Kéri László a fölhergelt országról
A derűs idő ellenére meglehetősen borúsra sikeredett az idei könyvhét megnyitója. A Vörösmarty téren provokálták Kéri Lászlót, s a gyülekező "könyvbarátok" kifütyülték a tér másik oldalán felbukkanó miniszterelnököt is. Mi hergelte fel az embereket az olvasó ország ünnepén? Lehet-e együtt élni az alkalmi ordítozásokkal? Létezik-e ilyenkor célszerű viselkedés, követendő magatartás? Na és honnan érkezik az útmutatás, a szellemi muníció a felhecceltek haragjához? Kéri Lászlóval mint tapasztalt "célszeméllyel" MESTER ÁKOS beszélgetett.
Azt olvastam a Népszabadságban, hogy a könyvhét premierjén inzultus érte önt a Vörösmarty téren. De ezen az egy mondaton kívül nem volt az újságban semmiféle részletezés. Mi történt? És - mert ezt is hallottam - miért hárítja el az újságírók érdeklődését?
- Mert nem történt semmi különös, és én nem tartozom azok közé, aki szívesen csinálnak hírt magukból. Ezért egyáltalán nem örülök, hogy az az egy mondat megjelent. Végül is ez az inzultus hasonló ahhoz, amit most már 5-6 hete majdnem mindennap megélek az utcán vagy a villamosokon. Nekem sajnos már nem szokatlan, hogy lehazaárulóznak, meg azt üvöltik: "Te szemét, mit kere-sel itt?!"
Mi történt a Vörösmarty téren? Hogyan kezdődött?
- Elment mellettem egy úr, és elkezdett üvölteni: "Orbán-jugend, mi?!" Nézett rám, én meg úgy csináltam, mint hogyha nem érteném.
Én valóban nem értem.
- Ennek az a háttere, hogy a Magyar Nemzetben megjelent egy tudósítás a Bibó Társaság Kossuth klubbeli rendezvényéről, és a tudósításban úgy próbálták beállítani, mint hogyha én így neveztem volna a különböző tüntetések fiatal résztvevőit. Nem erről beszéltem, a Magyar Nemzet másképp írta, ráadásul később jöttek az erről szóló vezércikkek, kommentárok meg a felháborodott olvasói levelek. Egy hölgy is üvöltött ott nekem, ő azt kifogásolta, hogy mit mondtam Dávid Ibolyáról. Ez megint a Magyar Nemzet, egy másik tudósítás. A lényeg, hogy olyasmiket szoktak a fejemhez vagdosni, amit a Magyar Nemzet szokott rólam írni, vagy Bayer Zsolték tévéműsorában szoktak rólam mondani.
Ha jól értem, azért mondja, hogy nem történt semmi különös, mert ön ehhez már hozzászokott.
- Igen. De az nagyon zavar, hogy most sajnos mások is belekeveredtek. Bächer Iván éppen ott volt a családjával, és dedikált. Őt körülvették az olvasók, várták, hogy írjon be nekik ezt-azt. Bächer családja viszont, úgy látszik, kevésbé viseli a gyülekező ordítozókat, vagy nem volt részük még nyílt utcai ordítozásban, és szegények nekem akartak segíteni. A hölgynek is, az úrnak is, meg akik ott voltak még, azt mondták, hogy menjenek már odébb, végül is ez itt, a téren a kultúra ünnepe, nem való ide a politika. Erre aztán elkezdtek lökdösődni, valaki meglökte Veres Marit, Bächer feleségét, szegény Ivánnak elöntötte a vér az agyát, rendőrért kezdett kiabálni, és akkor ezek ott még hangosabbak lettek.
Valószínűleg ugyanazok lehettek, akik kifütyülték Medgyessy Pétert a tér másik oldalán.
- Igen. Bizonyára örültek annak, hogy még egy alanyt találtak, és az én voltam.
Ön hogyan reagált?
- Amikor már ötödször üvöltött velem, akkor csak annyit tudtam mondani neki, hogy értem, Magyar Nemzet-olvasónak tetszik lenni. De nem akartak odébb menni, kicsit hangosabbra meg zajosabbra sikerült az egész, mint hogyha csak rajtam múlott volna. Mert gyanútlanul belekeveredtek mások is, akik még nem szokták meg ezt a nyílt utcai ordítozást.
Őszintén szólva: eléggé nehezen megszokható. De nem szeretném az affért a bulvársajtó szintjén kezelni, engem más érdekel: lehet-e, szabad-e azt mondani egy ilyen ügyre, hogy lényegében nem történt semmi? Szerintem ugyanis ezek a történetek általában verbális inszinuációkkal kezdődnek, aztán személyes inzultusokkal folytatódnak, és lehet, hogy csoportosan elkövetett gazemberségekkel végződnek. Ön hogy látja: dramatizálom a helyzetet, vagy prognosztizálom?
- Helyesen mondja, mert most már túl sok minden történt ahhoz, hogy hallgassunk róla. A múltkor a feleségemmel a Wesselényi utca sarkán nézegettünk egy emlékművet, megállt mellettünk egy autó, letekerte egy úr a kocsi ablakát, és rám ordított: "Na, baszd meg, lesz még leszámolás!" Aztán ezzel a bátor tettel el is hajtott onnét. Zitát az ilyesmi napokig tudja foglalkoztatni. Ez a nyílt gyűlölködés, ahol meg is ígérik az embernek, hogy nem viszed el szárazon.
A felesége, Petschnig Mária Zita, az ismert gazdasági elemző ugyancsak gyakori szereplője a nyilvánosságnak. Gondolom, az inzultus után beszéltek odahaza arról, hogyan kell viselkedni ilyen szituációkban. Hogyan lehet bátor az ember, ha nem akarja, hogy provokálják. Mert visszaordítani nem nagyon szerencsés, lapítani meg nem szabad.
- Ez állandó vita köztünk. Őt nem érte ilyen mértékű vagy mennyiségű napi inzultus, mint engem. Ő a keresztyéni megbocsátás alapján mindig keresi a másik fél motívumát, ami engem - őszintén szólva - nem nagyon érdekel. Mert én ezt annak számlájára írom, hogy ezen a tavaszon példátlan mértékben fölhergelték az ország jelentős részét, és abban reménykedem, hogy ez majd valamikor elmúlik. Bár most már kicsit sokallom: június van, messze vagyunk a választásoktól. Azt hittem, hogy egy-két hét alatt elmúlik. Ezek szerint nem eredménytelen a Fidesz-vezérek, a MIÉP-aktivisták meg a jobboldali lapok, tévé- és rádióműsorok munkálkodása. Ők együtt akarnak odarakni - mások mellett - engem is a magyar demokráciát veszélyeztetők közé. Mert gyűlölködni könnyebb úgy, ha a gyűlöletnek konkrét tárgya és alanya van, tehát konkrét személyekhez köthető.
Az ember derülhetne is éppenséggel azon az indokolatlan hevületen, idegbajon, aminek végül is szenvedő alanyává válik. De nem olyan nevetséges, hogy az utcán szívesen harcoló hölgyek és urak voltaképpen a jobboldali, sőt szélsőjobboldali orgánumok szövegeit veszik át, kürtölik tovább, csinálnak belőlük jelszavakat. Mert volt már ilyen ebben az országban. És más házaspárok is vitatkoznak azon, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Gyorsan és némán elhúzni a helyszínről, vagy nyíltan és bátran konfrontálódni. Mi a normális, elfogadható magatartás, mi a célszerű viselkedés?
- Én legszívesebben nem figyelek oda, de van úgy is - és az elmúlt hónapban már ez is megtörtént -, hogy le kellett szállnom a villamosról. Tehát az illető nem elégszik meg azzal, hogy mondja, hanem ha én úgy csinálok, mintha nem hallanám, elfordítom a fejem, akkor jön üvöltve: "Neked mondom, baszd meg, ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád!" És ha ez tart egy-két percig, akkor inkább leszállok a villamosról, és azon gondolkodom, hogy miért is nekem kell leszállni. Hát szálljon le ő, ha nem bír velem egy villamoson utazni.
Igen, de a villamos közönsége rendszerint hallgat.
- Persze, mindenki úgy csinál, mintha nem látná, nem hallaná. Lapos részvétpillantásokat kapok legfeljebb. Igen, mindenki úgy tesz, mintha ott se lenne.
Ijesztő. Még akkor is, ha tudjuk - szoktuk is írni, mondani -, hogy semmilyen körülmények között nem szabad félni. Ismerjük, idézzük: "a demokrata nem fél." De mit kell csinálni? Nem lehet a ránk támadó ordítozóknak higgadtan megmagyarázni, nem lehet őket meggyőzni. És mivel nem lehet arroganciára arroganciával válaszolni, elhallgattatni sem egyszerű őket.
- Attól függ, milyen körülmények között történik a dolog. Mi Zitával országszerte rengeteg helyen tartunk előadást vegyes közönség előtt. Ott gyakorta megjelenik a városi népvezetés néhány küldötte, kifejezetten provokatív céllal. Pontosan tudom az első mondatok után, amikor belekezd kérdésébe, hogy ez nem is kérdés, hanem egyfajta kísérlet a rendezvény tönkretételére. Olyankor apellálhatok a rendezők felelősségére, akik odahívtak, hogy kérem, mi itt vendégek vagyunk, minket nem azért hívtak, hogy végighallgassuk ezt a mocskolódást, döntsék el, hogy az illető urat akarják hallgatni, vagy minket, tessék választani. Ilyenkor a közönség döntő többsége azt mondja, hogy Jóska, maradj csendben, ha nem tetszik, menj innen. Ezeken a fórumokon - némi segítséggel - meg tudom teremteni magamnak azt a védelmet, hogy nem kell kilátástalan, értelmetlen vitákba fullasztani a rendezvényt. Az utcán, a villamoson más a helyzet. Ott olyanok vesznek körül, akik vétlen tanúi az egésznek, és nem lehet azt mondani, hogy tessék választani: az illető hangos-dühös úrral akar-e együtt közlekedni, vagy énvelem.
Én változatlanul azt kérdem: lehet-e úgy tenni, mintha nem történt volna semmi?
- Nem tudok mást tenni. Én is sokat gondolkodtam azon, mi a helyes magatartás ilyenkor. Részben megértem, hogy nem annyira veszélytelen a jobboldali sajtóból áradó gyűlölet, mint ahogy ezt általában a jámbor értelmiségi gondolja: gyűlölködik, hát gyűlölködik, az ő baja. Ez egész addig így van, amíg az ember a gyűlöletnek nem érzi a közvetlen következményeit, és én azért ezen már túl vagyok. Beszéltem másokkal is erről. Nyilvánvaló, hogy nemcsak az én privát élményemről van szó. Nem tudom, hogy mennyire muszáj tartósan együtt élni ezzel a dilemmával, vagy pedig - tényleg komolyan gondolkodtam már ezen is - le kellene-e állnom vitatkozni mindenkivel, hogy tessék megmondani konkrétan, mi a baj velem. Hol, mikor, mit írtam, amit ön sérelmez, beszéljük meg. Ez persze értelmetlen tűnődés. Hiszen ha már valaki ismeretlenül is gyűlöl, mert életében akkor találkozik velem először, és annyit tud, amennyi elég ehhez a gyűlölethez, akkor nagyon kevéssé valószínű, hogy meg tudom győzni. De lehet, hogy mégis meg kell próbálni.
