Kedves starquake!
A "hozzászokni" nagy eséllyel közönyt vonna maga után. Nyilt, és bizakodó vagyok az emberek felé. Mély empátiával "megélem" mások örömét, bánatát is. Nehezen viselem az egyre inkább eluralkodó lelki sivatagosodást, ahol szinte szégyen érzésekről beszélni, főképp kimutatni azokat. Megdöbbenve tapasztalom a ma már irodalmi művekben, újságokban, filmekben, színdarabokban, elhatalmasodó durva nyelvezetet, erőszakot, érzelemnélküliséget. Ezek után nem csoda, ha úgy tűnik nem az ideálok korszakát éljük, sőt említését is komikusnak tartják. És én mégis ragaszkodom az ideáljaimhoz, azok adják életem ízét, zamatát. Örülök, hogy nem tagadod létjogosultságukat, az életet szépítő szerepüket. Igen az elért ideál a beteljesülés feletti örömet (nehéz megőrizni fényét),mig az el nem ért az öszönzést nyújtja annak elérésére.
ha hozzaszoksz a fenyhez es a sotetseghez is, nem kell tobbe csapongani a ketto kozott, egyszeruen csak tudni kell elfogadni, hogy mind a ketto letezik, ugy ahogy van, talan a sotetbol nem lesz vilagos es forditva, de az esely edison ota hatarozottan meg van ra. na persze elotte is megvolt. kivancsi vagyok, ebbol mit tudsz kihamozni. en semmit.ez az egesz engem arra emlekeztet, hogy bar a szerelem es a gyulolet ellenteteknek tunnek, valojaban rokonok. sokszor a szerelem szuli a gyuloletet vagy vice versa. ezek sokszor at tudnak csapni a masikba. talan en megis azt mondanam, az elert ideal jobb, mert a tied, kaptal egy eselyt hogy rendelkezz vele, eldontsd, kell-e vagy sem, felnottel-e mar ahhoz, hogy felelosen el tudd fogadni az idealod. nekem sajnos nem sikerult megtartani, pedig meg volt ra a lehetosegem. igaz csak egyszer, tobb eselyt nem kaptam. de igy beteljesuletlenul, az ido altal megszepitve valahol megiscsak elert ideal lett belole, mert itt a szivemben tovabb el.
A mélységekbe menő morfondírozás, a földtől való elrugaszkodás, az ideák keresése, amolyan védekezési mechanizmus nálam az engem körbevevő lelki sivatag ellen. Bizony a világban uralkodó érzelemnélküli öngyilkos hajsza elriaszt,félelmet kelt bennem . Ugyan mi van abban meghökkentő, ha az ideákhoz menekülök, és hangosan gondolkozom a topic címadó kérdésén?
Lám a múltkori sokat sejtető "hmm" mögül mi minden került a felszínre. Újabb gondolatokkal gazdagítottál. Köszönöm. Tetszett az okfejtés, főként az idézett jótanáccsal azonosultam miszerint: "az álmokról soha nem szabad lemondani."
klia,kedves,semmi harag.de tényleg.s megértelek.s kicsit én is ilyen vagyok.de nem szeretem ezt az énemet.s elmesélem neked:14 éve van egy el nem ért ideálom.de örülök neki.s tényleg szép.a maga módján.de immáron 1éve van egy elért ideálom.
de hogy ezen elgondolkodjam,hogy melyik jobb?!
...
Hmmm. Nehezemre esne hosszabban kifejteni, túl sok kitartást igényelne. :)
Inkább összehordok hetet havat.
A kémia azt mondja, hogy minden folyamat hajtóereje a különbség a jelen és a végső állapot között. Minél nagyobb a különbség, annál gyorsabb a változás. Furcsa módon az embernél nem egészen így van: ha túl nagy a különbség, a hajtóerő ismét csökkenni kezd.
Ideál, cél, álom, ábránd, vágy, terv ... egy kutya kölyke. Jövőkép, haladási irány. Persze mind a jelenben léteznek, hisz a jövő még nincs is, még csak most alakul. Ahogy a múlt is a jelenben létezik csak, hisz valójában már elenyészett. De ez más téma.
A célok rendszert alkotnak, jól kell felépíteni őket. A túl kis cél nem motivál. A túl nagy cél megfoghatatlan, sőt akár el is riaszt. A kisebb cél nyitja meg a kaput a nagyobb felé, a nagyobb cél kisebb részekből áll. Aki nem alkot terveket a holnapra, az elúszik a mindennapokban. Aki nem alkot terveket a távoli jövőre, az feleslegesen tesz mindent.
Ideál ... a legtávolabbi cél. Szinte nem is cél, hanem csak egy elképzelt másik világ, amit szebbnek gondolunk, amiben talán jobban szeretnénk élni, mint ebben.
Végül is az ideál mi magunk vagyunk. Sokkal jellemzőbb ránk, mint bármi más, a szakmánk, a mindennapi életünk, pártállásunk, stb.
Egy jótanács, az egyik kedvenc könyvemből: az álmokról soha nem szabad lemondani.
Nálam az ideál jótékony hajtóerőként működik. Tudom furcsa, amit mondok, de ideák nélkül az életem akárcsak a sótlan étel, élvezhetetlen lenne. Hogy elérve az ideált látom árnyoldalát? Annyi baj legyen, hiszen tudom nincsen fény árnyék nélkül.:)))) Tudomásul vesszük, vagy sem, ha valaki nem csak néz, hanem lát, bizony tapasztalja: az érzelmi elsivatagosodás korát éljük. Nos én az ideák jótékony segítségével próbálom a lehetetlent, küzdök a lelketlenség ellen. Valahogy velük könnyebb elhinnem, hogy még minden megfordítható, még lehetünk újra egymásra figyelő emberek.
dzsill kedves!
Mit mondhatok erre? Ahány ember, annyi vélemény, annyi kérdés, annyi érdeklődés. Látod, ami neked "baromság", nekem az élet "zamatát" jelenti. Igen nő vagyok, és "nőül" vagyis lélekkel gondolkozom. Csupán mert más szemüvegen át látjuk, értékeljük a kérdést, miért haragudnék Rád. Remélem Te sem neheztelsz, ha én már csak megmaradok az általad "baromságnak" titulált életszemléletemnél.
Mindketto ugyanolyan fontos, amig az ember megfeleloen all hozza a dolgokhoz. Az elert ideal eseteben az ember atlatja mar az ideal arnyoldalait, ezert keres vagy letrehoz maganak egy olyan idealt, amely fejlettebb az elozonel.
Persze, hogy egymás függvényei. Nincs egyik a másik nélkül. Fontossági sorrend tehát nem létezik. :))Kérlek oszd meg velünk, mire akartál e kérdéssel célozni! Sejteni, sejtem, de először Tőled olvasnám.Ígérem , utána én is leírom amire gondoltam. Kíváncsian várom azonos, vagy éppen ellenkező véleményed.
Depresszió lenne? Ha így van akkor kissé szíven talált a meghatározás. Lehet, hogy depis lennék? Meglehet, ebből az aspektusból soha nem foglalkoztam a témával.
Lássuk csak: Édesapámnak (már több mint öt éve, meghalt) hitvallása volt: nem várni az élettől semmi jót, így kerülni el a csalódást. Úgy fogadott el mindent, ahogy van. Soha nem láttam örülni, igaz szomorkodni sem. De érzelmek nélkül milyen az élet? Gondolkozása tőlem a mai napig idegen. Híszem: a fényhez tartozik a sötétség. És csak azért, hogy utóbbit elkerüljem ne ismerjem, ne élvezhessem a fényt? Egyik sem létezik a másik nélkül. Ne várjam, ne reméljem a jót, hogy ne érjen csalódás? Badarság. Ne legyek nyitott és érzékeny mások örömére, bánatára? Ugyan már ez teljességgel elképzelhetetlen számomra. Bevallom nem tudok azonosulni a se ilyen, se olyan gondolkozással. Én igen is vagy örülök, vagy szomorkodom, de közönyös, amolyan "langyos víz" soha nem voltam, vagyok, leszek. Nem mondok le az emberek felé való nyitottságomról, csupán csak azért, nehogy visszaéljenek azzal, nehogy sérüljön a lelkem. Sérüljön csak, attól edződik. És voltak, vannak, lesznek ideáim, sőt nélkülük, és érzelmek hiányában élni sem tudnék, csak vegetálni. És annak ugyan mi értelme lenne? Ha életfelfogásom egyenlő a depresszióval, nem tehetek mást: vállalom.
De komoly(abb)ra váltva:
"Nagy lutri az erős érzelmi élet."
Nagyon fontos szvsz, hogy a fejlett, komoly skálán mozgó érzelmi életet ne keverjük össze az egészségtelenül szélsőséges végletek között csapongóval.
Pl. a depresszió tipikus esete a két felfokozott szélső véglet közötti csapongás. Az ebben a betegségben szenvedők gyakran állítják magukról, hogy "ők csak erős érzelmi élettel vannak megáldva".
Ez rengeteg egyéb összetevőtől függ. Nagy szerencsétlenség lehet egy-egy múlhatatlan kínzó sóvárgás. Más esetben viszont jótékony hajtóerő, éspedig épp azért az, mert sohasem elégül ki, sohasem múlik el. Az eszmény egyszer méreg, máskor orvosság. Még ugyanannál az embernél is. Nagy lutri az erős érzelmi élet. Minderről hogy vélekedtek?
