Örülök, hogy ráakadtam erre a topikra... Sajnálom, hogy évek óta meghalt.. :-(
Klia:
Mindennel egyetértek, jó ellenszer lehet az olvasás. Igaz, én se túl szívderítő dolgokat olvasok (Camus, Kafka, Schopenhauer, stb.)
De csodákat tud tenni. És persze a zene is..
"..es elgondolkozni azon, hogy mire van szuksegunk, mi az a termeszetes belolunk es nem a kulvilagbol fakado szukseglet, amit kielegitve kialakitjuk magunknak a harmonikus eletet."
Attól félek az öngyilkos rohanásban éppen erről feledkeznek meg az emberek. A mókuskerékből pedig nehéz kiszállni, de nem lehetetlen.:))))
klia: amirol beszelsz az nem mas mint a kisebbsegi komplexus es a megfelelesi vagy. Egyik sem eppen jo dolog, bar van 1-2 elonyos oldala, de egeszeben veve csak arra jok, hogy robotot csinaljon az emberbol.
Tudni kell kialakitani a sajat igenyeinket, es ehhez egy kicsit foglalkozni kell onmagunkkal, es elgondolkozni azon, hogy mire van szuksegunk, mi az a termeszetes belolunk es nem a kulvilagbol fakado szukseglet, amit kielegitve kialakitjuk magunknak a harmonikus eletet.
Kedves lakos!
Tenni bizony, mondhatnám azt is: áldozatot hozni. Hogy furcsa a megfogalmazásom? Lehetséges. Azt azonban tisztán kell látnunk, hogy a másra, másokra való odafigyelésnek csakugyan ára van, mert ha minden hely foglalt az életünkben, akkor helyet kell csinálnunk neki. Sok mindenre nincs időnk már igy sem, tehát időt kell szánnunk a bennünket körbe vevő világra.
Nem a a gyarapodás vágy a baj, hanem ami mögötte van. A sokszor már érthetetlen és beteges elégedetlenség, versengés. Néha egészen nevetséges dolgok derülnek ki, amikor egy ember így sóhajt fel: Nem bírom tovább. És ha megkérdezik miért gyakran ilyen válasz érkezik: Azért mert a másiknak már van ez is, meg az, nekem pedig még nincs.Megvan ugyan, ami feltétlen szükséges, de neki több van. Neki jobb márkájú autója van, jobban öltözött gyermeke, magasabb pozicióban lévő házastársa, vagy cifrább kerítése, nagyobb sírköve van. Nekem is kell. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ráhajtunk.Egy idő után már nem mi szabjuk meg a sebességet, hanem az sodor magával minket. S emiatt csakugyan nem lesz időnk egy sor létfontosságú dologra (egymással való kommunikációra családon belül és kívül, kirándulásra, stb.), mi magunk pedig mogorvává, állandóan elégedetlenné, álmatlanná válunk. Jönnek a pszichoszomatikus betegségek, önmagunk hóhérává leszünk. A nagy rohanásban lemaradunk az életről.
Az ember társas lénynek született, az öngyilkos rohanásával megbontja a harmóniát, megpecsételi saját és környezete sorsát. Ne feledjük minden összefügg mindennel. Valamilyen fokon másokért is felelősek vagyunk, vagy nem?
klia: az emberek hasznaljak a nyelvet, de elfelejtettek mar a jelenteset. Neha olyan freudi elszolasokat hallok, hogy ket mondat utan rakerdezek nehany olyan dologra, hogy utana csak hapogni tudnak az emberek, hogy honnan tudom mindezt roluk, amikor senkinek nem beszelnek rola. Pedig az igazsag az, hogy mindig magukrol beszelnek.
A nagy rohanassal azt hiszik, hogy kenyelmesebbe teszik az eletuket, kozben pedig nem veszik eszre, hogy csak jobban kinozzak magukat. Ezek a kinok elvonjak a figyelmuket masokrol, igy nem csodalkozhatunk azon, hogy elidegenednek az emberek.
Gratulalok az 50. szuletesnapodhoz, en meg a felet sem toltottem be, megis en is erzem a nyomast, amit kivulrol probalnak ramhelyezni. En viszont nem akarok rohanni, hatekonyabban vagyk kepes vegezni a munkamat, ha neha megallhatok pihenni, es rendezni a sajat gondolataimat. Nekem nincs kedvem ugymond cegrabszolgava valni, es robotolni, bar ezt varjak el tolem. Kulonosebben nem aggodom azon, hogy elveszthetem a munkamat, mert sokkal tobbet veszitenek azzal, ha geppe valnek.
A gazdagsag fogalma nalam perpillanat azt jelenti, hogy nagyon keves dolog hianyzik az eletembol, es nem azt, hogy a bankszamlamon levo ossszeg legalabb 7 szamjegyu. Nem erdekelnek a rajtam kivul allo dolgok, mert azokat el lehet vesziteni, de a sajat tudatunkat sosem. Ezt nem tudjak elvenni tolem, es ez nekem biztonsagot nyujt, es nem erdekel, hogy milyen korulmenyek kozt kell elnem ezert. En alakitom magamat, es lehet nehez elfogadni amit mondok, de en iranyitom a kulso korulmenyeket magamon keresztul.
Az emberekben joadag felelem is van az ismeretlennel, a jovovel kapcsolatban, bennem csak kivancsisag. Nem pazarlom az energiaim arra, hogy feljek, mert nem latom ertelmet. Minden amit elveszthetek az egy fizikai test, ami csak annak halalaig ad otthont a tudatomnak.
Tenni kell érte. Szerintem ilyen egyszerű. Lehet siránkozni, hogy ilyen a világ meg, hogy ilyenek az emberek, meg, hogy milyeneknek kéne lenniük.
Csinálni kell, oda kell figyelni. Szóba kell elegyedni a szomszéddal pl. Sokan meglepődnének, hogy milyen könnyű jó kapcsolatokat kialakítani, de ha meg se próbálják, csak elmennek egymás melett a folyosón úgy nem. Valakinek meg kell tenni az első lépést. Ha te vagy akit ez zavar akkor neked. Sokan örömmel fogják fogadni, aki meg nem hát bumm azzal nem, de legalább tudod, hogy ő nem olyan.
>>>Nem értékesebb ennél a békesség, a jókedv, a kiegyensúlyozottság? De ennek az, az ára, hogy le kell mondani valamiről, el kell engedni valamit. <<<
Pontosan így van. Én fiatalabb vagyok és hasonlóan érzem. Nem fogok csak azért hajtani, hogy még nagyobb házam, autóm, pozícióm stb legyen, ha közben nem érzem jól magam, nem lehetek a családommal, nincs időm semmi másra.
Ehhez ma szerintem nagyon erősnek kell lenni és csak egyénileg lehet meghozni a döntést, mert a körülöttünk levő világ pont az ellenkező irányba terel, sodor hatalmas erővel. Fogyassz minél többet, légy minél sikeresebb(anyagilag) stb. meg az összes többi közhely.
Ha valaki megáll elgondolkodik és dönt akkor először nehéz, de aztán egyre világosabbá válik, hogy neki mi a fontos és mi nem. És ekkor már társakat, hasonlóan gondolkodókat is lehet találni, merthogy vannak sokan abban biztos vagyok.
Magustanonc!
Bizony kimondtad a bűvös szót: odafigyelés. Hol van az már? - és a tragikus ebben, hogy már fel sem tűnik az embereknek. Ha meg is kérdezik: Hogy vagy? - a választ már meg sem várva sietnek tovább. Lassan már köszönni is elfelejtenek egymásnak, nemhogy odafigyelni.
Ma az egész világon ennek észvesztő rohanásnak az idejét éljük. Akinek vannak régi falusi emlékei, az tudja, hogy a kerités bár sérthetetlen, emberileg mégis sokkal inkább összeköt, mint elválaszt. Ma is előttem van, ahogy Nagymamám a kerítésre könyökölve igen jókat beszélget. A keritésen keresztül a szó jó értelmében is szemmel lehetett tartani egymást. A kis bakonyi faluban, ahol zömmel idős, egyedülálló emberek laktak, ha reggel hétig, vagy nyolcig nem jött ki a szomszédasszony, bekopogtak hozzá. Nem érte-e valami baj. Vajon ki kopog be egy nagyváros lakótelepén ahhoz, akit nem látnak egy hétig, hónapig? Vékonyak a falak, áthallatszik minden veszekedés, TV műsor, de egymás nevét nem ismerik.
Márciusban töltöttem be az ötvenedik évemet. Túl vagyok életem felén. Nem vagyok gazdag. Meggyőződésem, nem csak az a fontos, hogy mim van, hanem az is, hogy milyen vagyok. Hiába van ez, meg az, sőt lesz egyre több, ha én közben mindig ideges és fáradt és tüskés vagyok, hogy abban nincs köszönet. Nem értékesebb ennél a békesség, a jókedv, a kiegyensúlyozottság? De ennek az, az ára, hogy le kell mondani valamiről, el kell engedni valamit.
Amikor elköltözik valaki ebből az életből, akkor derül ki, mennyi minden után futott, ami nélkül nemcsak hogy élhetett, de boldogabban élhetett volna, emberibben.
A rohanás, a hajsza a legmeghittebb kapcsolatot, a házasságot is kikezdi. A napnak legnagyobb részét nem a házastársával, hanem más férfiak és nők között tölti szinte mindenki. A gyerekeket a bölcsöde, óvoda, iskola neveli. A nagyszülőkre nem nyitják rá az ajtót, sorsukra hagyják.
Nem, nem és nem. Nem akarom tudomásul venni, hogy ennek igy kell lennie. Gondolkozzunk, jó ez így?
Ugye, hogy nem. A megálláshoz pedig jól mondtad egy kis odafigyelés és szeretet szükségeltetik, az pedig ingyen van. Forduljunk hát figyelemmel társainkhoz, ápoljuk a kapcsolatokat. Éljünk emberibben, mert csak úgy érdemes.
es meg annyit ehhez, h talan az ertekrendre is oda kell figyelnie az ilyen embernek. szoval h lehet, h nem csak azok a fontosak, amit eddig annak tartott.
klia: talan az odafigyeles az, ami segithet lelassulni kicsit. Odafigyelni magunkra, masokra, a kornyezetunkre. Kicsit visszavenni az aggodasbol, hogy "jaj mi lesz holnap?!". Mindig lesz valahogy, mert sosem volt meg ugy, hogy ne lett volna valahogy.
Gondoltatok-e az öngyilkosságnak arra a formájára, amikor valaki agyonhajszolja magát? Ebbe a merényletbe nem azonnal halnak bele az emberek, de egyszer csak hirtelen és váratlanul megáll a meghajszolt szív. Nemrégiben olvastam egy félig tréfás, félig tudományos kimutatást arról, hogy X.Y. - amúgy az orvosnak közeli ismerőse - mennyivel élhetett volna tovább, ha bizonyos dolgok másképpen történnek az életében. A szakember próbálta időre, élettartamra átváltani azokat az izgalmakat, aggódásokat, szorongásokat, fölösleges hajszoltságot, melyekről tudomása volt ismerősének életvitelében.
Ma már közhely a rohanó emberről beszélni. Mégis tény,hog sok mindenre egyszerűen nincs időnk. Sokszor a legmeghittebb beszélgetést is abba kell hagyni, vagy meg kell kurtitani, mert az órmutató szerint menni kell. Minden napunk zsufolt programokkal, és ezeket a legritkább esetekben tudjuk maradéktalanul teljesíteni. Az el nem végzett feladatok aztán idegesítően, vádlóan tekintenek ránk, és mint restanciánk még nagyobb iramra ösztönöznek. Eltelnek sokszor hetek, hónapok, sőt olykor egy egész élet is, és nincs megállás. Miért ez a nagy rohanás? Hova sietünk?
Az a tragikomikus igazság, hogy sok esetben még ezeket a kérdéseket is feltenni, avagy rájuk kielégítő választ találni sincs időnk. Tanulási, szakmai, kereseti, szórakozási, utazási lehetőségeink rohamosan szaporodnak. Sokan akarnak egyszerre több lehetőséget megragadni, és egyikről sem lemaradni. Közben szeretnének még olvasni is, varrni is, vasalni is, levelet irni is, beszélgetni, sőt aludni is. Hogyan? A nagy rohanás miatt felszínessé válik az életünk Az érdeklődésünk is felszínes. Veszedelmes dolog, hogy nem tudunk gyönyörködni a már elvégzett munkában az előttünk tornyosuló új feladatok miatt. Sok ember soha nincs ott igazán, ahol éppen van, mert mindig azon jár az esze, hogy hová kell még megérkeznie. Emiatt aztán sehol sincs. Ott még nincs, itt már nincs
Ezek a végső rúgói annak, amikor valaki kimondja: nem bírom tovább és elkezd gondolkozni a módján, miképpen lehetne véget vetni ennek az egész iszonyatos hajszának.
Persze ez a korszellem, amely alól nehéz magunkat kivonni. Nem mi határoztuk el, milyen tempója legyen az életünknek. Bizonyos értelemben sodródunk mindnyájan, belekényszerülünk ebbe a hajszába. De, aki rádöbben, hogy az a hajsza, amit végez, vagy amit végeznie kell, már öngyilkos rohanás, az megállhat. Ez nem könnyű. Erőszakot kell alkamaznunk, ha lasítani, vagy megállni akarunk.
Tényleg miképpen lehetne véget vetni az öngyilkos rohanásnak?
