Adókassza: teljesületlen ígéretek NSZ 2002. március 13.
Pitti Zoltán
közgazdász, tudományos kutató,
1994-1996 között az APEH elnöke
"Az adórendszer a mögöttünk hagyott években teljesítette, sőt jelentősen túlteljesítette a bevételi kalkulációkat. Ennyiben jól működött. A javuló gazdasági eredmények tükröződtek a társaságiadó-bevételekben, a forgalom (inflációból is fakadó) növekedése jótékonyan hatott az áfa-bevételekre, és ha a bérek és bérjellegű jövedelmek nem is növekedtek a kívánatos mértékben, az adórendszer teljesítette a költségvetés várakozásait. A társadalombiztosítási járulékok adóként való kezelése az átállással járó nehézségek után biztonságosabbá tette a bevételeket. A helyi adóztatás felértékelődött, és az önkormányzatok saját jogú bevételei mérsékelték a csökkenő központi támogatás negatív következményeit.
Fiókban maradt tervek
A közteherviselés történetében azonban ez a ciklus a teljesületlen ígéretek és félbe maradt programok időszaka. A politikai program és a kormányfői interjúk lényeges eleme volt az adóreform vállalása, a jövedelemadó-terhek 1,5-2,0 százalékpontos és a tb-járulékok 50 százalékos csökkentése. A vállalásokat kezdetben költségvetési évekre osztották, majd a társadalmi és gazdasági szempontból jelentős intézkedéseket 20012002-re halasztották. A halasztásból végleges mulasztás lett. (Az 1999 nyarán kidolgozott és a nyilvánosság előtt is megszellőztetett egész pénzügyi csomagot az asztalfiókba tették.)
Sokakkal ellentétben én nem az adóreform elmaradását tartom a legfőbb gondnak. A reform reformjának napirendre tűzése már a meghirdetés pillanatában is vitatható volt. Sokkal időszerűbb lett volna a jövedelemadózási gyakorlat modernizálása, ám a kezdeti lendület hamar megtorpant, az adó- és járulékkulcsok megmerevedtek, a közterhek teljesítmény-visszatartó ereje nőtt, és a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők terhei minden ellenkező állítással szemben jelentősen emelkedtek. S történt ez olyan időszakban, amikor a gazdaság felfelé ívelt, a költségvetési mutatók javultak. Aligha véletlen, hogy az utóbbi hónapok mértékadó megnyilatkozásai az adóterhek GDP-hez viszonyított arányának nemzetközi összehasonlításban is alacsony szintjéről kívánnak meggyőzni bennünket. Ez megtévesztő: a tényleges befizetések alapján számolt jövedelemcentralizációs mutató eltakarja azt, hogy az átlagos adózási szint a társasági adóban és az iparűzési adóban érvényesített körülbelül 200 milliárd forint értékű kedvezmény következtében marad el a nemzetközi mértékektől, és a közvetlen összehasonlítást tovább torzítják az importban egyharmados, az exportban pedig 50 százalékos részarányt képviselő vámszabadterületek. Az Európai Unió szakértői éppen ezt az adókedvezményt és a vámszabadterületek versenytorzító hatását kifogásolják.
A választópolgárok szempontjából a személyi jövedelemadózás, a végső fogyasztást terhelő általános forgalmi adó és az önkormányzati adók jelentik a legfőbb terhet. Az szja esetében a 2000. évről rendelkezésünkre álló végleges adatok az ígért mérsékléssel szemben az adóterhek növekedését jelzik. Az 1998. évi jövedelmek 20,5 százalékos átlagos adóterhelése 2000-re a sokat hangoztatott családi kedvezmény ellenére 22,0 százalékra nőtt. Ennek egyik oka az szja-köteles jövedelmek körének bővülése, másik pedig a több évre bebetonozott adótábla, melyben a jövedelmek mind nagyobb hányada csúszik fel a legmagasabb adósávba. Több jogcímen lehetett adókedvezményt igénybe venni (eltartottak utáni kedvezmények, kamatkedvezmények), de a kedvezmények mértéke csökkent, és új kötelezettségeket vezettek be (például az árfolyamnyereség adóját). Az összhatás egyértelmű: az alacsony jövedelműek nem tudtak élni a kedvezmények nyújtotta lehetőségekkel, a közepes jövedelemmel rendelkezők adóterhelése növekedett, a magas jövedelműek számára viszont az általuk igénybe vehető adókedvezmények jótékony hatására az adóterhek relatíve mérséklődtek. Sajátos következmény, hogy a középjövedelemmel rendelkezők csoportja a megerősítendő középosztály a közkiadások terhének legfőbb viselőjévé vált.
A piaci forgalom magasabb árszinten bonyolódott le, mint amennyivel az alátervezett inflációs mutatókra épített költségvetés számolt. Ezért a költségvetés többlet áfa-bevételekhez jutott, ám a végső fogyasztók (a magánszemélyek) kiadásai legalább két Bokros-csomag terheivel növekedtek. Ez aligha feledhető! A téves prognózis negatív következményeit a kormány is felismerte, és a többleteket igyekezett is visszaosztani, ám ez olyan újraelosztási gyakorlatot élesztett fel, amelyet annak idején éppen a rendszerváltók kívántak megszüntetni. A magánszemélyek helyzetén az ilyen visszaosztás vajmi keveset javít. Ma száz forint munkavállalói bér a munkáltatóknak átlagosan 148 forint összköltséget jelent (ezért, ahol lehet, takarékos elszámolási technikát alkalmaznak). A munkabérből átlagosan 65 forint kerül kifizetésre, és a munkavállalónak ebből a nettó összegből kell megvásárolnia 25, illetve 12 százalékos áfa-tartalommal a létfenntartáshoz szükséges termékeket és szolgáltatásokat. S az áfa már olyan végső teher, ami nem áthárítható! A ciklus során többször napirendre került kulcsainak mérséklése, ám ez is elmaradt.
Vállalkozások hátrányban A mögöttünk hagyott években majd duplájára emelkedett a helyi közterhek súlya. Nőtt az adóztató önkormányzatok száma, és a helyi adók mértéke közelebb került a törvényben meghatározott plafonhoz. Nem az önkormányzatok mohósága miatt, hanem azért, mert a költségvetés az adóerő-potenciál számítási módjának bevezetésével és az állami juttatások lebegtetésével kikényszeríti a helyi adóztatást anélkül, hogy a központi adók mérséklődnének.
Az 1998-as program és a kormányfői megnyilatkozások egyszerűsített adóeljárást (egyoldalas bevallási nyomtatványokat!), átláthatóbb adózási folyamatot ígértek a vállalkozói adó- és járulékterhek jelentős mérséklése mellett. A tények az ígéretekhez képest finoman fogalmazva ellentmondásosak.
A vállalkozások jelenét és jövőjét jótékonyan érinti a nyereség első tízmilliójának (utóbb 30 milliójának) adóteher nélküli beruházási lehetősége. Ez az intézkedés azért fontos, mert egyfelől a nyereség kimutatására ösztönöz, másfelől a beruházásokkal a hazai gazdaság felzárkózási esélyei javulhatnak.
A gondok abból adódnak, hogy a terhek változatlanok maradtak, viszont a játékszabályok állandóan módosultak. A hazai foglalkoztatási helyzet alapvetően a közép- és kisvállalkozások gazdasági megfontolásaitól függ, csakhogy a közterhek között az élőmunka utáni fizetési kötelezettségek a legjelentősebbek. A munkáltatók által fizetendő tb-járulék több lépcsőben tíz százalékponttal mérséklődött (éppen feleannyival, mint ahogy ígérték), ám a biztosítási jogviszonyt nem érintő egészségügyi hozzájárulás emelkedett, a járulékkötelezettségeket kiterjesztették, és a minimálbérek erőltetett ütemű felzárkóztatása is növelte a terheket. A közép- és kisvállalkozások még ma is a gazdasági teljesítményüket messze meghaladó mértékben kényszerülnek a közterhek viselésére. A mögöttünk hagyott ciklus példa arra, miként lehet a közteherviselési jogcímek közötti arányokat úgy módosítani, hogy közben a terhek változatlanok maradjanak.
megrendelt vizsgálatok? Ha valahol történt érdemi változás, akkor az adóigazgatásban. A jelentős létszámbővítés, az informatikai rendszer fejlesztése nemcsak a hivatalon belüli munkák elvégzését könnyíti, hanem az adóalanyok jobb kiszolgálását is segíti. A társadalombiztosítási járulékok beszedésének átvétele fontos előrelépés a közteherviselési rendszerek egységesítésének útján. Ugyanakkor az ellenőrzési munka ütemezését (az adóalanyok kiválasztását), és az új jogként beinduló nyomozati tevékenység súlypontjainak kijelölését gyakran árnyékolta be a politikai megrendelések gyanúja.
Választásokra készülünk. Felvetődhet egy újabb adóreform ígérete. Erre talán még most sem érettek a feltételek (a valóban reformértékű változásokat jobb volna az EU-csatlakozást követő időszakra halasztani), ám a közterhek mérséklésének gondolatával és a terhek arányosabb megosztásával egyet kell érteni. További követelmény a hazai szabályozás nemzetközi piaci környezethez igazítása, hogy a hazai vállalkozások a nemzetközi normák szerint készülhessenek a piaci verseny éleződésére. Azt és annyit érdemes ígérni, ami és amennyi a teljesítmények növelésére ösztönöz. A kilátások enyhén szólva ellentmondásosak. A gazdasági növekedés üteme fékeződni látszik, ha a költségvetés étvágya nem csökken, a közterheket alig-alig lehet mérsékelni. Az EU-csatlakozás átállási periódusában nem remélhetjük az adóadminisztráció lényeges egyszerűsödését, mint ahogy azzal is szembesülnünk kell, hogy a közbevételeknek a döntésre jogosult fórumok megkerülésével történő felhasználása nem nagyon javítja az adózási és a közmorált."
Szóval abból sikerült ekkora szinezést kelteni, hogy nem mondta OV, hogy a TÁNYA-ról van szó, illetve az igénybe vehető adókedvezményekről. Az ÁFA meg az SZJA szóba se került!
A tánya 18% jelenleg, ez Európában a 3. legalacsonyabb.
Az ÁFA, a kedvezményes ÁFA és az SZJA tekintetében Európa éllovasai vagyunk.
Természetesen az adókedvezményekkel főleg a multik, illetve a sok embert (>250) foglalkoztató vállalatok élhetnek. Tehát nekik még 18%-ot sem kell fizetniük. Ma az adókedvezmények 88%-át a külföldi cégek, 62,5%-át pedig a 250 alkalmazottnál többet foglalkoztató vállalatok élvezik!
Ezekről az alacsony adókról beszélt OV! Ezeket kellene növelni!!!
Amint azt mindenki tudja 2002.01.01-től 50.000 HUF a bruttó minimálbér az országban. Szerintem kegyetlen dolog az, hogy ez után az összeg után is 20%-es SZJA adó-t kell fizetni. Az országos átlagbér kb. 103.000 HUF. Ha egy kicsit is az átlag felett keresel, az már 40%. Őrület.
Persze az is igaz, hogy honfitársaink kb. 75%-as az 50-103 sávban keres. Még jó, hogy van, aki "felhúzza" az átlagot.
"Főnök, maga ittas!"
Nem talált. A törzsünkben uralkodó szokásjog tiltja "a tüzes víz" mértéktelen fogyasztását. De mivel a szokásjog sajnos nem oldotta meg kielégítôen a fenti problémát, ezért példamutatás gyanánt áttértem az absztinenciára.
De, ha ironikusan arra célzott a Főnökúr, hogy szeretne mindenki ötször ennyi adót fizetni, mert az ötször (persze, nem pont) akkora fizetést feltételez - na, akkor, az esetben elnézést kérek, bár ez kissé populista megnyilvánulás, és az álmok körébe tartozik.
Jó, korrigálok!
Főnök, maga ittas!
És, ha azt hiszi, hogy a méltóságos bürokrata kenyérpusztító Európai Bizottság tekintettel lesz az adók mértékének meghatározásakor a kiskeresetű magyarokra, akkor tényleg megbuggyant!
Az adókat minden épeszű ember magasnak tartja - ha neki kell megfizetni!
De kérdezem a Nagy Fehéret, tényleg magas nálunk a társasági adó? Ugye, hogy röhejes, hogy a lakosság ezerkétszáz-milliárd forint SZJA-t fizet, az összes kövönb....tt társaság meg cuzammen 300 milliárdot? És, ha demagóg akarnék lenni, ugye, hogy mondhatnám: amit a cégek nem fizetnek meg, azt beszedik a csóró alkalmazottakon?
71-es beírásomat újra elolvastam és megállapítottam, hogy annak minden mondata pontosan tükrözi nemcsak a véleményemet hanem a konkrét magyarországi helyzetet is. Attól tartok, hogy Te valamit nagyon félreértettél. Javaslom, hogy olvasd el mégegyszer a kérdéses beírást, hogy annak megértése után a 72-ben megfogalmazott meggondolatlan véleményedet korrigálva érdemben tudj reagálni.
Teljesen igazad van ! A magyar polgárok által befizetett adók összege össze sem mérhetô egy átlagos EU polgár által befizetett összeggel. Ha akár a SZJA-t akár az AFA-t nézzük /ez a két legnagyobb tétel/ elmondhatjuk, hogy a különbség három ill. ötszörös. A különféle címeken a TB kasszába történô befizetésekkel is hasonló a helyzet. SzVSz tarthatatlan ez az állapot, hogy az állam teljesen legatyásodik és a legalapvetôbb igényeket sem tudja kielégíteni. Az már csak a hab a tortán, hogy a jelenlegi helyzettel az adófizetô polgárok nagyrésze is elégedetlen. Meggyôzôdésem, hogy a bérbôl és fizetésbôl élôk túlnyomó többsége nagy örömmel konstatálná, ha az általa befizetett adók összege minhamarabb a jelenlegi összeg ötszörösére növekedne.
"Talán sosem fog kiderülni, hogy Pokorni Zoltán tisztában van-e azzal, hogy mi is a családi adózás, vagy úgy hiszi, a lakosság nincs ezzel tisztában. A Fidesz elnöke a hét végén azt mondta: bevezették a családi adózást, csak éppen az adórendszer olyan bonyolult, hogy ez nem elég egyértelmű.
Mint minden ügyes csúsztatás, úgy Pokorni e kijelentése is tartalmaz legalább fele résznyi igazságot. A magyar adórendszer ugyanis valóban nem túl egyszerű, ez az, ami a mondatból igaz. De hogy nálunk családi adózás lenne... Nos, ezt a Fidesz első embere sem gondolhatja komolyan. Ha ugyanis van olyan terület, amelyhez ez a kormányzat érdemben hozzá sem nyúlt, akkor az éppen az adórendszer, amelynek gyökeres reformja szerepelt ugyan a választási ígéretekben, de aztán hatalmi pozícióból nézve már a fiatal demokraták számára sem tűnt olyan egyszerűnek hozzányúlni az évek óta csak toldozott-foltozott szisztémához.
Ahhoz ugyanis ez a kormány sem vette a bátorságot, hogy jelentős adókönnyítésekkel igyekezzen minél szélesebb, ma még adózást elkerülő rétegeket bevonni a taxált körbe. Ez ugyanis meglehetősen kétesélyes játék, hiszen a reform hozadéka jó eséllyel a nullával lehet egyenértékű - legalábbis a költségvetés bevételi oldaláról szemlélve.
Ugyanakkor a mai sávok további rendezgetése a Fidesz középosztályt erősítő politikája mentén tovább mélyítené a társadalmi rétegek közötti szakadékokat. További alternatíva a Pokorni Zoltán által említett családi adózás bevezetése. Ez önmagában jóval többet jelent, mint a ma még csak papíron létező, a döntő többség esetében alig néhány száz forintot jelentő szülőtámogatási egyszázalékos adófelajánlás.
A családi adórendszerekkel a valódi polgári demokráciákban az egy háztartásban élők egy főre eső jövedelmük után adóznak - tehát mondjuk úgy, ha az Orbán Viktor példabeszéde óta klasszikussá vált négykerekes, háromszobás, háromgyerekes család teljes bevételét öttel osztanák, és ezt a fajlagos összeget vennék alapnak. A hasonló, családbarát adórendszereknél gyakran az első lakás vagy ház vásárlására fordított jövedelem méltányosabb kulccsal adózik, van olyan amerikai állam, ahol még az első autóhoz jutást is hasonlóan támogatják.
Persze az efféle adóreform nagyon sokba kerülne a költségvetésnek. Így sokkal egyszerűbb az egyszázalékos megoldással elintézni az egészet, aztán feltűzni a kampányzászlóra az, úgymond, "családi adózást" (amit a bonyolult rendszerben ugyebár nem lehet megtalálni), s ezzel az adóreform is odakerül a többi, hasonlóan megvalósított ígéret mellé. "
Hát ha nekem is lenne annyi költségtérítésem, meg állami pénzen mennék külföldre focimeccseket nézni, meg vinném a gyerekeket pápát látogatni, meg nem én hanem a sofőr hagyná a kölyköket a tennis-club előtt, akkor lehet, hogy én is alacsonynak tartanám.
Hát nem éppen és nem csak Orbán szerint.
Pl. a gépjárműadónk harmada az EU átlagának.
A TAO pedig piszlicsáré összeg: 200-300milliárd/év, ennél csak a kisebb helyi adók hoznak kevesebbet. Az átlagos TAO-terhelés kb. 11%, ez példátlanul alacsony Európában.
Ezek a testmagasságukban hátrányos helyzetű egyedek, állandóan kompenzálnak, a nem hátrányos helyzetűekkel szemben. OV, Horn, Dzurinda, Napólen(sic), stb.
Kohl volt kancellár ezzel szemben,.... vagy mondjuk Kuncze kancsó azért...!:-)
