azt, hogy az MSZP européer szociáldemokrata pártként fogadtassa el magát, leginkább az utódpárt és '56 viszonya akadályozza a sokat emlegetett árok jobb oldalán felsorakozók szemében. Ezzel a ténnyel a jelenleg kormányzó erők is tisztában vannak.
Ez azokból a július 4-i tüntetés leverése után elhangzott nyilatkozatokból is kitűnik, amelyekben Salgó László tett utalásokat arra, hogy október 23-án esetleg újabb utcai megmozdulások adhatnak munkát rendőreinek. Miképpen az sem meglepő, hogy a kormány éppen a Mécs Imrét a 301-es parcellában ért incidens kapcsán vetette fel a "gyűlöletkeltés" büntethetőségének ötletét.
A kormánypártok politikusai szemlátomást rettegnek október 23-tól. Tudván tudják: nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják: a balliberális oldal politikusai, ha már mindenáron megemlékeznek az 1956-os forradalomról, akkor semmiképp se ott emlékezzenek, ahol a hozzátartozók és az egykori harcostársak róják le kegyeletüket meggyilkolt szeretteik és bajtársaik sírjánál. Azon sincs miért csodálkoznunk, hogy Mécs Imrét ismét kifütyülték a 301-es parcellában.
Ugyanis az SZDSZ-es politikus az elmúlt hónapokban végzett tevékenységével sokak számára azt bizonyította be, hogy már végképp semmi köze nincsen egykori önmagához, aki 1988. október 23-án a Műegyetemnél azt követelte, hogy "a nemzettől idegen rendszer haszonélvezői nyilvánosan megvallják és elítéljék egykori viselkedésüket". Tudniillik a jelenleg regnáló miniszterelnök éppen a nemzetidegen rendszer haszonélvezőinek egyik mintapéldánya, és a Mécs vezette bizottság éppen az ő múltjának relativizálásában és elbagatellizálásában vitte a főszerepet.
Egyszóval mindenképpen kockázatos az, ha a kormányoldal bármi módon is megpróbálja körvonalazni az 1956-os forradalomhoz fűződő viszonyát. Azonban minden jel arra mutat, hogy szocialistáink mégis szükségét érzik ennek. Nagy Imre emlékérmet alapítanak, amelyet egyszerre adományoznak '56-os hősöknek és a Szabad Nép egykori szerkesztőjének.
Szekeres Imre 1956-ot "demokratikus szocialista forradalomnak" nevezi. Az egykoron karrierjét szt-tisztként építő miniszterelnök kijelenti, hogy október 23-a "olyan értékek napja, amelyek a szívünkben éltek akkor is, amikor nem beszéltünk nyíltan a forradalom emlékéről". Mondja ezt az a politikus, aki a lánchídi csata idején volt miniszterelnök-helyettes, és aki annak a Kádár Jánosnak a regnálása alatt küzdötte föl magát a politika élvonalába, aki Haynaut is megszégyenítő véres megtorlást rendezett a forradalom után.
Persze ez csupán a legszembetűnőbb jele annak a törekvésnek, hogy az MSZP meghatározza viszonyát a magyar történelemhez. Mindez nyilvánvaló válaszkísérlet arra a szimbolikus politizálásra, amelyet a rendszerváltozás óta a Fidesz-MPP képviselt a legmarkánsabban, s amelyben valóban fontos szerepe van a múlt eseményeinek és alakjainak. Ám ez a kísérlet eleve kudarcra ítéltetett - és nem csak amiatt, hogy a szocialistáknak nincs szükségük saját virtuális elődeik megteremtésére. Tudniillik az MSZP nagyon is valóságos elődökkel rendelkezik. Hogy kik azok, jól tudjuk a XX. század második felének történelméből.
A kiváló szerb író, Svetislav Basara A történelem mint totalitariánus ideológia című esszéjében arról ír, hogy történelem mint olyan valójában nem létezik, csupán az éppen aktuális hatalom válogatja úgy a múlt momentumait, hogy azokkal saját fennállását indokolhassa. Ha Basara erősen túloz is, annyiban igaza van, hogy a politikai erők előszeretettel keresik a múltban önigazolásukat. És ezt meg is tehetik, amennyiben a nemzeti történelemben valóban léteztek olyan áramlatok, amelyek törekvései valamiképpen visszaköszönnek az övéikben.
Ám az 1989-ig tartó időszak marxista dialektikán alapuló történelemszemléletének lényege éppen abban rejlett, hogy a bolsevizmus regnálása a legkevésbé sem volt a magyar történelem folyamatának természetes fejleménye. Tudniillik a kommunisták négy évtizedes uralmáról nem a magyar társadalomban lezajló folyamatok, hanem Teherán és Jalta mindenható urai döntöttek. Éppen emiatt van, hogy a kommunizmus nem "válogatott" a múlt eseményei között - hiszen okkal-joggal egyedül az 1919-es Tanácsköztársaságban fedezhette volna föl saját előzményét -, hanem úgymond "tiszta lapot teremtve" önmagát jelölte meg a történelem folyamatának egyetlen céljaként és végpontjaként.
A történelem minden eseményét az alapján értékelték, hogy az milyen mértékben szolgálta a szocializmus és a kommunizmus mielőbbi eljövetelét. Így tették meg például Dózsa Györgyöt korát századokkal megelőző osztályharcos hőssé - igaz, legalább nem maszkírozták át Gheorghe Doja nevű, a magyarok ellen küzdő nagy dákoromán hérosszá, miképpen azt a román történetírás tette. (Bár Kovács László külpolitikáját elnézve azon sem csodálkoznánk, ha ez volna a jószomszédi viszony építésének következő lépése.)
A honi baloldalnak éppen a történelemszemlélet ezen egyoldalúsága miatt nincs a legkevesebb érzéke sem ahhoz, hogy miképpen viszonyuljon a magyar múlthoz. Ha valaki életének java részét abban a tudatban töltötte el, hogy az egész történelem őt szolgálta, mint tökéletes végcélt, akkor nem is lehet képes arra, hogy más szemszögből értékelje a múlt eseményeit. Amennyiben valakinek ez határozza meg a történelemfelfogását, akkor nincs mit csodálkoznunk azon, ha arról beszél, hogy felesleges '56-ról vitatkozni, mert az akkori események szereplői már öregek, és hamarosan meghalnak.
Miképpen az sem meglepő, ha az eképpen szocializálódott egyének teljesen természetesnek és helyénvalónak tartják kampánynyitó rendezvényükön az országunk feldarabolásában főszerepet játszó Clemenceau-t idézni, és azt a tervet sem érzik zsenánsnak, hogy Magyar Szociáldemokrata Párttá kereszteljék át magukat. Attól a párttól bitorolva el a nevét, amelynek vezető politikusait éppen az ő elődeik küldték börtönbe vagy a másvilágra.
De nem csak emiatt felesleges azon erőlködniük a szocialistáknak, hogy benépesítsék szimbolikus történelmi elődjeik panteonját. Tudniillik azok, akik nem csupán a jelennel és a következő száz napokkal törődnek, soha nem fogják Kun Béla és Kádár helyett Kossuthot vagy Nagy Imrét tekinteni az utódpárt politikájának előfutáraiként. Éppen ezért volt hiábavaló erőfeszítés a szocialistáktól október 23-án hajnalban, titokban megkoszorúzni a 301-es parcellát.
Ugyanis az MSZP mai vezetőinek, akik az 1956 utáni véres megtorlást levezénylő Kádár János pártjának funkcionáriusaiként építették karrierjüket, nem október 23-án, hanem november 4-én volna okuk az ünneplésre. Ha nincs november 4-e, akkor ők sincsenek. Legalábbis nem kerülnek párthűségükért vezető pozíciókba, nem privatizálják magántőkévé az állami vagyont, és Kádár-rendszer nélkül Medgyessyből sem lesz III/II-es hátszéllel pénzügyminiszter.
Tehát, kedves hajdani kádárista káderek: október 23-án ne tessenek ünnepelni. Maradjanak otthon, vagy repüljenek el a francia Riviérára, mint árvíz idején, de ezt a napot hagyják meg nekünk. És legfőképp: el a kezekkel a történelemtől! Ha nem a világtérkép átrajzolói és a szovjet hadsereg döntenek a sorsunkról, akkor önök csupán egy rövidke fejezet az 1919-es évszám mellett. A magyar történelemhez ugyanis csak annyi közük van, hogy önök voltak a zsákutca benne.
he csávokám remilem összeirtad a temetöi fütyülben résztvevk neveit csórikám hahahahahaha! Hisz te III/IIIas pribék vagy hahahahahaha! Minem takarodó haza a gondolára he? az a te otthonod he!
Ismét átírnák a történelmet
2002. november 10. 7:06
Haklik Norbert
Azt, hogy az MSZP européer szociáldemokrata pártként fogadtassa el magát, leginkább az utódpárt és '56 viszonya akadályozza a sokat emlegetett árok jobb oldalán felsorakozók szemében. Ezzel a ténnyel a jelenleg kormányzó erők is tisztában vannak.
Ez azokból a július 4-i tüntetés leverése után elhangzott nyilatkozatokból is kitűnik, amelyekben Salgó László tett utalásokat arra, hogy október 23-án esetleg újabb utcai megmozdulások adhatnak munkát rendőreinek. Miképpen az sem meglepő, hogy a kormány éppen a Mécs Imrét a 301-es parcellában ért incidens kapcsán vetette fel a "gyűlöletkeltés" büntethetőségének ötletét.
A kormánypártok politikusai szemlátomást rettegnek október 23-tól. Tudván tudják: nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják: a balliberális oldal politikusai, ha már mindenáron megemlékeznek az 1956-os forradalomról, akkor semmiképp se ott emlékezzenek, ahol a hozzátartozók és az egykori harcostársak róják le kegyeletüket meggyilkolt szeretteik és bajtársaik sírjánál. Azon sincs miért csodálkoznunk, hogy Mécs Imrét ismét kifütyülték a 301-es parcellában.
Ugyanis az SZDSZ-es politikus az elmúlt hónapokban végzett tevékenységével sokak számára azt bizonyította be, hogy már végképp semmi köze nincsen egykori önmagához, aki 1988. október 23-án a Műegyetemnél azt követelte, hogy "a nemzettől idegen rendszer haszonélvezői nyilvánosan megvallják és elítéljék egykori viselkedésüket". Tudniillik a jelenleg regnáló miniszterelnök éppen a nemzetidegen rendszer haszonélvezőinek egyik mintapéldánya, és a Mécs vezette bizottság éppen az ő múltjának relativizálásában és elbagatellizálásában vitte a főszerepet.
Egyszóval mindenképpen kockázatos az, ha a kormányoldal bármi módon is megpróbálja körvonalazni az 1956-os forradalomhoz fűződő viszonyát. Azonban minden jel arra mutat, hogy szocialistáink mégis szükségét érzik ennek. Nagy Imre emlékérmet alapítanak, amelyet egyszerre adományoznak '56-os hősöknek és a Szabad Nép egykori szerkesztőjének.
Szekeres Imre 1956-ot "demokratikus szocialista forradalomnak" nevezi. Az egykoron karrierjét szt-tisztként építő miniszterelnök kijelenti, hogy október 23-a "olyan értékek napja, amelyek a szívünkben éltek akkor is, amikor nem beszéltünk nyíltan a forradalom emlékéről". Mondja ezt az a politikus, aki a lánchídi csata idején volt miniszterelnök-helyettes, és aki annak a Kádár Jánosnak a regnálása alatt küzdötte föl magát a politika élvonalába, aki Haynaut is megszégyenítő véres megtorlást rendezett a forradalom után.
Persze ez csupán a legszembetűnőbb jele annak a törekvésnek, hogy az MSZP meghatározza viszonyát a magyar történelemhez. Mindez nyilvánvaló válaszkísérlet arra a szimbolikus politizálásra, amelyet a rendszerváltozás óta a Fidesz-MPP képviselt a legmarkánsabban, s amelyben valóban fontos szerepe van a múlt eseményeinek és alakjainak. Ám ez a kísérlet eleve kudarcra ítéltetett - és nem csak amiatt, hogy a szocialistáknak nincs szükségük saját virtuális elődeik megteremtésére. Tudniillik az MSZP nagyon is valóságos elődökkel rendelkezik. Hogy kik azok, jól tudjuk a XX. század második felének történelméből.
A kiváló szerb író, Svetislav Basara A történelem mint totalitariánus ideológia című esszéjében arról ír, hogy történelem mint olyan valójában nem létezik, csupán az éppen aktuális hatalom válogatja úgy a múlt momentumait, hogy azokkal saját fennállását indokolhassa. Ha Basara erősen túloz is, annyiban igaza van, hogy a politikai erők előszeretettel keresik a múltban önigazolásukat. És ezt meg is tehetik, amennyiben a nemzeti történelemben valóban léteztek olyan áramlatok, amelyek törekvései valamiképpen visszaköszönnek az övéikben.
Ám az 1989-ig tartó időszak marxista dialektikán alapuló történelemszemléletének lényege éppen abban rejlett, hogy a bolsevizmus regnálása a legkevésbé sem volt a magyar történelem folyamatának természetes fejleménye. Tudniillik a kommunisták négy évtizedes uralmáról nem a magyar társadalomban lezajló folyamatok, hanem Teherán és Jalta mindenható urai döntöttek. Éppen emiatt van, hogy a kommunizmus nem "válogatott" a múlt eseményei között - hiszen okkal-joggal egyedül az 1919-es Tanácsköztársaságban fedezhette volna föl saját előzményét -, hanem úgymond "tiszta lapot teremtve" önmagát jelölte meg a történelem folyamatának egyetlen céljaként és végpontjaként.
A történelem minden eseményét az alapján értékelték, hogy az milyen mértékben szolgálta a szocializmus és a kommunizmus mielőbbi eljövetelét. Így tették meg például Dózsa Györgyöt korát századokkal megelőző osztályharcos hőssé - igaz, legalább nem maszkírozták át Gheorghe Doja nevű, a magyarok ellen küzdő nagy dákoromán hérosszá, miképpen azt a román történetírás tette. (Bár Kovács László külpolitikáját elnézve azon sem csodálkoznánk, ha ez volna a jószomszédi viszony építésének következő lépése.)
A honi baloldalnak éppen a történelemszemlélet ezen egyoldalúsága miatt nincs a legkevesebb érzéke sem ahhoz, hogy miképpen viszonyuljon a magyar múlthoz. Ha valaki életének java részét abban a tudatban töltötte el, hogy az egész történelem őt szolgálta, mint tökéletes végcélt, akkor nem is lehet képes arra, hogy más szemszögből értékelje a múlt eseményeit. Amennyiben valakinek ez határozza meg a történelemfelfogását, akkor nincs mit csodálkoznunk azon, ha arról beszél, hogy felesleges '56-ról vitatkozni, mert az akkori események szereplői már öregek, és hamarosan meghalnak.
Miképpen az sem meglepő, ha az eképpen szocializálódott egyének teljesen természetesnek és helyénvalónak tartják kampánynyitó rendezvényükön az országunk feldarabolásában főszerepet játszó Clemenceau-t idézni, és azt a tervet sem érzik zsenánsnak, hogy Magyar Szociáldemokrata Párttá kereszteljék át magukat. Attól a párttól bitorolva el a nevét, amelynek vezető politikusait éppen az ő elődeik küldték börtönbe vagy a másvilágra.
De nem csak emiatt felesleges azon erőlködniük a szocialistáknak, hogy benépesítsék szimbolikus történelmi elődjeik panteonját. Tudniillik azok, akik nem csupán a jelennel és a következő száz napokkal törődnek, soha nem fogják Kun Béla és Kádár helyett Kossuthot vagy Nagy Imrét tekinteni az utódpárt politikájának előfutáraiként. Éppen ezért volt hiábavaló erőfeszítés a szocialistáktól október 23-án hajnalban, titokban megkoszorúzni a 301-es parcellát.
Ugyanis az MSZP mai vezetőinek, akik az 1956 utáni véres megtorlást levezénylő Kádár János pártjának funkcionáriusaiként építették karrierjüket, nem október 23-án, hanem november 4-én volna okuk az ünneplésre. Ha nincs november 4-e, akkor ők sincsenek. Legalábbis nem kerülnek párthűségükért vezető pozíciókba, nem privatizálják magántőkévé az állami vagyont, és Kádár-rendszer nélkül Medgyessyből sem lesz III/II-es hátszéllel pénzügyminiszter.
Tehát, kedves hajdani kádárista káderek: október 23-án ne tessenek ünnepelni. Maradjanak otthon, vagy repüljenek el a francia Riviérára, mint árvíz idején, de ezt a napot hagyják meg nekünk. És legfőképp: el a kezekkel a történelemtől! Ha nem a világtérkép átrajzolói és a szovjet hadsereg döntenek a sorsunkról, akkor önök csupán egy rövidke fejezet az 1919-es évszám mellett. A magyar történelemhez ugyanis csak annyi közük van, hogy önök voltak a zsákutca benne.
