nem létező szemedben láttam volna magam viszont félpercre, mint fehérencsillogó árnyképet. az árnyszellemem átalakult:((( azonosult a felette gomolygó sötétséggel
léptem az utcán nélküled, egykettőháromnégy,
néztem, de nem láttam az embereket nélküled, egykettőháromnégy,
láttam párokat az étterem sarkában, ez csak egy
és helyükbe képzeltem magunkat, legszivesebben odamentem volna, mert mi joguk ahhoz az asztalhoz, ami a mienk lett volna?
álomrahajtottamfejem, s ez megintcsakegy
de tenyeret képzeltem/hittem fájó pontokra...rövid ideig tartott a kép:(
hallom, hallanám a fülemben, belépek a szobájába, székreülve magamrateritek egy takarót, lábamat feltéve nézem a semmit még nem tudom meddig............
Szerelem, ki vagy a mennyekben
Szenteld meg az én nevem
Jöjjön el a te világod
Legyen meg az én akaratom
Mint a húsban, úgy a szívben is
Mindennapi csókjainkat add meg nékünk holnap
És bocsásd meg az önzőségem
Miképpen én is megbocsátok azoknak
Akik engem akarnak
És vidd őt velem a kísértésbe
De szabadíts meg minket a félelemtől
Mert te vagy az élet és tiéd a hatalom
És te vagy a pusztítás
Mindörökké
Ámen
Én vagyok a zúzmarát hozó hideg tél,
Leveleket kergető pajkos őszi szél,
Bús szivárvány nyári zivatar után,
Elhaló csók hűvös tavaszi éjszakán.
Én vagyok a pusztítva hömpölygő folyó,
Vulkánról legördülő forró tűzgolyó.
Égigérő feszület messzi bérc fokán,
Szebb életről álmodó, züllött kurtizán.
Én vagyok a faágon figyelő bagoly,
Sötét börtöncellában ücsörgő fogoly.
Picinyke bölcsőben fehér takaró,
Fekete bársonnyal borított koporsó.
Én vagyok a múlt, a jövő, s a jelen,
A múlandóság, és az örök végtelen.
Kert mélyén megbújó árva gyöngyvirág,
Tócsa tükrében a kegyetlen világ.
Angyal vagyok, bárányfelhők közt szárnyaló,
Ördög vagyok, a pokol mélyéra való.
Csillag vagyok, dagadó hold, lenyugvó nap.
Ember vagyok, csak keresem önmagamat...
Tudom,hogy nem idevág,de ilyen hangulatom van.Megbántottam a barátom,pedig nem akartam.Szörnyű érzés.
A fiú kinyitotta a tusoló csapját, és csak engedte magára a forró vizet. A lány háttal állt neki, a mosdókagylónál, fogkrémet nyomott a fogkefére. Belenézett a tükörbe, egybecsillant a tekintetük. Megfordult. A fiú pár másodpercre lehunyta a szemét, élvezte a forró permetet. A lány csak nézte, keze megállt mozdulat közben...
A lány nyakába akasztotta a kötényt, belemártotta a vízbe a kezét, majd lábával sebesen pörgetni kezdte a fazekaskorongot. Keze élvezettel simított le-fel a hűvös masszán. Megállította a korongot, majd elkezdte formázni a szobrot. Elmélyülten hajolt az agyag fölé, szinte lehunyt szemmel, s ujjaival olyan áhítattal adott egyre tökéletesebb alakot a képlékeny anyagnak, mint amikor a karmester intésére harmóniává csendül megannyi különböző hangszer. Hát itt az ő szimfóniája... gyúrta-nyomkodta, gömbölyítette, mélyítette, ívelte az agyagot, kezét közben többször bevizezte, aztán újra csak csúsztatta rajta, néhol lecsippentett belőle, majd másutt hozzásimította. Haja már arcába hullott, szája félig kinyílt a csodálattól, ahogy ujjai alatt teste öltött Ő Megbűvölten dőlt hátra, apró keble pihegett az alkotás gyönyörétől. Minek nevezzelek?, tartotta fogva tekintetével a szobrot. Férfiisten... A lány szeme megcsillant.
A fiú kinyitotta a szemét. Mit nézel?, mosolygott. Majmot, akart viccelődni a lány, hogy aztán a fiú jól lefröcskölje a vízzel, ő meg összekenje a fogkrémmel, de rekedten, elakadón csak annyit mondott Téged... Visszapördült a mosdó elé, elkezdte sikálni a fogát, s amikor belenézett a tükörbe, a fiú tekintetébe fúródott a sajátja. Most a fiú keze állt meg mozdulat közben, s csak nézte, nézte a lányt... De ez már a fiú története... mosolyog
Hátha most csöndben szeretne üldögélni a Lány. Mert már nincs szó. Örüljünk az eddig közzétett kincseinek, s ha a szívében újra túlcsordul a fennséges szóáradat, talán nekünk is csöppen ide a fórumba...;)
Hány réteg ruhát kell levenni, hogy az izzó, meztelen test boldoggá tegyen? Hány réteg szeretetet tudsz levenni és átöltöztetni engem egyszerű, mégis ünneplő-ujjongó ruhájába? tám-tárá-tárá-tám-tám Hány réteg szeretet a csomagolópapírja ajándékodnak, hogy az év legszebb napját nekem adtad?
Igen, ez is csak egy nap... de a meleg ölelés, amellyel nyugtáztad örömöm... tám-tárá-tárá-tám-tám Köszönöm... Akkor is, ha "megtiltottuk" egymásnak, hogy bármit köszöngessünk. visszamosolyog rád
Állunk az előszobában. Ölelem. Ölel. Nehezek a tagjai, puha haja fáradtan simogatja az arcomat. Megcsörren a telefonja, nehézkesen kioldja magát belőlünk. Tapintatosan elfordulok tőle, a tükör elé libbenek, nézem magam, pipiskedek, mint egy kiskamasz, aki titokban felvette anyukája legszebb ruháját, és csillogó szemmel méri fel sarjadó nőiességét... De rajtam bohó kis apró pólóféle van, mórikálom magam, elölről, oldalról, élvezem a vonalaim tükröződését, élvezem, hogy itt van ő, váratlanul jött, köszönni csak, látni csak, ez meglódítja a szívemet. Amint fordulok, a tükörben az ő szemét látom... cinkosan-huncutul-nevetőn-elismerőn kapaszkodik az enyémbe... elpirulok, mint akit rajta kaptak, s elébe perdülök. Megölel. Nem szenvedéllyel. Melegen, bajtársin, szeretve, csendesen. Fáradtan. Megölelem. Nem szenvedéllyel. Melegen, szeretve, bajtársin, csendesen. Ó, ha lenne varázshatalmam, most átszakítanám belőle a gondokat. De nincs, csak ölelni tudom...
Meg se merek moccanni. Félek, megtörne ez a szuszogó varázs, aludj csak, ez a zümmögő csend merre visz? Félálmomban mégis megmoccanok, önkéntelenül is, ujjaim átsuhannak vállgödrödből a vállgömbödre, s te a karoddal még inkább magadhoz ölelsz, arcodat egy fél mozdulattal arrébb simítod a homlokomon, combodon megrándul egy izom a combomon... hát nem tört meg, édes istenem, olyan ez, mint amikor a szoknyám hullámzik velem együtt a táncban... Boldog könnyek csípik a szemem, megszorítanálak, szétroppantanálak ebben a csendviharos örvényben... S ez a forró zsongás engem is magával húz, már alszom, álmaink összeérnek ernyedő tagjainkban. S most te moccansz, érzem a szádat arcomon, s mosolyogva merülök vissza a lüktető nemlétbe... mi lehetne szebb, mint hogy álmodban megcsókolsz?
A csend... A várakozás néma dübörgése. A csend... A meleg, bátorító csend... simogató, egyenletes lélegzeted, a tarkómon szuszogó, az ujjaimmal pihe hajadból kisimító... tá-tá-tátámm-tá-tá-tátámm, a csend... két szó között a csodálkozás elnémasága, a csend... a súlytalan léptek, az üdvözült szemlehunyás... és moccan a csend...
Kislányom, eriggy, szeleld át ezt a véka búzát a gangon. Már kapom is apró karom alá a kosarat, másikba egy üreset, kis vászonzsákkal béleltet. Szerettem átpörgetni a szemeket az alkonyati szélben. Miért pont akkor? Talán mert addigra elcsendesül annyira, hogy csak a pelyvát, ocsút fújja ki a szemek közül a szél. Szerettem csak úgy, csak az érintésért beletúrni a magokba, kukoricába, rizsbe, lencsébe, búzába, mindenféle száraz magvakba, és átcsurgatni az ujjaim között. Néztem, amint a szél arrébb viszi belőle a felesleget...
Ez a gyerekkori este jutott eszembe... És most itt vagy nekem, itt vagy a sok pillanattal: az aranyló búzaszemekkel. Csuklóig mártom kezem az emlékekbe, s míg ujjaim elbűvölten tolják a mélyben a hűvös magvakat, te már öntöd a következő mérő ajándékot a zsákomba... Hát ezért van mi szépből válogatnom... elmélázva mosolyog
Itt állok, itt pörgetem át ujjaim között, csak úgy csordul simogatva a sok pillanat, s ha volt, ha van is rossz, az ssssszzzzzzz, tovalibben a szélben...
Mutassa, nyissa ki, eressze, mióta, mit, hol, nézzen, emelje, most, kap, forduljon, holnap, kártyát, hallja... Leülök az ágyra. Igen, á, igen, persze, pár nap, ma, nem tudom, semmi, minden, igen, ide, hová, mit, holnap, kártyát, nem tudom... Felállok. Leülök. Hé, maguk mit csinálnak? Miért balettoznak? Milyen muris, keskeny fekete táskával... két szélsebesen piruettező ember... Hová tűntek? Brrrrr... Ajtócsengő, megint? Óóó... Kedvesem... Erőtlen mosoly. Leülök. Lefekszem. Mit mondasz? Mentők, ügyelet, több óra, felháborító, siettem hozzád... Nézem őt. Valamit válaszolok. Mit mondok? Nem emlékszem. Csak beszélek. Itt vagy? Mosolyog: Itt vagyok! Megnyugszom. Igen, reggel, de jó, köszönöm, igen, majd reggel.
Szalad az ezüstszál..., 39.9, 40.0, 40.1, 40.3, 40.5... Nem baj. Itt vagy, itt vagy velem... Itt vagy
Tegnap este, az utcán, amikor egymás derekát átkarolva sétáltunk, aztán a lépcsőházban, amikor... tudod, amikor... Ez jutott eszembe, ez a vers Tóth Árpádtól, nekem most nem lenne rád szavam, csak a mosolyom van, és ez a béke bent, itt bent...:-)
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csendesen,
És percek mentek, ezredével jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
