Hajlamosak vagyunk a jelen világunk negatívumait valamiféle sorscsapásnak tekinteni. Pedig korábban sem lehetett könnyebb.
Nekünk ez van, ez jutott. A világ olyan, amilyen, mi viszont csakis olyanok vagyunk benne, amilyenek önmagunk vagyunk.
Szerintem a gyerekkor felhőtlen világa hamis illúzió. Az akkori naivitás, őszinte rálátás tapasztalat hiánya és nem tulajdonság. A tulajdonságot felnőttkorban alakítjuk önmagunk számára. Aki fontosnak tartja a gyerekkori őszinteséget és nyitottságot, az felnőttként is az marad. Aki nem, az "kinövi" és nem pedig kinevelik belőle.
Mert tanítani lehet matematikát, földrajzot, jogot, de emberséget, együttérzést úgy vélem nem. Hiszen mindenre van példa a környezetben és hogy milyenné lesz, azt az egyén dönti el. Ha mégis tanulunk valamit, az elsősorban önnön sorsunk alakulása miatt van és nem mások tanítása miatt.
És hogy mégis elviselhető az életünk, szerencsére nincs tisztán fekete vagy fehér tulajdonság. Igy legalább az átmeneti szinekből jut mindenkinek.
Kedves Madcat!
Szerintem a gyerekeket a szülők és az iskola szépen lefaragja, hogy beleférjenek szegénykék a sablonokba. Lehetőleg úgy gondolkozzanak, mint ahogy az illik, hogy a környező felnőttek is tudják követni. Pedagógusokkal beszélgetvén mindegyik egyre pesszimistább: a gyerekek elhanyagoltak, és ők lévén a kiszolgáltatottak, gyengék, a szülők rajtuk vezetik le felgyülemlett feszültségeiket. Egy gyereknek meg kéne tanítani észrevenni a szépséget, játszani (úgy, hogy a társait is figyelembe vegye), nekik kéne továbbadni a nemzedékek felhalmozódott tudását és tapasztalatát, hogy tovább vigyék. Akik ezt megtehetnék, nem állnak éppen helyzetük magaslatán. A szülőket olyan hajszába kényszerítik bele, hogy sem házastársukra, sem gyerekükre nem marad idejük, a pedagógusokat egyre kevésbé becsülik meg (erkölcsileg és anyagilag). Annyira megváltozott az értékrend, hogy világ szépségének nem sok hely jutott benne.
Pedig ha tartóst változást akarunk elérni, azt az új generációnál kell kezdeni. Nekem a világ mostani iránya egyre kevésbé tetszik. Könyörtelen, részvéttelen, közömbös. Nézd meg az emberek arcát az utcán, és hallgasd meg, miről beszélgetnek! Tisztelet a kivételnek, mindenki fújja a maga szövegét, beszélnek egymás mellett. De nem beszélgetnek.
Puff, ez elég pesszimistára sikerült. Emellett vallom, hogy a világban nagyon sok érték található még mindig, csak jobban kéne vigyázni rá. Utánunk még következik egy-két-három-sok generáció. Egy kicsit jobb örökséget kéne rájuk hagyni.
Remélem, megcáfoltok, már ami a pesszmizmust illeti.
Jó szemlélődést!
Születésem után három nappal, amint selyem bölcsőben feküdtem és csodálkozó rémülettel figyeltem a környező új világba, anyám megkérdezte a dajkától: Hogy van a gyermekem?
Egészséges, asszonyom - felelte a dajka - naponta háromszor etetem, még sohasem láttam ilyen vidám kis teremtést.
Ettől dühös lettem és kiabálni kezdtem: Ez nem igaz, Mama, az ágyam kemény, a kapott tej keserű, dajkám mellei rossz szagúak, s egészen rosszul érzem magam.
De anyám nem értett engem, és a dajka sem, mert én annak a világnak a nyelvén beszéltem, ahonnan jöttem.
Huszonegy naposan megkereszteltek, s a pap gratulált anyámnak: Boldog lehet asszonyom, hogy kereszténynek született a fia.
Ez meglepetést okozott számomra s, meg is mondtam a papnak: Akkor az ön édesanyja a mennyben boldogtalan lehet, mert ön nem született kereszténynek.
De beszédemet nem értette meg a pap.
Hét hónap elteltével jött egy jós, hogy megnézzen engem, és azt mondta anyámnak: Az ön fiából államférfi és az emberiség egyik nagy vezére lesz.
Akkor így kiabáltam: Ez a jóslat hamis! Mert muzsikus leszek és nem is akarok más lenni.
De ők nem értették a beszédemet. Ez nagyon elgondolkoztatott.
Harminchárom év elmúltával, mely idő alatt anyám, a dajka és a pap mind meghaltak (az Úr legyen lelkükkel !), a jós még mindig életben volt. Tegnap a templom bejáratánál találkoztam vele. Beszélgettünk és ő ezt mondta: Mindig is tudtam, hogy Ön nagy muzsikussá lesz. Ezt már gyermekkorában előre megjósoltam. S én elhittem neki, mivel időközben elfelejtettem a másik világ nyelvét
"Jó, ha ezzel számol,
ki beáll a körbe:
lesz kölyökórjásból
komoly, felnőtt törpe." (Fodor Ákos)
Vajon mit szólna hozzánk a gyermek, aki voltunk? Mennyi szépet, jót, nemeset hagyunk magunk mögött, mire felnőtté válunk? Hová lesznek az álmaink, szabadon csapongó végtelen fantáziánk? Miért cseréljük föl a játékokat játszmákra? Miért felejtünk el feltétel nélkül szeretni? ... Miért nem nézzük meg a felhőket, a lepkéket, a virágokat?? ... És vajon megtalálhatjuk-e még magunkban azt a valakit, aki tud még beszélni a madarakkal... és még azt is tudja, miért érdemes élni...?
bye
madcat
