A Magyar Nemzet rájöhetne,a nagy Viktor pedálozása közben,hogy olyan népszerüségnek,mint Árpi Bácsink volt pályafutása közben,és most is,soha nem volt,és nem is lesz!Ez Tény,a többi blamázs!
A Magyar Nemzettől elkellene már perelni a nevét,mert ez esetleg olyan címmel jelenhettene meg,hogy FIDESZ Nemzet.
Szeánsz
Magyar Nemzet: „...a dolgot őt magát nézzük...”
2002. április 16. (7. oldal)
Ugró Miklós
Göncz Árpád magánember csak a baloldali politikusok véleményére kíváncsi. Olyannyira, hogy a Kossuth téri nagygyűlésről sugárzott tv-adást sem nézte, hanem vendégeket hívott. Illusztris társaság jött össze. A magánember házigazdán kívül megjelent Kupa Mihály, a Centrum párt vezére, Kuncze Gábor az MSZP képviseletében és Medgyessy Péter, aki csak egy csipet sót akart kölcsönkérni, de ha már ott volt, ott is maradt. A protokollfényképek alapján állíthatjuk, jobboldali politikusnak aligha lett volna helye, hacsak egy sámlin nem. A beszélgetés viszont nagyon magasröptű volt. Göncz Árpád, akinek útja a kisgazdáktól indulva, az SZDSZ-en és a köztársasági elnökségen át nyílegyenesen vezetett a magánemberségig, aggodalmainak adott hangot. Amióta nem politizál, arra a hihetetlen felismerésre jutott, miszerint Magyarország egy ország, a magyar társadalom egy társadalom, s most döbbenten áll a megosztottság előtt. A beállott döbbenetben csak pislogása hallatszott egy ideig, míg végre Kuncze Gábor (Kovács László magyar hangja) vette fel a beszélgetés fonalát. Mesterségesen szított hangulat van az országban – mondta, s ő csak tudja, hiszen ők szítják mesterségesen. Medgyessynek is eszébe jutott valami, elmondta, bár nem kérdezték. Az is rendes magyar ember, aki kokárdát hord, az is, aki nem – jelentette ki, s azonnal hajlandóságot mutatott, hogy eme véleményéért személyesen is felelősséget vállaljon. Kupa Mihály, akinek a teniszben jártas szakemberek szerint nem igazán profi az ütőfogása, viszont a politikai pártütőket remekül kézben tartja, kifejtette: nincs jobb- és baloldali szegénység – amely tétel értelmét még hosszasan elemezni fogják erre szerződtetett politológusok. Medgyessynek megint eszébe jutott valami, de mire megszólalt volna, elfelejtette. Kuncze magához ragadta a szót, s megállapította: az a baj, hogy egyesek élethalálharcnak tekintik a demokratikus versenyzést – ő csak tudja, hiszen ők csinálnak élethalálharcot belőle. Medgyessynek nem jutott eszébe semmi, viszont szóhoz jutott, és elmondta. Nem bal- és jobboldali kettészakadás van az országban, hanem a gazdasági szegénység és a jómód közötti. Ezután elgondolkodott, vajon ő melyik oldalon áll. Göncz Árpád felriadt szendergéséből egy pillanatra, és megjegyezte: könnyebben viselik el az emberek a terheket, ha szabadon választhatnak. Kupa egyetértett, s feltette a költői kérdést: miért nem a demokráciáról, a közjóról, az esélyegyenlőségről szól a kampány? Kuncze ezúttal nem válaszolt – mert ő csak tudja, miért nem arról szól. Később a televízióra révedt tekintetük, s felfedezték Egerszegi Krisztinát és Kovács Istvánt. Göncz nyomban panaszkodni kezdett, hogy ezután nem szeretheti Egérkét meg Kokót, mert nem ül a Kossuth téri emelvényen az első sorban. Ezen elmerengett, s felidéződött emlékezetében az a felemelő pillanat, amikor az olimpikonok kifütyülték Antall Józsefet. Kuncze kontrázott alá: nem jó, ha a politika így használja fel a sportolókat, mivel azok nem tudnak kitérni előle – ő csak tudja, hiszen ők szokták felhasználni a sportolókat (is).
Ily megerőltető intellektuális teljesítmény után teázgattak, ejtőzködtek egy darabig, abban a kellemes tudatban, hogy ők négyen is kapnak akkora publicitást, mint a Kossuth téri tömeg.
