Amikor a szuleim valtak, a biro megkerdezte mindkettojuket, hogy kernek-e tartasdijat a masiktol. Szoval lehetoseg van ra, de hogy pontosan hogyan, azt nem tudom. Gyerektartas 18 eves korig, illetve a tanulmanyok befejezeseig kotelezo, azt hiszem.
Sziasztok, nem vagyok erintett a temaban, csak erdekelne, hogy a mostani torvenyek szerint valas eseten a ferfi milyen mertekben koteles a gyerektartasert fizetni es esetleg a no megelhetesebe is bepotolni, foleg hogyha a no nem dolgozik? Ugyanez forditva, a nonek kell-e fizetnie a ferfinek valas eseten, ha a nonek nagyobb a fizetese?
A kérdés jó, persze választ adni én sem tudok, sőt tanácsot sem, csak okoskodni...
Nekünk is volt olyan időszakunk, amikor súroltuk a válást, aztán mégsem, és azóta rengeteget javult a kapcsolatunk. Következtetés: ha valami baja van az embernek, azt meg kell beszélni a másikkal. De az igazi okot, ne a látszatot! Klasszikus helyzetgyakorlat: anya egész nap otthon a gyerekkel, tele a hócipője, igazán maga sem tudja mivel, várja haza a párját. Apa késik, lehet, hogy csak 5 percet, de ahogy belép a nyakába zúdul a szemrehányás: már megint később jöttél, stb. stb. Az igazi ok ugyebár nem a késés, de az hangzik el. Szabadon behelyettesíthető még a munkahelyén elfáradt családfő kontra beszélgetni vágyó feleséggel, és ezernyi variációval.
Az előző kérdéshez visszatérve...
Legjobb barátném, volt csop.társnőm tartotta bennem a lelket, amikor a párommal fasírtban voltunk. Az ő kapcsolatuk kívülről eszményinek tűnt, kézzel fogható volt a harmónia köztük. Most, 18 évi házasság után válófélben vannak. Ők nagyon korán kerültek össze, a barátnőm 15, a férje 16 éves volt, amikor elkezdtek együttjárni, 19 és 20 évesek voltak, amikor összeházasodtak. A férje lépett le egy csajjal, és most derült ki, hogy már korábban is voltak külső kapcsolatai. Azzal védekezett, hogy nem volt ideje kipróbálni magát, "kénytelen"(?) volt ezt a házasságuk alatt pótolni. A barátnőm évekig tűrte, és ennek ellenére a férje egyszercsak elköltözött, pedig a mostani barátnője nem szabad. A barátnőm persze ezt a kapcsolatot is eltűrte volna, hiszen ott a két gyerek, a komoly anyagi függőség a férjétől...
Ahogy olvastam kedves Topicgazda a dilemmádat, Te inkább csak unod a házasságodat, nem? (Bocs, ha rosszul értettem!) Nem tudnátok felrázni valamivel? Mit nyernél a válással? Lenne hova menned? (Sok rossz házasság azért nem bomlik fel, mert a feleknek egyszerűen nincs pénzük a meglévő lakást kétfelé cserélni...) Gyakorlati kérdésekből egyelőre ennyi...
kihalás ellen egy vélemény: mikor nem érdemes elválni? ha úgy látod, hogy van még annyi kapacitás a kapcsolatban, hogy újra fellendítsd a csúcsra... ha a holtponton túl vagy (nem teszek egy olyan kapcsolatért, ami szar nekem...) nem érdemes benne maradni, mert csak rosszabb lesz. rosszabb lesz a gyerekeknek is. akárki akármit mond... igazán a lustaságot hamarabb kéne legyőzni, még mielőtt oda jutna egy kapcsolat, hogy a válás gondolata felmerülne. előtte kell adni és ápolgatni.
én ha nagyon mélyponton érzem magam a kapcsolatomban, átgondolom, hogy mit is jelent számomra, és ilyenkor rájövök, hogy sokkal sokkal többet, mint bánatomban, mérgemben érzek, és ilyenkor tudom, hogy megéri küzdeni érte, és hogy csak jobb lesz :-) és tényleg, újra fellobban a szerelem... szóval a szar periódusokban nem szabad feladni.
remélem nem voltam nagyon zagyva
Nagyon jó, hogy vetted a fáradságot, és begépelted nekünk a Stockholm-szindrómát. Biztos, hogy sokat tanultunk belőle.
De egy kicsit szeretnék visszakanyarodni egy korábbi témához.
A szakítás és a válás szerintem sem ugyanaz. Sőt!
Lehet, hogy van olyan, aki úgy házasodik, megy férjhez, hogy "legfeljebb elválunk", de ez egyre ritkább. Akik összeházasodnak, ott rendszerint mély elkötelezettség van, és ez - a nevében is benne van - összeköti a kapcsolatot akkor is, ha házasság nélkül már szétment volna. Nekem nagyon sokat jelentett a nehéz napokban, hogy tudtam, a párom vállalta ezt az elkötelezettséget.
Az utóbbi időben több ismerősöm is azért szakított a partnerével, mert az egyik fél nem volt hajlandó vállalni az elkötelezettséget.
De ez a beszélgetés éppen arról szól, hogy mi az az ok, ami elegendő ahhoz, hogy elváljak?
Most éppen arról van szó, hogy mi az az ok, amiért valaki semmiképp nem hajlandó válni, pedig az lenne a legjobb.
De miért válnak el manapság az emberek egymástól? Ti mit hallotok leggyakrabban? Hiszen szinte naponta találkozunk elvált emberekkel. Ki miért válik? Hogyan lehet megmenteni válófélben levő kapcsolatokat?
Köszönöm.
csak az a baj, hogy az unokatesóm nem érzi úgy, hogy ő áldozat. Mindenkit elmar maga körül, aki nem helyesli a viselkedését( elsősorban a velük élő édesanyját).
Talán az a pont volt egy szemvillanásig biztató, amikor elzavarta a férjét, akkor tisztán látott, de semmi remény a változásra. Én már csak a két kis gyerekét sajnálom.:-(
Pumukli
A Stockholm-szindróma
A túszdráma akkor is tragédia, ha vérontás nélkül ér véget, mert mindenképpen óriási lelki terhet ró a foglyul ejtett emberekre. Ám olykor épp a szélsőséges körülmények teszik lehetővé a különleges lélektani megfigyeléseket. Nemrégiben az alvás zavaraival kapcsolatban említettünk egy olyan esetet, amely
az USA-ban történt, ám a lélektanban ennél sokkal híresebbé vált az a túszdráma, amelyre 1973-ban került sor Stockholmban. Két fegyveres ember megtámadott egy bankot, túszul ejtett négy alkalmazottat, majd öt és fél napig fogva tartotta őket. Az összezártság 131 órája különös hatással volt a túszokra: annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek jogi védelmük költségeire, sőt egy volt túsz később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel. Azóta nevezik az áldozatoknak az őket terrorizálók iránti vonzalmát Stockholm-szindrómának.
A Stockholm-tünetegyüttes nemcsak túszokban alakulhat ki, hanem például szektatagokban, rendszeresen megvert feleségekben és testileg vagy lelkileg bántalmazott gyermekekben is. A vonzalom akkor alakul ki, ha az áldozat komolyan fenyegetve érzi magát, ha nem tud elmenekülni, ha valójában senki mással, hanem csak a bántalmazójával van kapcsolata, s annak oldaláról az erőszakon kívül némi jelentéktelen kis kedvességet is tapasztal. A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogvatartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre. Ehhez azonban bele kell élnie magát a rajta uralkodó személy helyzetébe. Ha a terror sokáig tart, akkor az áldozat annyira átveheti támadójának a nézőpontját, hogy már nehezére esik elszakadnia tőle.
Az áldozat öntudatlanul is megpróbálja, hogy támadójában az embert, méghozzá a „jó embert” lássa, mert ha meg tudja győzni magát arról, hogy a fogvatartója tulajdonképpen jó ember, akkor az a reménye is erősödik, hogy támadója, fogvatartója nem is fogja bántani őt. Így az áldozatok hajlamosak rá, hogy kisebbítsék támadójuk erőszakosságát, egyszersmind eltúlozzák annak kedves voltát, megpróbálják a szerencsétlen embert, az „áldozatot” látni benne, sőt arra is képesek, hogy önmagukat hibáztassák az elszenvedett bántalmazásért. Az áldozat gyűlölni kezdi azokat, akik megpróbálják kiszabadítani őt – túszejtéskor a rendőrséget, ha pedig valamelyik családtagja terrorizálta őt, akkor a segíteni próbáló ismerősöket vagy a pszichológust. Ez egyrészt a támadóval való „azonosulásnak” a következménye, másrészt pedig annak, hogy az áldozat fél feladni az ugyan rossz, de legalább stabil állapotát egy bizonytalan kimenetelű váltás kedvéért. Mivel a Stockholm-szindróma ilyenformán sokszor a menekülést is megnehezíti, fontos, hogy az áldozatok megértsék: a bántalmazóik iránti érzelmeik ugyan természetesek, de nem egyebek egy veszélyhelyzetre adott ösztönös védekezési reakciónál.
És még egy megjegyzés: a barátnő nem ugyanaz, mint a házastárs. A házasság egy beavatási szertartás, egy tudatos felvállalása annak, hogy holtodiglan-holtomiglan. Olyan eskü (esküvő!!), ami - bárhogy is szeretnénk kibújni alóla - kötelez ("...ember el nem választhatja...").
Ezekre manapság legyintünk, és nem vesszük komolyan - pedig ez nem véletlen ám!
Ezért én mégis hiszem, hogy a válás különb, mint bármely más a szakitás, és nem csak a papírmunka miatt (még ha a lentebb leírtak sok esetben igazak a "sima" szakításokra is :)).
Nagyon sok esetben a saját boldogságunkat valahol kívül, a külvilágban keressük. Ebben az esetben elvárásaink vannak a társunkkal szemben, és azt várjuk, hogy majd ő tesz bennünket boldoggá. És amikor nem tud megfelelni ennek, és nem oldja meg helyettünk az életünket akkor kiábrándulunk belőle (milyen jó ez a szó: kifejezi, hogy már korábban sem őt szerettük, hanem egy ábrándot!)
A kapcsolatok jelentős része úgy megy tönkre, hogy meg sem próbálnak érte tenni, végig sem gondolják, hogy nekik mi a szerepük ebben. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a válás a legtöbb esetben lustaság, tehetetlenség.
Természetesen vannak olyan szituációk, amikor ki kell lépni egy kapcsolatból, de a hulye lennek valamit is tenni egy olyan kapcsolatert, amiben nem erzem jol magam mentalitás tökéletesen illik arra, amit mondtam.
Bizony tenni kell azért, hogy jól érezzük magunkat. Még a kapcsolatokban is. Csak amíg a kapcsolat elején örömmel, szinte észrevétlenül adunk, később már nem ez a jellemző, sőt inkább kapni szeretnénk. Ami természetes volt régebben, később nyűgös kötelességgé válik. Kinek a hibájából? Persze a házastársunkéból...
Akkor félreértettelek, bocs. Azt hiszem egyetértünk, én is azt mondom, hogy van egy szint, és valóban az itt beírt történetek egy részénél ez jelent meg, ahol már nincs tovább együtt. (Különben - hangsúlyozom, nem az eddig ide beíróknak szól, hanem általánosságban- időnként a nagyon egyértelmű helyzet sem annyira az: pl. az alkoholizmus. Ha valaki olvasta E. Berne-től az Emberi játszmákat, elgondolkodhat, hogy sokszor nem egyetlen ember van a sötét jelenség mögött. De ez már nagyon messzire vezet a topiktól.)
Ugyanakkor itt a neten nem kevés olyan sztorit is olvastam - nem tőled-, ami nekem nagyon úgy szólt, hogy meguntam, van jobb (sokszor a jelenlegivel párhuzamosan), minek csinálnám tovább vele. Tudnék topikcímeket, beírásokat említeni, akár innen a Szülői munkaközösség asztalról is. Én félig-meddig ezekre is reagáltam.
Ez a "gyerekkor szörnyűségei" elég borzasztó így leírva - talán ennyire élesen nem is élem meg ezt a dolgot. A lelkem mélyén soha, de soha nem tudtam hibáztatni egyik szülőmet sem azért, ami otthon történt. Erre lelkileg alkalmatlan vagyok, és összességében engem közvetlenül egyik sem bántott. Néha, már felnőtten, elborítja az agyamat a düh, de ez elmúlik.
A lelki függés egy érdekes dolog, igazából nem tudom megmagyarázni. A férjem életem legnagyobb szerelme - szeretném azt hinni, hogy ő az Ő. Borzasztóan csupasz a lelkem előtte, pl. egyáltalán nem bírok haragot tartani, vagy igazi tartós dühöt érezni vele szemben. Ezért mondom, hogy nem vagyok elég erős, mintha az éeltemet csak vele összefüggésben tudnám értelmezni. Ezzel szemben pedig a külvilágban (munka, barátok, stb...) abszolút önálló, tudatos és igencsak határozott vagyok. Legalábbis a környezetem szerint. Ez furcsa dolog.
Hát ez most nem válás téma, legyen az is.
Tökéletesen egyetértek halihóval, igenis vannak mélypontok, amit át kell vészelni - egy bizonyos határig. De erről szól a lentebbi beírásom.
Ne haragudj, akkor elbeszeltunk egymas mellett, vagy rosszul fejeztem ki magam.
Termeszetesen egy 3. szereplo nem valook az en szememben sem. En adott esetben mindent hajlando lennek megtenni a kapcsolat megmenteseert, ha ugyanezt az igyekezetet latom a parom reszerol is. De az eddigi tortenetek, amiket itt olvastam es amit en magam is ateltem gyerekkent nem errol szoltak! Ezekben volt egy zsarnok es egy aldozat. Az elozo hozzaszolasom ezekre az esetekre vonatkozik.
Meg kell mondanom, hogy Keynesel értek egyet Veled szemben.
Keynes:"Azt gondolom azonban, hogy legtöbb esetben a válás annak beismerése, hovgy "nem vagyok hajlandó tenni a kapcsolatért" semmit. A kényelmes kiszállás. A saját bajaink, hibáink másikra (a külvilágra) vetítése."
Vacskusz:"Ezzel nem ertek egyet. Mar ne haragudj, de hulye lennek valamit is tenni egy olyan kapcsolatert, amiben nem erzem jol magam. "
Szerintem egy kapcsolat attól lesz jó, attól marad jó, mert hajlandó vagyok tenni érte. Akkor is, amikor jól érzem magam benne, és akkor is, amikor rosszul. Illusztráció: hétvégén pakolásztunk, mert lakásátalakításra, felújításra készülünk. Kezembe került feleségem egy régi-régi nagyon keserű levele, tele szemrehányással (amennyire emlékszem jogos szemrehányással), keserűséggel. És megvan utolsó levele, amit több mint tizennyolc év boldog házasság után írt, néhány nappal váratlan halála előtt. Tele van szeretettel, féltéssel, gyengédséggel, talán a legszeretetteljesebb levele, amit valaha is kaptam tőle. (Egyikünk se sejtette/sejthette, hogy ez az utolsó.)
Ennek egyik oka, hogy nem szállt ki sem ő, sem én akkor, amikor rosszul éreztük magunk. Sikerült megjavítani a párkapcsolatunkat, pedig nekünk is voltak hullámvölgyeink. Minden kapcsolatban eljönnek olyan napok/hetek/hónapok, amikor gáz van. Külső és belső okok miatt egyaránt. Ha ezeket sikerül átvészelnünk, kijavítanunk, akkor a kapcsolatunk erősebb, gazdagabb, szebb lesz. Ha arra rendezkedek be, hogy most már nem jó, megyek a következő kapcsolatba, akkor könnyen leélhetem az életem egy igazán gazdag, teljes kapcsolat nélkül.
Szóval az eddigiek alapján én úgy látom, hogy vannak esetek - alkoholizmus, durvaság, testi-lelki terror - amikor válni kell. Ezzel szemben, az én megítélésem szerint, ha nem ez a helyzet, hanem pl. jön a másik, aki szexuálisan vonzóbb, vagy felszínre jönnek a párommal a különbségek, feszültségek, a párom gyengéi, hibái (mert nekem ugye nincsenek :-))), akkor a kapcsolatot nagyon sokszor még meg lehet, sőt - különösen, ha gyerekek is vannak - meg is kell menteni, javítani. A szerelemnek, szeretetnek része a hűség is, ami szvsz megbocsátásból, ragaszkodásból (szakítószilárdsága van), megújító képességből is áll.
"Azt gondolom azonban, hogy legtöbb esetben a válás annak beismerése, hovgy "nem vagyok hajlandó tenni a kapcsolatért" semmit. A kényelmes kiszállás. A saját bajaink, hibáink másikra (a külvilágra) vetítése."
Ezzel nem ertek egyet. Mar ne haragudj, de hulye lennek valamit is tenni egy olyan kapcsolatert, amiben nem erzem jol magam. Ez persze nem lehet hirtelen elhatarozas, de nem ertem, hogy alapos merlegeles utan miert ne lehetne kiszallni egy hazassagbol, ha tobb szomorusagot ad mint boldogsagot.
A nagy szamok torvenye alapjan gondolom, a Te hatad mogott is van mar szakitas. Szerintem a valas semmivel sem kulonb, mint a szakitas, csak tobb vele a papirmunka.
Sarkitva: ha az emberek a Te elvedet vallanak, akkor mindenki az elso szerelmevel elne le az eletet.
1. "A gyerek kedvéért" együtt maradni: ez buta kifogás. A gyerek pontosan érzi, mi megy végbe a szülők között, illetve azok lelkében, akár kimondják, akár nem. "A gyerek kedvéért" - őszinték legyünk (saját magunkkal).
2. Meglehetősen válásellenes vagyok. A válás nagyon sokszor a dolgok könnyebbik végének a megragadása, egyfajta IRL "undo" (visszavonás) - elismerve, hogy vannak szituációk, amikor szükséges lehet felvállalni akár a válást is. Azt gondolom azonban, hogy legtöbb esetben a válás annak beismerése, hovgy "nem vagyok hajlandó tenni a kapcsolatért" semmit. A kényelmes kiszállás. A saját bajaink, hibáink másikra (a külvilágra) vetítése.
Kedves Philippi!
Van egy mondás, nagyon régen mondta valaki, úgy hívták, bölcs Salamon. Azt állította, „sokkal jobb a dolga kettőnek, mint egynek.” Én sokszor gondolok erre a mondásra, amikor rossz irányt vesznek a gondolataim.
Van egy másik mondás, ami szintén sokat jár a fejemben:
„Tudod, mi a boldog házasság titka? Vigyél boldogságot a házasságodba!”
A kérdés csak az, van-e boldogság-forrásod a társadon kívül?
Vacskusz!
Mit értek testi épség veszélyeztetettsége alatt? Azt, amikor nem tudhatom, mikor kerül elő a nagykés, vagy mikor rúg meg úgy, hogy a földön maradok.
Igazad van, valóban meg lehet gyötörni valakit lelkileg is, nem csak testileg. Nőt is, férfit is. De nekem ilyenkor eszembe jut Victor Frankl visszaemlékezése a koncentrációs táborról, ahol ugyebár maximálisan ki voltak téve a lelki terrornak. Mégis voltak, akik nem roppantak bele!
Különben pedig biztos vagyok benne, nincs „jól irányzott pofon” még „alapos okkal” sem! Csak pofon van, és a pofon akkor is pofon marad, ha magadnak nagyon szépen meg tudod magyarázni. Ámbár egy pofon miatt még kevesen váltak el, főleg, ha a pofozkodó fél bocsánatot tudott kérni.
Nyúlbúl, veled annyira egyet tudok érteni! Olyan jó, amikor mások megfogalmazzák helyettem, amit én gondolok! Pontosan ilyesmit élek én is át. A párom úgy fogalmazta: eltávolodtunk egymástól. Erre én azt mondtam: és ez miért baj??
Képzeljétek, mi történt volna, ha azt mondtam volna: hát igen, milyen szörnyű, én se bírom már, hogy sehova nem megyünk együtt, alig vagy itthon, és egyébként is...
Azt az embert, aki testileg-lelkileg bánt, két okból lehet szeretni: a teljes kiszolgáltatottság okán (olyan alkat vagyok, hogy képtelen vagyok a saját lábamon állni, muszáj valakibe kapaszkodnom), vagy a feltétel nélküli szeretet okán (megértem a másik borzasztó gyengeségét, ami abban mutatkozik meg, hogy engem bánt)
Haliho, neked igazán örülök, mert azt látom, hogy a szüleitek kitartása megteremte a ti életetekben a gyümölcsét!
Dolinka! Olyan jó, hogy megosztottad velünk gyerekkorod szörnyűségeit! Meg az is nagyszerű, hogy látod, mi lett a következménye. De nem nagyon értem, mit jelent, hogy érzelmileg függesz a párodtól? Hogyan próbálsz ezen változtatni? Rossz ez neked, vagy neki?
Mamóca, ez a Stockholm-szindróma engem is érdekel, bár szerencsére nem vagyok benne érintett. Írnál róla bővebben? Sajna nem sok időm van utána nézni.
Örülök, hogy ilyen sok beszélgető társra leltem!
Judelegy
Kedves Pumukli,
ezt az esetet a pszichológia Stockholm-szindrómának nevezi. A lényege az, hogy a terrorban élő fél teljesen irracionális módon feladja az ellenállását, saját magát okolja a saját bántalmazásáért,stb. Lényegesen többet én sem tudok róla (nem vagyok psz.), de az elnevezés alapján talán utána tudsz nézni, és esetleg van rá 'gyógymód'.
Üdv: M.
A saját házasságom még gyerekcipőben jár, úgyhogy én is csak a szüleiméről tudok nyilatkozni.
Szerintem sokkal jobb és fájdalommentesebb lett volna, ha elválnak - az én szempontomból. Mert egy gyereknek borzasztó megélni az alkoholizmust, a folyamatos feszültséget, az anya kiszolgáltatottságát, meg hasonlókat. Érdekes módon az engem nem viselt meg, amikor 10-11 évesen mutattak egy nénit, hogy az az apukád szeretője. Ez hidegen hagyott, de az összes többi megviselt.
Eredmény: érzelmileg függök a páromtól (nem él vele vissza), bár ezt csak nagyon mélyen, saját magamnak merem bevallani
Szóval, nem biztos, hogy a gyerekre hivatkozva mindig jó egy házasságot összetartanai.
Saját példám. A szüleim házassága - amióta csak eszemet tudom - eléggé kiüresedett, szvsz egyszerűen nem voltak egymáshoz valók. (ma már egyikük sem él.) Meggyőződésem - egyszer anyám mondta is -, hogy csak azért nem váltak el, mert voltak gyerekek. Nem volt verekedés, nem volt napi hangos veszekedés, nem volt alkoholizmus, csak egyszerűen a legtöbb dologban alapvetően más volt az életfelfogásuk, amit az egyik szeretett, azt a másik nem, esetleg kimondottan ellenezte, lenézte. (Szinte biztos, hogy apám egyszer-kétszer, fiatalabb korában, megcsalta anyámat, bár konkrétumokat, névvel, címmel, dátummal nem tudok.) Azt hiszem bizonyos helyzetekben kölcsönösen szégyellték a másikat. Ugyanakkor korrektül elismerték egymás jótulajdonságait is. És kitartottak egymás mellett, segítették egymást a család közös ügyeiben, a kisebb-nagyob nehézségekben.
Testvéreimmel nagyon örülünk, hogy végülis nem váltak el. Miközben ők nem voltak boldogok, legalábbis nem egymástól kapták meg azt a boldogságot, amit kaptak, mi kiegyensúlyozott, békés családban nőttünk fel, mai napig szeretjük egymást, és ha összejövünk szeretettel emlegetjük mindkettőjüket. Kellemesen emlékszem vissza a gyerekkoromra, nagy veszteség lett volna, ha bármelyiküktől külön kellett volna élnem, élnünk!
Nagyon hasonlóan voltak anyósomék is. Náluk inkább volt egy-két látványos összeveszés, elköltözés is (fiatalabb korukban, anyós mesélte), de végülis együtt maradtak. A gyerekek nagy örömére, akik szintén mindkettőjüket nagyon szerették, szeretik.
(Ráadásul nekem megadatott, hogy sokkal jobb lehetett a házasságom, mint az övék, a válás fel sem merült! De ez már off... :-))))
A testi épségbe szerintem beleszámít a lelki épség is...
Viszont! Vannak olyan kapcsolatok, amik végülis működnek, nem okoznak se testi, se lelki sérülést, csak egyszerűen nem adnak boldogságot sem, mert kiüresedtek. Szerintem a legtöbbször ilyen esetekben merül fel a váljunk, vagy ne váljunk kérdés, úgy mit komoly dilemma (legalábbis a környezetemben). És ilyenkor én is azt mondom, amit judelegy, hogy nem biztos, hogy az ember boldogsága a másiktól függ. Persze, befolyásolja, de nem szabad hagyni, hogy teljesen ki legyünk szolgáltatva a másiknak érzelmileg. Talán az a legfontosabb, hogy el tudjuk fogadni, hogy két külön ember vagyunk, viszont ezt meg is tudjuk beszélni egymással. Tudjunk külön menni ide, vagy oda, tudjunk külön dolgoknak örülni, de fogadjuk el ezt a másiktól is. Ez persze ideális állapot, ami ritkán valósul meg, de talán meg lehet közelíteni, és akkor talán örömmel le lehet élni az életet egymás mellett... Főleg, a már vannak gyerekek is.
A testi és lelki bántalmazós helyzet persze más. Csak egy megjegyzés, szerintem is elképzelhető, hogy valaki szereti még mindig az őt megalázó férjet. Nem ilyen, de valami hasonló tapasztalatom nekem is volt.. Pedig nem vagyok mazochista, sem betegesen kötődő.
Nekem meg csak most kezd el mulni a kezremegesem es az szemem allando rangatozas.Es a gyomoridegem...Pedig mar 5 honapja elkoltoztunk.Es a mai napig dobalom magam ejszaka es csikorgatom a fogamat
Mi szamit testi epsegnek?
Kerdes, hogy mit ertesz a testi epseg veszelyeztetettsege alatt.
Mert meg lehet valakit annyira gyotorni lelkileg, hogy sajat magaban tegyen kart (pl. alkohollal).
A masik, hogy az evekig, evtizedekig tarto lelki terror szvsz sokkal karosabb, mint egy (alapos okkal adott) jol iranyzott pofon.
Azert szamomra furcsa helyzet, hogy egyuttelsz valakivel hazassagban, es nem tole es vele vagy boldog, hanem csak ugy magadban. Ha magamtol es magamban vagyok boldog,a kkor en inkabb nem elek egyutt senkivel.
En meg azt tapasztaltam, hogy amikor az egyik fel boldogtalanna valik, illetve radobben, hogy azza lett, akkor igazandibol mar a masik is az, legfeljebb meg nem jutott el a felismeresig. Pont emiatt erzi magat csalodottnak es keserunek. Olyan erzes ez, mint akit fejbekolintottak.
De kesobb, ha mar egy kicsit lecsillapodott ez az erzeshalmaz, es onmagaba nez, akkor rajon, hogy o legalabb annyira vacakul erezte magat mint a volt tarsa.
Én azt tapasztaltam, hogy nem feltétlen a házasság teszi boldoggá az embert, ezért is döntöttem úgy, hogy nem válok el. A boldogságom nem függhet egy másik személytől!!! Attól még lehetek boldog!
A szeretet szintén egy nagyon sokarcú jelenség. A legtöbben összekeverik a szeretetet a szerelemmel. A szerelem a hormonok játéka. A szeretet ennél sokkal több: valakinek, vagy valaminek (a kocsidat is szeretheted!) megteszed azt, amire szüksége van. A szeretet szvsz cselekedet. Tapasztalatom szerint ezt a fajta szeretetet el lehet kezdeni bármikor, akár válás után is. Persze ehhez tudnod kell, hogy mire van szüksége a másiknak!
Szerintem az egyetlen indok, ok, ami elfogadható a válásra: ha a családtagok testi épsége veszélyben van.
Azt hiszem ennyi elég véleménynyilvánítás gyanánt az eddigiekhez.
Egyetertek Vacskusszal. Ha egy hazassagbol eltunik a szeretet, ha egy hazassag nem tesz boldogga, akkor mindegy, hogy van gyerek vagy nincsen, mindegy hogy van harmadik vagy nincs, minden mindegy. Abbol a legjobb kilepni.
Ha pedig mar valaki eljutott odaig, hogy boldogtalan, nem erzi jol magat, ha ugy erzi mindent megtett a kapcsolat megmenteseert, amit o tenni tudott, akkor a valas a legjobb megoldas. Meg akkor is, ha a masik fel esetleg nem igy erzi meg, meg nem jutott el ugyaneddig a felismeresig. Meg akkor is, ah a masiknak ezzel fajdalmat okozol. De a fajdalom az akkor es ott van. Utolag o is maskeppen fogja latni.
Sokkal tisztessegesebb ez igy, mint mindenfele ideologiak miatt benne maradni egy hazassagban.
Ugyanis semmi sem lehet indok a sajat magad boldogtalanna tetelere. Elso sorban a sajat magad eleteert felelsz, azt kell jol megelned. Nem 80 evesen kell azon gondolkozni, hogy "mi lett volna, ha..."
En megtapasztaltam ezeket, elmentek mellolem, fajt, rosszul ereztem magamat, cserbenhagyottnak, megalazottnak, eldobottnak.
A masik felet meg kegyetlennek, es gonosznak gondoltam.
Mostanra halas vagyok leginkabb, hogy nem maradt mellettem, hogy a sajat boldogtalansagaval nem tett engem is boldogtalanna. Hogy a kozos gyerekunket meg ha egyedul is, de boldogan nevelem - illetve mostanra mar nem egyedul:-)))
O pedig fantasztikus apava valt.
Ha nem teszi meg ezt a lepest, akkor ket keseruve valt emberkent elnenk most egymas mellett, ha ugyan.
