Méltatlanul hírbe hozott gazdák
Olyan régóta mélyül a magyar mezőgazdaság válsága, hogy az átlagember
számára már unalmasak, hírértéket talán nem is képviselnek az ezzel kapcsolatos
híradások.
Az évek óta tartó aszály miatt bekövetkező terméskiesések, a gazdálkodók ebből
eredő jövedelemkiesése, a mezőgazdasági termékek tej, hús, gabonafélék
állandó piaci zavarai pedig állandó témát adnak a média számára. Ha a
mezőgazdasággal semmilyen kapcsolatban nem álló átlagember lassan immunissá
válik, az még csak érthető valamennyire. Ugyanezt már aligha engedhetné meg
magának egy nyugat-dunántúli napilap főszerkesztő helyettese, aki a közelmúltban
valóságos kirohanást rendezett a mezőgazdasági termelők, és a számukra
aszálykár címén odaítélt (a szerző szerint) meglehetősen csekélyke támogatás
ellen. Ez az emelkedett ember azt kérdezte nagy nyilvánosság előtt, hogy muszáj-e
támogatni az aszálykárt szenvedett gazdákat, miért nem fejezi be a gazdálkodást
az, aki nem bírja a versenyt? És neki mindegy, hogy magyar vagy osztrák tejet
iszik, csak olcsó legyen.
Nos, idáig fajultak a dolgok. Az értelmiségi médiaember aki a mezőgazdaság
dolgaiban teljes tájékozatlanságáról tett tanúbizonyságot megpróbálja saját
gondolatain keresztül rossz irányban befolyásolni az olvasóközönséget. Ezzel
persze sokak unszimpátiáját váltotta ki, és lehet, hogy saját lapja eladhatóságát is
kockára tette egyes előfizetőknél, mivel komoly mezőgazdasággal rendelkező
régióban van jelen.
Kétségtelen tény, hogy a rendszerváltozás óta a mezőgazdaság a perifériára
szorult. Nem volt egyetlen kormányzatnak sem igazán jó cselekvési terve arra
nézve, hogyan lehet a magyar agráriumot méltóképpen a helyére tenni, felkészíteni
a nagy integrációra. Ha csak kicsivel is fontosabb lett volna az eddigi kormányok
számára a hányatott sorsú ágazat, akkor ma nem fordulhatna el tőle a társadalom
ilyen mértékben.
A mezőgazdaság alapja a biológia, ezt a tényt pedig a tanult emberek is gyakran
szem elől tévesztik. A beindult ciklikus folyamatokat már nem lehet leállítani, sőt
már hatékonyan beavatkozni sem lehet, ezért preventív intézkedésekkel lehet csak
operálni. Ezek azonban rendre elmaradtak az évek során.
A másik óriási hiba az, hogy az ágazat a kormányok fejőstehene, mert az itt
dolgozó emberek öntudata, teherviselő képessége és tűréshatára messze
felülmúlja a más ágazatokban dolgozókét. A felismerés, hogy a magyar paraszt a
végsőkig zsarolható, egészen eddig működött. Mára azonban ez a réteg felélte
összes anyagi és erkölcsi tartalékait, és valóban alamizsnára szorul. De vajon
tényleg alamizsna-e az a támogatás vagy kompenzációs öszszeg, amihez hozzájut,
vagy jogosan megilleti? Ennek megítélésében vannak különbségek.
A magyar gazdálkodók túlnyomó többsége nem a nyerészkedők, zavarosban
halászók táborába tartozik, sokkal inkább saját szellemi és fizikai erejében és
munkájában bízva dolgozik. A jövedelme után adót fizet, tehát adófizető
állampolgár. Őt is megilletik azok a támogatások, amelyeket oly szűkösen
csepegtet a most éppen hatalmon lévő kormány.
Sajnos nincs tisztában a közvélemény többsége azzal, hogy milyen invesztícióval
lehet ma egy hektár földet megművelni, és akkor a kultúrák különbözőségéből
adódó nagyságrendi eltéréseket még nem említem. Az aszály pedig egyformán
tarol, akár 60.000 (pl. kalászos) vagy 600.000 Ft (pl. burgonya) művelési
költsége adódik a gazdának egy hektár földön, és ugyebár ennél többszörösen
nagyobb területeket dolgoznak meg. Következésképpen a veszteségek is ennek
arányában következnek be, úgy, hogy a kisebb gazdaságokban a saját munkát
nevetségesen alacsony áron számolják, ha számolják egyáltalán.
A mezőgazdasági munka körülményei a gépesítés korszerűbbé válásával sokat
javultak, de az ágazat a növénytermesztés változatlanul fedél nélkül
dolgozik. Ez olyan kitettséget jelent, amit egy irodában dolgozó nem is érthet meg
igazán. A termés, legyen az bármilyen kecsegtető is, az utolsó percig veszélyben
van, ezért a kockázatok összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint bármely más
területen. A gazdaember pedig végtelenül szívós és mindent kibír a boldogulása
érdekében. A betakarításkor ugyan ezt sok helyen már klímás kombájnok
végzik nem lehet távolról szemlélni a munkát. A rekkenő hőségben a frissen
vágott tarlón meg kell győződni arról, milyen munkát végez a gép, van-e
szemveszteség, stb. Ezt minden gazda megteszi, annak ellenére, hogy igencsak
csípős pl. az árpa pora. Egy aratási nap után fáradtan, koszosan, izzadtan de
a jól végzett munka örömével hazatérve pedig elolvassa a helyi lapban a fent
említett cikket
Mi ez, ha nem igazságtalanság? Nem is olyan régen az aratás
ünnep volt, amikor egy ország figyelte a munkák állását, és együttérzett a
munkában résztvevőkkel. Szorítottak az ország kenyeréért, az aratók sikeréért.
Ma azt sem tudják sokan, mikor van az aratás, és milyen nagyságrendű,
fontosságú munkáról van szó!
Magyarország agrár-ipari ország a régi szóhasználattal, amit az átkosban sem
igazán tudtak a rentábilitás megtartása mellett ipari-agrárrá változtatni. Természeti
kincse, a föld olyan termékek megtermelésére ad módot, amit még az EU-ban is
elismernek. A kenyérnek való javító minősége, a kiváló vetőmagok, a
fűszernövények, a zöldségnövények, a méz, a flóra sajátosságait hordozó
tejtermékek, stb. előállítása nem adható fel a csatlakozás után sem. Nem
tűnhetnek el a sajátosan magyar ízeket és minőséget hordozó termékek. Ezeket
viszont hozzáértő magyar gazdáknak kell továbbra is megtermelni, mert ők
értenek hozzá. Szakértelmüket, szorgalmukat igenis támogatni kell, akármennyibe
kerüljön is ez az adófizetőknek! És ez nem elsősorban érzelmi töltésű álláspont,
hanem a nemzeti sajátosságok megőrzésének igénye, ami az uniós államok
mindegyikében jelen van. A csatlakozás egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden
értékünket feladva, feltartott kézzel lépünk a tagállamok sorába.
Ma a mezőgazdaságban dolgozók száma azért is magas, mert sok
kényszervállalkozás jött létre az utóbbi években. A százezres nagyságrendű
őstermelői réteg, a tízezres nagyságrendű családi gazdaságok a meglévő és
átalakult nagyüzemek mellett mind a megélhetés reményében jöttek létre. Nagy
részük eredményesen teszi a dolgát, a halmozottan őket sújtó csapásokért
aszály, piacvesztés, mellőzés azonban nem biztos, hogy ők a felelősek. A
vetésidő előtt vagy a hízóállatok beállítása előtt senki nem mondja meg világosan,
hogy melyik termékből mennyire van szükség, mennyi adható el biztonságosan.
Minden termelő félinformációkra és saját megérzéseire hagyatkozva termel.
Csoda tehát, hogy egyáltalán ez a káosz így levezethető, amiben persze nagy
szerep jut a termelők béketűrésének. Ennyire nem lehet magára hagyni az
ágazatot, és utána csodálkozni, a társadalom más rétegei előtt rossz színben
feltüntetni a magyar gazdát, aki segélyt kér és tüntet!
Ha az ipari munkás veszteségei rúgnának olyan mértékűre, mint egy átlagos
gazdáé, akkor minden bizonnyal sokkal hangosabb volna az utca mindenütt, és az
érdekképviseletek is izgatottabban emelnék fel szavukat. Az ipar és
mezőgazdaság különbsége a biológiában keresendő. Nincs idő sem
hangoskodásra, sem a termelés beszüntetésére, hiszen a biológiai folyamatok
magukkal hozzák a következő munkákat. A talajmunkákat, a vetést ismét el kell
végezni, az állatot naponta meg kell etetni, nincs igazából idő arra, hogy tartósan
háborogjanak a gazdák. Ez viszont félteértésre ad alkalmat, mert a kormányzat
azt hiszi, minden rendben van, megnyugodtak a kedélyek, hiszen dolgoznak az
emberek. Igen, dolgoznak, mert továbbra is a földből, a mezőgazdaságból
akarnak megélni, mert ehhez értenek. És remélik, hogy egyszer az ő sajátos
helyzetüket is megértik, és nem félreértik.
Uniós tagok leszünk a jövő évben, ami számos területen változásokat hoz majd.
Szerencsére a mezőgazdasági termelés gyakorlata az unióban már sokkal jobban
elfogadott és elismert. Támogatások, a termelők segítése, a termelés menynyiségi
szabályozása, kvóták és relatív rend jellemzi a munkát. Ez mindenképpen bíztató
a jövőre nézve, mert talán a magyar termelő is megkapja azt a tiszteletet a
társadalomtól, ami a munkája alapján megilleti, és ami sajnos évtizedek óta
elmaradt. A gazdaembernek is van önérzete, a világról és a társadalomról alkotott
képe. Pontosan érzi, mikor és milyen erővel rúgnak bele különösen az utóbbi
időben , többnyire indokolatlanul. Pedig ők állítják elő a mindennapit, a betevőt.
A fent említett újságcikk is ilyen belerúgós hangvételű volt, aminek hatására a
termelői szféra minden szektorából megkerestek a gazdák, hogy felháborodásukat
fejezzék ki a szerző szakmai tájékozatlansága, felelőtlen, átgondolatlan újságírói
sziporkázása és személyes érintettségük, sértettségük miatt is. Jogosan!
