Tellér Gyulától visszafogott hangvételű átfogó elemzést kapunk a témáról:
"Az iraki kérdés fő összetevői
Valójában az a helyzet, hogy az Egyesült Államok kormánya az iraki problémák megoldásának ürügyén a saját mélyenfekvő problémáit akarja megoldani. Az a valóságos helyzet, hogy az amerikai politikai vezetés az iraki háborúnak a jogosság látszata mellett fellobbantott tüzénél négy-öt másik saját pecsenyét is meg kíván sütni.
A világpolitika szempontjából igen aggasztó pillanatot élünk meg. A helyzet ismert: az Egyesült Államok katonai erővel készül Irak lefegyverzésére. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének erre vonatkozó határozatát ugyan - egyelőre - elfogadja és tiszteletben tartja, de vezetői többször úgy nyilatkoztak: ha szükséges, az Egyesült Államok az Irak elleni katonai támadást és a lefegyverzést, valamint ezt meghaladóan az iraki politikai rendszer megdöntését és egy új rendszer felállítását az ENSZ határozatától függetlenül vagy akár annak ellenében egymaga is végrehajtja. Azt pedig, hogy ez mikor válik szükségessé: ő maga dönti el. Tulajdonképpen el is döntötte, s hozzáfogott a végrehajtás katonai előkészületeihez. Jelenleg százezres haderő, repülőgép-hordozók, partra szálló egységek állomásoznak a Perzsa-öbölben, s jelentős haderő vonult fel Törökországban is. Éppen most zárják le a kuvaiti határt. Ugyanakkor ezt a felkészülést világszerte százezres-milliós tiltakozó mozgalmak s kormányok és nemzetközi szervezetek közötti diplomáciai összecsapások kísérik. Ha az Egyesült Államok ENSZ-felhatalmazás nélkül megtámadja Irakot, az a második világháború után kialakult nemzetközi rendszer összeomlását jelenti. Erről a kérdésről, a kérdéssel kapcsolatos magyar érdekekről és magatartásról tehát mindenképpen beszélnünk kell, tájékozódnunk kell. "
Törvénnyel támogatott korrupció vagy jogszabály biztosította esélyegyenlőség - e két szélsőséges nézet jellemzi a közbeszerzés megítélését. A közelmúlt ellentmondásai miatt a közbeszerzés része lett a kormány korrupcióellenes stratégájának, de egyben az ellenzék bírálatának is. Az Igazságügyi Minisztérium javaslatait a múlt héten tárgyalta a kabinet, a Közbeszerzések Tanácsa tavalyi beszámolójának megvitatása az Országgyűlés e heti programjában szerepel.
Fotó: MTI
Bár a közbeszerzési eljárás finomítása szerepel a kormány március 14-én elfogadott korrupcióellenes stratégiájában, a választások közeledtével az egyre kedvezőtlenebb politikai helyzet nehezíti a törvény módosítását. A parlamenti vita jó alkalmat adhat arra, hogy a pártok korrupcióval vádolják a költségvetési szervezeteket, a jelenlegi és a volt kormányt. Tavaly 523,6 milliárd forint értékben valósult meg közbeszerzés, nem mindegy tehát, hogy a nemzeti össztermék (GDP) öt százalékát kitevő közpénz sorsa mennyire átláthatóan dől el, kik és hogyan tudják a jó boltnak számító állami megrendeléseket megszerezni.
Belföldiek előnyben
A közbeszerzéssel kapcsolatos jogvitákban jelenleg a legtöbb kifogás az autópálya-építést éri. Az ellenzék azt sérelmezi, hogy Magyarország legnagyobb, hatszázmilliárd forintra becsült beruházása, a kizárólagos állami tulajdonban lévő országos közút építése nem közbeszerzési eljárás alapján történik. Érvként idézik az Európai Unió országjelentését, mely szerint "a nemzeti fejlesztési tervben (Széchenyi-terv) körvonalazott autópálya-építés felgyorsítására tett erőfeszítések során a magyar hatóságok nem alkalmazzák a nemzeti jog által megkövetelt szokásos közbeszerzési eljárást. Az előminősített szűk vállalkozói körből választották ki a tárgyalópartnereket (...) a korrupció benyomását keltve."
A honlapon lévő szavazás pedig úgy csúsztatott, mint annak idején az Indexes szavazógépek.
Miért nincs konzervatív újság libsi befolyás nélkül ???
" Több nyugati országban felvetődött már, hogy nem kellene-e megszüntetni
néhány kábítószer tiltását, elsősorban a marihuána és - ritkábban - az LSD
tilalmát, esetleg segíteni terjesztésüket, hiszen ezeknek kevés a
mellékhatásuk, igazából nem okoznak hozzászokást, és talán kielégíthetnék
a fiatalok szórakozási - úgynevezett rekreációs - szerigényét, és akkor
nem fordulnának veszélyesebb, kemény drogokhoz. Néhányan még az
Extasy, a "partidrog", aetilen-dioximetamfetamin=MDMA engedélyezését is
kívánatosnak látnák.
Az ilyen törekvéseknek nincs komoly súlyuk, hátterük, még ha esetleg
mozgalmak, politikai fórumok vagy egyesületek képviselik is. Nem komoly
alternatíva ez a drogproblémák társadalmi kezelésében. Ahol e téren van
némi liberalizmus, az leginkább Hollandia, itt is inkább tolerancia van, illetve
"pragmatizmus", az önkormányzat, illetve a rendőrség engedélyez
árusítóhelyeket, a coffee-shopokat, amelyekben a puha drogokat kis X
mennyiségben árusítani lehet, és e kávézók üzemeltetőit érdekeltté teszik
a forgalom szabályozásában, ellenőrzésében. Országon belül is vitatják ezt
a megoldást, a környező országokban pedig különösen. "
Szellemi környezetünk védelméről még mindig keveset
beszélünk. És a szükségesnél és lehetségesnél sokkal
kevesebbet teszünk érte.
Illetve a szellemi környezetszennyezéssel szemben sokkal
kevésbé tudatosan és határozottan lépünk fel, mint a
természeti környezet szennyezésével szemben.
Nagyon ideje lenne ezen változtatni.
Először persze a szellemi környezetszennyezés válfajait és forrásait kellene
feltárni. Nem tudom, ki hogy van vele, de a nagy nyilvánosság előtt
elkövetett hazudozást, a politikai ellenfelek előnyszerzés érdekében űzött
rágalmazását feltétlenül e körbe sorolom.
Mutatok néhány példát.
Olyan mondatokat emelek ki a 168 óra legutóbbi számából, amelyek nem
csupán valótlanságot állítanak, hanem hazugságok. Vagyis olyan állítások,
amelyekről a tévedés veszélye nélkül kijelenthető, hogy szerzőik tudatosan
térnek el az igazságtól.
Lássuk először, hogyan hazudik Bölcs István, a 168 óra
főszerkesztő-helyettese.
Cikke voltaképpen egyetlen sikeretelen fanyalgás. Oka, illetve inkább
ürügye: "mostanában mondogatja miniszterelnökünk, hogy manapság a
történelem főutcáján haladunk".
Előbb magán a kijelentésen élcelődik, illetve azon a "tragikus-heroikus"
múltszemléleten, amelyet a "nemzethalál romantikus, herderi víziója" kísért,
majd anélkül, hogy a leghalványabban jelezné, mi szolgáltatott neki erre
alkalmat, annak latolgatásába fog: ezen a főúton "Érdemes-e berúgni az
utcára nyíló kocsmaajtót, fringiánkat megforgatni, s elkiáltani a szokásost,
hogy aki magyar, velünk tart? Ugyanis a főutcán ez bizonyosan csak a
kisebbség".
Ha nehezükre esik követni ezeket a képzettársításokat, nyugodjanak meg,
a hiba nem az Önök készülékében van. Az eddigieket egyébként is csak
azért idéztem, hogy némiképp megágyazzak az utolsó bekezdésnek. Ez így
szól.
"Hagyjuk hát az önbizalom erősítő cowboytempót, a hagyományos rozsdás
fringiát, a fiatalos "majd én megmutatom" lábujjhegyezést. Nem mindegy,
Ibéria felé indulunk-e, vagy éppen Szibériába. Mert nemcsak az utca a fő,
hanem az irány is".
Nem érdektelen kérdés, de hagyjuk most, hogy mi az, ami Bölcs szemében
cowboytempóra utal a miniszterelnök magatartásában. Mi volna az a
bizonyos rozsdás fringia, miben kéne szerinte fellelnünk azt az
elviselhetetlen "ki, ha én nem" öntudatot. Mindez mellékes ahhoz képest,
hogy ez a mondat nem kevesebbet állít a képes beszéd eszközeivel,
minthogy nálunk, Magyarországon még mindig az a kérdés, Nyugat vagy
Kelet felé indulunk-e el - a történelem főutcáján.
Aki ezt állítja, az bizony szemérmetlenül hazudik, Bölcs úr. Mert lehet
fanyalogni a miniszterelnök szavain, lehet bírálni a magatartását
indokolatlanul és szánalmasan bután is. De nem lehet innen eljutni az
idézett következtetéshez. Azaz hogy nem lett volna szabad. Aki mégis
leírja ezt, az tudatosan valótlanságot állít, vagyis hazudik.
Ám menjünk tovább.
Lássuk, mint hazudik Jolsvai András, a lap vezető szerkesztője.
Ő Pótünnep című jegyzetében a fölött szellemeskedik, hogy a kormány
szabad napnak ajánlotta augusztus 15-ét, a katolikus vallás szerinti
Nagyboldogasszony napját. "Most mondják meg, nem mindegy maguknak,
milyen apropóból nem dolgoznak? ... Másrészt meg tessék végre
megjegyezni, hogy ez egy katolikus ország, szűzmária országa, nálunk a
katolikusok a társadalom vezető ereje, annyian vannak, mint egykor a
párttagok, sőt, jobbára azok is - mit csináljunk, vannak ilyenek, akik
szeretnek élcsapat maradni -, itt katolikus ünnepek vannak, akinek ez nem
tetszik, mehet a római pápához panaszra".
Jolsvai kétszeresen hazudik ebben a mondatban. Mert azt, ugye, nem
hihetjük, hogy a 168 óra vezető szerkesztője nincs tisztában vele,
közelebb járna az igazsághoz, ha azt mondaná, legalább kétszer annyi,
magát katolikusnak valló ember él Magyarországon, mint amennyi
párttagot tartottak egykor számon. Amiből már eleve következik a másik
elképesztő tétel cáfolata is. Hogy ugyanis a mai katolikusok között
többségben volnának az egykori párttagok.
A harmadik eset csak áttételesen terheli a lap szerkesztőit. Ők ugyanis
csupán idézik a hazugságot. Fodor Gáborét, aki a Hét című televíziós
magazin egyházi átvilágításról szóló műsora kapcsán ragadtatja el magát.
"Korábban is elmondtam már: a szélsőjobb a Fidesz szellemi verőlegénye...
A Hét szintén szélsőjobboldali befolyás alatt álló s a kormány által kézzel
vezérelt műsor. Ez is kedves Orbán Viktornak."
Fogadjuk el egy pillanatra azt a butaságot, hogy a kormány csakugyan
kézzel vezéreli a műsort. Mi érdeke fűződik akkor ahhoz, hogy egy ilyen
összeállítással - amelyet a prímás szóvivője az ötvenes évek koncepciós
eljárásaihoz hasonlít - magára haragítsa a katolikus egyházat? Hiszen
másfelől folyton azt halljuk róla, hogy ezt az egyházat, ezt az "élcsapatot"
támogatja, illetve, hogy az egyház viszonttámogatásának kiérdemléséért
politizál.
Elképzelhető az, hogy Fodor Gábor nem látja át ezt a logikai
ellentmondást? Szerintem nem. Akkor ugye ezt azt jelenti, hogy tudatosan
nem mond igazat?
A negyedik példa ismét csupán a szerkesztői készségességet dicséri. A
jelek szerint ugyanis egyre készségesebben adnak helyet másoknak, akik
leveszik a terhet a hátukról, és hazudnak helyettük is.
Bauer Tamás például igen gyakran kerül olyan lelkiállapotba, amelyben már
nem tud ellenállni a késztetésnek. Kétoldalas interjút készített vele a lap
egyik riporternője. A szöveg ékköve az alábbi mondat: "A jelenlegi kormány
viszont nap nap után a hatalommegosztás felszámolásán fáradozik, maga
alá akarja gyűrni a többi hatalmi ágat, és meg akarja mondani az
embereknek, hogyan kell gondolkodniuk, hogyan kell szemlélniük a
történelmet, milyen családformában kell élniük, mit kell hinniük. Ezzel
szemben mi - a jelenlegi ellenzékből - igyekszünk világossá tenni, hogy
meddig terjed a kormány hatalma."
Ne tudná Bauer Tamás, hogy ez a szembeállítás hazugság? Épp egy
szabaddemokrata frontharcos sugallja azt, hogy ők, az ellenzék nem
akarják megmondani az embereknek, hogyan kell gondolkodniuk, hogyan
kell szemlélniük a történelmet stb.?
Ez nagyon rossz vicc, kedves Bauer Tamás. Ha van a mai politikai életben
néhány dologban egyetértés, közöttük talán éppen abban, hogy a
szabaddemokraták felettébb erőszakos, kíméletlen képviselői a
nemzetpedagógiai ambíciónak. És méghozzá, ez az ambíció náluk nem
pusztán nevelői, hanem jellemzően átnevelői. A társadalmi többség
természetes hajlamai ellenében, azokat megerőszakolva próbál
érvényesülni.
Nem olyan együgyű elme Bauer Tamás, hogy ne lenne tisztában ezzel a
helyzettel. Ám ha mégis azt állítja, amit tudatosan állít, akkor valótlant
mond, vagyis ugyebár hazudik.
hadd erőlködjünk, a sajtóra nem hiszem hogy kizárólagós tulajdonjoga van a bolsi-libsi csapatnak...
A reverenda becsülete
Kitüntetett terepe volt az egyház az ügynököknek
"Ma megint úgy néztek rám, mint akik tudják." Így kezdődik a Mószer
című kisregény, melynek szerzője, Szántó T. Gábor egy rabbi lelkiismereti
vívódásain keresztül irodalmi igénnyel tárgyalja az egyházban működő
III/III-as ügynökök szerepét. Az utóbbi tíz évben ezzel szemben közéleti
csaták kiváltója lett a kérdés: kötelező legyen-e az egyházi vezetőket
átvilágítani?
Számos érv szól az átvilágítás mellett. "Ha a
hívők kíváncsiak voltak a politikusok múltjára -
márpedig javarészt azok voltak -, akkor az
egyházi vezetők előélete se maradjon
homályban" - így szól az egyik indok. Mások
szerint a múlt tisztázásának hiányában a hívők
nagy része nem tekinti hiteles pásztorának a
papot, a püspököt, s ez bizalmi válságot
okozhat az egyházban. Annál is inkább, mert
sokan tudják: annak idején számos
tisztségnek ára volt, s sokan (ügynökként
vagy más formában) megtalálták otthonukat a
szocializmusban. Így ha túlzás is, hogy -
miként Bulányi György piarista szerzetes
néhány hete A hét című tévéműsorban
fogalmazott - a papok akár 99 százaléka
ügynök lehetett, a Történeti Hivatal iratainak
napvilágra kerülésével a kutatók egyre nagyobb meggyőződéssel
állíthatják, hogy a rendszer úgy látott át az egyházon, mint a szitán.
Átvilágítás és zsarolhatóság
A "ma már nincs értelme bolygatni a múltat" típusú érvelés ellen szól, hogy
az egykori beszervezés akár máig befolyásolhat egyházi és politikai
döntéseket. Többek úgy tudják, az iratok egy része a politikai erők kezébe
kerülhetett, s ez zsarolható helyzetbe hozhatja az egyházi vezetőket.
Értesüléseink szerint az 1994-es választási kampányban az egyik párt élt
is ezzel a fegyverrel, és múltja miatt sakkban tartva saját érdekében
használt fel egy püspököt.
Az ügynöki múlt firtatása gyakran erkölcsteológiai formában jelenik meg.
Az Új Ember című katolikus hetilapban tíz éve az "igazságtétel vagy
megbocsátás" kérdéskörben kialakult vita egyik hozzászólója például azt
írta: csak a bűnbánó bűnösnek lehet megbocsátani - hiszen az egyház is
csak a bűn megvallása és -bánása után oldozza fel a gyónót. "Különösen
fájdalmas, hogy az egyházak, a lélekgondozás letéteményesei nem érzik a
megtisztulás elmaradásának erkölcsi terhét. Ha valakinek, nekik tudniuk
illene: amíg nincs önkéntes bűnvallomás, nem lehetséges bűnbocsánat
sem" - nyilatkozott lapunknak hasonló szellemben Szántó T. Gábor író. A
Szombat című folyóirat főszerkesztője szerint a felelősség vállalása
növelhette volna az egyházak hitelét, sőt az országnak a
demokratizálódáshoz való viszonyát is kedvezően befolyásolhatta volna.
Ugyanakkor nem a megbélyegzés a cél, hanem a társadalom erkölcsi
egyensúlyának helyreállítása, ezért az árnyalt vélemény kialakításához
ismerni kellene az ügynökké válás körülményeit is.
A Történeti Hivatalban kutatja az egyházi múltat a piarista Lénárd Ödön,
aki közel húszévnyi rabság után 1977-ben, a lelkészek közül utolsóként
szabadult Kádár börtönéből. Az iratok feldolgozására alapítványt hozott
létre, az összegyűjtött anyag feldolgozása ugyanis meghaladja az erejét.
A szerzetes régóta szorgalmazza, hogy a katolikus egyház nézzen szembe
a múltjával, mert ha ez nem történik meg - márpedig erre nem lát esélyt -,
annak a következő nemzedék látja majd kárát. Az átvilágítás mellett szól
Hetényi Varga Károly is, aki négy kötetben írta meg annak az 1778 papnak
és szerzetesnek az életét, akiket 1938 és 1998 között Nagy-Magyarország
területén bebörtönöztek, internáltak vagy meggyilkoltak. Ugyanakkor azt
tapasztalja: sok egyházi vezető nemhogy a múlt bűneinek bevallását, de a
helytálló papok erényeinek bemutatását sem támogatja. "Mi, papok úgyis
tudjuk, ki ült börtönben, ez mást úgysem érdekel, ezért az ilyen könyveket
ki sem kell adni" - ezzel utasította vissza az egyik püspök, hogy a kötetet
támogassa. "Képzeljük el, ha a négy evangélista is így gondolkodik" -
mondja erre Hetényi Varga.
"A barokk pompa mögött rejlő ürességet leplezte le a kommunizmus; s
mivel az egyház is súlyos mulasztásokat és bűnöket követett el az előző
rendszerben, nincs jogunk arra, hogy szenvedéseinkkel kérkedjünk. A
felelősség kérdését ugyanakkor nem szabad a klérusra korlátozni, hanem
az a laikusokat is terheli" - vélekedik ma Aszalós János matematikus. A tíz
évvel ezelőtti Új Ember-vita elindítója szerint az egyház a belső értékeinek
határáig zsugorodott öszsze - ám ezeket az értékeket hűségesen
megőrizte. A társadalom a rendszerváltozás után nagy elvárásokkal fordult
az egyházak felé, de jórészt csalódnia kellett: a hívők életmódja sokszor
kevéssé tükrözi küldetésüket. "Mert sokan közülünk a korlátlan
vagyonosodás útjára léptek, s ennek érdekében nemritkán tisztességtelen
eszközökhöz nyúlnak; mert halkabb a jó hír hangja, mint a szabályok és a
bűnök listájáé. Ki kér bocsánatot ezekért a bűnökért, melyek elkövetőihez
képest az egykori ügynökök akár ártatlan bárányoknak tekinthetők?" -
teszi fel a kérdést Aszalós.
Enyhítő körülmények
A hét műsorában a katolikus püspöki kar elnöke, Seregély István
kijelentésével - akik hívő emberek, nem igénylik az átvilágítást - szintén
teológiai síkra terelte a kérdést. Németországban ugyanakkor az ügynöki
múlt firtatásának tagadása nem a hit feltétele. Az egyik egyházmegyében
például bizottság vizsgálta, melyik munkatárs működött együtt az előző
rendszerrel; máshol pedig mindenkit nyugalmaztak, akire a gyanú árnyéka
vetült. Idehaza viszont nehéz olyan, a pártállammal egykor együttműködőt
találni, aki a rendszerváltozás után önként "levonta volna a
konzekvenciát". (A ritka kivételek közé tartozik egy korábbi győri püspök,
aki 1991-ben vélhetően múltja miatt mondott le.) S hogy miért csak
kevesen gyakorolnak nyilvános bűnbánatot? A korszak tanúi szerint sokan
"ideológiát csináltak besúgásukból, majd kényelmesen éltek ebben az
állapotban". Talán ez történhetett annak a szerzetesrendnek az egykori
főnökével, aki a rendszerváltozás után azt nyilatkozata: a besározódott
emberek vonuljanak félre - ám ő ügynöki múltja ellenére vezető maradt. Az
1991-1992-es Új Ember-vita hozzászólója is ámíthatta önmagát, amikor
azt írta: a krisztusi irgalom nem jelenti azt, hogy a bűnösök elnézésre
méltók lennének - s ezzel önmaga felett mondott ítéletet.
Az önkéntes átvilágítást kevesen választották - közéjük tartozik az új
győri evangélikus egyházmegye püspöke, Ittzés János, valamint Feldmájer
Péter, a Mazsihisz közép-magyarországi területi csoportjának elnöke. "Egy
erkölcsi alapon működő szervezet középvezetőjeként kötelességemnek
éreztem az átvilágítást" - mondta lapunknak a hitközségek szövetségének
korábbi első embere, akinek múltjában nem találtak foltot. Ugyanakkor
hibásnak tartja az átvilágítási törvényt, szerinte Németországhoz
hasonlóan valamennyi adatot nyilvánosságra kellett volna hozni - ám úgy
látja, ma már a vallásos zsidókat nem érdekli az esetleges ügynöki múlt.
(Miután a református zsinat elvetette Hegedűs Lóránt javaslatát, hogy az
egyház tisztségviselői bizonyítsák tiszta múltjukat, a Duna-melléki püspök
számára is legfeljebb az önkéntes átvilágítás lehetősége maradt.)
A hét nagy botrányt kavaró adása után a Keresztény Értelmiségiek
Szövetségének debreceni szervezete nyílt levélben ítélte el a "máskor oly
tárgyilagos" műsort. A tiltakozók a szocializmus papi kegyeltje,
Beresztóczy Miklós esztergomi kanonok (később a kommunista parlament
elnökhelyettese) példájával kívántak az átvilágítás ellen szólni: a lelkész
bevallása szerint azért lett békepap, mert a Mindszenty-per vádlottjaként
annyira megverték, hogy nem volt képes több szenvedést elviselni. Az
árnyaltabb véleményt megfogalmazók szerint azonban a reverenda
becsületét védők egy része egyoldalúan érvel. Míg ugyanis a
"generálátvilágítást" követelők sokszor a beszervezés módját hagyják
figyelmen kívül, ők az enyhítő körülményeket abszolutizálják. Lehet ugyanis
egy ügynöki "karrier" alapja a kényszer, ez azonban nem jelenthet (teljes)
felmentést az utána következő jellemtelenségek alól. (Beresztóczyt a pápa
ki is közösítette.)
Gyónási titok
Számos érv szól az átvilágítás ellen is. Mivel a törvény nem rendelkezik
jóvátételről, a Történeti Hivataltól kapott elmarasztaló határozat
"mindössze" erkölcsi érvényű. Az ügynökké válás motivációinak
szövevényes volta miatt azonban vajmi keveset lehetne megtudni a
beszervezett ember lelkiismeretéről - voltak például olyanok, akiknek
jelentése nem állt másból, mint a paptársaknak az egyházi sematizmusból
kigépelt életrajzi adataiból. Gyakran előfordult, hogy a beszervezett lelkész
figyelmeztette környezetét: "Vigyázzatok, mit beszéltek, mert jelentenem
kell rólatok!" Mivel pedig az egyháziaknak - a kommunistákkal ellentétben -
az 1948-as fordulat előtt nem volt konspirációs tapasztalatuk, egy
ügyetlen elszólás akár többet árthatott, mint az alapos mószerolás.
Sokszor a jelentések hatását
sem lehet kideríteni, hiszen
egy-egy belügyi döntés
számtalan információ alapján
született meg, így a végső
ítélethez gyakran hiányzik az
"okozott kár mértéke". Az
egyházhoz tartozók pedig
eleve hátránnyal indultak,
hiszen a hívők és különösen a
papok, folyamatosan a
célkeresztben voltak. Erre
hívta fel a figyelmet a
lapunknak nyilatkozó Balás
Béla kaposvári püspök is. Az
előző rendszer által
mindvégig szigorúan figyelt
pap szerint az átvilágítás
által feltépett sebek nem
szolgálnák az egyház
építkezését, s a maga
részéről sem várja el senkitől,
hogy bocsánatot kérjen tőle
az üldözések miatt.
"Nem tartozik a közvéleményre az egyháziak évtizedekkel ezelőtti bűne -
az ő lelkiismereti megtisztulásuk a gyónásban történik. Az ügynöklista
nyilvánosságra hozatala viszont hasonló lenne a gyónási titok
megsértéséhez. Csak a bűnvallást tévő hozhatja nyilvánosságra tetteit" -
mondta a Heti Válasznak Mohay Tamás néprajzkutató. "Sok bűn terheli az
egyház tagjait, említhetnénk a tisztaság, a szegénység ellen vétkezőket,
azokat, akik évtizedeken keresztül mondanak rossz prédikációkat. Ám a
bűnök mellett egy igazi átvilágításban mindannak láthatóvá kellene válnia,
amit az egyház tett és szenvedett erkölcsi értékek és a hit továbbadása
érdekében. A szenvedések jó része éppen abból adódott, hogy sokan nem
voltak hajlandók behódolni. Enélkül az átvilágítás eredménye inkább az
egyház lejáratása lenne, mint a megbocsátás és megtisztulás" - mondja
Mohay.
Ha ennek ellenére törvény kötelezné a papokat az átvilágításra - mint
ahogy Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkár szerint nem teszi,
hiszen az egyház autonóm szervezet, és a lelkészek nem töltenek be
közhatalmi tisztséget -, különös helyzet állna elő. Ezzel ugyanis az állam
tisztségviselői erkölcsi ítéletet mondanának a papokról, szerzetesekről;
pedig ma már a fordított helyzet is sokakat meglepne. Alighanem országos
botrány kerekedne, ha az egyház egy politikust nyilvánosan így intene
meg: "Megcsaltad a feleséged, elárultad a családod, mondj le
tisztségedről!"
Mi tehát az erkölcsös cselekvés? Tomka Miklós vallásszociológus szerint a
meglévő lehetőségekből a legjobbat kihozni - szükségszerűen
kompromisszumok árán. Úgy látja azonban, mások bizonyos előírások
tűzön-vízen való keresztülviteléhez ragaszkodnak, s a köztes
megoldásokat elfogadókra rásütik a megalkuvó jelzőt. Az így
megbélyegzettek ugyanakkor azzal érvelhetnek, hogy vádlóik elszalasztják
a körültekintő mérlegelés esélyét. E megfontolás mondatja többekkel: a
kötelező egyházi átvilágítás szükségességének kérdésében a helyes válasz
a magától értetődően rávágott igen - vagy nem - helyett a nagyon nehéz
szívvel, "összeszorított fogakkal" kimondott nem.
hiába erölködtök, egy egy ritka és jó cikket leszámítvva a heti válasz egy szar lap,ami már most megbukott az 5 ezer eladott példányával.tele van kriptoszdsz-es publicisztikákkal, mdnp-s szellemiség? áljobboldali árulókkal,Debreczeni Józsefekkel, a hit gyülekezet lapjába írogató Pelle Jánosokkal.a nép nem hülye, nem veszi a lapot,még ha naponta 20 reklámja van is.
A demokratának közelébe nem jön,pedig az se tökéletes, tele van apró bet?s dögunalommal,tárgyi tévedésekkel, felületes barmokkal.
Melyik közvélemény-kutatóra voksolnának a pártok, ha holnap
lennének a választások?
Vajon mit mutatna a
kereskedelmi tévé telefonos
szavazása, ha a műsorvezető
vasárnap este a következő
kérdéssel fordulna a
nézőkhöz: "Ön szerint
hihetünk-e a
közvélemény-kutatásoknak?"
Tegyük fel: hetven-harminc
százalékban a nem felé billen
a virtuális serpenyő. Az
újságok íziben felmondják a
közvélemény-kutató cégekkel
kötött megállapodásaikat, és soha többé nem olvasunk a pártok
népszerűség-vizsgálatáról, rejtve maradnak előttünk a politikusi
tetszésindexek, diagramok, és a kereskedelmi csatorna sem teszi többé
mérlegre a valóságot.
De legyünk optimisták, győzzön az igen, és ne rendítse meg a statisztika
tudományát Churchill sokat idézett mondása. Ám mégis összezavarodik az
ember, ha a Nap-kelte műsorából megtudja, hogy Kovács László, az MSZP
elnöke csak a Medián és a Szonda Ipsos eredményeit tartja mértékadónak.
De akkor is, amikor a Tárki januári felmérésére, amely a Fidesz
népszerűségének növekedését és az MSZP támogatottságának egyidejű
csökkenését jelezte, Csurka István így reagál: "Megbomlott a hazugság
eddig összefüggő és majdnem egységes hálója. A Tárki nevű,
kétségtelenül Fidesz-érdekeltségű közvélemény-kutató iroda váratlanul
kiszállt a közvélemény-kutató kartellből."
Az ügyben tavasszal komoly sajtóvita keveredett a Tárki eredményeit
közlő Magyar Hírlapban, illetve a Népszava hasábjain. A különböző
intézetek kutatói akkor nem találtak magyarázatot a Tárki eredményeire,
többen úgy tartották, a cég "elmért". Mások a Kolosi Tamás miniszterelnöki
főtanácsadó vezette intézet hitelét kérdőjelezték meg: "Végül nem
zárható ki teljesen az sem, hogy az e havi jelentés exkluzíve a kormányfő
csütörtöki országértékelő beszédéhez készült, hangulatjavítónak vagy
hivatkozási alapnak, melyre februárban már nem lesz szükség - nos, akkor
megette a fene az egészet, a Századvég-Tárki lehúzhatja magát, s akkor
nincs miről tovább beszélni" - írta Szále László, annak a Magyar Hírlapnak
a munkatársa, amely évek óta megjelenteti a Társadalomkutató Intézet
felméréseit. A későbbi hónapok mérései ugyanakkor a Tárkit igazolták, s a
többi intézetnél is közeledett egymáshoz a Fidesz és az MSZP. Ugyancsak
meglepő eredményt hozott a Medián tavaly novemberi adatsora is, bár ez
Csurka és a sajtó figyelmét is elkerülte. Az intézet a válságos idejét élő,
személyi harcoktól megosztott MSZP 26 pontos megerősödését
regisztrálta a Fidesszel szemben.
Befolyásolnak az eredmények?
A MIÉP elnöke mellett a minap Torgyán József is a kételkedők táborához
csatlakozott. Manipulációt sejtvén a kimutatások mögött, arra buzdította
saját kisgazda szavazóit, hogy mutassanak fityiszt a kérdezőbiztosoknak.
Titkos alkuk, pártközeliség? A közvélemény-kutatók hevesen cáfolnak, és
keserűen mosolyognak a politikusok összeesküvés-elméletein. Intézeteik
és a különböző politikai pártok vélt nászát pedig a botrányra éhes
újságírók számlájára írják. Öldöklő piaci küzdelem van, nem kartell.
Médiabalhé az egész, mert az eredmények közel sincsenek akkora hatással
a szavazókra, amekkorát a politikusok vagy a sajtó tulajdonít nekik -
mondják a kutatók. Akad persze olyan vélemény is, amely szerint a két
nagy párt holtversenyét jelző márciusi adatok a Tárki korábbi
eredményeinek köszönhetőek. "A márciusban regisztrált adatok részben a
korábbi közvélemény-kutatások következményei, főként a Tárki decemberi
és januári, a közvéleményt befolyásoló eredményeinek tudhatók be" -
állította Hann Endre, a Medián vezetője.
"Bedőltek" volna a különböző intézetek által megkérdezett emberek a Tárki
adatainak, s ez okozza a Fidesz és az MSZP fej fej melletti küzdelmét? Ha
a közvélemény-kutatások nem különösebben befolyásolják a választókat -
mint azt a kutatók általában gondolják -, akkor nehéz elhinni, hogy a Tárki
adatai a kis példányszámú, köztudomásúan nem kormányközeli Magyar
Hírlapban megjelenve mégis nagymértékben meg tudják változtatni a
társadalom Fidesz iránti rokonszenvét. A fenti logikát követve, a több
százezres olvasótáborral rendelkező Népszabadságban publikáló Szonda
Ipsos kimutatásainak ezt a folyamatot legalább ellensúlyozni kellene.
Hogy mégis van hatása
a
közvélemény-kutatásoknak
a társadalomra, annak
bizonyítására álljon itt
egy külföldi példa.
Franciaországban az
egyik felméréseket
végző cég politikai
indíttatásból úgy
gondolta, hogy nem
lenne jó, ha a
szélsőjobboldali Le Pen
pártja túl sok
szavazatot nyerne a
választásokon. Ezért a
szavazás előtt néhány
százalékkal megemelte
a párt népszerűségi
indexét. Ez azzal járt,
hogy a bizonytalan, de
baloldali
elkötelezettségű
szavazók megrettentek
a szélsőjobb
előretörésétől, és az
urnákhoz járultak. Az alacsony részvétel Le Pennek kedvezett volna, de a
voksolás végeredménye végül pártjának visszaesését jelentette.
A kutatók többségének az a véleménye, hogy Magyarországon ilyen
eljárástól nem kell tartani. Bár van szakmabeli, aki nem csodálkozna, ha
néhány intézet tavasszal már 8-10 százalékos eredményt mérne a
MIÉP-nek. A "magyar Le Pen" pártja egyelőre három-hat százalékon áll,
sőt a legújabb adatok szerint veszített is "népszerűségéből". A
választásokig azonban még nyolc hónap van hátra. Igaz, a MIÉP
támogatottságát eltérően ítélik meg a kutatók. Egyesek szerint a párt
jobban áll, mint azt az eredmények mutatják: a Szonda Ipsos a MIÉP-et
három és tíz százalék közé teszi. Mások viszont úgy vélik: a MIÉP
parlamenti erő lett, szavazóinak nincs okuk a rejtőzködésre, ezért a mért
adatok a valós támogatottságot tükrözik. Van olyan vélemény is, amely
szerint a "rejtőzködés" fogalmát a bizonyítványukat magyarázó kutatók
találták ki utólag, amiért nem tudtak pontos képet adni a radikális nemzeti
párt támogatottságáról.
A tavaszi dabasi időközi választás első fordulója látszólag azokat igazolta,
akik szerint a MIÉP szavazói rejtőzködnek. Dabason Franka Tibor a MIÉP
színeiben indulva a harmadik helyen végzett, 13,5 százalékkal, 28
százalékos részvétel mellett, ami azt jelenti, hogy az eredményeket nem
lehet országos szintre kivetíteni - replikáznak a kutatók. A Magyar
Demokrata szerkesztősége, amely maga is végez felméréseket, más
véleményen van. Az alacsony részvételi arány ugyan torzíthat - véli a lap
-, de az 1998-as országgyűlési választások dabasi eredményei az országos
eredményeket tükrözték. Így ez elvileg igaz lehet az időközi választások
adataira is, az SZDSZ mutatóinak kivételével, mert a párt dabasi
eredményei a Demokrata szerint sem felelnek meg az országos adatoknak.
Ugyanakkor a nagy közvélemény-kutató cégek a Demokrata felméréseit -
a módszertan homályos volta miatt - nem tekintik hitelesnek. (A hetilap
Budapesten végzi a felméréseit. Két helyszínen a fővárosiakat kérdezik, a
vidékieket pedig a pályaudvarokon faggatják pártkötődéseikről. Egyetlen
kérdést tesznek fel, kérdezőbiztosaik pedig esetenként nem árulják el,
hogy kinek a megbízásából végzik a méréseket. A lap úgy tartja - és ezt
több közvélemény-kutató is megerősítette -, hogy a megkérdezettek
többsége bizonyos cégek munkatársainak nem árulja el pártszimpátiáját.)
A dabasi körzet mindig a radikális jobboldal fellegvárának számított - véli
Simon János politológus, aki szerint csak a sajtó tálalta úgy a dabasi
eredményeket, hogy a MIÉP szavazói a második fordulóban a Fideszhez
pártoltak volna át. A tudományos elemzések ugyanis ezt a feltevést nem
igazolták. Azokban a szavazókörökben, ahol a MIÉP az első fordulóban
voksokat gyűjtött, ott a második körben az MSZP támogatottsága nőtt.
Tehát még az sem zárható ki, hogy a MIÉP-szavazók a "szegfűt
választották a narancs helyett". Valószínűbb azonban, hogy a második
fordulóban egyszerűen nem mentek el szavazni.
Csalás kizárva!
Tud-e manipulálni az adatokkal valamelyik közvélemény-kutató? Nem, mert
ahhoz túl sok kézen mennek át az adatok - mondják az intézetek
munkatársai. Ezek feldolgozásában több, szakmailag elkötelezett ember
vesz részt, az eredményeket pedig tudományos módszerekkel értékelik. A
cégek többsége piackutatásból él, így ha csalnának, fő megrendelőik, a
multik bizalmát veszítenék el. A különböző intézetek adatai mégis eltérést
mutatnak. A méréseket leginkább a mintavétel bolygathatja meg. Az
intézeteknek időnként cserélniük kell a mintában lévő településeket, mert -
ahogy ők mondják - azok "elfáradnak", az emberek megunják a rendszeres
kérdezősködést. Bár a településeket véletlenszerűen választják ki,
elképzelhető, hogy az új helyen egyik vagy másik párt támogatottsága
magasabb az országosnál. Ezzel magyarázható, hogy a cégek időnként
más eredményt kapnak, vagy az előző havi eredményhez képest változik a
kép, olykor jelentős mértékben is. Ezért egy-egy intézet adatait is
érdemes összevetni, de több hónapra visszamenőleg.
A másik vitatéma a
kutatók körében, hogy
a biztos pártválasztók
vagy a pártválasztók
közléseit tekintsék-e
irányadónak. Mivel két
választás között a
megkérdezettek
szavazási hajlandósága
kisebb, vannak, akik a
pártválasztókra
esküsznek. Mások
szerint a biztos
szavazók az érdekesek,
mert ők döntenek majd
a pártok
versenyfutásában. Az
előző választások
idején az MSZP
támogatottsága a
biztos pártválasztók
körében volt
magasabb, a pártot
választók körében
viszont a Fidesz
vezetett. A Szonda
Ipsos és a Tárki közli a biztos pártválasztók és a teljes népesség körében
végzett felméréseit is.
A közvélemény-kutatásoknál nem szabad elfelejteni, hogy
pillanatfelvételek. Ha az adatokat közvetlenül egy politikai esemény
(minimálbér-emelés, pártkongresszus) után veszik fel, de csak három hét
múlva publikálják, a kapott eredmények a társadalom három héttel korábbi
vélekedését tükrözik. A kép tehát kedvezőbb lehet a napi valóságnál.
Amivel befolyásolni lehet az állampolgárt, az az adatok tálalása. Az
újságokban megjelenő színes grafikonok, sugalmazó erejű ábrák és címek
hatásosak lehetnek. A mérési eredmények "kedvcsináló" felvezető
szövegét újságírók fogalmazzák, a cégek emiatt többször helyreigazítással
éltek. Az eredmények értékelését és a mérések módszertanát (mikor,
milyen eljárással, hány emberrel) azonban már a kutatók írják. Az intézetek
1994-ben megállapodtak a sajtóval a mérések publikációs szabályaiban, s
a kutatók szerint ezt a sajtó többé-kevésbé be is tartja. A cégek
vezetőinek - elmondásuk szerint - általában nincs beleszólásuk abba, hogy
a szerkesztők milyen felcímmel jelentetik meg adataikat, egyedül a Szonda
Ipsos hagyja jóvá a Népszabadságban megjelenő címeket.
Az újságíróknak, szerkesztőknek tehát megvan a lehetőségük arra, hogy a
kapott adatokból a nekik tetszőt válasszák ki. A Magyar Nemzet egyik
júniusi számában ezt a "beszédes" címet adta a kutatás eredményeit
összegző cikknek: "A Tárkinál a Fidesz vezet." Májusban a Magyar Hírlap
címe a kisebb pártokra irányította a figyelmet: "Most négypárti
parlamentet választanának a szavazók." Július 20-án ezt olvashattuk a
lapban: "Ismét a szocialisták vezetnek a Fidesz előtt." A Magyar Nemzet
július 21-én ezzel a címmel jelent meg: "Fej fej mellett a Fidesz és az
MSZP". A Népszava máshova helyezte a hangsúlyt: "Vezet az MSZP, de
alig maradt le a Fidesz". A legfrissebb adatokat közlő Népszabadság pedig
a baloldali pártok sikerét összegezte: "Szonda Ipsos: vezet az MSZP,
elmozdult a mélypontról az SZDSZ" (július 27.). A két nagy párt egy-egy
napilap szerkesztőségének képzeletében ugyan előretörhet, de a
valóságban a különbségek általában a statisztikai hibahatáron belül
vannak. Ez azt jelenti, hogy lényegi előnyről most egyik politikai erő
esetében sem lehet beszélni.
Melyik adatot szeressük?
Ha még érvényesnek tartjuk a fenti megállapítást, hogy a
közvélemény-kutatási adatok csak kismértékben befolyásolják a
társadalmat, akkor fölöttébb furcsa a napilapok igyekezete, hogy
valamelyik pártot névleges előnyhöz juttassák. Az adatok elemzésekor
nem szokták felhívni a figyelmet arra, hogy az úgynevezett bizonytalan
szavazók aránya negyven-ötven százalék között mozog. A pszichológia
szerint az emberek inkább szeretnek a (vélt) győztes táborához tartozni.
Azaz nem mindegy, hogy mit írnak az újságok. Kevés figyelmet szentelnek
az olvasók az ábráknak is. A Magyar Nemzet júliusban közölte a Gallup
felmérését. A kísérő szövegben korrekten az szerepel, hogy az SZDSZ
növelte szavazóbázisát, a pártot választók és a biztos pártválasztók
körében is hét százalékon áll. Az ábrán azonban azt látjuk, hogy még a
parlamenti küszöböt sem éri el a párt, mivel a diagram a teljes népesség
körében végzett mérés eredményét mutatja. Félreértésre adhat okot az is,
ha a politikusok népszerűségi indexét közlő ábrákat nem vizsgáljuk meg
alaposan, és elsőre ítélünk. Ha a Népszabadságban azt olvassuk:
"Medgyessy népszerűbb Orbánnál", és a két politikus közti néhány pontos
különbségnek nagy jelentőséget tulajdonítunk, akkor érdemes tudni, hogy
a számítási módszer ismeretében ez csak minimális eltérés. És kevésbé
tűnik fontosnak az adott népszerűségi pontszám, ha Medgyessy
ismertsége messze nem vetekedik a miniszterelnökével. Ugyanakkor a
Társadalomkutató Intézet felmérése megállapítja, hogy "Orbán Viktort
többen tekintik rokonszenvesebbnek Medgyessy Péterhez képest, de az őt
elutasítók aránya is magasabb Medgyessy adataihoz képest" (júniusi
felmérés). A felmérések adatbeli eltérésének oka lehet, hogy az
adatfelvétel időtartama kutatóintézetenként különböző, lehet néhány nap
vagy akár egy hét is. A piacon megjelenő új szereplő, a TNS Modus
naponta végez felméréseket, ezeket összegzi, vagyis négy hét adatait
közli. Ez azonban nem pillanatfelvétel. Többen úgy vélik, hogy emiatt nem
alkalmas egy aktuális helyzet, a politika által befolyásolt közvélemény
mérésére. Így az intézet eredményeit sem lenne szabad más cégek
adataival egybevetni, bár tettek erre kísérletet a sajtóban. Ugyanakkor
elemzőknek nagy segítséget jelent a cég adatsora, mert akár egy évre
visszamenőleg is megmutatja a politikai változásokat, folyamatokat.
Az utóbbi időben igen gyakoriak lettek az internetes és telefonos
szavazások. A kutatók abban egyetértenek, hogy a tévéműsorokhoz
szervezett telefonos felmérések adatai nem sok mindenre használhatók.
Van, aki játéknak minősítette a telefonos szavazást, mások
manipulációnak. A Szonda Ipsos, amely közös felméréseket szokott
végezni a tv2-vel, úgy vélekedett: az eredmények bizonyos folyamatok
megítélésére alkalmasak, bár közvélemény-kutatásnak nem tekinthetők.
Hiszen a műsorba az telefonál be, aki akar, vagy akinek ideje van erre. (A
csatorna műsorának szerkesztősége erre a megállapításra nem reagált.) A
hét műsorában szintén működik telefonos szavazás. Siklósi Beatrix
főszerkesztő kérdésünkre, hogy mennyire tükrözik ezek a felmérések a
társadalom véleményét, annyit mondott: "Csak annyira, amennyire a tv2
felmérései."
Nagy a magyar kultúra, a megbecsülésre érdemes szellemi, politikai hagyomány. S a Fidesz nem bánik vele olyan mostohán, mint baloldali ellenfelei.
Bibó még mindig időszerű, írja a párizsi Márton László a Magyar Hírlap keddi számában. Egyetértek, természetesen az.
Nem időszerű azonban az egyoldalú értelmezése. Életművének meghamisítása. És nem időszerű, valamint nem is ajánlatos a szándékosan vagy önkéntelenül félreértelmezett Bibó bunkóként való forgatása a jobbközép irányzatokkal és képviselőikkel folytatott politikai küzdelemben. Mert könnyen bumeránggá változhat.
Nem időszerű ma sem, de nem volt az korábban sem. Márpedig ez az elmúlt tíz esztendőben a baloldali publicisztika kedvelt foglalatossága minden kínálkozó évfordulón. Meg mertem volna esküdni, hogy ezúttal sem ér meglepetés. Nem múlhat el Bibó István születésének 90. évfordulója anélkül, hogy ne olvashatnánk újabb és újabb formás kis dolgozatokat arról, milyen nagy szomorúság, mily nagy gyalázat, amit a rendszerváltó elit Bibóval szemben elkövetett. Különösképpen persze a jobboldali része, a hajdani népi mozgalmi, parasztpárti hagyományhoz kötődő harmadikutasok, meg az a politikai nemzedék, a fideszesek, akik a mester nevét felvevő kollégiumban eszmélkedtek a nyolcvanas években. Az első emlékezetes darabját e sorozatnak, ha jól emlékszem, még a 90-es évek elején olvastam Kenedi Jánostól, ugyancsak a Magyar Hírlapban.
Szellemi, politikai mozgás
Volt mindig valami e bírálatokban, de ízlésem szerint egyik sem volt az igazi.
Magam is üdvösnek éreztem volna, ha az új magyar demokrácia erősebben igazodik a bibói élet és mű példájában megtestesülő politikai kultúrához. Az ellentétek tárgyilagos vizsgálatában és méltányos kezelésében jeleskedő politikaszemléletéhez. Ahhoz a demokráciafelfogáshoz, amely a citoyen szerepét hangsúlyozza, a közügyekben tevékeny, felelősséget vállaló közösségi polgárét. És olyan parlamentáris demokráciát feltételez, amely aktív önkormányzati élettel, önkéntes szövetkezéssel, gazdag egyesületi, kisközösségi élettel párosul.
Örültem volna, ha a bibói magatartás - radikalizmus a célokban, mérséklet a módszerekben és a stílusban - nagyobb népszerűséget élvez a politikai demagógiával, az ellentétek retorikai felhangosításával szemben.
És legfőképpen annak örültem volna, ha az új magyar demokrácia elitjében erősebb visszhangra talál Bibó értékszintézist teremtő törekvése. A szabadságeszmét középpontba állító értékrendje, amely ugyanakkor nagy nyomatékkal képviselte a szociális felelősség gondolatát, s a legtermészetesebben fejezte ki a nemzetérdekűséget. Az az értékrend, amely a legteljesebb politikai kifejlettségét a liberalizmus jegyében, a polgári demokrácia keretei között elérő szabadságeszmét ráadásul a kereszténység eszmevilágához, a minden ember egyenlő méltóságát tételező keresztény emberképhez vezette vissza.
A kezdetektől meggyőződésem, ha a rendszerváltoztató Magyarország köznapjai a kívánatosnál és a lehetségesnél távolabb kerültek ettől a demokráciaképtől, politikai kultúrától, értékszintézistől - és ezért legalább részben felelős az értelmiségi és a politikai elit -, akkor nem kétséges, hogy e felelősségen belül jóval nagyobb súly terheli a radikálliberális és szocialista baloldalt, illetve a radikális jobboldalt, mint a szabadelvű konzervatív, kereszténydemokrata, polgári jobbközepet. Ezért aztán egyszerre siralmasnak és nevetségesnek látom az efféle sorokat.
"Még úgy tűnt 1989-ben, hogy az MDF holdudvarát képező népi vagy magát annak mondó értelmiség egy része a bibói úton indult a hatalom felé, de még a cél előtt jobbra kanyarodott, s mint szervezett, önálló arculatú csoport szétmorzsolódott. A nevét viselő kollégiumból indult fiúk lassabban vették a kanyart: hét-nyolc évre volt szükségük, hogy Bibó Istvántól Tisza Istvánig sétáljanak vissza. Becsületükre válik, hogy erről ma legalább hallgatnak, nevével nem élnek vissza. Vagy talán tudják, hogy Bibó alakja túl nagy ahhoz, hogy valamiféle keresztény nemzeti konzervatív koporsóba gyömöszöljék?
Nyilvánvaló, és ezért további részletezést nem kíván, hogy Bibó kiknek nem kell, kiké nem lehet."
Kanyarok
Jaj, kedves Márton úr, nagyon nem így van ez. Először is 1989-ben nemcsak az MDF holdudvarát képező népiek "kanyarodtak jobbra" a bibói útról, hanem voltaképpen az egész politikai mezőny. De ha már a képnél maradunk: a népiek még mindig óvatosabban vették ezt a kanyart, mint a kedves elvbarátai, a szabaddemokrata pártban és holdudvarában tanyát vert értelmiségiek. Nem véletlenül hirdette az utóbbiak 1989-es politikai programja nagy büszkén az MDF-re célozva, hogy ők, mármint a szabaddemokraták elutasítják a harmadikutasság minden formáját.
Módosuló nézetek
Ha feltesszük, hogy Bibó megéri 1989-et, nem gondolhatjuk, hogy épp ő az, aki a lényegesen megváltozott helyzetben változatlanul képviseli a korábbi politikai nézeteit. Ha pedig nézetmódosulásáról gondolkodunk, sokkal könnyebb elképzelnünk őt az akkori MDF közelében, amint az állam társadalmi felelősségének, a szociális piacgazdaság eszméjének újrafogalmazásával, a társadalom közösségi szövetének erősítésével foglalkozik, a globalizálódó nagyvilág és a hazai adottságok kihívására válaszul, mintsem az SZDSZ vagy az MSZP táján, a neoliberális ihletésű gazdaság- és társadalompolitika képviselőjeként, a minél gyorsabb és mélyrehatóbb államtalanítás, a társadalmi következményekre való tekintet nélküli privatizálás, piacosítás híveként. A klerikalizmus nélküli antiklerikalizmus, a voltaképpen nacionalizmus nélküli nacionalizmusellenesség hangos hirdetőjeként.
Ami pedig a"fiúkat" illeti, kedves öregúr, nos, róluk szólva azt mondhatom, hogy szintúgy téved. Legközelebb tájékozódjon alaposabban. Ámbátor, mintha jó fél éve ez ügyben egyszer már felvilágosítottam volna egy vitafórumon. Megismétlem a lényeget. A miniszterelnök és párttársai szellemi, politikai mozgását nem lineáris pályán kell elképzelni. Útjuk nem Bibótól Tisza Istvánig vezet, hanem keresztül kasul a magyar történelmen, oda-vissza, újra meg újra. Hol Szent Istvánnál teszik tiszteletüket, hol Barankovics Istvánnál, egyszer Széchenyinél, máskor Németh Lászlónál vagy Márai Sándornál. Egyszer Mátyás királynál, majd Bethlen Istvánnál, harmadszor meg esetleg éppen ismét Bibónál. Nagy a magyar kultúra, a figyelemre, megbecsülésre érdemes szellemi, politikai hagyomány. S a Fidesz-Magyar Polgári Párt kétségkívül nem bánik vele olyan mostohán, mint baloldali ellenfelei. Ezért azonban inkább dicsérni kéne, mintsem bírálni.
Zsákutca
Koporsó volna Bibó számára a keresztény nemzeti konzervatív szavak alkotta fogalmi együttes? Miért nem figyel Márton úr legalább a párizsi kollégájára, Kende Péterre? Ő már 1989-ben arról beszélt egy előadásában, hogy Bibó teljes joggal nevezhető egyszerre kereszténydemokrata, népi radikális és liberális gondolkodónak. Sőt, hogy "gondolatrendszerében vitathatatlanul a kereszténység a legfontosabb elem".
Márton László Bibó baloldaliságát hangsúlyozza, és ha jól értem a szándékát, legszívesebben a mai októbristáknak és szociáldemokratáknak adományozná a bibói szellemi örökséget.
Vitányi Iván a keddi Népszavában ugyanezen a vágányon halad, és végképp nem árul zsákbamacskát. "A magyar szociáldemokrácia s a magyar szabadgondolkodás egyértelműen vállalja örökségét." Szerinte Bibó "azt a szociáldemokráciát vetítette elő, amit Nyugaton a Bad Godesberg-i program jelenített meg. És amit a magyar szociáldemokraták (szocialisták) 1990 óta mind következetesebben vállalnak."
Csak azt tudnám, miért nem olvad el szégyenében a papír e szavaktól?
De nézzük, mit képvisel ezzel szemben a másik oldal Vitányi szerint: " ...akik nemrég még az ő zászlaja alatt egyesültek...ma már nem az ő nevét idézik, inkább Tisza Istvánét. (Talán még Werbőczy is eljön.) Mintha ismét ?zsákutcából a zsákutcába? fordultunk volna. Ahol ismét kettészakad az ország urakra-
gazdagokra és szegényekre. Ahol újra erősödik hivatalaival, állami üzemeivel, hatalom közeli vállalkozásaival, nemzeti földalapjával az állam. Ahol a klientúrás (értsd feudális) kapcsolatok döntenek. Ahol ismét meg kell szenvedni a másságért. Ahol egyre hangosabb az útszéli rasszizmus és antiszemitizmus. Ahol a hatalom visszatanulja és továbbfejleszti az ezeréves magyar úri fennhéjázását."
Zsákutcából zsákutcába, azaz diktatúrából demokráciába, igaz, kedves Vitányi Iván?
A szocialista-szabaddemokrata koalíció kormányzása alatt nem szakadt ketté az ország, amikor tovább növekedtek a társadalom alsó és felső tizede közötti jövedelmi különbségek, az ország régiói közötti fejlődési különbségek, a mostani kormány alatt ellenben kettészakad, amikor sikerül lefékezni a jövedelemkülönbségek növekedését? Amikor a korábbinál nagyobb arányban van jelen a nyugati tőke az elmaradottabb területeken?
Indokolatlan hang
Mit is jelent a polgárok szabadságára nézve az állam erősödése, amikor eközben tovább csökken az állami újraelosztásba bevont jövedelem aránya?
Az előző kormány alatt nem volt ily szörnyű a klientúraépítés veszélye, kedves Vitányi Iván, csak most, amikor a korrupciós fertőzöttséget mutató nemzetközi vizsgálatok szerint javult a helyzetünk, jobb a besorolásunk?
Kiféle, miféle másságnak romlott olyan drámaian a helyzete nálunk a kormányváltás óta, ami indokolja ezt a hangot, kedves Vitányi Iván?
Milyen lehet az az ezeréves hagyományú magyar úri fennhéjázás, ki és hol mutatja be ma?
És végezetül hadd kérdezzem meg, mire való ez az egész szánalmas mutatvány, kedves Vitányi Iván? És mikorra várható, hogy megunjátok, vagy esetleg belefáradtok?
A Magyar Köztársaságnak három állami, illetve nemzeti ünnepe van, tehát ezek az ünnepek szimbolizálják azt az értékvilágot, amelyre a magyar állam épül. Augusztus 20-a annak a keresztény államiságnak az ünnepe, amely ázsiai eredetű népünket európaivá is alakította. István király műve tehát nemcsak strukturálisan, hanem tartalmilag is, gondolkodásban és erkölcsben is annak a világnak részévé tett minket, amelyben a sokszínű etnikai/nemzeti összetétel mellett a krisztusi szellem egyetemessége lett a követelmény, az együttélés és a rend alapja. Tagadhatatlan tény az, hogy ma Európában azok is a keresztény élet- és gondolatvilágban mozognak, akik ateisták, materialisták.
Mindazok tehát, akik egykor és most megsemmisítő hadjáratot vezettek vagy vezetnek a kereszténység ellen, népünk egzisztenciális alapjai ellen fordultak, fordulnak. A kommunizmus és benne Kádár János egy embertelen racionális újjáteremtő, "új embert kovácsolni" akaró vízió jegyében évtizedekig fojtogatta mindazt, aminek tulajdonképpen ő is gyermeke volt. A nyílt és lelkes ateizmus barbársága helyett alkalmazott alattomos és sunyi módszerek, a belülről elrothasztás és hiteltelenítés nem csökkenti, hanem növeli bűne nagyságát. Hiszen a Szentírás is arra figyelmeztet: azoktól féljetek, akik a lelket akarják megölni! Megállapítható tehát, hogy Kádár János a Magyar Köztársaság egyik legitimációs bázisának az ellensége volt.
Hazánk másik nagy ünnepe március 15. A nemzeti és polgári forradalom és szabadságharc emléknapja, amikor a magyarság arra emlékezik, hogy mint közösség a saját erejéből, előjogairól önként lemondó vezető rétegeinek vezetésével egy "törvényes forradalomban" megteremtette a törvény előtti egyenlőséget és a polgári szabadságjogok rendszerét mindenkinek, még azoknak is, akik ellenségei voltak/lettek (lásd: fellázadó nemzetiségek). Március 15-e a szabad polgári magántulajdon, a többpártrendszerű alkotmányosság és a nemzeti függetlenség ünnepe tehát, amely napon kifejeződik a magyarság európaisága, a személyes szabadságra alapozó pluralista életforma is. Március 15-e a jogállam születésének ünnepe.
S most nézzük, hogyan viszonyult Kádár és rendszere mindehhez. Kádár János felszámolta a Rákosi-rendszer által még meghagyott polgári magántulajdont (kolhozosítás). Személyesen szovjet tankokon érkezett vissza hazájába, muszkavezetőként semmisítette meg a magyar nemzet elsöprő többsége által kívánt nemzeti függetlenséget, felszámolta a többpártrendszert, valamint az egyéni és polgári szabadságjogokat. A jogállamiság megcsúfolásával sok száz halálos ítélettel végződő kirakatpert rendezett. Tízezreket üldözött és üldözött el politikai felfogásuk miatt.
A Magyar Köztársaság harmadik nagy (nemzeti) ünnepe október 23-a, annak a nagy spontán antitotalitárius, diktatúraellenes nemzeti felkelésnek az évfordulója, amelyet az életében mindig sunyi Kádár János kezdetben verbálisan támogatott, majd idegen fegyverekkel levert 1956. november 4-e után. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe nem november 4-én van, nem Kádár és gyáva csőcselékének győzelmi napjára emlékezünk. 1956. október 23-a világtörténelmileg is jelentős, szimbolikusan is nagy ünnep. Egy kis nép nagy bátorságának ünnepe, a reménytelenség elleni hatalmas tett. Mi köze van a mai Magyar Köztársaságnak egy véres eszmét és gyakorlatot képviselő Kádár János nevezetű "internacionalistához", aki eleitől fogva mindvégig egy idegen zsarnoki hatalom helytartója volt? A helytartók lehetnek sikeresek, lehetnek az e foglalkozáshoz szükséges átlagos színvonalhoz képest bölcsebbek, de hőssé és példaképpé nem lehetnek, hiszen ahhoz szembe kellene fordulniuk a helytartósággal. A magyar történelemben erre is van példa. Nagy Imre, aki élete végéig bizonnyal kommunista volt, méltán kaphatott szobrot Budapesten és méltán van helye a nemzeti panteonban. Ő mártírhalálával váltotta ki magát azon hazaárulók közül, akiknek nem jár szobor Magyarországon. Abszurdba fordulóan: Kádár Jánosnak járhatna szobor a már nem létező Szovjetunióban vagy a létező kommunista Kínában (Koreában, Kubában). Ám aligha akarna a kommunizmus által szinte végzetesen tönkretett orosz nép szobrot állítani annak, aki közös szerencsétlenségünk helyi haszonélvezője volt.
Mivel Magyarország szabad ország, Kádár Jánosnak bárki állíthat szobrot saját költségén, saját telkén - például a saját kerti törpék mellett -, és ápolhatják sírját közterületen. De milyen jogon akarnak itt közköltségen szobrot emelni egy olyan embernek, aki a mai Magyar Köztársaság legitimációjával minden téren szemben áll? Mit folytathat a mai magyar állam és társadalom Kádár János eszméiből és gyakorlatából? Egyáltalán, mi maradt itt valami értékes, ami kifejezetten őhozzá, s nem a magyarság gúzsba kötve is alkotó tevékenységéhez kapcsolható. Mit lehet tanulni Kádár Jánostól a végtelen hazudozáson kívül, ami rendszerének lényege volt?
Hogy sokan szerették? Nos, igen sok becsületes ember emlékét ápolják utódai, hívei és környezete anélkül, hogy a rész szerint való kiváló életet a többiek számára is tisztelendővé akarnák tenni. Kádárnak szobrot emelni viszont egyértelmű arcul csapása lenne mindenkinek, aki sérelmet és hátrányt szenvedett a rendszerében. Hogy ezt azok közül többen megbocsátották? Nos, ez is magánügy (ők is állíthatnak szobrot otthon!), miután a magyarság jelentős részének mai szegénysége, esélytelensége, sőt nyomorúsága Kádár rendszeréhez kötődik. Hogy ezt sok híve másként látja? Hogy sokan "modernizációt" emlegetnek? Nevezhetjük a Kádár által létrehozott helyzetet persze modern szegénységnek, modern deficitnek, modern adósságoknak. Sőt, akár beszélhetünk a modern butítás rendszeréről is.
Mire példa egyáltalán Kádár János? Nem munkájával és tehetségével került a helyére. Gazdái kegyelméből uralkodhatott még akkor is, ha a velejéig hamis rendben ügyes volt. Legnagyobb teljesítménye az volt, hogy nem kockáztatott, megelégedett annyi erőszakkal, amennyi elég volt a zavartalan hatalomhoz, s így a többi kommunista főnökhöz képest jobban békén hagyta az embereket. Óriási humanizmus ez egy rabszolgatartó rendszerben, de mi értéke van és mi becsülnivaló van ebben, ha az emberek már nem rabszolgák? Kádár egyébként, a saját önértelmezése szerint is "osztálypolitikus" volt, s ellensége mindenkinek, aki más "osztályhoz" tartozott. Személye tehát - enyhén szólva is - a Magyar Köztársaság polgárainak többsége számára idegen (lásd "osztályidegen"). Ápolják tehát emlékét azok, akik úgy vélik, hogy a világot ma is így kell nézni.
A Magyar Köztársaság európai-nemzeti jogállam, amely nem kapcsolódhat semmiféle diktatórikus hagyományhoz. Ezt fejezik ki ünnepei (legitimációja) is. Minden nép történelmének vannak olyan időszakai, amelyekkel nem lehet büszkélkedni, amelyekből tanulni kell. Különösen így van ez az olyan történelmi korszakokkal, amelyekről az adott nép nem tehet. A kádárizmus lassan elhaló múltja haszonélvezőinek és félrevezetettjeinek kihalása után csak a nemzet által elveszített idő fájó sebe marad.
Hiába írják tele a Népszabadságot, a HVG-t, a Mh-ot szép és kevésbé szép okos és értelmetlen magyar és magyartalan mondatokkal ettől még veszik. Bár hol váv már a Népszabó 800e-es példányszáma...
Nos Csurka sem próféta, Lipovecz sem az és a többiek sem azok. Észre kell venni, hogy egy ilyen lapra, mint a Heti Válasz, egyszerüen szükség volt. Ugyán ki más írta volna meg az ominózus cikket ebben a hangvételben Waldheimről?
A HVG biztosan nem. A Népszabadság sem.
Valahogy el kellett kezdeni és szerencsére elkezdték, remélem folytatják is.
attól, hogy valakinek az íráskészsége jó, még nem biztos, hogy újságot is tud írni. Főleg vonatkozik ez szerintem a szerkesztésre.
Változatlanul fenntartom, hogy a Magyar Fórum, és (még?) a Válasz is, különböző okok miatt, de élvezhetetlen.
Tetejébe szerintem a tartalmat a formától itt elég nehéz elválasztani, mert hiába írja tele a Csurka szép magyar mondatokkal a Fórumot (egyébként cikkeiben is akad pongyola megfogalmazás), ha dühítően butaságokat hord össze. És persze a lapba rajta kívül is írnak még...
Nagy erénye a Heti Válasznak, hogy az SZDSZ szimpatizáns értelmiségnek is lehetőséget ad részesülni a "közpénzből". Most is Orosz Pisté az egyik publi.
Amúgy pedig mostan hát ugye újságírásról volt szó - nem előadásról -, és abban az egyik legnívósabb.
A többi újságírónak is volna ideje előre megfogalmazni a gondolatait. Sőt, meg is fogalmazzák. Csak hát nem megy... :-(
Egyébként a HV-val ez a legnagyobb problémám: hatalmas különbségek vannak az egyes szerzők
kifejezési készségeik között.
De egyetértek Trebivel: szerintem lesz jobb.
"Csurkát az egyik legjobb kifejezőkészséggel megáldott embernek tartom, s ez szetintem írói gyakorlatának is köszönhető"
Igen amig egyedul van es van ideje elore megfogalmazni a mondanivalojat , ahogy az irok szoktak. Elo egyenesben azonban amikor kapasbol kell valaszolnia kerdesekre akkor vege. Egyszer Szegeden volt egy ilyen foruma valamikor 91-ben es ott teljesen zavart volt amikor a nezok nekiszegeztek kerdeseket. Amikor elore betanult szoveget mond abban jo, az mas ,hogy ki ert egyet vele ki nem, de asztalnal meghal es akkor egy nagyon buta ember benyomasat kelti, mert lassu felfogasu es ha kizokkentik akkor csak a kozhelyeit daralja, de nem vitakepes.
Politiki irányultságtól függetlenül Csurkát az egyik legjobb kifejezőkészséggel megáldott embernek tartom, s ez szetintem írói gyakorlatának is köszönhető.
A MAgyar Fórumból a 2. oldalt el szoktam olvasni. Nem igaz, hogy az színvonaltalan. Ha minden hetilapban volna egy ekkora terjedelmű értelmes, összeszedett írás, ölég boldog volnék...
Egy kis magyar kesergés. Lehet, hogy Czegő úrnak télleg nehéz, de ez engem kissé a VDGY-re emlékeztet. A Válaszról és sem vagyok túl jó véleménnyel, de a Magyar Fórumnak nekem - és szerintem sokan másoknak - nem a politikai irányultságával van (elsősorban) bajuk, hanem hogy olvashatatlanul rossz. A színvonaltalanság miatt elszenvedett mellőztetést pedig nem feltétlenül kellene politikai kiközösítésként felfogni (bár bizonyára ez is működik ebben az esetben).
üdv. PJ
A védekezés méltósága nem alkat, hanem alku kérdése
Itt ülök Budapesten a Kálvin téren, egy padon, a Magyar Fórum szerkesztőségéből jövök, mögöttem a Ráday utca, karnyújtásnyira a református templom, Hegedűs püspök úr temploma. Istenem, még a saját körében is támadtak ellene, mert merészel hazafi lenni. Egy püspök ne politizáljon - mondogatják neki. Márton Áron, Mindszenti, Ravasz hogyan is politizált?
De engedelmet kérek: ki dönti el, hogy hol kezdődik a politika Magyarországon? Közelebbről: ott tartunk a másság, az idegen(ség) erőltetett szeretetében, hogy Magyarországon már az is politika, ha valaki magyar.
Éhes vagyok, szomjas, és azon tűnődöm itt ezen a téren s padon, hogy a bennünket körülvevő kilenc ország magyarjai körében már az is nemzetiségi politika, ha egy magyar családban megszületik egy gyermek.
Erdély, szent menyasszonyom, de messzire vetődtem tőled!
Az Erdélyen uralgó román politika kezdetben fittyet akart hányni az EU-tagságnak, mondván, hogy nekünk nem kell Európa felé törekednünk, mert mi Európában vagyunk az ókori géták, dákok s a rokoni római császárok óta...
Mennek a villamosok, s csak úgy mellesleg számolom őket. Buda felé már elment három, most jön a negyedik, és egy sem jött abból az irányból... Négy - nulla. Értem nem jön egy sem.
Te jó ég. Tudhatja a villamos, hogy én a Fórumtól, Csurka István pártjának lapjától jövök? Nem jön, mert nem akar fölvenni.
Kiráz a hideg.
Fölállok, tulajdonképpen mehetnék gyalog is az Astoriáig. Ha nem akar jönni, hát nem akar. Bojkottál a villamos is. Kirekeszt az utasok közül. Inkább nem jön egyáltalán, csak hogy ne kelljen fölvennie engem. Letört vagyok, azt sem tudom, miért nem jön hetek óta egyetlen írásom sem a heti Fórumban. Miközben egész sor lap évek óta nem közli egyetlen írásomat sem, mert ,,csurkista" vagyok. Párton kívüli MIÉP-es, ergo a magyarországi lapok 90%-ából kirekesztett író Magyarországon.
Erdélytelen erdélyi költő, író vagyok itt, a Kálvin téri padon üldögélvén, ki azon tűnődik, hogy vajon megfordul-e valamelyik mostani román politikusnak a fejében: bizony, ha akarnak, ha nem az Európai Unió felé csörtetni, muszáj az, és ilyen lyukas nadrággal és egy ilyen lepusztított Erdélyországgal a hátukon kell menetelniök, hárommilliónyi magyarral, akiket 1920 óta egyetlen népszámlálás sem jegyzett létük és bosszantó létezésük romániai igazolásában, objektíven.
Első dolguk volt Erdélyt ,,benépesíteni" román bevándorlókkal, akár Dobrudzsát, mikor orosz nagyhatalmi döntés nyomán Bulgáriától azt elvették, és a kifli-Romániához csatolták. Akkor a lakosságnak mindössze 10%-a volt ott román, a többi görög, lipován-szláv, bolgár, tatár, török és rengeteg cigány.
Hol vannak a sváb, szász városok Erdélyben? Romhalmaz, és a nagyszerű szász községek mind benépesítve cigányokkal. De jó is lenne most Románia számára, ha tenyerén vihetné ezeket a magyar királyság alapította és német telepesek építette nagyszerű településeket, mutatván Európának: Igenis, megőriztük a németeket, Segesvárt, Medgyest, Besztercét, Brassót, Szebent stb.
De nem, most azzal settenkednek az unió elé, amit szétvertek, s ami nem a legjobb ajánlólevél amott...
És nem jön egyetlen villamos.
Ezekről írtam és írok még nagy ritkán a Fórumnak, s ott is egyre kevésbé kell az igazam. Pártlap, sok a mindennapi gondja, érthető módon.
De hát rajtam a bélyeg, hogy idevaló vagyok. És ugyanakkor nem múlik el hét, hogy ne hívnának fel ismeretlenek MIÉP- és magyar (s nemzetiségi) ügyekben. Minap is: magyaráznám meg, miért tagadja a Fidesz, hogy egyáltalán valamiben is egyet kell értenie a MIÉP-pel, hiszen az választott parlamenti párt.
Én magyarázzam meg, a kívülálló? A kirekesztett?
Nemrég interjút adott Csurka a tévének. Persze, hogy elhangzott a kérdés: Ugyan miért adta föl próza- és színpadi írói státusát, hiszen igen sikeres drámaíró volt, hát miért?
Akkor súgni szerettem volna Csurka Istvánnak, mert nem mondta ki azt, ami a végső demiurgosz: ,,Láttam az igazságot kezdettől, azt is láttam, hogy senki nem vállalja annak kimondását, noha sokan tudták, mi miért készül és hogyan Magyarországon 1990-ben. Hát ezért."
Valahogy így súgtam volna neki.
Amit magam látok, Erdély és a kisebbség felől nézve, annak kimondására nekem kellett vállalkoznom. Mert már senki föl nem veszi a kesztyűt itt nemzeti dolgokban. Így találkoztam Csurkával még a 70-es években s az ő igazával Erdélyben, mikor merték vállalni a Döglött aknákat, a Házmestersiratót, s a többiből valamit.
Most nem jön egyetlen villamos sem, hogy a Fórumtól jövő magammal ne gyanúsíthassa senki...
1991-ben Csurka hívott meg az újrainduló Fórumhoz főmunkatársnak. Hagytam az Esti Hírlapot, mentem. Még egyszer egy jó hetilapot szerkeszteni remek emberekkel, Ágh Pistával, Páskándival, Kiss Dénessel, meg az üldözési félszes Kósa Csabával. Én akkoriban néha írtam a Népszabadság kultúrrovatának is, közölték. Mondtam Csurkának, hogy ezt tőlem tudja meg. Azt válaszolta: - Igazat írj, Zoli, de legelőbb ide nekünk.
Vajon mit szólna a Népszabadság most, ha az igazammal kopogtatnék újból?
Antall miniszterelnök egyik súlyos tévedése, hibája volt, hogy kiengedte a döntő órákban a sajtót a kezéből. Bukott is. Özönöltek a nyugati sajtómágnások ide, minden lapot fölvásároltak, s a nemzeti oldalnak a kuss maradt, meg a takarítói státus. Az Orbán-kormánynak is volt egy lapocskája, örökölte, aztán átgyúratta többszörösen, majd lenyelette a liberális orientációjú Magyar Nemzettel. Ha tudná, ha látná ezt Pethő Sándor, sőt Pethő Tibor úr, aki gentlemen agreement (írásba nem foglalt) szavát adta 1991-ben nekem, hogy szeptembertől a Nemzetnél dolgozom, havi 65 000 forintokért. Nem lehetett, akkor szeptemberben sztrájkoltak ott az újságírók az ilyen-olyan leépítések, ejtőernyősök és agg munkakerülők menesztése miatt.
Visz ez a villamos, meggondolta magát.
Én akkor sem gondoltam másra, mint arra, hogy mégiscsak kell valahol az én látásom, eszmeiségem és munkám, hiszen hihetetlen, mennyi tájékozatlan, tehetségtelen és műveletlen (így!) újságíró van, tolong mindenfelé...
Tegnap beszéltem Tót H. Zsolt főszerkesztővel. Új lapot indítanak másfél milliárdos költséggel, kormányhű lap lészen, több színben. Tisztán, világosan megmondta Tót: - Ismerjük az ön irodalmi, publicisztikai tevékenységét, szóba is került a neve itt, mint értő emberé... De ön a Magyar Fórumnál híresült el, és mi ideológiai megfontolásból senkivel nem tárgyalunk a Fórum és a Demokrata köreiből... No, meg ugye a hirdetések, az olvasótábor miatt is...
- Ön azt gondolja, hogy az én nevem láttán nem adnak hirdetéseket a Heti Válasznak?
- Igen, és az olvasótábor is számít...
Ez legalább világos beszéd volt. Senki nem lépheti át a nemzeti kormány dúsan pénzelt, új lapjának küszöbét, aki a két nemzeti beállítódottságú másik lapnál szerepelt!
A stáb összeállt az új lapnál, láthatod. Negyvenen vannak ott, egy-két nevesebb, a többi névtelen fél vagy egész írástudatlan s olyanok is, akik az újságíró-technikusi magasságot sem érik el, sőt olyan is, aki egy sort életében nem írt, és most ott ügyködik...
A Magyar Fórumtól jövök. Fárasztó onnan jönni. És hiába írnám ide, hogy ,,de egyenes gerinccel és emelt fővel", bizony nagyon lehajtott fejjel járkálok. Ez a villamos is talán csak azért gondolta meg magát, mert megsajnált.
Immár 13 éve is elmúlt annak, hogy megérkeztem Budapestre egy turistaútlevéllel meg egy táskával, s azzal a szándékkal, hogy nem megyek vissza, amíg élhető idő nem jön oda, és ott rám is. Hiszen 15 év szerkesztői munka és öt könyv után öt évet kellett még élnem kultúrtisztviselőként, lap nélkül, mint politikailag megbízhatatlan a Román Kommunista Párt kebele mellett.
Mind a rendőrkapitányságon, mind az Irodalmi Alapnál, Írószövetségben Pesten azt kérdezték tőlem akkor: - Hová akar(sz) tovább menni? Svédország? Bécs?
Nem, én itt akartam maradni 50 éves koromban, semmi nélkül, mindent elölről kezdve. És hogy majd 13 év után azt mondja nekem egy friss, alig sem ismert főszerkesztő, hogy az én nevem miatt nem kapnak majd reklámpénzt, olvasótábort, s főként nem kapnak az Orbán-féle nemzeti kormánytól másfél milliárdot, hogy szerkesszenek egy se hús, se hal lapot, mely úgy fogy majd, mint a cukor (nélkülünk, demokratás és fórumos mentesen), de legalább nem lesz gond azzal, hogy...
A Blaha Lujza téren, az aluljáróban egyszerűen nem lehet mozogni, nem lehet följönni a felszínre, hogy látva lássam a napot. Őrjöngő cigány tömeg árusít mindent, Európa szívében. És tehetik, a garancia ott van Strassbourgban. Itt szólni sem mer senki. Én szóltam. A homoszexuálisok budapesti főnökétől kaptam egy kioktató levelet két évvel ezelőtt: ,,Miért ez a megkülönböztetés a cigányok felé? Mi itt egy lakható országot akarunk építeni, és a te írásaidban ott a másság elleni tartózkodás..." Nem válaszoltam neki azóta sem. Lám, a homoszexuálisok egy lakható országot építenek, és mi nem akarunk beállni sem oda, sem a székesfehérvári, a zámolyi másság életvitelébe.
És e levélben elhangzik az a szemrehányás is, hogy engem bezzeg Magyarország befogadott, és én másképp látom és írom a cigánykérdést... Igen, én ki merem mondani - és kimondottan csak a magam kockázatára - mindazt, amit mindenki lát. Ám a hallgatásból ma sokkal jobban meg lehet élni, mint az igazmondásból Magyarországon. Nekem nagyon fájt, mikor egy Efraim Kishon nevű izraeli zsidó író átvéve a magas irodalmi-politikai kitüntetést Göncz Árpád államelnök kezéből, nem volt hajlandó kezet fogni az alkalomból megjelent (hogy miért jelentek meg egyáltalán?!) Áder János országgyűlési elnökkel és Orbán Viktor miniszterelnökkel. Megírtam, hogy egy nemzet állt akkor dermedten és szégyenpírban a magyar ég kupolája alatt.
Most nemrég a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége írásban követelte Mádl Ferenc mostani államelnökünktől, itt, honunkban s honjukban, többé soha ne fogjon kezet Csurka Istvánnal és a MIÉP parlamenti képviselőivel.
Ugye érthető, miért nem akarja az itteni lapok 99 százaléka látni a nevemet s a nevünket, kiknek fáj a szégyen?
Funk Miklós remek ember, a Művészeti Alap igazgatója kérdezte itteni első napjaimban: Merre akar tovább menni? Elszoruló torokkal és tagoltan mondtam, magyar író s költő vagyok, nem megyek én sehová...
Azóta sokszor kérdezték: megbántad-e, hogy eljöttél? S hát azt, hogy nem mentél tovább északra...?
Barátném kérdi ma, miért olyan fontos neked mindent elveszíteni a Fórum miatt? Mondtam: anyám, apám, egész erdélyi magyar népem erre a lóra, az igazság és a magyarság lovára tett, nem Csurkára. Én nem tehetek más lovára, sem Meciaréra, sem az Iliescuéra, Horn Gyuláéra, Kovács Lászlóéra. Nekem van választott és szülőanyanépem; és az sem örökbe vett engem, hanem megszült és fölnevelt magának. Miért mennék más nyomon?!
Ez az én ösvényem, ez az én csapásom, a pászmám. Hogy aztán mennyi csapás ér engem emitt, magyar honban az igazunk miatt, azt gondosan fejünkbe verik naponta: ne feledjük. S nem is feledem, akkor sem, ha étlen-szomjan látom, nem vesz föl a villamos a Kálvin téren, Kálvin bronzszobra szeme láttára.
Annyi mindenről lemaradtam Erdélyben is, itt is. Miért ne maradnék le egy-egy villamosról? Úgy emlékszem, 1970-ben lehetett, hogy a sepsiszentgyörgyi szekuritáte meghívta a helyi lap néhány tagját felolvasásra. Engem nem hívtak. Akkor valami nagy megkönnyebbülés vett hatalmába, s nem a megkülönböztetés, hogy ki- s lemaradtam. Hatalmas terített asztal volt, sok bor, finom italok. Pár esztendővel azután történt, hogy a megyei propagandatitkár, Stanca Constantin (Csiki László nevezte el, magyarosította Szikla Szilárdra) fölfáradt a szerkesztőségbe, a Megyei Tükörhöz, összehívatta a főszerk.-kel a négy költőt, kért nyájasan, hogy írjunk ünnepi köszöntőverset az akkori frissen földübörgött Ceausescu-féle kulturális forradalom szellemében.
Elkullogtunk szanaszét, aztán én meg sem álltam Székelyudvarhelyig, hátrahagyván az igénylőknek, hogy édesanyám nagyon beteg, elutaztam. Egy hétig otthon hizlalt anyu, akkor is hiába; és nem írtam meg a verset. Más megírta...
És ha nem vizelek széllel szemben akkor is, máskor is, ott is és Budapesten is a magyari oldalon (lásd könyvem alcímét a Püski Kiadónál), most lenne állásom, fizetésem. Nincs.
Leprás a nevem. Akár az egész MIÉP-nek s a Fórumoknak, mert azt az igazat mondjuk, amelyet mindenki tud, ám szájára venni senki nem meri.
Nem a Csurka István védelmében jegyezgetek ide. A magam panasza is elhanyagolható volt eddig. De az, hogy a szemembe mondják s nyíltan (elismerésem érte!), hogy fertőz a nevem, ez fáj. Tóth Gábor, a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője nem volt elég bátor ezt kimondani, miután egy ideig jól dolgoztunk együtt, s miután házi bojkottot jelentett be néhány kollégája, ha a nevemet még látják a Magyar Nemzetben. Tóth bujkált és hazudott, letagadtatta magát éveken át. A Nemzetben nem szerepelhetett a nevem 1995 óta.
Vegye mindezt panasz helyett helyzetjelentésnek ez a kormány, melyért - nem pontosan ilyenért - mindent megtettem a magam lehetőségein belül, hátborzongva attól, hogy ismét és itt is utolér a kommunisták és örököseik tábora, Hornnal vagy nélküle. Majd' hogy az imáig, az esdeklésig elmentem s elmentünk néhányan azért, hogy az Isten szent szerelmére, fogjon már össze az a sereg, amely látva lát egy arasznál többet előre, hiszen a szenvedélyes pártos huzakodással sosem tudjuk levakarni azt a vadhúst magunkról, nyakunkról, amely 1947-ben, majd 1994-ben ránk fekélyesedett.
Mondhatom teljes nyugalommal az idézett kérdést, a felkiáltást: ,,Hát ezért bolondultunk?!" Lapokat, minisztériumokat (!) vezényel félintelligens, hozzá nem értő tinédzserek társasága, kik a kopogtatócédulák begyűjtésén túl cselekedni nem tudtak egyebet. Most ajtót mutatnak.
Igen, a hála ott van: ott, ahol el kellett helyezni a Fidesz emberkéit ügyesen. És nekem egy minisztériumi sajtóosztályon, hol egykori MDF-es, most kisgazdás ismerősömnél érdeklődtem kenyérke irányában, azt válaszolta: ,,Ide ész nem kell, észnek itt vagyok én, s valamit kitalálunk..., de akkor a Fórumban többet nem közölhetsz, mert Torgyán nem szereti Csurkát."
Ha eljut még a szó Orbán miniszterelnökhöz, utolsó előtti figyelmeztetésnek is veheti ezt az írást: Volt Új, majd Napi Magyarország c. lapja, s épp úgy megfojtotta, mint a Magyarok Világszövetsége 1992 és '97 között két lapját is. Így egyenes a választási bukás, még akkor is, ha sok-sok millióval most létrehozott egy színes képes magazint, melyben minden van, az is, hogy az ókori indián város, Machu Pichu kezd süllyedni, ott van a pápa, s az első hasábokon ott Kovács László és Németh Miklós; megtudtunk valamit a parfüm halhatatlanságáról, és azt is könnyű meglátni, hogy a Fórum, a Demokrata felől senkit, se nevet, se szellemet, se írást!, de a Népszavától átvették az illőt. És már az 1. számban elmarasztalják a Vasárnapi Újság c. rádióműsort.
És a lapocskának az az Osztovics Ágnes a főszerk.- helyettese, aki a Magyar Nemzetben tavaly (!) halálos komolyan kérdezte meg, mint egyik vezetőszerkesztő: Miért van szükség a Lyukas Órára, mint jobboldali lapra? És ugyancsak ő jegyezte azt az írást, melyben hálálkodott valósággal, hogy az Írószövetség lapját, a Kortársat Kiss Pintér Imre nem vitte át a szélsőjobbra.
Naná, hogy nem vitte! Hiszen egy fillért sem kaptak volna a lapra. Valahogy úgy, ahogy elbukván tavaly ilyenkor az MVSZ választási közgyűlésén Boross Péter, Orbán miniszterelnök ,,delegáltja", a Magyarok Világszövetségétől megvonták a támogatást. Nevezetesen: Magyarországon a magyar Országgyűlés egyetlen fillért nem ad az MVSZ-nek, mert volt képe demokratikusan választani magának egy olyan, amilyen elnököt.
Mire megy hát ez a játék? A Népszava, mely egyik megveszekedett ellensége évtizede mindennek, ami magyar és nemzeti, ez a Népszava, mely annyi botránynak és gonoszságnak volt ébresztője és támogatója ellenünkre (lásd: jobboldal), az nem kormos, nem leprás, az szalonképes az Orbán-Torgyán-koalícióban és lapjában, a Heti Válaszban! A Magyar Fórum és a Havi Magyar Fórum, a Demokrata mésalliance.
Igen, fölnézek Orbán kormányára, de nem hallatszik föl oda az igaz szó, akkor sem, ha jöttment zsidó író nem hajlandó kezet fogni véle, s ha presszionálni merészelnek zsidó körök egy Mádl Ferenc professzort, tudós jogászt, ki épp a köztársasági elnökünk.
Óriási a kockázat. Miközben a televíziókban, az államiakban és a közszolgálatiakban abszolút tévéidegenek fészkelődtek föl vezetőknek. A Duna tv-ben egyetlen ember nincs ott fönn, aki a kisebbségi kérdésben tájékozott lenne, amúgy igazából. És nincs másként ez az iszonyú adósságokat begyűjtött MTV-nél sem, ahol Torgyán exminiszterünk kis üdvöskéje, Szenes Andrea, mint alelnök, rémítette meg a világot, és akinek egyhavi bére annyi volt, mint egy tanár 10 (tíz) évi nyugdíja összesen!
Távol áll tőlem - mondanom is fölösleges -, hogy a magyarországi félistenek vagy csökött alelnököcskék fizetését fölülvizsgáltatni javasolnám. Ennyire azért nem vagyok naiv. Mert hát bárki megkérdezheti, hogy a derűs miniszterelnöknek mennyi a havi bére, s rúgja-e még a labdát. Arról viszont sosem értesülhetünk, a húsos fazéktól igen távol esők, hogy egy-egy frissen odakerült tévésnek, rádiósnak, banktisztviselőnek mennyi a havi bére az államkasszából. Elégedjünk meg azzal, hogy félisteneknek és héteszűeknek, őrülten gazdag félkegyelműeknek voltunk kortársai...
Szintén és legalább ennyire távol álljon tőlem bármilyen összefüggést is keresni Ceausescu rendszere és az 1990 utáni Magyarország között. Viszont a Kovászna megyei szekuritáte főparancsnok-helyettese a szemembe mondta 1988-ban: Gura bate curul. Magyarán: a száj miatt verik a feneket. Azaz: Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Nos, én szóltam, sokat fáj a fejem. És akik végighallgatták szintén állami pénzen ezt a 11 évet, azok a csöndből s a csöndben nagyon is jól élnek mindmáig. És én nem akarom lezárni sem a munkám, sem az életem s ezt az ügyet sem azzal, hogy alkat kérdése. Nem, kérem, ez alku kérdése. A megalkuvásé, mert a lehetetlenné válás egyik percről a másikra és egyetlen ujjmozdításra megtörténik Pesten.
Vidéken könnyebb magyarnak lenni. A vidék erőt ad nekem.
Egy pesti barát, négyen erdélyiek, a hatodik délvidéki, ültünk a Török utcai pincében. És mikor a régóta munkanélküli déli magyar író a Landeszmannék szalmaszálába (csapdájába) botlott, ketten székelyekül azonnal fölálltak. A téma tabu. Savas, rádiumos, bármi, de erről egy szót sem. Búcsúztunk is...
Hallgatni? Akkor viszont ki meri kikövetelni Magyarországon vagy Erdélyben a magyar önvédelem méltóságát?
És lám, megindult egy kevéske pénz az elcsatolt területek magyar nemzeti kultúráját őrzők és azt művelők felé. Jó helyre. Nem sok az, de épp elég arra is, hogy semmitmondó könyvek homlokára kerüljön a magyarországi kormányszintű támogatás. És a semmitmondás éli a ,,ne szólj szám, nem fáj fejem" szabadalmát, és mennek a díjak is versengve.
És nemegyszer versengve bizony a nyugati milliárdos Soros György díjaival, laptámogatásaival. És azzal az igénnyel, hogy az ígyen megtámogatott Soros-hű lapok egy szót sem közölnek a (szélső)jobb tintájából. De eközben mind a Soros-díjakat, mind a magyar kormány támogatását megkapják a határon túl élő régebbi és újabb szkriptomániásak. Itt pedig lángpallossal utasítanak el írókat, könyveik kusshadnak kéziratban, mert van valamelyes közük a jobboldalhoz.
Így hát sem Soros, sem Nemzeti Kulturális Örökség!
Lángpallosról nyilván Petőfi jut eszembe. Vagy Róla a lángpallos? Lehet akár Jézus Krisztus is, aki Isten házából bizony ostorral verte ki a kufárokat, pénzváltókat.
Ott körözött, mint a sas a zsákmánya fölött, őrizte menyasszonyát a költő, míg az apai tiltás ellenére megesküdhettek. Ám eközben is írja verseit, ,,távol" a tömény szerelmi líra egyes akkori darabjaitól. Távol? Minden illik Petőfinél és Petőfiben egymáshoz. Ekkori naplójában, útleírásában jegyzi: ,,Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyarázzák, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek."
Megreccsen a szék, tán a koporsó Ady alatt, ahogy feldübörög: ,,Árpád hazájában jaj annak, ki nem úr és nem bitang."
Egyenes beszéd ez, kérem, és ma ráaggathatom azt is, szabadon bánva rabságomban a szóval: ...jaj annak Árpád hazájában, ki magyar, s nem bitang.
De lázasak a pártok, megújulni akarnak többfelé, omolnak és szervezkednek együvé, mert jön a választás, amit ők megmérettetésnek neveznek. És nincs, aki fejükbe verné eddig viselt dolgaikat a nép ellen, s megmérné a csürhét, elválasztaná az epét a májtól, hazugot az igaztól - hatalmi őrjöngőket attól a néptől-nemzettől, amely egyedül lenne érdemes, hogy megmérje vezetőit. EZT - a nép nevében! - meg nem engedi EZ a demokrácia, melyet ilyen szépen lekoppintottunk a Nyugat felől. És emlékezem arra, ahogy panaszkodott nekem egyszer Csoóri Sándor, még a Magyarok Világszövetségének elnöke, mondván, hogy valóságosan gúzsban tartja őt (is) a demokrácia; mert tudja és tenné azt, ami a legjobb, de leszavazzák...
És nem sokkal utána hallhattuk Orbán Viktor miniszterelnökünket, aki sok-sok lázadó kérdésre egyenesen kimondta: ellophatják a Nemzeti Bankot, a bécsi leánybankot, a kormánynak nincs beleszólása a Magyar Nemzeti Bank dolgaiba.
Most dívik egyfajta demokrácia, és annak alkotóeleme az is, hogy szólni bizony nem mindenkinek lehet. Szabadni szabad, de nem lehet. Nincs hol. Mert ez a kormány, melynek győzelméért úgy kampányoltam írógépemmel, önveszejtő módon megtiltja a nemzeti oldalért történhető szólást.
Akinek színes magazin, félbulvár lap és elbulvárosodott Magyar Nemzet kell a választások vakító közelségében, az a frászt veri a szavazóiba, miközben a kézfogást visszautasító vén trotty a kezeit dörzsöli, és a bankot sikkasztóval paroláz Bécsben.
És hiába húzzuk a ciberét nyársra, a hazugságnak igen nagy az esélye még mindig, itt, hol kilátszik lyukas nadrágunkból a fenekünk, továbbá az EU csillagos-kék lobogója mögül a tiszta szegénység.
Hallgatom a panaszt Erdélyben kényszerből, és itt is, nemegyszer, de csak rövid időket, nehogy szomorítsam a figyelőket. Lehet, joggal tekintették még nem is olyan régen gyermeknek a magyar népet, mert nem lehetett szava. Meggyőződésem, hogy ma már higgadtan gondolkodó magyar néppel kell számolni Magyarországon. A semmitmondástól éppúgy elejti a soron lévő újságot, mint egykor undorodva a párt lapjait. Az egypártét. Ez a nép most a fölvergődéssel és a megélhetéssel van leginkább elfoglalva. Helyzete nemegyszer lehetetlen, és családok süllyednek el, ereszkednek alább, mint amilyen szintet megérdemelnek.
És ekkor, épp ekkor vágja a szemébe a mostani kormánynak a szocialista párt főelvtársa, hogy rabol a Fidesz. És e választékos, perre is alkalmas vádat nem a Heti Válasz fogja megcáfolni és visszaverni, hanem - senki. De szajkózza és visszhangozza száz MSZP-s, SZDSZ-es lap meg számos tévécsatorna.
Hullna értelmetlenül kútba e figyelmeztetésem majd 2002 májusában, hogy győzni látom a nemzeti oldalt. Nem is emlékeznék másra, csak a magam megaláztatására: kitiltottak lapoktól, és azt teszem lassan, amit a kommunista diktatúrák idején Erdélyben: én, Czegő Zoltán, álnéven írok Magyarországon.
Amint már kétszer mondtam, még ebben a cikkben is benne van, hogy a kampányt nem a Zsidó Világkongresszus kezdeményezte, hanem az SPÖ . Még a cikkben is benne van, hogy a kampányt Bécsből irányították , az pedig nem a ZSVK székhelye. A cikkben viszont nincs benne, hogy léteznek Waldheimet kompromittáló tények . (Mielőtt visszatérnénk az ártatlanság vélelmének témájára, gondolj bele, hogy a ma született ártatlanság és a háborús bűnösség között vannak árnyalatok.) A cikkben szintén nincs benne, hogy a vádakat (nem a háborús bűnösség vádját, hanem azt, ami a botrányt ténylegesen kirobbantotta, az SA-tagságot és a thesszaloniki epizód elhallgatását) nem a ZSVK hozta először nyilvánosságra, hanem elsőrendűen a Profil. Az is elmondtam egy párszor, hogy cikkben nincs benne, hogy az a bizonyos történészbizottság, amivel Bronfmanék összekülönböztek, valójában mit mondott. Sem az. hogy a Waldheimet azóta is általánosan a bizottság (meg a Wiesenthal Központ) megállapításai szerint ítélik meg, nem pedig a ZSVK álláspontja szerint. Meg más sincs a cikkben, ami érthetőbbé tenné az egészet.
Most én kérlek, hogy ne legyél naív. Az embereket érdekek mozgatják. Milyen érdeke fűződött ahhoz Bronfmanéknak, hogy pont 1986-ban megpróbálják megakadályozni Waldheim osztrák elnökké választását, és azután még egy-két évig, amíg végképp kisebbségbe nem szorultak (ezt valahogy nem említi a HV) erőltessék a háborús bűnös-témát?
." A bejelentés az amerikai híszerző szervezeteket menti fel (amennyire tudja) az alól a vád alól, hogy (itt megpróbálok óvatosan fogalmazni) a náci rendszerben exponált személyekkel működött együtt."
Ez igy hulyeseg. A hirszerzo szervek egyuttmukodnek mindenkivel ha az erdekeik ugy kivanjak. A CIA es elodje az OSS is megtette ezt. Mukodesuket ne a mindennapi altalanos moralis megfontolasokkal szemleljuk, mert az nagyon felrevisz.
" a New Yorkban székelő Zsidó Világkongresszus egyes befolyásos
tagjai nem hagytak fel a Waldheim elleni kampányukkal. A színfalak mögött
nyomást gyakoroltak a Reagan-kormányra, hogy Meese igazságügyi
miniszter helyezze Watch-listára az Osztrák Köztársaság elnökét.
Miközben a Zsidó Világkongresszus folytatta a Waldheim-ellenes akciót, az
amerikai zsidóság jelentős része nem értett vele egyet. Két hónappal a
Watch-lista bejelentése előtt March Tannenbaum rabbi, a nagy befolyású
American Jewish Committe vezetője kijelentette: "Nem lehet valaki ellen
előbb vádat emelni, és csak ezt követőleg keresni a bizonyítékokat." De a
nemzetközi viszonylatban is tekintélyes nevet szerzett nácivadász, Simon
Wiesenthal is visszautasította a New York-i Zsidó Világkongresszus
Waldheim elleni vádját. Ezért őt is többször támadták és opportunizmussal
vádolták. "
Bezony. A Waldheimet a Zsidó Világkongresszus csinálta ki. Nem egészen értem, miért tartod ezt hazugságnak. És a Tannenbaum rabbi? És a Simon Wiesenthal? Azok is mind hazudnak, mint a Heti Válasz?
Ajvé...
Szóval van még egynéhány nagy bajom a HV cikkel (azonkívül, hogy pocsékul van megírva, talán nem véletlenül).
Először is: a kezdő hazugságokat beljebb megismétlik, úgyhogy szó sincs rossz fogalmazásról vagy felületességről:
"Mint tömeggyilkost, maffiavezért vagy náci rémtetteket elkövető bűnöst megbélyegezték és kitiltották az Egyesült Államokból" - ugyanaz a hazugság, mint a bevezetésben, csak egy kicsit megcifrázva (főleg a "maffiavezér" vall nagy eredetiségre).
A végén meg: "Mi indíthatta Washingtont, hogy végre bevallja, milyen igazságot követett el Waldheimmel szemben?" - ugyanaz a hazugság, mint a bevezetésben. Washington nem vallott be semmit .
Ami viszont kimeríti a mocsokság kategóriáját: Leírni leírják, hogy az egész akciót az SPÖ kezdte és "Bécsből irányították", de az egészet a Zsidó Világkongresszusra futtatják ki. Az egész tele van azzal, hogy Zsidó Világkongresszus Zsidó Világkongresszus Zsidó Világkongresszus Zsidó Világkongresszus Zsidó Világkongresszus. Ha lehet, egy bekezdésben hatszor.
Az egyik legszebb az elején van: "Mivel a bécsi zsidó hitközség jelentős része a szocialista párthoz kötődött, így közvetlen kapcsolatuk volt a Zsidó Világkongresszussal. Ez a szervezet az amerikai és izraeli tömegtájékoztatáson keresztül elkezdte Waldheimet úgy beállítani, mintha náci lett volna." Hazugság. A botrány kirobbantásában a bécsi Profilnak volt kulcsszerepe, az közölte Waldheimről, hogy SA-tag volt, és az közölte, hogy meghamisíttotta az önéletrajzát (az önéletrajzon nem az értendő, amit mi beadunk egy álláshirdetésre, hanem egy könyv: A világpolitika üvegpalotájában).
A másik legszebb meg a végén:
"A Waldheim-ügy aktáit nemzetközi történészekből álló bizottság (talán történészekből álló nemzetközi bizottságra gondolt - SPB)továbbra is vizsgálta, akiknek sorában izraeli tudós is helyet foglalt. A Waldheim ellen szervezkedő külföldi erők ennek ellenére továbbra is aktívak maradtak. (Minek ellenére? Miért nincs szó arról, hogy a bizottság nyilvánosságra hozta a jelentését, miért nincs szó arról, hogy mi van benne, miért nincs szó arról, hogy a világ nagyobbik része ennek a bizottságnak a jelentését fogadta el, nem pedig a JWC-ét? A Zsidó Világkongresszus elutasította az együttműködést ezzel a bizottsággal."
Az egészből az derül ki, hogy van egy "zsidó világszövetség", és valami veleszületett gonoszság miatt az egész világot beeteti, hogy Waldheim rohadt háborús tömeggyilkos, pedig egy makulátlanul tiszta ember. A világ meg beeszi, és bántja ezt az erkölcsi fároszt. Ez viszont így "tömény hazugság", ahogy te mondanád. Sajnálom.
