Mit szóltok ahhoz, hogy egy közpénzekből támogatott honlap - mint például az OM és MEH által támogatott Eduport - nyíltan pártpropagandát fejt ki?
Lásd alább a Tandíjtörténelem - Aláírások és ígéretek c. "cikket"!
A választási ígéretek sorában szép számmal akadnak olyanok is, amelyek a felsőoktatást, az egyetemeken, főiskolákon tanulókat érintik. Az ígéretek számba vételekor ugyanakkor tanulságos a korábbi szándékok és tettek felidézése is.
A Szemeszter egy korábbi számában (2002. március 6., I. évfolyam 3. szám) már olvashattatok a programok kapcsán a tandíj körül kiújult vitáról. Most a tandíj történetét mutatjuk be egy, a Világbankkal kötött szerződés tükrében.
Az MSZP-SZDSZ-kormány a felsőoktatás fejlesztésének irányairól alkotott elképzeléseit a Világbankkal 1998. március 4-én – tehát alig két hónappal a választások előtt – megkötött kölcsönegyezményben vázolta fel. Ezen egyezmény aláírására a kormány hatalmazta fel az akkori pénzügyminisztert, Medgyessy Pétert és a művelődési és közoktatási minisztert, Magyar Bálintot. A kölcsönegyezmény számos mellékletet tartalmaz, ezek közül a legfontosabb a Felsőoktatási Szektorfejlesztési Politika összefoglalását tartalmazó levél. Ezt Medgyessy Péter és Magyar Bálint írta alá és küldte el a Világbank elnökének 1998 februárjában, s ez a Világbank részéről a kölcsönegyezmény aláírásának feltétele volt. Olyan, nemzetközi megállapodásban rögzített kötelezettségvállalásról van tehát szó, melyet a Horn-kormány 1998-as választási győzelme esetén nyilvánvalóan végrehajtott volna, s hatálya máig érvényes lenne.
A szocialisták vereségét követően ez az örökség az új kormányra maradt, amely ennek módosítását kezdeményezte. A világbanki szerződés kidolgozásában az akkori Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint a Pénzügyminisztérium vett részt. A dokumentumokban foglaltakat a felsőoktatás és a társadalom a kölcsönegyezmény aláírása előtt csak korlátozottan ismerhette meg. Nem véletlenül, hisz a kölcsönből finanszírozni tervezett közelítően 50 milliárd Ft értékű felsőoktatási beruházás mellett olyan súlyos megszorító intézkedéseket tartalmazott, melyeket sem az intézmények, sem családok nem vállalhattak.
Mi is pontosan ennek a megszorító intézkedéscsomagnak a tartalma? Három pontban foglalhatjuk össze:
1. A hallgatói tandíjak drasztikus emelése
2. Az államilag finanszírozott képzés felvételi keretszámainak az 1996-os szinten való befagyasztása
3. Az oktatói kar jelentős részének elbocsátása
1. A tandíj bevezetése az MSZP-SZDSZ-kormány legnagyobb konfliktusát eredményezte a hallgatókkal. Az 1996 szeptemberében elfogadott kormányrendelet 1998-tól már 7000-14000 Ft havi, azaz 70000-140000 Ft évi maximális tandíj kivetését engedélyezte az intézményeknek.
A változás irányát a világbanki dokumentum így írta elő: „A tandíjak a jövőben emelkedni fognak...”, majd „a tandíjakat a hallgatói hitel bevezetésével párhuzamosan a képzési költségek 20%-áig emeljük 2005-ig”. A részletes ütemezés szerint azonban már 1999-re a képzési költségek 15%-át, 2001-re pedig 20%-át kellett volna az intézményeknek a tandíjakból és térítésekből finanszírozni.
Figyelembe véve az állami támogatás nagyságát és az ezzel egyenértékű államilag finanszírozott hallgatói létszámot 2002-ben – amennyiben a szocialisták nyerték volna a választásokat – átlagosan évi 128000 Ft, azaz havi mintegy 13000 Ft tandíjat kellene fizetni az államilag finanszírozott hallgatónak, egyes drágább szakok esetében pedig a tandíj összege elérhetné az évi 200000 Ft-ot is.
A világbanki szerződéshez tartozó másik mellékletben még érdekesebb megállapításokat találunk. „1996-ban egy felsőoktatási év költsége 5000 USD és 9100 USD között mozgott. A tanulási díjak, teljes bevezetésük esetén, várhatóan fedezni fogják ezen költségek egyharmadát, vagyis 1650 USD és 3050 USD között lesznek. A hallgatók megélhetési költségei 1996-ban egyetemi kollégiumban és menzán 180000 Ft (1250 USD). Így a teljes költsége egy hallgatónak valahol 2900 USD és 4400 USD között lesz évente.
Ez a költség egy átlagos munkáscsalád bevételének 1-1,5-szerese.” Vagyis a Medgyessy Péter és Magyar Bálint által fémjelzett felsőoktatás-politika azzal számolt, hogy egyetlen gyermek taníttatási költsége egy munkáscsalád jövedelmének 1-1,5-szeresét fogja kitenni. Könnyen kiszámítható, hogy egy munkáscsaládnak milyen esélyei lettek volna gyermekei taníttatására.
Nem volt tehát alaptalan az az elemi felháborodás, amely az egész társadalom és különösen a diákok részéről megnyilvánult a tandíj bevezetése ellen, hiszen ezek a számok egyértelműen mutatják a tandíj kirekesztő, a társadalmat megosztó, a kialakult jövedelmi viszonyokat bebetonozó hatását. Vagyis aki tehetős, annak a gyereke is tehetős lesz, aki pedig szegény, az az is marad, mivel nem tudja gyermekeit taníttatni.
2. De nem kínált sok jót a szerződés a tanulni vágyó fiataloknak más szempontból sem. A szerződés ugyanis „az államilag finanszírozott nappali tagozatos hallgatók számát az 1996-os szinten (42000)” kívánta rögzíteni. (A polgári kormány ezt a létszámot 2002-ig 50500 hallgatóra, azaz közel 20 %-kal emelte, az államilag finanszírozott képzésben résztvevő összes felvehető hallgató létszáma pedig 58500 főre bővült 2002-re.) A felsőoktatás jövőjét veszélyeztető és a továbbtanulási esélyeket csökkentő intézkedés azt eredményezte volna, hogy a tanulni vágyó fiatalok jelentős része csak a költségtérítéses képzésekbe vagy a magán felsőoktatási intézményekbe juthatott volna be.
3. Medgyessy és Magyar a kölcsönegyezményben egyértelműen vállalta a hallgató/oktató arány emelését, és ennek végrehajthatóságát három tényezőben jelölte meg: az oktatói óraterhelés növekedése, a hallgatói kontaktórák csökkentése és az osztálylétszámok növelése. A már említett felvételi korlát miatt a hallgatói létszám jelentősen nem nőtt volna, így a hallgató/oktató arány növelését túlnyomó részben az oktatók további elbocsátásával lehetett volna elérni. Mivel az aránynak 1997 és 2001 között 140%-ra kellett volna „javulni”, ez a hallgatói létszám kis mértékű növelését feltételezve is minimum az oktatók több mint egyharmadának elbocsátásával járt volna.
A tandíj története azonban nem itt végződik, hanem egészen máshol. A polgári kormány első parlamenti döntéseként kiterjesztette a tandíjmentességet, kompenzálta az intézmények kieső tandíj-bevételeit, 1998-2002 között jelentősen (21%-kal, a GDP-növekedéssel arányosan) növelte a felsőoktatás költségvetési támogatását. Jelentősen emelte az államilag finanszírozott képzés felvételi létszámát, bevezette a diákhitelt és a Bursa Hungarica ösztöndjat.
Ezek az intézkedések jelentősen növelték a tanulási kedvet (míg 1998-ban 129 ezren, addig 2000-ben már több mint 165 ezren jelentkeztek a felsőoktatásba), hiszen kiszámítható, kedvező feltételeket biztosítanak a hallgatók számára.
