"Azt, aki valamely sportág vagy művészeti tevékenység iránt egészen különleges szenvedéllyel viseltetik, anélkül azonban, hogy a legkisebb ügyességgel is rendelkezne hozzá, joggal tartják nevetségesnek. ...Jól tudom, hogy van ez így, mivel engem is az a szerencsétlenség ért, hogy ehhez az emberfajtához tartozom.
...Amióta elszántam magam a halálra, az utolsó hónapok nyomasztó szorongása is enyhült kissé. Boldog nem vagyok ugyan, inkább kicsit szomorkás, ám az afféle különösebb nyugtalanság nélküli szomorúság. Az ember csak addig nyugtalan, ameddig még reménykedik."
"[...] Hogy aztán ezekből az élményekből és megfigyelésekből hamarosan újra rendszeres teória vagy világnézet szülessék, nos arról nem csak a doktor saját szellemi igénye gondoskodott, hanem az egész irodalmat kitevő íráshalom is, melynek darabjait a vendégek részben magukkal hozták, részben elküldték, részben melegen ajánlották neki. Különös könyvtár jött létre a kis házban; a vegetáriánus szakácskönyvektől a legvadabb misztikus rendszerekig minden megtalálható volt - a platonizmus, gnoszticizmuson, spiritizmuson és teozófián át a szellemi élet minden területe, s e művek szerzői egytől egyig hajlottak az okkult okoskodásra. Az egyik szerző a pitagoraszi tanítást a spiritizmussal azonosította, a másik Jézust a vegetarianizmus hirdetőjeként értelmezte, a harmadik kimutatta, hogy a terhes szeretetéhség a természet időleges állapota, ami csak átmenetileg eszköze a szaporodásnak, végső szándékát tekintve viszont az egyén testi halhatatlanságára törekszik. Végül ezzel a könyvgyűjteménnyel találta magát szemben Berthold második tiroli telének gyorsan tovatűnő napjain. A hűvösebb idő beálltával hirtelen, mondhatni, mintha elvágták volna, megszűnt a vendégforgalom, amit időközben egészen megszokott. Az apostolok és testvérek most vagy saját téli fészkükben gubbasztottak, vagy hontalanul vándoroltak és koldulásból éltek, más vidékeken és városi elvbarátaik házaiban húzták meg magukat. Reichardt ebben az időben értesült abból az egyetlen újságból, melyet járatott, Eduard van Vlissen halálhíréről. Egy orosz határ menti faluban, ahol a kolera miatt tartották karanténban, ám nem vigyáztak rá eléggé, egy kocsmában a pálinka ellen szónokolt, mire a lázongó tömeg agyonütötte. [...]
[...] Salomon Adolfus már útközben, az utcán szenvedélyesen ecsetelni kezdte az aznapi szónoklatokat és tárgyalásokat, és nem akarta elhinni, hogy Reichardt nem volt jelen. Délután egy szép, hosszú tincsű orosz beszélt a növényi étkezésről és a társadalmi nyomorúságról, és botrányt kavart, ugyanis az emberiség nem vegetáriánus részét örökösen hullazabálónak titulálta. A különböző pártok közt erre elszabadultak az indulatok, és a vita hevében egy anarchista ragadta magához a szót, akit csak rendőri erővel lehetett eltávolítani a tribünről. A buddhisták zárt csoportban, némán kivonultak a teremből, a teozófusok hiába igyekeztek felhívni a figyelmet a békére. Egy szónok előadta A jövendő szövetségi dala című saját szerzeményét, melynek a refrénje így hangzik: 'Te mulass csak, világ, Én üdvöm odaát vár...' A közönség végül nevetés és szitkozódás közepette szétszéledt. [...]
Egy ideig úgy éreztem, írnom kell, aztán megtaláltam Hessét, és azóta csak olvasok.
A cél (?) helyén viszont csak vak, jeges, tátongó sötétség láttam, amibe nem is kevésszer néztem már bele, még ha pillanatokra is. A legszörnyűbb pillanatok...
Csak egy idézetet tudok mondani feleletként. Rongyos, agyonrágott, ismert, de ez van: Nietzsche:
"aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád."
OFF
a napom lehetne jobb is, de némi alkohollal rásegítettem:)
"Ennek a Maya nevű hölgynek(?) a fátyla az egyetlen, amiben reménykedhetünk: hátha egyszer elhúzza és akkor valami szebb és jobb tűnik elő."
A Maya (vagy pontosabban talán Máya) indiaiul azt jelenti tudtommal, hogy káprázat, nem hinném, hogy egy hölgy neve volna. Persze simán lehet, etimológiai kérdésekbe nem mennék bele! :-)
Hogy reménykedhetünk-e abban, hogy egyszer fellibben? Természetszerűleg lehetetlenség, ahogyan az is, hogy egy kép kilépjen a tükörből. Arra viszont mindenképp van mód, és az emberek számára ez az egyetlen, hogy kilépjenek az érzéki világ nyújtotta torz és korlátolt megismerési rendszerből: jobb híján tisztán szellemi, értelmi alapon, "intelligibilisen" - elszakadva minden fizikai/fiziológiai tapasztalattól - hipotetikus, spekulatív, de koherens és elfogadható, meggyőző erejű (de nem szofista!) érvek alapján álló gondolatrendszereket építsünk, amelyek nem attól lesznek igazak vagy hamisak, hogy logikusak-e vagy sem, hogy teljes mértékben összeegyeztethető-e az érzéki, fizikai világ törvényszerűségeivel (hogy a világnak, a Természetnek a morális vagy amorális voltáról ne is beszéljünk), nem attól lesz igazolható, hogy a Föld tudósainak legnagyobb része egyetért velük, hanem önmagában igaz vagy sem, amit bizonyítani soha nem lehetett és nem is lehet. Minden filozoféma egy igazolhatatlan teória, és hangozzék bármennyire is kiábrándítóan, szerintem az igazság - objektív igazolhatatlansága okán - szubjektív jellegű: mindenki azzal a nézettel azonosul, amellyel lelkialkata, élettapasztalata, gondolkodása, stb. korrelál. Nekem tarthatatlanok és számomra kifejezetten elvetemültek Hegel és Leibnitz nézetei, míg másoknak meg Schopenhauer (és "társai", Nietschétől Kierkegaardig) szemlélete abszurd és dühítő. Hol az igazság? Még ha csak egyfajta igazság is van, objektíve és mindenki számára elfogadhatóan (induktív vagy deduktív módon, ez mellékes) bizonyítani képtelenség. Belül, mindenki magában tudja csak megtalálni ezt. Már ha egyáltalán megtalál egy ilyen "igazságot".
Visszatérve a fátyolra: én azt gondolom, hogy még ha egy sci-fiben az egész emberiség előtt egyszerre lebbene fel a fátyol, az szebb és jobb világot biztosan nem eredményezne. Mert az ember már csak "emberi, nagyon is emberi". Ha meg is látja az igazságot, mindennek a mozgatórugóját, ő maga - az emberiség - akkor sem változna meg. Eredendően romlott, morálisan ezer sebből vérző, gyarló, szánalmas élőlény. Ha feltárulna neki a Kánaán, akkor sem lépne be. Vagy ha igen, képtelen volna felnőni (kozmikus értelemben) a feladathoz. Emberi, EMBERHEZ méltó, nem animális, hanem erkölcsös életet élni. Mondjuk a nietschei Übermensch módjára (megfosztva természetesen a szót minden gennyes, rátapadt náci konnotációtól). De ez utópia, és talán így van jól. A Természet már csak tudja... :-( Mi mindenesetre nem.
"Én nem tudom, nem-e mi szőttük ezt a fátylat, az örökké bennem (igen, benned is:) rejlő optimista, hogy majd egyszer, valahol, ha úgy tetszik a fátylon túl (sic), majd..."
Hm. Ha tudatos aktusként érted, akkor biztosan nem. Inkább arról lehet szó, hogy az ember nem tud másként élni/tapasztalni/érzékelni a világban, csak emberként, hozott szemlélettel, amit elhomályosít ez a fátyol. De - szerencsétlenségünkre - mlg mindig többet látunk a világból, többet értünk belőle, mint az állatok. Ez is valami, nem? Én átoknak hívnám. Féltudás. Az állati jámborságon, tudatlanságon túl, a teljeskörű és kielégítő ismereteknek innen. És innen egy hangyalépés az egzisztencialista szorongás, a létbevetettség érzése és megannyi költői/filozófiai kérdés. Amikre nem tudjuk a választ.
"Nem tudom, illúzió-e, de ha nem, az mégis ad valami reményt.
Higyjünk a fátyolban:) Még ha néha nehéz is."
Szívből és őszintén irigyellek. Mármint azért, hogy Te a fátyol fellebenésétől valami pozitívat remélsz, hogy reménykedsz. Én képtelen vagyok rá. Nem azért mert nehéz. A nehézség leküzdhető, ha dereng a cél, de legalábbis ismert! A cél (?) helyén viszont csak vak, jeges, tátongó sötétség láttam, amibe nem is kevésszer néztem már bele, még ha pillanatokra is. A legszörnyűbb pillanatok... Azt hiszem ez volna az igazi egzisztencialista (és ki tudja még milyen elnevezésekkel illetett) kétségbeesés. Nem, én nem kérek ebből...
A Maya fátyla takarja el az érzéki szemlélet, tapasztalás elől azt a világot, ami intelligibilis és amiben egyedül legitimek a transzcendens és/vagy transzcendentális rendezőelvek
Ennek a Maya nevű hölgynek(?) a fátyla az egyetlen, amiben reménykedhetünk: hátha egyszer elhúzza és akkor valami szebb és jobb tűnik elő. Én nem tudom, nem-e mi szőttük ezt a fátylat, az örökké bennem (igen, benned is:) rejlő optimista, hogy majd egyszer, valahol, ha úgy tetszik a fátylon túl (sic), majd...
Nem tudom, illúzió-e, de ha nem, az mégis ad valami reményt.
„Bizonyos időperiódusban reális létezése van”
nocsak.
„egymással is nehezen (vagy sehogy sem) egyeztethetők össze”
nyilván. ki egyeztette? (költői)
„Holnap meg majd valaki/valami más”
csodálkoztam volna, ha nem teszel megjegyzést. Te már csak „tudod”. bár… ha… így alakul sem látok benne kivetnivalót. kereteink között.
szia, szv
Az érzékileg felfogható, empirikus világban minden jelenség átmeneti, ideiglenes. Vagyis múlandó. Akkor létezik vagy sem? Bizonyos időperiódusban reális létezése van, azon kívül nincs. Ha a platóni ideák világa volva a valós létezés szférája, amely mentes a kauzalitástól és az időtől, úgy ahhoz képest minden más illuzórikus. Intelligibilis világ vs. empirikus világ. Így értem. Az empirikus világban, ahol élünk és amely minden élőlény nyomoráért felelős, minden tárgy/jelenség/emóció/akármilyen entitás átmeneti és egyben illuzórikus. A Maya fátyla takarja el az érzéki szemlélet, tapasztalás elől azt a világot, ami intelligibilis és amiben egyedül legitimek a transzcendens és/vagy transzcendentális rendezőelvek, kategóriák (Platón ideájától kezdve a kanti Ding an Sich-en, hegeli Világszellemen át a schopenhaueri Akaratig, stb.)
"erről írtam, de igazad van, honnan kellett volna tudnod"
Nem tudtam, nem vagyok szakértő és jelenleg ez annyira nem is érdekel, ami legyen az én hiányosságom. De egyértelműen céloztam különböző tanításokra, felfogásokra, amik egymással is nehezen (vagy sehogy sem) egyeztethetők össze.
"ez van. de mi. nekem a Gítá, a többit egyelőre hagyom másoknak. "
Most épp a Gítá. Holnap meg majd valaki/valami más. ;-)
„valaminek az ideiglenessége a legnagyobb bizonyíték önmagának - mint jelenségnek, bárminek - az illuzórikus mibemlétére”
ideiglenes: átmeneti. hol itt a bizonyíték.
„egyszerre tanítja a világ illuzórikus voltát és ideiglenességét”
a vaisnava tan nem. (erről írtam, de igazad van, honnan kellett volna tudnod.) a monoistáknál vannak a fentihez hasonló utalások… hogy idézzelek: „ízlés kérdése”.
„ízlés kérdése…teoretikusan persze elgondolható… legszánnivalóbb és legirigylésreméltóbb részének” – erre írtam: akár „fejen is állhatunk”. (jelenállapotunkbanminemdemagógfrázis.)
„Akinek pedig igen, annak ott mindig is ott volt az örökkévaló másik világ, a hol a boldogság elérhető, a Mennyország. Lehet hinni egy jóságos, gondoskodó Istenről.”
nem a mennyországra meg a jóságos nemtudomkire gondoltam, hanem az akarmikus tettekből fakadó… stb.
ez van. de mi. nekem a Gítá, a többit egyelőre hagyom másoknak.
szv
Sietve összevissza írok, magyartalanul és pontatlanul. Nem szándékosan írok így, de ha tolulnak a hülye gondolatok, azt nehezen követi a kezem, gyorsíró meg sajnos nem vagyok. (Még lehetek). Azért remélem, a lényeg érthető...
"éppen az a lényege, hogy nem a világ hamisságát, illúzió voltát állítja, hanem _ideiglenességét_ hangsúlyozza… léteznie kell egy örökkévaló másik világnak is, amelyben a boldogság igenis elérhető…"
Minden tiszteletem a keleti tanoké, amikkel jómagam is - akár mint főként buddhista, kevésbé hindu vallással, akár mint világszemlélettel, "életfilozófiával" - azonosulni tudok, de itt én csak hangsúlyeltolódást vélek felfedezni. Abszolút nem zárja ki egymást a két dolog, sőt, az egyik következik a másikból (valaminek az ideiglenessége a legnagyobb bizonyíték önmagának - mint jelenségnek, bárminek - az illuzórikus mibemlétére. A Védák (sőt, az Upanisádok még inkább), a buddhizmus egyszerre tanítja a világ illuzórikus voltát és ideiglenességét is. Ahogyan csak a buddhizmusnak van - sok alapdoktrínákban is egymásnak ellentmondó - 816 ága, és valahol ízlés kérdése, ki mivel tud azonosulni, úgy valahol az is az lehet, hogy X a világot alapvetően ideiglenességében (és/)vagy illúzió voltában éli meg.
"léteznie kell egy örökkévaló másik világnak is, amelyben a boldogság igenis elérhető… és ha nem. akkor nem. fejen is állhatunk. "
Szerintem ez kizárt, ebben nem tudok hinni. Teoretikusan persze elgondolható (ahogyan minden metafizikai kategória is), de ilyen világ szükségképp csak in abstracto képzelhető el. Ami semmilyen vigaszra és megindokolható, jogos reménnyre nem adhat alapot. Nálam. Akinek pedig igen, annak ott mindig is ott volt az örökkévaló másik világ, a hol a boldogság elérhető, a Mennyország. Lehet hinni egy jóságos, gondoskodó Istenről. De ezt meghagyom az emberiség egyszerre legszánnivalóbb és legirigylésreméltóbb részének.
„- Mindig így lett volna, mint most? Politikusoké, kufároké, pincéreké és világfiké volt a világ, a többiek pedig fuldokoltak? - Hát, nem tudom, senki se tudja. De mindegy is. Barátom, Mozart, a kedvenced jutott az eszembe. Sokat meséltél róla, és a leveleiből is felolvastál. Ő hogyan járt? Az ő idejében ki kormányozta a világot, ki fölözte le a javakat, ki volt a hangadó, ki számított? Mozart vagy az üzletemberek, Mozart vagy a szürke tucatemberek? Na és a halála, a temetése? Azt hiszem, mindig így volt, és talán így is marad örökre. És az iskolák úgymond "világtörténelme", a belénk sulykolt hősök, lángelmék, nagy tettek és érzelmek? Hazugság az egész, a tanítók agyalták ki az oktatás szolgálatában, meg azért, hogy az iskolai évek alatt ne unatkozzanak a diákok. Mindig így volt és így is marad - a kor és a világ, a pénz, a hatalom a törpéké és ostobáké, a többieknek, az igazaknak semmi se jut. Csak a halál. - Semmi egyéb? - De igen. Az örökkévalóság. - Az utókor által megőrzött hírnévre, dicsőségre gondolsz? - Nem, kis farkas, nem arra gondolok, hisz mit számít a hírnév? Vagy azt hiszed talán, hogy minden eredeti és teljes ember hírnevet vívott ki magának, és emlékét őrzi az utókor? - Nem, dehogy. - Látod, nem a hírnév a fontos. Csak a műveltség tart rá igényt, a tanítókra tartozik. Nem erről van szó! Az a lényeg, amit én örökkévalóságnak nevezek, és amit a hívő Isten országának hív. Mi, igényesek, vágyakozók, egy dimenzióval gazdagabbak, egytől egyig megfulladnánk, ha ennek a világnak a levegőjét szívnánk, ha nem lenne másfajta levegő, ha az időn túl nem léteznék az örökkévalóság, az igazak hona. Ott él Mozart zenéje, ott élnek költőóriásaid versei, a csodatévő, mártírhalált halt s az embereknek példával szolgáló szentek. Az örökkévalóságban él minden igazi tett képe, igazi érzés ereje, még ha senki nem is tudja, nem veszi észre, nem jegyzi föl és őrzi meg az utókor számára. Az örökkévalóság nem ismer utókort, csak jelent.”
ráhibáztál… az idézetem szövegkörnyezete a fenti… meg persze, hogy kimondták Hesse előtt… Védák…
de ez nem nihilista felfogás (az imperszonalista filozófusoknál persze az, de a keleti szemlélet szerint nem)… éppen az a lényege, hogy nem a világ hamisságát, illúzió voltát állítja, hanem _ideiglenességét_ hangsúlyozza… léteznie kell egy örökkévaló másik világnak is, amelyben a boldogság igenis elérhető…
és ha nem. akkor nem. fejen is állhatunk.
szv
"ebben az ostoba anyagi világban nemtökmindegy. de. "
De. Persze. Minden mindegy, ugye. Kakaó és sör, bezárul a kör. És hasonlók.
"Az örökkévalóságban él minden igazi tett képe, igazi érzés ereje, még ha senki nem is tudja, nem veszi észre, nem jegyzi föl és őrzi meg az utókor számára. Az örökkévalóság nem ismer utókort, csak jelent.”
Igen, ezt is sokan kimondták már nyíltan vagy a sorok közt, jóval Hesse előtt is... Viszont szerintem ez valahol ellentmond ennek: "Mindig az győz, aki szeret, nem az, aki többet tud." Igazi tett lehet ui. egy történelmi (és/vagy politikai, pfuj) teljesítmény, filozófiai mű, művészeti alkotás is, ami önmagában nem érzés, mégis időtálló. Nem kekeckedésképp, csak így gondolom...
*
(Amúgy meg, ha engem kérdezel, a lelkem legmélyén azt gondolom, hogy nem, nem tökmindegy. A naiv/romantikus/idealista énem nem engedi a teljes és totátis nihilista felfogást, szemléletet eluralkodni. És ha végignézek a gondolkodókon, az igazi, nihilista, minden-mindegy-gondolkodókon, akkor is valahol szomorú, derékba tört személyes sorsokat látok, kiábrándult emberek tömkelegét. Akik nem ab ovo ebben a szemléletben leledzve jöttek a világra, hanem jogos és akceptálható, EMBERI elvárásokkal. Csakhogy. A tapasztalat, a belátás miatt váltak később - visszacsinálhatatlanul - nihilistává. Szerintem ha már itt vagyunk ebben a nyomorult létben, akkor ostoba anyagi világ ide, ostoba anyagi világ oda, pont arról van szó, hogy nagyon is számít az érzés. Amit jó volna értékelni és megbecsülni. És minden tett is számít természetesen, amit az igazi érzések indukálnak. Csak hát könnyebb belemenekülni demagóg frázisok közé, hogy ostoba, materiális világ és fúj és különben is, hagyjatok. Persze én is tudok rátenni nagy lapátokkal a sirámok parazsaira, viszont... Viszont. Sok-sok költői kérdés. Van, aki többet vár a jótól, mégsem ért a szóból. Uff, én beszéltem.)
ebben az ostoba anyagi világban nemtökmindegy. de. „Az örökkévalóságban él minden igazi tett képe, igazi érzés ereje, még ha senki nem is tudja, nem veszi észre, nem jegyzi föl és őrzi meg az utókor számára. Az örökkévalóság nem ismer utókort, csak jelent.” (Hesse)
Ez nagyon megindító volt. Az én nyavalyás érzékeny lelkületemnek nem igazán valók az ennyire szomorú történetek... de szép... fájdalmas, könnyeket fakasztó...
- Nem tetszik ez nekem, Knulp. Hányszor beszélgettünk arról, hogy az életnek igenis van értelme, és hogy a kedvesség, a jóság milyen nagy érték a gonoszsággal, a gyűlölködéssel szemben. Márpedig ha úgy van, ahogy most mondtad, akkor végső soron minden egyre megy, akár lophatnánk vagy gyilkolhatnánk is. - Nem, ilyesmit nem tehetnénk, kedves barátom. Üsd agyon az első embert, aki szembejön veled, ha képes vagy rá! Netalán kérd meg a sárga pillangót, hogy legyen kék. Jót nevetne rajtad. - Én sem így gondoltam. De ha mégis minden mindegy, akkor nincs értelme jónak és tisztességesnek lenni. Ha kék vagy sárga, jó vagy rossz egyre megy, akkor nincs is jóság. Akkor az ember olyan, mint a vadon élő állat, természete szerint cselekszik, sem érdemei, sem bűnei nincsenek. Knulp sóhajtott. - Hát, mit lehet erre mondani? Talán neked van igazad. Ezért is tör rá az emberre néha valamiféle ostoba szomorúság, érezzük. hogy mit sem ér az akarat, úgyis minden megy a maga útján nélkülünk. Bűn azért mégis létezik, mert aki csak a rosszra képes, az is tudja magáról, hogy bűnös; ugyanígy bizonyos, hogy a jó a helyes, mert a jó ember elégedett, és nyugodt a lelkiismerete. Láttam az arcán, hogy elege van ebből a beszélgetésből. Gyakran megtörtént. hogy belefogott egy kis filozofálgatásba, kijelentett dolgokat, érvelt mellettük és ellenük, majd váratlanul lezárta a témát. Korábban azt hittem, hogy együgyű feleleteim és megjegyzéseim fárasztják. Pedig nem így volt, valójában ő maga érezte, hogy spekulálásra való hajlama olyan területekre vezeti, ahol ismeretei és kifejezőkészsége már cserbenhagyják. Jóllehet sokat olvasott, például Tolsztojt, mégsem mindig tudott különbséget tenni helyes és helytelen következtetések között, és ezt maga is érezte; úgy beszélt a tudós emberekről, mint egy jó eszű gyerek a felnőttekről: el kellett ismernie, hogy nagyobb hatalom és tudás birtokában vannak, mint ő, de lenézte őket, mert mindezzel mégsem tudnak mit kezdeni, és egész tudományuk nem elég ahhoz, hogy a talányokra választ találjanak. (Hesse: Knulp)
"i'm always wanting more anything i haven't got everything i want it all i just can't stop planning all my days away but never finding ways to stay or ever feel enough today tomorrow must be more drink more dreams more bed more drugs more lust more lies more head more love more fear more fun more pain more flesh more stars more smiles more fame more sex but however hard i want i know deep down inside i'll never really get more hope or any more time any more time any more time any more time
i want the sky to fall in i want lightning and thunder i want blood instead of rain i want the world to make me wonder i want to walk on water take a trip to the moon give me all this and give me it soon more drink more dreams more drugs more lust more lies more love but however hard i want i know deep down inside i'll never really get more hope or any more time any more time any more time any more time"
„Sokszor kevésnek éreztem, amit tőle kapok, és kínzott a vágy. Úgy éreztem, nem
bírom elviselni, hogy mellette ülök, de nem zárhatom a karomba. Rögtön
észrevette ezt is. Amikor egyszer napokra elmaradtam, hogy aztán riadtan és
megilletődve újra megjelenjek, félrevont, és azt mondta: "Ne adja át magát olyan
vágyaknak, amelyekben nem hisz. Tudom, mit kíván. Mondjon le ezekről a
vágyakról, vagy pedig élje át őket egész lényével. Ha egyszer úgy tud vágyni,
hogy egészen biztos a beteljesülésben, akkor meglesz a beteljesülés is. De maga
vágyik valamire, aztán megbánja és közben fél. Próbálja meg legyőzni ezt.
Elmondok egy mesét."
Egy ifjúról szólt a mese, aki egy csillagba volt szerelmes. A tengerparton állt,
a csillag felé nyújtotta a karját, és imádta. Róla álmodott és csak őrá gondolt.
De tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy ember nem ölelhet csillagot. Úgy vélte,
az a sorsa, hogy a beteljesülés reménye nélkül szeret egy csillagot, és ezért
egész életét költeménnyé alakította. Ez a költemény a lemondásról szólt, a
hűségről és a szenvedésről, s az ifjú azt hitte, ezek jobbá teszik és
megtisztítják majd. Ám minden álma a csillag félé szállt. Egyszer éjszaka ismét
a tengernél állt egy magas sziklán, és csak nézte, nézte a csillagot. Égett a
szerelemtől. Amikor a vágy teljesen elhatalmasodott rajta, felugrott a magasba a
csillag felé és az alatta tátongó mélységbe zuhant. Ám miközben zuhant, még
átvillant az agyán: "Hiszen ez lehetetlen!" Összezúzta magát a parton. Nem
tudta, hogyan kell szeretni. Ha abban a pillanatban, amikor ugrott, lett volna
elég lelkiereje, hogy rendíthetetlenül és biztosan higgyen a beteljesülésben,
akkor felrepült volna, és eggyé válhatott volna a csillaggal.
- A szerelem nem kér - mondta Éva asszony -, nem követel. A szerelemnek olyan
erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor nem vonzódik, hanem vonz.
Sinclair, a maga szerelme vonzódik. Majd ha egyszer vonz, akkor jövök. Én nem
akarok ajándékot adni, én legyőzött akarok lenni.
Egy másik alkalommal azonban újabb mesét mondott. Egy férfiról szólt, aki
viszonzatlan szerelemmel szeretett. Egészen magába húzódott, és lelke mélyén azt
gondolta, őt a szerelem elégeti. A világ elveszett számára, nem látta többé a
kék eget, sem a zöld erdőt, nem csobogott neki a patak, nem zendült a hárfa.
Minden elsüllyedt, ő pedig szegény és nyomorult lett. De szerelme nőttön nőtt, a
férfi inkább választotta volna a halált és a nyomort, minthogy lemondjon a szép
nőről. Erezni kezdte, hogy a szerelem elégetett benne minden mást, végül
hatalmassá nőtt és vonzani kezdett. Vonzott, egyre csak vonzott, és a szép nő
engedelmeskedett e vonzásnak, eljött és a férfi kitárt karokkal várta. Ám amikor
előtte állt a nő, hirtelen egészen megváltozott, és a férfi borzongva érezte és
látta, hogy az egész elveszett világot vonzotta magához. Ott állt előtte és
odaadta magát neki: ég, erdő és patak, minden új színben, frissen és gyönyörűen
jött felé, az övé lett, az ő nyelvén beszélt. Nem csupán egy nőt nyert el, de az
egész világot zárhatta a szívébe. Benne ragyogott az ég minden csillaga, és
ragyogásuk boldogsággal töltötte be az egész lelkét. Szeretett és magára talált.
De a legtöbben úgy szeretnek, hogy elveszítik magukat.
Úgy éreztem, hogy életem egyetlen értelme a szerelem Éva asszony iránt. De neki
mindennap más arca volt. Néha biztosan éreztem, hogy nem is az asszony az, akit
lényem vonzódva követ. Inkább lelkem jelképe ő, és még mélyebbre akar elvezetni
önmagamban. Gyakran hallottam tőle olyan szavakat, amelyek mintha a tudatalattim
válaszai lettek volna égető kérdéseimre. Aztán voltak pillanatok, amikor égtem
az érzéki vágytól, csókoltam a tárgyakat, amelyeket megérintett. S lassan az
érzéki és az eszményi szerelem, a valóság és a jelkép egy-másra talált és
összefonódott. Akkor történt meg, hogy otthon a szobámban bensőséges nyugalommal
gondoltam rá, és közben éreztem kezét a kezemen, száját a számon. Vagy ott
voltam nála, az arcába néztem, beszélgettem vele és hallottam a hangját, de
mégsem tudtam, hogy valóság-e, amit megélek vagy álmodom. Kezdtem sejteni,
hogyan lehet a szerelmet állandóan és örökre birtokolni. Volt, hogy olvasás
közben megvilágosodott előttem valami, és ez ugyanazt az érzést adta, mintha
Éva asszony csókolt volna meg. Megsimogatta a hajam, mosolya érett, illatos
meleget árasztott, és én ugyanazt éreztem, mint akkor, amikor lelkem újabb
lépést tett előre. Minden, ami számomra fontos és sorsszerű volt, magára öltötte
Éva asszony alakját. Ő pedig felvette mindegyik gondolatom alakját, és az én
gondolataim felvették az övét.
Féltem a karácsonyi ünnepektől, amelyeket a szüleimnél kellett töltenem, mert
azt gondoltam, szenvedni fogok, ha két hétig távol leszek Éva asszonytól. De nem
szenvedtem. Csodálatos volt otthon lenni és rágondolni. Amikor visszatértem
H.-ba, két napig még nem mentem el hozzá, hogy kiélvezzem ezt a biztonságot,
függetlenségemet érzéki jelenlététől. Olyan álmaim is voltak, amelyekben
egyesülésünk jelképesen teljesedett be. Tenger volt ő, s én hömpölygő folyóként
torkolltam belé. Csillag volt, s én magam is csillag voltam, amely hozzá
igyekszik. Találkoztunk, éreztük, hogy vonzzuk egymást, együtt maradtunk örök
időkig, boldogok voltunk és közeli, zengő körökben keringtünk egymás körül.
Amikor ismét meglátogattam, elmeséltem neki ezt az álmot.
- Szép álom - mondta csendesen. - Váltsa valóra!”
(Hesse: Demian)
((tessék??? valamit kerestem Hesséről... mivel másfél hónapja naponta többször előfordul, így már nem tudom, pontosan mit írtam a keresőbe... nem kizárólag a nevét... ez biztos... és (sajnos) nem egyszer kénytelen vagyok "végig"nézni (na ja, ameddig bírom) a "milliós" találatokat is. legyen az német. legyen az magyar. legyen az fórum. legyen az blog. bármi. és most, mikor már az ötödik sort írom, esik le, mire is gondolhattál. a válaszom: szánalmas. maga a gondolat is. ha valaki "érdekel", egészen egyszerűen megkeresem, és megkérdezem, "hátTejóóleltűntélhogyvagy". talált? szóval, koncentrált üldözési mánia. ha rossz az életed, és az alábbi hozzászólásoktól jobbá válik; minden feltétel nélkül elfogadom, folytasd. (+ mivel napok óta kihány' az élet, ill. nézőpont kérdése, lehet, én hányom ki; valószínűleg még garázdálkodom erre/arra/amarra.) és igen, személytelen ez a szemét „jelen”.))
... és egy szomorú történet, azoknak, akik esetleg olvasni térnek be:
Hermann Hesse: A farkas
Soha nem tombolt még ilyen rettenetesen hideg és hosszú tél a francia hegyekben. A levegő hetek óta tiszta volt, rideg és hideg. A végtelen, meredek lejtésű hómezők napközben fakó fehéren terültek el a vakítóan kék ég alatt, éjjelente a kicsiny hold járt fölöttük tisztán, a sárga fényű, kegyetlen, fagyos hold erős fénye kéken és tompán csillogott a havon - mintha maga a megtestesült fagy lett volna. Az emberek sehol nem indultak útnak, különösen a magaslatokat kerülték, tétlenül és szitkozódva gubbasztottak falusi kunyhóikban; a vöröses ablakok éjszakánként füstös-szomorkásnak tűntek föl a kék holdfényben, és hamarosan ki is hunytak. Zord idő volt ez a környék állatai számára. Az apróbbak tömegesen fagytak meg, a hideg a madarakkal is végzett, sovány tetemük héják és farkasok prédájává vált. Ám ezek is rettenetesen szenvedtek a fagytól és az éhségtől. Néhány farkascsalád élt a vidéken, amelyek a hideg miatt szorosabb csoportokba verődtek. Nappal egyenként indultak portyázni. Itt-ott egy-egy ösztövér, kiéhezett farkas kószált a havon, éberen, hangtalanul és félénken, akárha kísértet volna. Sovány árnyéka mellette siklott a havon. Hegyes pofáját szimatolva nyújtotta előre a szélbe, és időnként száraz, megkínzott üvöltést hallatott. Esténként azonban falkákban indultak útnak, és rekedt üvöltéssel közeledtek a falvakhoz, ahol féltve őrizték a lábasjószágot meg a szárnyasokat, és az erős ablaktáblák mögött flinták őrködtek. Ritkán ejtettek csak zsákmányt, egy-egy kutyát, és a falkából már kilőttek két állatot. A fagy még mindig tartotta magát. A farkasok gyakran csöndben, mélázva, csoportosan feküdtek a hóban, melengették egymást, és félénken füleltek a halott sivárságba, míg valamelyikük az éhség rettenetes kínjaitól meggyötörten hirtelen iszonytató ordítással fel nem ugrott. Ekkor mindnyájan odafordították a pofájukat, reszkettek, és félelmetes, fenyegető, panaszos vonyításba kezdtek. A falka egy kisebb része végül elhatározta, hogy felkerekedik. Kora reggel hagyták el odúikat, egybegyűltek, és szorongó izgalommal szimatoltak bele a fagyos levegőbe. Aztán gyors és egyenletes ütemben elügettek. A visszamaradottak meredt, üveges szemmel néztek utánuk, néhány tucatnyi lépésre követték őket, aztán határozatlanul és tanácstalanul megtorpantak, és lassan visszasomfordáltak sivár odúikba. Akik útra keltek, délben szétváltak. Hárman keletnek, a svájci Jura-hegység felé vették az útjukat, a többiek dél felé haladtak tovább. Mindhárom szép, erős állat volt, csakhogy rettenetesen lesoványodott. Behorpadt, világos hasuk keskeny volt, mint a szíj, szügyükön a bordák nyomorúságosan kiálltak, pofájuk kiszáradt, szemük tágra meredt, és kétségbeesést tükrözött. A három farkas mélyen behatolt a Jura-hegységbe, a második nap zsákmányoltak egy ürüt, a harmadik napon egy kutyát meg egy csikót, és a nép minden felől ádáz dühvel követte a nyomukat. A szokatlan betolakodók riadalmat és félelmet keltettek a környék falvaiban és városaiban. A postaszánokat felfegyverezték, puska nélkül senki sem merészkedett egyik faluból a másikba. Ilyen zsákmány után eleinte jól érezte magát a három óvatos ordas az idegen vidéken; jobban nekibátorodtak, mint otthon valaha is, és fényes nappal betörtek egy major istállójába. Tehénbőgés, szétforgácsolódó rudak ropogása, patadobogás és forró, vérszomjas lehelet párája töltötte meg a szúk, meleg helyiséget. Ekkor azonban emberek zavarták meg őket. Megnőtt ugyanis a parasztok bátorsága, amióta a farkasokra vérdíjat tűztek ki. Kettőt le is terítettek; az egyiknek puskagolyó fúrta át a torkát, a másikat fejszével ütötték agyon. A harmadik elmenekült, és addig futott, mígnem félholtan rogyott le a hóra. Ő volt a legfiatalabb és legszebb példány, büszke, hatalmas erejű, rugalmas állat. Sokáig zihált a hóban fekve. Vérvörös karikák kavarogtak a szeme előtt, és időnként sípoló, fájdalmas nyögéseket hallatott. Fejsze találta el a hátát. Összeszedte magát és feltápászkodott. Csak ekkor látta, milyen messzire menekült. Emberek vagy házak semerre sem látszottak. Közvetlenül előtte hatalmas, behavazott hegy magasodott - a Chasseral. Elhatározta, hogy megkerüli. Szomjúság gyötörte, ezért aprókat harapott a fagyott, kemény hókéregből. A hegy túloldalán mindjárt egy faluhoz ért. Estére járt az idő. Egy sűrű fenyvesben várakozott. Aztán óvatosan körbeszimatolt a kerítésekkel védett kerteken, követte az istállók meleg illatát. Egy lélek sem járt az utcán. Szeme félénken és sóvárogva villogott a házak között. Ekkor lövés dörrent. Felkapta a fejét, és nekiiramodott, ekkor eldördült még egy lövés. Eltalálták. Fehér hasát vér borította, és a vér vastag cseppekben csöpögött a földre. Ennek ellenére sikerült hatalmas ugrásokkal elinalnia, és elérte a szemközti hegyi erdőt. Ott megtorpant egy pillanatra, és fülelt; két irányból hangokat és lépteket hallott. Reszketve nézett fel a hegyre. Meredek volt, erdő borította, nehezen lehetett megmászni. De nem maradt más választása. Zihálva nekivágott a meredek hegyfalnak, alulról szitkok, parancsszavak hallatszottak fel, és lámpafény pásztázta a hegyet. A sebzett farkas reszketve verekedte át magát a homályba borult fenyvesen, és közben oldalából lassan folydogált barna vére. A hideg alábbhagyott. A nyugati égbolt párába burkolózott, és havazást ígért. A kimerült állat elérte végre a csúcsot. Lankás, tágas hómezőn állt, a Mont-Crosin közelében, magasan a falu fölött, ahonnan elmenekült. Éhség nem gyötörte, csak a sebe sajgott tompa, szorító fájdalommal. Csüngő pofájából halk, beteges ugatás tört elő, szíve nehézkesen és fájdalmasan vert, és a halál keze kimondhatatlanul súlyos teherként nehezedett rá. Egy magányos, terebélyes fenyő magához csalogatta; lefeküdt alá, és homályos tekintettel a szürke, havas éjszakába meredt. Eltelt egy félóra. Tompa, vörös fény hullott a hóra, különös volt és puha. A farkas nyögve feltápászkodott, és szép fejét a fény felé fordította. A hold délkeleten hatalmasan és vérvörösen emelkedett a magasba, majd lassan egyre magasabbra kúszott a zavaros ég felé. Hosszú hetek óta nem volt ilyen rőt és nagy. A haldokló állat szeme szomorúan csüggött a tompa holdkorongon, és ekkor alig hallhatóan újra fájdalmas hörgés hallatszott az éjszakában. Fények és léptek követték. Vastag kabátba burkolózott parasztok és vadászok, meg prémsapkás, otromba kamáslis suhancok gázoltak a hóban. Egyszer csak ujjongásban törtek ki. Felfedezték a kimúló farkast, leadtak rá két lövést, de egyik sem talált. Aztán látták, hogy a végét járja, erre botokkal és husángokkal estek neki. De a farkas ezt már nem érezte. Az összeroncsolt tetemet lecipelték St. Immerbe. Az emberek nevettek, dicsekedtek, előre örültek a pálinkának meg a kávénak, énekeltek, káromkodtak. Egyikük sem látta a behavazott erdő szépségét, sem a magas fennsík ragyogását, sem pedig a Chasseral fölött világító rőt holdat, melynek halvány fénye puskacsöveiken, a hókristályokon és az agyonütött farkas kihunyt szemén tört meg.
üdv, szv.
Khhmm. Hahaha. Ez de rossz! A google még a 10-ik oldalon sem "jegyzi" ezt az indexes topicot. Talán csak jóval utána. Már ha egyáltalán. Eléggé valószínűtlen, hogy ide pont google okán, "bár nem ígérték, hogy lesz Isten De mi kételkedünk a szkepszisben személytelen ez a szemét jelen Itt akárki akármit mondhat..."
… ezt itt nem is láttam… google dobta kifele… (jelenleg) egyéb értelem hiányában, az erre tévedőknek, íme, kis olvasnivaló… (bár… azt hiszem, nem épp’ jogszerű… vagy mi…)
„Teljes csönd honolt, minden olyan reménytelen, hétköznapi és sivár volt. A legközelebbi bokorról leszakított egy kis, halványpiros ribizlit, megkóstolta, de hidegnek és savanyúnak találta. Legjobb volna lefeküdni és aludni, gondolta, olyan sokáig aludni, amíg minden megint szép, új és vidám lesz. Semmi értelme itt mászkálni, kínozni magát, és várni valamire, ami úgysem jön el. Milyen nagyszerű lenne, ha például kitörne egy háború, az utcán katonák vágtatnának lóháton, vagy ha valahol egy ház lángokban állna, esetleg nagy árvíz lenne. Na persze ilyen dolgok csak a képeskönyvekben vannak, a valóságban sohasem lehet látni, vagy talán nincs is ilyen. Sóhajtva bandukolt tovább a kisfiú, kedves, kicsi arcán megtörtség és bánat. Amint a magas, virággal befutott fal mögül meghallotta Albert meg az anyja hangját, olyan erős féltékenység és ellenszenv szállta meg, hogy elfutotta szemét a könny. Megfordult és egész halkan indult el, hogy ne hallják, nehogy szólítsák. Senkivel sem akart most beszélni, nem akarta, hogy bárki is faggassa, figyelemre vagy illemre intse. Rosszul érezte magát, siralmasan rosszul, és senki sem törődött vele. Így aztán csakugyan ki akarta próbálni a magányt, a szomorúságot, valóban nyomorultul akarta magát érezni. A jóistenre is gondolt, akit időnként nagyon nagyra tartott, s ez a gondolat egy pillanatra a vigasznak, melegségnek valami távoli csillogásával töltötte el, de ez is nagyon hamar kialudt. Lehet, hogy nincs is jóisten. Pedig éppen most annyira szüksége lett volna valakire, akiben megbízhat, akitől valami szépet és vigasztalót várhatott volna. Ekkor jutott eszébe az apja. Az volt a sejtése, hogy talán ő megértheti, hiszen a legtöbbször ő is szótlan; idegesnek, boldogtalannak látszik. Apa, mint mindig, most is biztosan ott áll a nagy, csöndes műteremben, és fest. Ilyenkor tulajdonképpen nem helyes zavarni. De hisz épp nemrégiben mondta, jöjjön csak be, valahányszor kedve tartja. Talán már el is felejtette, hiszen minden felnőtt olyan hamar elfelejti, amit ígér. De azért egyszer meg lehet próbálni. Istenem, ha az ember semmilyen más vigaszt sem talál, és annyira szüksége van rá! Először lassan, aztán fölcsillanó reménnyel, gyorsabban, ruganyosabban lépkedett az árnyékos úton a műterem felé. Mikor odaért, kezét a kilincsre tette, és hallgatózott. Igen, a papa bent volt, hallotta lélegzetvételét, torokköszörülését és baljában az ecsetek nyelének halk koccanásait. Óvatosan lenyomta a kilincset, hangtalanul kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Kellemetlenül erős lakk- és terpentinszag csapta meg, de apja vállas, erős alakja biztatóan hatott rá. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A kilincs kattanására a festő széles válla megrezzent, feje hátrafordult. Pierre feszülten figyelte éles, sértett tekintetét, kellemetlenül eltátott száját. Pierre nem mozdult. Apja szemébe nézett és várt. Az rögtön barátságosabban nézett, dühös arca elsimult. - No lám csak, Pierre! Tegnap egész nap nem találkoztunk. Mama küldött ide? A kicsi megrázta fejét, és hagyta, hogy az apja megcsókolja. - Itt maradsz egy kicsit, és nézed, ahogy festek? - kérdezte apja barátságosan. Ezzel már vissza is fordult a képhez, és egy hegyes végű ecsettel megcélozta az egyik festékfoltot. Pierre nézte. Látta a festőt, ahogy összeszűkített szemmel, szinte dühös tekintettel kémleli a vásznat, erős, ideges kezében ott forgott az ecset, látta, ahogy homlokát ráncolja, és alsó ajkát a fogai közé préseli. És ráadásul még szívnia kellett az erős festékszagot, amit soha nem állhatott, ma pedig különösen rosszul viselte. A kisfiú szeméből elszállt az élet, csak állt az ajtóban, mint aki megbénult. Ismerte ezt az egészet, a szagot, apja tekintetét, az összpontosított figyelem grimaszát, s most már tudta, milyen balgaság volt azt hinni, hogy ma valami is másképp lesz. Apja dolgozott, vájkált undorító szagú festékeiben. és a világon semmire sem gondolt, csak arra a buta képre. Bolondság volt bejönnie. A gyerek arca megnyúlt a csalódástól. Hiszen tudta előre! Ma nincs számára sehol menedék, anyjánál sem, s itt aztán végképp nincs. Egy percig még állt, gondolataiba merülve, szomorúan, s anélkül, hogy látott volna valamit, a fényes-nedves csillogó, nagy képet bámulta. Erre volt ideje a papának, de rá nem. Megfogta megint a kilincset és lenyomta; csöndben, szó nélkül akart elmenni. Veraguth meghallotta a bátortalan zajt. Megfordult, dörmögött valamit, és odajött a fiúhoz. - Mi van, Pierrot? Ne szökj meg! Nem akarsz egy kicsit a papánál maradni? Pierre visszahúzta a kezét, és erőtlenül bólintott. - Akartál nekem mondani valamit? - kérdezte a festő barátságosan. - Gyere, üljünk le, és mesélj nekem. Milyen volt a tegnapi kirándulás? - Szép volt - mondta a kicsi illedelmesen. Veraguth megsimogatta a fiú haját. - Nem tett jót neked? Kialvatlannak látszol, kisfiam. Remélem, nem kaptál bort tegnap. Nem? És most mit csináljunk? Rajzoljunk? Pierre a fejét rázta. - Nem akarok. De szeretnék itt lenni veled, tudod. Csak az a baj, hogy olyan büdös van. Veraguth megsimogatta a fiút, és elnevette magát. - Hát igen, festő gyereke vagy, de nem bírod a festékszagot. Ez már baj. Biztos nem is akarsz te festő lenni soha. - Nem, tényleg nem. - És mi akarsz lenni? - Semmi. Legszívesebben madár vagy ilyesmi. - Az nem lenne rossz. De most azt mondd, édesem, mit szeretnél tőlem. Tudod, dolgoznom kell tovább a nagy képen. Ha akarsz, itt maradhatsz, és játszhatsz valamit. Vagy nézegetnél egy képeskönyvet? Nem, ez nem az volt, amit akart. Hogy el tudjon szabadulni, azt mondta, a galambokat megy megetetni, s észrevette, hogy apja föllélegzik, és boldog, hogy elmegy. Egy csókkal bocsátották el, aztán kiment. Apja behúzta az ajtót, s Pierre megint egyedül volt, s belül még nagyobb ürességet érzett, mint azelőtt. Céltalanul kezdett bolyongani a gyepen, ahol tulajdonképpen nem volt szabad járnia, szórakozottan, gondterhelten letépett néhány virágot, és közömbösen nézte, hogy sárga cipője foltos és sötét lett a nedves fűben. Aztán a kétségbeeséstől letaglózva a földre vetette magát, fejét zokogva fúrta a fűbe, s érezte, hogy a világoskék blúz ujja átnedvesedve tapad a karjához. Amikor már nagyon fázott, kijózanodva fölállt, és félénken lopódzkodott a ház irányába. Hamarosan hívni fogják, aztán észreveszik, hogy sírt; meglátják a nedves, piszkos blúzt, az átázott cipőt, és megszidják érte. Gyűlölet töltötte el, amint a konyhaajtó előtt elhaladt, nem akart most senkivel találkozni. Legszívesebben valahol messze, távol lett volna, ahol senki sem tud róla, nem kérdez felőle. Ekkor meglátta, hogy az egyik, ritkán használt vendégszoba ajtajában ott van a kulcs. Bement, magára csukta az ajtót, bezárta a nyitott ablakokat is, s anélkül, hogy a cipőjét levetette volna, vadul, elcsigázottan bebújt egy nagy, behúzatlan ágyba. Itt feküdt, s közben sírt, zokogott fájdalmában. Amikor hosszú idő múlva meghallotta, hogy anyja az udvaron és a lépcsőn az ő nevét kiabálja, nem válaszolt, dacosan még mélyebbre ásta be magát a takarók közé. Anyja hangja meg-megütötte a fülét, aztán végképp elhalt, de Pierre nem tudta rávenni magát, hogy válaszoljon. Végül könnyes arccal elaludt. Délben, amikor Veraguth az asztalhoz ült, felesége rögtön megkérdezte tőle: - Hát Pierre-t nem hoztad? Izgatott hangja föltűnt a férfinak. - Pierre-t? Nem is tudok róla. Nem veletek volt? … Az esőzéstől fáradt, ernyedt felhők peremén tüzesen sütött a nap, amikor a család Pierre temetéséről hazafelé tartott. Adél asszony egyenesen ült a kocsiban, kisírt arca különösen sápadtnak, merevnek hatott a fekete kalap és a magasan zárt gyászruha mellett. Albert szemhéja duzzadt volt, kitartóan fogta anyja kezét. - Szóval holnap elutaztok - szólt Veraguth bátorítóan. - Ne törődjetek semmivel, én itt mindent elintézek. Fel a fejjel, fiam, jönnek még jobb idők is! Rosshalde előtt kiszálltak. A gesztenyefák víztől csöpögő ágai szikrázón csillogtak a napfényben. A fénytől elvakítva léptek be a csöndes házba, ahol suttogva várta őket a gyászruhás személyzet. Pierre szobáját az apja lezárta. Kávét hoztak, és mindhárman asztalhoz ültek. - Montreux-ben szobát rendeltem nektek - kezdte Veraguth a beszélgetést. Próbáljátok jól kipihenni magatokat! Én is utazom. mihelyt mindent elrendeztem. Robert itt marad, és rendben tartja a házat. A címem nála lesz. Senki sem hallgatott rá, valami mély, szégyenteljes józanság fagyasztotta meg a levegőt. Adél maga elé nézett, a morzsákat számolta az asztalterítőn. Begubódzott fájdalmába, s nem hagyta, hogy bárki megzavarja, kizökkentse. Albert követte példáját. Mióta a kis Pierre halott volt, ismét eltűnt az összetartozás látszata a családból, mint amikor valaki arcáról eltűnik a nehezen rákényszerített udvariasság egy rettegett, magas rangú vendég elutazásakor. Egyedül Veraguth tartotta fenn maszkját, híven játszotta szerepét az utolsó pillanatig. Attól félt, hogy valami asszonyi cirkusz elrontja a búcsúját Rosshaldétól, s szíve mélyén már alig várta a pillanatot, amikor felesége és fia elutaznak. Soha sem volt még olyan magányos, mint ennek a napnak az estéjén, ahogy így üldögélt kis szobájában. Odaát a felesége a bőröndjeit csomagolta. Már megírt minden levelet, elintézte minden tennivalóját, értesítette Burkhardtot, aki még nem is tudott Pierre haláláról, ügyvédjét és bankját ellátta minden utasítással, és teljhatalmat adott nekik. Az íróasztaláról is lerakott már mindent, csak a halott kisfiú képét tette maga elé. Ő most már a földben pihent, és Veraguth arra gondolt, fog-e valaha is ennyire kötődni valakihez, képes lesz-e valaki iránt ilyen részvétre. Egyedül maradt. Sokáig szemlélte rajzát, az ernyedt arcot, a zárt szemhéj mögött besüllyedt szemet, a keskeny, összeszorított szájat, a szörnyen lesoványodott gyermekkezet. Aztán bezárta a képet a műterembe, magára terítette a köpenyét, és kiment a kertbe. A parkra már ráborult az éjszaka csöndje. Odaát a házban még egy-két ablak világos volt, de neki ehhez immár semmi köze. De a fekete gesztenyefák alatt, a kis, esőáztatta lugasban mintha lenne még valami élet, valami emlék. Itt mutatott neki egyszer Pierre egy kis egeret - mintha évekkel ezelőtt lett volna -, s ott, a lángvirágok között beszélgetett a kék pillangók rajával. A virágoknak kedves-fantasztikus neveket talált ki. Ez volt az ő birodalma, otthon volt az udvarban a szárnyasoknál, a kutyaházban, a füves téren és a hársfasor alatt, itt lehetett hallani könnyű, szabad, fiús nevetését, s csodálni öntudatos, önálló lényének egész báját. Amikor senki sem látta, itt élvezte százszor is gyermeki örömeit, átélte meséit, itt volt néha dühös, és sírt, ha úgy érezte, elhanyagolják vagy nem értik meg. Veraguth tétován járkált a sötétben, s fölkeresett minden helyet, amely valami emléket őrzött kisfiáról. Végül letérdelt Pierre homokváránál, kezét hűtötte a nedves homok, s közben valami fadarab akadt a kezébe. Fölemelte. s megismerte Pierre homoklapátját; tehetetlenül roskadt össze, és végre - három borzalmas nap után először -szabadon, zavartalanul sírhatott. Reggel még váltott néhány szót Adéllal. - Próbálj megvigasztalódni - mondta neki -, és ne feledd, hogy Pierre már az enyém volt. Hiszen nekem adtad, ezt még egyszer köszönöm. Akkor már tudtam, hogy meghal - de mégis szép volt tőled. S most élj úgy, ahogy neked tetszik - ne siess el semmit! Tartsd meg Rosshaldét még egy darabig, nehogy megbánd, ha túl hamar eladnád. A közjegyző majd mindenről fölvilágosít; úgy gondolja, hogy a telekárak itt hamarosan emelkednek. Sok szerencsét az üzlethez! Nekem nem kell semmi, csak a műteremben lévő dolgaim, majd később elvitetem őket. - Köszönöm... És te? Nem akarsz többé ide visszajönni? - Nem, soha. Nem lenne semmi értelme. És még azt akartam neked mondani: bennem semmi keserűség vagy rossz érzés nem maradt. Tudom, hogy mindenben én vagyok a hibás. - Ne mondd ezt! Jót akarsz, de engem csak gyötörsz vele. Most itt maradsz teljesen egyedül! Hát igen, ha legalább Pierre veled lehetne. De így - nem, nem lett volna szabad, hogy így történjék! Én is hibás voltam, tudom... - Ezekben a napokban már minden bűnünket leróttuk, kicsim. Légy nyugodt, minden rendben van, nincs okunk a vádaskodásra. Látod, Albert egészen a tiéd. Nekem pedig ott van a munkám. Így minden elviselhető. Te is boldog leszel majd, mint éveken át voltál. Veraguth nyugodtsága láttán az asszony is erőt vett magán. Ó, hiszen oly sok dolog volt, végtelenül sok, amit még szívesen megmondott volna, megköszönt volna neki, vagy amivel vádolhatta volna a férjét. De belátta, igaza van. Amit ő még saját életének, a keserű jelennek érzett, férje számára már csak lényegtelen múlt volt. Most már jobb volt csöndben maradni, és nem bolygatni a múltat. Így hát nyugodtan, figyelmesen meghallgatta férje utasításait, és csodálkozott, milyen jól megfontolt, átgondolt mindent. A válásról egy szót sem szóltak. Az valamikor később is megtörténhet, ha majd Veraguth megjön Indiából. Ebéd után az állomásra hajtottak. Robert ott állt a sok bőrönddel, s a lármás, kormos üvegcsarnokban Veraguth a vonathoz kísérte feleségét és fiát, újságot vett Albertnek, átadta neki a csomagok céduláját, aztán megvárta az ablak előtt a vonat indulását, búcsúzóul meglengette kalapját, s utánuk nézett, amíg eltűntek a távolban. Hazafelé menet hagyta, hogy Robert elmesélje elsietett jegyessége fölbontásának a történetét. Otthon már várta az asztalos, aki ládákat ácsolt utolsó képeinek. Ha azokat összecsomagolta és elküldte, akkor már ő is utazhat. Sóvárogva várta ezt a pillanatot. Az asztalos is végzett már a munkával. Robert az udvarházban dolgozott egy még ottmaradt szobalánnyal: bútorokat takartak le, bezárták az ajtókat, ablakokat. Veraguth lassú léptekkel ment végig a műtermen, azután a nappaliban és a hálószobán, majd ki a szabadba, körülsétálta a halastavat és a parkot. Százszor sétált már így, ezeken a helyeken, de ma minden - ház és kert, tó és park - visszhangzott a magánytól. A szél hidegen fújt a sárguló lombok között, s alacsonyan szálló, gyapjas esőfelhőket kergetett. A festő megborzongott a hidegtől. Most már senki sem volt, akiről gondoskodjék, akire tekintettel legyen, aki előtt vigyáznia kellett volna tartására. Csak most, didergő magányában érezte az utóbbi idők aggodalmát, az éjszakai virrasztások kimerültségét, hidegrázását és zilált fáradtságát. Nemcsak fejében és végtagjaiban volt jelen ez az érzés, hanem mély hatással volt a hangulatára is. Kialudt utolsó játékos fénye is a fiatalságnak, a várakozásnak; de nem rémítette meg a hűvös elszigeteltség és borzalmas józanság. A nedves utakon bandukolva zavartalanul próbálta visszafelé gombolyítani élete fonalát. Soha nem tudta még ilyen tisztán és megnyugtatóan áttekinteni ezt az egyszerű szövedéket. Minden keserűség nélkül állapította meg, hogy vakon járta végig ezeket az utakat. Most már pontosan látta: minden próbálkozás és minden - teljesen soha ki nem alvó - vágy ellenére elsétált az élet kertje mellett... Teljes mélységig soha nem élte át, soha nem próbálta meg, hogyan lehet szeretni, csak most, az utolsó napokban. Ekkor - ha túl későn is -, haldokló kisfia ágya mellett megtudta, milyen az igazi szeretet, ekkor érezte először, hogy elfeledte és legyőzte önmagát. Ez az érzés most már az ő élménye, az ő szegényes kis kincse lesz mindörökké. Neki a művészete maradt meg, melyben még soha olyan biztosnak nem érezte magát, mint most. A kívülállók vigasza volt az övé, akiknek nem adatott meg, hogy magukhoz ragadják az életet, s kiigyák a serlegét; övé a látás maradt, a megfigyelés és a titkos-büszke alkotói öröm különös, hűvös s mégis fékezhetetlen szenvedélye. Ez tette értékessé félresikerült életét: az alkotás, a megzavarhatatlan magány hűvös gyönyöre. Sorsa az volt, hogy ezt a csillagot kövesse, s ne térjen le az útról. A parkban mélyeket szippantott a nedves, kesernyés illatú levegőből, s minden lépésnél úgy érezte, hogy a múlt úgy távolodik egyre messzebb tőle, mint partra szállás után a fölöslegessé vált, sodródó csónak. Eszmélkedésében és fölismerésében nyoma sem volt a lemondásnak; dacosan, vállalkozó szenvedéllyel nézett az új élet elé. S ez az élet nem tapogatózó, homályos tévelygés lesz majd, hanem meredek, vakmerő út a hegyen föl-felé. Elbúcsúzott hát az ifjúság édes alkonyától, talán kicsit később és keserűbben, mint a férfiak általában. A szegény, megkínzott ember most ott állt a nappali világosságban, s ettől kezdve nem akart többé egyetlen értékes órát sem veszíteni.” (…)
Hermann Hesse (1996): Rosshalde. Budapest, Cartafilus Kiadó. p. innen-onnan, leginkább a vég/e
(… az esetleges hibákért elnézést, de… este van. meg nyugalom. meg ilyesmik.)
szv
