Dexter a monitor előtt ült, mint mindig. A változást csak a korong jelentette a
homlokán; már tisztára rágyógyult. Nem szállt el a virtualitás valóságába, csak
csatizott; színes, becenevekkel attacsolt hangok visszhangoztak a fejében. Az
egyik szerverét bűvölte. Tisztes foglalkozását tekintve rendszergazda volt; utálta a
munkaköri leírásában foglaltakat és imádta a munkáját. Elege volt az ostoba
kérdésekkel bombázó neoprimitív userekből, a kipunnyadt festékhengerekből és
koszos egerekből, az elfelejtett jelszókból, az okoskodó, patkómágnesből
központi egységet buheráló lammerokból. Imádta viszont, dicsérte, becézgette és
babusgatta, az ölében ringatta a rá bízott szervereket és azokat a vasakat, amiket
pusztán szerelemből, otthonról hozott alkatrészekkel spékelve ő szögelt össze.
Napokon, hónapokon, éveken át tudott egy tökéletesen működő szerverben
újabb és újabb problémákat találni, majd megoldani őket. Hardverből kente-vágta
hálózatokat. Egy idő óta a felhasználókkal inkább csak Péter tartotta a
kapcsolatot. Őt jobban érdekelték az aktuálisan nyomatott hype-ok, a
multimédiás cégek hírei, a grafikus- és audio-cuccok, vagyis a számítástechnika
populáris oldala. Dexter mélységesen megvetette a grafikus felületeket.
– Figyelj, ideje, hogy tegyünk valamit az arcunk mögé – javasolta Péter.
Dexternek csak a válla mozdult följebb. Ez valami olyasmit jelentett, hogy: Oké,
én is kajás vagyok, de nem lehet ezt csak úgy itt hagyni, egy perc, bár nem tudom,
megéri-e egyáltalán ez a macera a szénhidrátokkal pont most.
Péter a Trenoba ment volna, ott klasszisokkal a leg-rulezebb a pizza, de ezt a
luxust sajnos nem engedheti meg magának mindig az ember. Dexter szerint a
rulezt, bár a nyelvtani szabályok megengedik, nem lehet tovább fokozni, mert az
már eleve a felsőfok jelzője, de mindegy. Hónap vége van, most kapták meg az
elmaradt étkezési jegyeket. Ezt a kivételes alkalmat rendszerint valamelyik
gyorséttermi hálózat meglátogatásával szokták megünnepelni, ahol beváltják az
utalványokat. A McDonald's-ot Péter unta már egy kicsit, pontosabban a Big
Mac tetején lévő uborka ízét unta, a többi hamburgert pedig kicsinek találta. A
krumpli viszont király, sokkal jobb, mint a Burger Kingben, ahol valahogy
szárazabb, vékony, és mittudomén, hülyén hangzik, de szögletesebb. A
Country-whopper viszont magasan veri a Mac-et és még a sima Whopper is
kajakból ott van. A mai alkalommal a krumpli győzött.
– Tudod, mi a rögzült magatartás-forma legtisztább esete? – kérdezte Dexter az
utcán. – Tanítani lehetne a pszichológián. Figyeld meg, ha bemész a Mekibe, és
kérsz egy menüt kólával, utána az eladó csaj tuti megkérdezi, hogy milyen üdítővel
kéred. Figyeld csak meg! Tízből kilencszer bejön. Ilyenkor legszívesebben
leköpném magam, hogy én is ehhez a fajhoz tartozom.
Bár dél volt, mégsem voltak sokan. Péter gyakorlott pillantásokkal felmérte a
terepet: Az öt-hat sorbanálló jórészt horizontálisan adott tömeget, ami jó jel,
kettőnél többen sehol sem vártak egy pénztárra. Igyekezett elkerülni a fiatal
anyukákat, akik képesek az orra előtt egy óvodának Happy Mealt rendelni, és a
csigabajnok eladókat. A legszélsőt választotta, úgy, hogy még odaférjen a mellette
levőhöz is, ha úgy adódik. Cigánylány, kedvesen mosolyog. Okosnak is tűnik.
Dexter beállt mellé, leszűkítve a lehetőségeket, de Péter nem bánta, sajnálta volna
ezt a lányt. A Dexter előtti fazon csak egyetlen üdítőt kért; neki volt szerencséje.
Nemsokára oda is léphetett a pulthoz.
– Egy Big Mac menüt kérnék kólával – mondta Dexter érthetően, külön
kihangsúlyozva minden egyes szót. Az eladólány átlagos volt, csak a szeme volt
zavarba ejtően világos. Dexter elkapta a tekintetét, Péterre nézett sokatmondóan.
A lány valamit pötyögött a pénztárgépbe, gondosan benyomva minden egyes
billentyűt. Fölnézett.
– És milyen üdítővel kéred? – kérdezte. Dexter eltakarta az arcát, zokogást
mímelt. Lehúzta arcáról a kezét, és mint a hülyékre, úgy nézett a lányra.
– Kólával. De már mondtam.
A lány elővette a legzavarbaejtőbb tekintetét, Dexter kitartott és az arcán
marasztotta a fölényes kifejezést, de már nyúlként kuporgott a koponyája leghátsó
zugában. Péter inkább elfordult. Vér ciki.
– Nem értem, hogy valakinek csak ennyi esze legyen – mondta Dexter ismét
magabiztosan, eltávolodván a pulttól. A terem végébe mentek, az utolsó asztalhoz.
Péter ült a falnak háttal, Dexter kibámult az ablakon.
– Egyszerűen nincs igényük az embereknek a gondolkozásra – magyarázta
tovább. – Az anyám egyszer elvitt egy imaórára. A végén azt mondta a pap: –
hangja ájtatoskodóvá emelkedett. – Köszönjük meg Urunknak, hogy békében
megfértünk egymással! – majd visszatért a saját tónusába. – Köszönjük meg
Urunknak, hogy nem vertük össze egymást, hülyék. Azt hittem, mindjárt
elkaparom magam! Mi köze van jó Urunknak ahhoz, hogy nem nyomtam be egyet
a mellettem ülőnek? Pedig szívesen megtettem volna, láttad volna a képét.
Egyszerűen kiirtják az emberből az önálló gondolkozást! Tök idegesítő, hogy
mindig, mindenre van válaszuk, Jézus erről így gondolkodott, hát te is így
gondolkodj, Jézus ezt cselekedte, hát te is így cselekedjél, mert Jézus mellett te
egy kretén vagy, mindörökké, ámen.
– Dexter, én csak egy valamit nem értek. Ha ilyen kurva okos vagy, miért nem
vettek föl az egyetemre? – kérdezte Péter, halvány, de annál biztosabb vallási
érzelmeiben sértve. Ha fölvették volna, most nem érezne kényszert az
okoskodásra, clear. Dexterre rá kell hagyni a hülyeségeit és kész, csak a majdani
gyerekeit sajnálja az ember.
– Tudod, honnan lehet felismerni titeket, vallásosokat? – kérdezte Dexter,
figyelmen kívül hagyva Péter megjegyzését. – Tök komolyan, most nem viccelek,
kilencvenkilenc százalékban biztos módszer. De nem azért mondom, hogy
megbántsalak, félre ne érts! Ha nektek valamin gondolkodni kell, ti mindig komoly
képet vágtok. Ha az ember valami elvontról kezd beszélni egy vallásosnak, az
egyből vasárnapi arckifejezést ölt, komolyan. Ezt nem rosszindulatból mondom.
– Figyelj, Dexter! Visszavehetnél már az arcodból egy kicsit mert még
összetaknyozod a plafont.
– Én nem akartalak titeket megsérteni, csak azt mondom, hogy egyedül a
gondolkodás ránthat ki minket onnan, ahol vagyunk. Ha egy intelligens emberrel
kerülök szembe, akkor már nem félek. Nézd meg a vallási fanatikusokat...
– Válts témát, fiú! – Péter most már tényleg dühös volt. Önmagával kéne ezt a
hülyét egyszer összezárni. – Menj oda a tükörhöz és csókold magad homlokon!
Szótlanul ettek. Péter kiborította a maradék krumplikat a tálcára, onnan
szedegette fel őket. A kóla íze vízzé vált, a jégkockák már ott zörögtek a
műanyagpohár fenekén. Lassan felálltak, a tálcákat az alkalmazottaknak hagyva
hátra. Nyomottnak ígérkezett a délután, az utca hangjai tompák és hangosabbak a
megszokottnál. Fél ötig még húzni kell az igát.
A technikusok nem találtak idegenektől származó ujjlenyomatokat. Dexternek
nem voltak ellenségei, jóformán ismerősei sem. Csak a tudatában megbújó sötét
árnyakra nem vonatkozott az ártatlanság vélelme; öngyilkosság. Nem is sejtik,
hogy beletrafáltak, gondolta Péter. Nem adhatta fel. Petya. Ha ezt valaki félreérti,
azt kimagozza. Hyperspace. A ruhatárban majdnem leszakadt az álla; a default
mögött egyből önmagával állt szemben, arcbőrén ott virított a reggeli
borotválkozás apró sebének pirosló textúrája. Eljött a pillanat, a lélek találkozása
a testtel. Láthatatlan ujjaival megérintette karja képmását.
Végigjárta a színes mezőt, de nem lelte Dexter nyomát. Elérkezett a domboldalra,
ahol a cyber-roncsok kerekei köpték magasba a gyakorlópálya sarát, de senki
sem emlékezett rá. Átsétált az extrém sportok paradicsomán – mindhiába.
Szájtátva ámult a peep-show-k kirakatainak merészségén, a virtuális boltok
kínálatán. Bekukkantott a tőzsdére és megcsodálta a Magyar Államvasutak
hajdan volt gőzmozdonyait és a kettes számú vágányzár-pótfüzet fennmaradt
példányait, végignézte József Attila és Pier Paolo Pazolini tragikus halálát, ott volt
a kőbányai bőgős melléktanszak virtuális koncertjén és a Rolling Stones 1963
szeptember 29-i Londoni megérkezésénél a Heathrow repülőtéren. Látta Július
Legszebb Modelljét, Georg Raphael talapzat nélkül 59 centiméter magas, pácolt
tölgyfa apostolát, amely eredetileg a pozsonyi (Bratislava) Szent Márton-dóm
stallumait díszítette, és annak a népszavazásnak az ünnepélyes megkezdését
melynek tétje Kelet-Timor függetlenségének kikiáltása volt, és amely később
vérengzésbe torkollott. Belekeveredett a Női Felszabadítási Mozgalom
tüntetésébe a születendő gyermek nemét befolyásoló géntechnika ellen, együtt
protestált a "rádióamatőrök a világvevő rádiók visszaállításáért" homályos
céljaiért, atom-tüntetőkkel járta az üzleti negyedet és végigizgulta a quebec-i
püspöki kar szociális bizottsága pasztorális tanulmányának részletes összefoglalása
alapján készített misztériumjátékot. Megismerkedett az akusztikai alapokkal, a
reforméletmód és természetgyógyászat előnyeivel, a diploma megszerzésének
előfeltételeivel fizika tárgykörben és gróf Széchenyi István 1791-től 1860-ig tartó
életútjának fontosabb állomásaival. Virtuális kaszinókban, kiváló genetikai
háttérrel rendelkező lovak és elképzelhetetlenül-röhejes-micsodák versenyén,
könyvtárakban, múzeumokban, székházakban fordult meg, látta Leonardo
szellemes találmányait, mindhiába. New York és Párizs utcáin barangolt,
piramisokat és kétezer tonnás tengerjárókat bámult, ott volt, amikor óriási
amőbák támadtak rá az emberiségre, kiszívva fejük tartalmát, látta sejtmagjuk
lüktetését.
– Egyfajta lehetőséget jelent az, ha kiindulópontként elfogadjuk a film primér
fabulája által szegmentált filmi jelentőket (még ha később ezeket destruáljuk is), de
azok szerveződését egy magasabb szinten megvalósított narráció elemeivé tesszük
– kapta a tanácsot egy szakállastól, de ez sem segített rajta.
El volt veszve, kihúzták a dugót. Betámolygott egy virtuális lakodalomba –
gombamód szaporodtak ezek a rendezvények, mert ingyen volt és földrajzi
elhelyezkedéstől függetlenül mindenki részt vehetett rajta – leült egy padra és
punnyadt egy kicsit.
– Szeva! – üdvözölte a mellette iszogató fiút úgy öt perc elteltével. – Leülhetek?
– Szia Petya! – válaszolta a fiú. – Nem, de maradj csak!
Rendelt egy pohárral. A virtuális italok ugyan nem oltották a szomjat, nehogy
odaát a valós világban kifeküdjön valaki a kiszáradástól, de agyzsibbasztó hatásuk
mindenek feletti volt. Virtuális wc-k sem voltak, mert még összecsinálja magát az
ember menet közben.
– Jó a buli? – kérdezte Péter Sacát.
– Bombasztikus! Rég nem ráztam ilyen jót.
Nem messze tőlük ott ropta a táncot a menyasszony egy idősebb úrral. Peckesen
kihúzta magát az öreg, szép volt nézni őket. Valódi virtuális zenekar játszott,
vagyis valódi zenészek virtuálisan, virtuális hangszereken.
– Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém, – fújta a szintetizátoros. –
Mert soha-soha nem szerettem, csak olyat, aki tönkretett.
Péter nagyon szerette ezt a dalt; sej, boldogságos békeidők! Hallgatta a zenekart
és közben a táncolókat nézte. Klassz volt.
– Menj, ne sajnálj!
Az én bajom, ha már meguntál,
S a te bajod, ha majd utólag
Az ideálod én leszek.
Pétert egészen ámulatba ejtette az élmény valószerűsége. A vőlegény maga
korabeliekkel diskurált. A vendégek tömték magukba a halomnyi virtuális ételt;
úgyse laktak jól vele, s meg sem híztak tőle. Rózsaszín kalapos nénikék pislogtak
félénken a virtuális világra. Vidám fiatalok járták, sokan új testet kölcsönöztek
maguknak; tollas alakok és anyagmintázatúak, öblös fotelok, emeletes házak,
rajzfilmfigurák és pirítós kenyerek fogták egymás kezét, mancsát, morzsáját vagy
antennáját, pörögtek, forogtak és hangos énekkel kísérték a zenekart. Péter
kipirosodott arccal ült, átragadt rá a fergeteges hangulat.
– Nézzetek meg jobban,
Mi van furcsa rajtam!
Mondjátok meg, mi baj van velem!
Kedve kerekedett felugrani és a többiekkel együtt, teli torokból énekelni. Szívott
egyet bódító italából, és egy pillanatig sem várt tovább. Jobbról egy gumi-tornádó,
balról a pirítós; majd szétvetette a vidámság.
– Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém,
Mert soha-soha nem találtam, csak olyat, aki rászedett.
Majd megérem, vagy legalábbis úgy remélem,
Hogy előbb-utóbb eljön értem,
Majd az is, aki megszeret.
Csak a zene volt a fejében, kívül pedig a táncolók köre, egymásba kapaszkodtak
és ráncigálták egymást a zene ritmusára. Ellipszissé szűkült a kör, kívülre került,
aztán ő indult meg a kör közepe felé. Tíz percig is elnyúlt a dal, a zenekarnak
egyszerűen nem volt kedve abbahagyni, újra és újra refrén, újra és újra nincs
szerencsém, aztán az eladó a szívem, fergeteges forgatag egy forgatagos
fergeteggel és egy pirítóssal, az izzadtságtól rájuk tapadt volna a ruhájuk, ha lett
volna ruhájuk, hajuk csimbókokba ragadt volna, ha van igazi hajuk, csak hangjuk
volt, torkuk nem, és ugrálás volt és cipőknek látása volt, amint föl-le, és egymásba
kapaszkodás volt...
Kimerülten rogyott le Saca mellé, pedig órák óta nem mozdult, szíve hevesen vert,
pedig csak ült a karosszékében. Ránézett Sacára, aztán Jucusra, a mellette ülő
lányra és mind a többiekre.
– Öregeim! – suttogta aléltan. – Mindjárt lebabázok!
Csak ült és figyelt és hallgatott. Saca társaságába tartozott a fergeteg is, Winnie.
– Teveled már találkoztam! – örvendezett Péter. – Egy hülye színű réten
ücsörögtem két hogyismondjam... kicsit kínos volt, le akartak tapizni, lényegtelen.
Akkor hallottam a hangodat. – Visszatértek hozzá az első virtuális utazás
kellemetlen élményei, de szerencsére, mintha már évekkel ezelőtt történt volna.
Hallgatta a zenét és a társaságot. Hamar befogadták, úgy tűnt, évek óta ismerik
egymást. Tulajdonképpen az egésznek volt valami emlék-íze, mintha nem most
történne, hanem egyből a múltban. Előadta bánatát.
– Egy Dexter nevű fiút keresek. Nem ismeritek?
– Az angyalt kérdezted már? – kérdezte Winnie.
– Miért, ki az az angyal?
– Te még új vagy, mi? Az angyal itt repdes fölöttünk. Mindent lát és mindent hall.
Péter nagyon bután nézhetett.
– Egy keresőgép – világosította fel Jucus. – Angel a fantázianeve. Ha valakit vagy
valamit keresel, csak azt kell mondanod: Angel, Dextert keresem. Persze angolul.
És akkor ő odaröpít.
– Aha. És hol találom meg ezt az angyalt?
– Nem mindegy? – kérdezte Winnie.
– Végül is.
Na, mégsem volt olyan haszontalan ez a mai nap. Mit is mondott az a szakállas a
film primér micsodájáról? Hagyjuk. Úgy döntött, hogy a lakodalomban marad,
Dexter ráér egy borúsabb napon is. Ismét elővette jókedvét. A társaság most a
központi térség felé fordult; egy pocakos úr – a vőlegény édesapja lehetett, mert
egy kellemes kinézetű asszonnyal mindjárt mellette foglalt helyet – szólásra
emelkedett.
– Kedves fiatal pár, kisfiam..., kislányom, kedves rokonok, vendégek,
egybegyűltek! Engedjétek meg, hogy egy rövid tósztot mondjak e jeles alkalom, s
mindnyájatok tiszteletére!
– Halljuk! Halljuk!
A vendégsereg elcsendesedett.
– Tudjátok, hogy nem vagyok a szavak embere... Csak azt szeretném mondani,
hogy mekkora örömmel tölt el ez az alkalom... És szóval, hogy nagyon boldog
vagyok... – És magához szorította az ifjú párt. Talán még egy virtuális könnycsepp
is lecsordult az arcán.
– Vivát! – hallatszott több felől, és a vendégsereg az ifjú párra emelte poharát. A
zenekar újra rákezdte, egy vidám nótával igyekezett fokozni a hangulatot.
– Gyere, Winnie, te nagyszerű ember vagy! – kiáltotta Péter. – Igyunk pertut!
Megragadták poharaikat és egymásba fonták karjaikat. Az egész asztaltársaság
velük tartott; egyetlen nagy körré fonódtak össze. Üggyel-bajjal kortyoltak egyet.
– Engedjék meg, hogy ezután magázzam önöket! – mondta vidáman Péter.
Nevettek, összekuszálódtak a társaság hangjai.
A Ság-hegyet minden évben megmászta a csapat. Ez egy tanúhegy,
dimbes-dombos, de viszonylag sima környéken kinőtt vulkáni kúp, láva-dugóval a
tetejében, meg minden, ahogy kell. Tíz-tizenöt kilométeres könnyű túra vezet el
hozzá Celldömölkön keresztül. Járdaszegélyről le, járdaszegélyre föl, a domború
hátú utakon ellen kellett tartani, mert a tolókocsik az árok felé húznak. Csoportok
alakultak ki, ha autó jött, kilibasorosodtak, aztán vissza egymás mellé. Fagyi a
városban, hűsölés a presszó félhomályában. Lajos sört kért Picurtól, de nem
kapott. Az ilyennel nála vigyázni kell, Lajos elég nehéz ember. Ha egyszer
megfeneklik a kedve, akkor jajj mindenkinek. De ma jókedve volt, Picur tolja őt.
És egyébként is. A trafikban képeslapokat vettek az otthoniaknak. A kertes házak
közé értek, nem messze tőlük ott magasodott a cél. Enyhe lejtő következett;
visszafelé itt lehet majd rodeózni, több száz métert lehet vágtázni a kocsikra fel- és
le ugrálva, beérve a többieket, vagy éppen lehagyva őket. A bal oldalon katonai
raktár-épületek sorakoztak; egyszer régebben a parancsnok kivezényelte katonáit
segíteni. Felértek a kúthoz. Itt bevárták egymást egy újabb pihenőre. A nehezebb
eseteket a mikrobuszba rakták, de a többiekre kemény megpróbáltatás várt. Egy
kis S-kanyar után előtűnt a gyilkos lejtő: legalább kétszáz méter, piszok meredek.
A segítők nekigyürkőztek, néhány megtermett klienst többen húztak-toltak. Péter
átvette Picurtól Lajost, a kocsit a két hátsó merevítőjénél tolta szinte vízszintes
felsőtesttel. Félúton megállt. A lejtőn elszórva hősiesen felfelé igyekvők és
meg-megállók tarkították teljes hosszában. Gyerünk! A nap hétágra sütött, Péter a
pólójába törölgette homlokát. Az utolsó húsz méteren már minek megállni. Vert a
szíve, mint a gőzgép, a vádlija minden lépésnél megfeszült. Az egyenest bezáró
kanyar után végre megpihenhettek; már többen várakoztak ott a fák hűvös
árnyékában. Péter visszament segíteni a lányoknak, akik háromnegyednél jártak,
Picur oldalt, a kerék fölött húzta a kocsit, Dorka tolta. Irénke nem volt olyan
nehéz, de azért jól jött a segítség. Péter átvette a hátsó gépház szerepét és
vidáman tolta Irénkét, míg a lányok oldalról segítették. Irénke is feljutott, és
feljutott Béla, Jutka, és mind a többiek is. Néhány tucat méterre egy kerthelyiség
található, oda telepedett le a csapat, mint mindig. Többeket felvittek a teraszra,
kólát rendeltek és jégkrémet. A parkoló autók mögött, a fák közt le lehetett látni a
síkságra. Apró házak és szántóföldek látszottak, utak szelték át a vidéket.
Néhányan wc-re mentek vagy éppen vittek másokat. A szalámis szendók is
előkerültek. Fél óra múlva eléggé kipihentnek érezte magát a társaság, hogy az út
legnehezebb részét megtegyék. Kis erdei úton kellett a kocsikat fölráncigálni és
ölben vinni azokat, akik nem tudtak járni. Nem olyan nagy táv, de kocsikkal
teljesen járhatatlan. Meredek földes ösvény, egy darabig lépcsőkként szolgáló
fagerendákkal. Ki tudja, mire volt jó minden évben ez az erőfeszítés? A tetőről
voltaképp nem lehetett látni semmit, körbefogták a kráter kőbányának használt
megmaradt falai. Az egyik oldalon ott magasodik a láva-dugó, a hajdan volt
vulkán metszete. A láva-dugó fölé emelkedő csúcsra csak a segítők mászhattak
fel, felállva a kősziklákra, lentről félelmetes látványt nyújtottak. Törpének látták
egymást lentiek és föntiek. Egy nagy beton-kereszt is van még a hegytetőn, kicsit
odébb, lejjebb, egy elhagyott katonai épület vagy bunker mellett. Miután mindenki
kimozogta magát, a fennsíkon szóródtak szét, bámulva a hegy megkövesedett
anyagát, a felhőket és a szöcskéket. Még a visszafelé vezető utat is meg kell
tenniük. Péter és Dorka Lajos és Irénke társaságában, Csabival és a másik Petivel
együtt a fűben hevert.
- A fal melletti pultnál evett a bácsi - mesélte Dorka -, savanyú koldusszaga volt,
bezsúfolódtunk a helység átellenes oldalára. Gombócot evett, de akkora
gyönyörűséggel ette azt a gombócot, olyan mérhetetlen élvezettel forgatott meg
minden falatot! Végtelen nyugalmat és eleganciát sugárzott sárga esőköpenyében,
legszívesebben megcsókoltam volna. Néztem a többieket, de nem figyelt rá senki.
Itt van egy csoda, egy öregember a gombóccal, csak egymásnak léteznek, mintha
egy filmet néznék a büfé falán, és elválaszt minket a bűz és az undor. Ez olyan
döbbenetes!
Péter felkönyökölt, hallgatta Dorkát, és rajta felejtette tekintetét. Dorka elpirult,
szeplői vidáman táncoltak a napon.
– Csak néztelek – mondta Péter. Fű csiklandozta, az égen pedig felhők úsztak át.
– Egyébként ez majd anno engem is érdekelni fog! – mondta egy küklopsz, akit
Roobynak hívtak. Péternek fogalma sem volt, honnan ismeri, de mégis tudta a
nevét. Vicces.
– Ez logikusnak tűnik – szólt Kole Takihoz. Az meg egyenesen észvesztő volt,
hogy még csak a közelében sem voltak ezek az alakok. Ő valami parkban ült egy
padon, a fák bámulatos részletességgel kidolgozva, a leghülyébb színekben
pompáztak. A távolban egy épület villogott, mint a repülőgép-szimulátorokban. A
cybertérnek is vannak korlátjai. Csak nehogy akkor hasaljon el a rendszer,
amikor itt vagyok, aggodalmaskodott Péter, de nem igazán. Szóval az volt a rajz,
hogy Kole egy lebujban tanyázott, Taki pedig valami ősöregnek kinéző
kvázi-ralley-cyber-roncsban száguldozott egy virtuális domboldalon, tőle
meghatározhatatlan távolságban vagy közelségben, dimenzióban és időben, Péter
mégis pontosan tudta, ki, hol és kivel beszél: a hangnak nem volt felé eső iránya,
csak egyetlen, vektoriális, forrás-nyelő, és valahogy színe volt a hangnak, de
komolyan, az ember eldobja az agyát.
– Sziasztok rosszcsontok! – kiáltotta Péter jókedvűen, úgy érezte, átfúj a fején a
szél, hangja a levegő meghatározhatatlan, mélykék közegében hullámokat vert,
szinte várta azt a ciklikus zizzenést, amint a hullámok elérik a feszített víztükör
széleit. Agyelszívás, kábítószer van a levegőben!
– Mert ha jól emléxem, akkor volt ilyen valahol... – mesélte Don Corle. Tényleg
x-el volt? Éjfél pedig azt mondta Szinbádnak:
– Sehogy, én malackáéknál zuhanyozom, nekem már nem szabad hideg vízben –
és küldött hozzá egy mosolygást az éteren át. Kismanó kiszállt. – Bye, délután
jövök. – Taki pedig azt tudakolta Vuktól, hogy nincs-e igaza. – Mi történt veled?
– kérdezte Jocó Roobytól. Vazul megjött, Money pedig kifejtette: – Ez nem
kamu, tényleg igaz. Én sem akartam elhinni, míg a haveromnak meg nem jött az
első pénz, ami 135 ezer volt... – Nincs. Semmi köze hozzá. – Szeva Pötyi! –
Semmi Jocókám, csak megláttam a szöveged. – Reaper0 kirúgta Money-t. –
Szijabija! – Szerintem a parlagfüvet. – Ez a joool nagyon ottvan! – Majd
kimegyek addig.
Kapkodta a fejét. Tisztára, mint a Winettouban, amikor az indiánok a harcban
lenyilazzák a sápadtakat. Ballisztikus! Azért nem ártana érteni is valamit.
– Jópofa neved van – találta el egy nyílvessző. Macho küldte, aki úgy nézett ki,
mint egy macho. – Várj, mindjárt jövök. – Már ott is ült Péter mellett.
– Új vagy itt? – kérdezte. A hangkáosz közben jótékonyan szétporladt; úgy
látszik, csak azt halljuk, akire odafigyelünk. Cool. Péter éppen válaszolni akart,
amikor egy újabb hangvektorral döfték át. Küldője egy pillanat múlva a pad előtti
fűben tanyázott, szemben velük.
– Szia Pötyi! Chris vagyok – mutatkozott be teljesen fölöslegesen, hisz Péter e
nélkül is tudta a nevét.
– Fejlődési rendellenesség – magyarázta Macho. – Redundáns az agya.
Péter lopva Chrisre sandított. Ha nekem ez a Macho ilyet beszólt volna, nyélből
ráküldöm a vérebeimet. De Chris mintha meg se hallotta volna.
– Új vagy itt? – kérdezte Chris további redundanciával a hangjában. Ez tényleg
nem hallja, amit ez az izomhegy nyomat. Úgy látszik, Macho privátilag küldi neki
az üzeneteit.
– Épp csak bekukkantottam a cyber-barlang száján – próbálta egyszerre
mindkettőjüknek magyarázni. – Naon kotta. – Megérthették, mert bólogattak.
Végigmérte a mellette ülőt.
– Jó kis body-d van, Macho! – Röhejes volt, mint egy rajzfilmfigura. – Hány
pálcán állt a céllövöldében?
Macho kihúzta magát.
– Bírom ezt a testet. Neked is találhatnánk egy jobbat a ruhatárban. Valami...
karakteresebbet, ha érted, mire gondolok.
– Nem, de bocs.
– Ha csak az időm engedi, engem itt mindig megtalálsz – tájékoztatta Chris. – Ha
akarod, beszélgethetünk.
– Úgy értem, ami jobban kifejezi a hogyismondjam... – Macho nem volt a szavak
embere. – Ha te mondjuk bírod a hosszú műkörmöket, akkor itt is lehet hosszú
műkörmöd, ilyenek. Érted. Persze én is bírom a hosszú műkörmöket, mégsincs,
ugye. De ha mondjuk te egy olyan testet választasz, amin hosszú műkörmök
vannak, akkor mindenki egyből tudja, hogy mi a rajz. Ezért választottam én ezt,
ami egyből megmutatja, hogy én ilyen vagyok.
– És miről beszélgessünk? – fordult Chris felé. – Na, álljunk meg! – Ez már
Machonak szólt. – Most mi van ezekkel a körmökkel? Már elnézést, de... szóval
nem tudtalak most téged ilyen hirtelen dekódolni. Te meleg vagy?
– Csak úgy. Magunkról. – felelte Chris. – Hogy kik is vagyunk valójában.
Macho majdnem lefordult a padról.
– Dehogyis! Dehogyis! Hát úgy nézek én ki? Dehogyis! Csak azt akartam
mondani, hogy ha te az vagy, aki, akkor ezt kifejezhetnéd valahogy azzal a testtel,
amit választasz...
Péter végignézett magán.
– Azt gondolod, hogy én vagyok buzi? Ilyen testben járnak itt a homokosok?
– Jaj, nem ezt mondtam!
– Te például ki vagy valójában? – folytatta Chris.
– Akkor mondd már el, hogy miről beszélsz, könyörgöm szeretettel!
– Te... lány vagy? Nem derül ki egyértelműen a becenevedből. És szóval a tested
is olyan semmilyen...
Beszarás! Ezek itt fel akarták őt csípni. Tiszta gagyi. Tekintete egyikről a másikra
ugrált: két cyber-nyálhegy életnagyságban. Egyszerre elege lett ebből a kanbuliból,
ki akart szállni, de nem tudta, hogyan. Jobb híján erősen a felébredésre
koncentrált. A virtuális valóság egyenletesen futó filmje akadozni kezdett; Chris
mozdulatai különös digitális szemetet hagytak maguk után, Péter elfordította a
fejét, de a villódzó törmelék a látóterében maradt. Szétestek a fák, a horizont
pengeként szelte ketté ágaikat. A messzebb álló dolgok elfedték a közelieket,
függőlegessé omlott a vízszintes és Pétert körülölelte a sík. Kinyitotta a szemét.
Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.
Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.
Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?
Szemével Dorkát kereste. Átvágott a tolókocsik között, s közben igyekezett
észrevétlen maradni. Tudta, milyen törékeny a dal hallgatásának csöndje. Igazából
nem is volt ez csönd, valahonnan hátulról szuszogás hallatszott és hangos
horkantások is megzavarták, mintha csak jóízűen aludt volna valaki. Persze nem:
kevésbé koordinált izmok megtévesztő zenéje volt ez. Na és akkor meg mi van,
gondolta Péter. Hadd aludjanak.
– Ssz... szevasz, Ppéter! – tört ki Laciból, megugrott egy kicsit a tolókocsijában.
Egyszerre a figyelem középpontjába került; többen integettek neki és hangosan
köszöntek, mindenki felélénkült.
– A kultúrának annyi – gondolta Péter. Úgy nézett ki, hogy az iménti áhítat
fénysebességgel törlődik ki a koponyákból, a meghittség percei évekre maradtak,
semmi se volt itt, semmi. Hát Istenem, ilyenek. Nem is ilyenek ám. Nem tudta.
Szeretett itt lenni. Sokat gondolkozott rajta, hogy miért. Talán, mert talált végre
valami értelmes elfoglaltságot az életben. Az ember egyszer csak rájön, hogy
marad még egy rakás ideje, akármennyit is foglalkozik magával. Ha túllépünk az
önzetlen segítségnyújtás kissé kínos tűzkeresztségén, akkor már egészen könnyen
megy.
Hát én kurva rendes ember vagyok, gondolta Péter. Jó lejönni egy kicsit
gyönyörködni magamban. Hülyeség. Inkább olyan, mint amikor az ember naponta
elmegy egy homlokzat előtt és aztán honvágya lesz tőle. Ez jó.
– Szia Peti! Mi van? – suttogta Dorka.
– Dextert holtan találták a pincelejáróban.
Dexter a számítógép előtt ült. Vissza se tudta volna idézni őt úgy, hogy ne a
monitort bámulta volna. Kivéve persze, amikor kiment az italautomatához és aztán
szétvetett lábakkal, mint egy rendőr igazoltatás közben, kezében a
műanyagpohárral bámulta a helyiség zűrzavaros rendetlenségét és a
számítógépeket, jól tejelő borjait.
– Na, mi a répa? – érdeklődött a helyzetről Péter.
– A relativitás-elméleten gondolkozom – válaszolta Dexter, és hátat fordított a
forgószékében, mintha nem is érdekelné társa reakciója e megrázó bejelentésre.
– Ja, bocs. Már megyek is – mondta Péter és leült. Ennek a hülye Dexternek
mindig ilyeneken jár az agya.
– A klasszikus relativitás-elméletben a fénysebesség az abszolútum – magyarázta
Dexter. – Ha te elmész nyolcezer fényévre egy csillagtól, akkor a nyolcezer évvel
ezelőtti csillagot látod, nyolcezer év, amit nem lehet átugrani. Ha megtennéd, kívül
kerülnél az időkúpból. Érted? Az egyfajta időutazás lenne.
Péter megvonta a vállát.
– Gyerekadag. Bár azt hiszem, azt az időkúpot nem fejtetted ki kellőképpen.
– Az most nem számít! Ide figyelj! Arra jöttem rá, hogy itt, az életben az
információ sebessége az etalon. Ha két pont között egy bizonyos té nagyobb mint
nulla idő alatt jut el az információ, akkor az egyik pont a másiknak csak a múltbeli
képét látja. És ez igaz minden információáramlásra. Valamennyien egy információs
időkúpban ülünk, és aki kívül tud kerülni ezen a kúpon, az a király.
Előreszaladhatnánk az időben! Na, milyen?
– Súlyos. A Dexter-féle információs relativitás-elmélet! Egyébként nekem is
eszembe jutott egy teória.
– Na mondjad! – nyögte fitymálóan Dexter. Mit akar ez itt?
– De ha elmondom, utána meg kell, hogy öljelek.
– Kretén.
Dexter a képernyő felé fordult. Elterpeszkedett és hátrahajtotta a fejét. Relaxált.
Az adu ász ott lapult a táskájában.
– Megvetted? – kérdezte Péter.
Dexter elvigyorodott. Lehajolt, kotorászott, aztán félig lehunyt szemmel Péterre
nézett. Egy korong feküdt a markában.
– Szigorú... – hunyorított elismerően Péter.
Dexter a homlokára tapasztotta a lapocskát, aztán elbambult. Csak a szája járt
némán, mintha imádkozna. Péter odalökte magát a gurulós székével és néhányszor
elhúzta az arca előtt a kezét. Semmi.
– Dexter! – mondta aztán hangosan Dexter, mint aki walkmant hallgat; Péter
majdnem frászt kapott. Dexter zavarodottan ránézett.
– Izé, csak a nevemet mondtam...
– Köszi.
Ellazult.
Eltelt egy perc. Csak néha mozdult egyet-egyet.
Kettő. Tíz. Péter kezdte unni a dolgot. Úgy érezte, kihagyják valamiből.
– Hé, cimbora! – rázta meg Dextert. – Hé, cimbora, gyere vissza hozzám!
Dexter elrántotta a kezét; feldöntött egy kivágott kólásdobozt, a ceruzák szanaszét
gurultak belőle.
Fölnézett. Nagyjából tudta, hol van.
– Huh – sóhajtotta bágyadtan.
– Leesett a pedál? – kérdezte Péter. – Tisztára elszálltál.
Dexter végre észrevette a másikat.
– Öregem! Ez nagyon király!
Két emeletet zuhant. Odafönt dulakodás nyomai látszottak: az erkély üvegkorlátja
beroggyanva, talán térddel rohantak neki. A rendőrség az öngyilkosság
lehetőségét vizsgálja. Hülyeség. A korong nem messze tőle, a fűben feküdt.
Megvizsgálta: az egyik oldalon hologram-matrica, egy chip látszott benne, egész
tűrhetően. A másik felén, középen egy kis mélyedés valami ragadós anyaggal; ez
tartotta meg a homlokon. Körülötte infraLED-szerű, süllyesztett ablakok.
Péter egy gyors mozdulattal a homlokára nyomta a lapocskát, mielőtt még
meggondolná magát. Zúgni kezdett a füle.
– Please, tell me your nickname – hallotta egyszerre egy meghatározhatatlan
helyről. Hátrapördült, de senki sem volt a szobában. Zavartan állt, csak lassan
esett le neki, miről van szó.
– Please, tell me your nickname – szólalt meg ismét a hang tökéletesen ugyanolyan
hangsúllyal.
– Pötyi – csúszott ki a száján. De hülye vagyok, gondolta. Dorka nevezte viccből
így. Tiszta idétlenség.
– Would you like to get into the virtual reality hyperspace, or only to attach to the
chat-line?
– Hogy mi? Ja... Hyperspace... – nyögte be Péter. Ha lúd, legyen kövér.
Megroggyant a térde. Az asztal sarkában próbált megkapaszkodni, nehogy
elterüljön. Álomszerű lett körülötte a szoba, valahogy ott is volt meg nem is.
Összefolytak a dolgok vagy mi, ugyanazok voltak, de valahogy egyben. Volt
szélük, de nem volt dimenziójuk. Vagyis csak kettő. Vagy két és fél.
– Tisztára, mint egy vicces cigi után – gondolta. A székéhez támolygott és
lerogyott. – Legközelebb elolvasom a használati utasítást.
Becsukta a szemét. Egy cyber-hölgy állt előtte, a mellei kissé szögletesek voltak a
csúcsoknál.
– Hello, Szilikon Vali! – vigyorodott el Péter, vagy mit csinált, mert arca az nem
volt.
– Please, choose a body in the green room – mutatott jobbra a hölgy. A mozdulat
végén a keze visszaugrott az eredeti állásába. Béta verzió. Biztos azért angol.
Péter, bár lábai sem voltak, menni azért tudott.
– Az agyam elszáll – kiáltotta lelkesen. Ezer ruha, illetve nem is csak ruha;
komplett testek száz sor és oszlop mátrixában, szédületes. Kiválasztotta a
legközelebbit, jó lesz a default is, gondolta, majd legközelebb kutakodunk egy
kicsit. Fehér kezeslábas, tojás fej. Hozzáért.
– Have a lot of fun! – integetett a hölgy. Jópofa, biztosan Linux.
Kedves olvasó!
Elég nagyképűnek tűnik ez az előszó-dolog egy ilyen nyúlfarknyi regényecske
esetén, nem? És egyáltalán, írjon Eco előszót, ne én, taknyos. Mégis itt kell lennie,
bocs, mert van egy-két dolog, amit el kell mondanom. Szóval: Az első az, hogy ez
a kisregény nem a jövőben játszódik, ahogy kinéz, hanem szigorúan most, a zsíros
kenyerek korszaka után egy kicsivel, de még innen a virtuális rágógumikétól.
Mondjuk úgy, hogy a mai valóság egy lehetséges kiterjesztéséről van itten szó.
Nem szabad mást várni tőle. Mindezek alátámasztására csatoltam a források
jegyzékét, de azért megsúgom, hogy annyira nem komoly a dolog. Csak hogy az
eltévedt olvasó is tudja, hogy mi az ábra.
Másodszor: Én már abba a generációba tartozom, akik szótárral olvasnak
klasszikusokat. Műveltségem a cégembléma-kentaurokra szorítkozik, és ha bottal
vernek, sem tudom megmondani, mikor halt ki az Árpád-ház. Én kérem, ronggyá
olvastam a Faustot, de csak mert annyit lapoztam hátra a jegyzetekhez. Mindez
némi feszültséget keltett bennem, ugye érti, kedves olvasó, miért: ugyanis nem
érzem magamat hülyének. A feszültségeket pedig fel kell oldani. Elhatároztam hát,
hogy egy olyan regényt írok, amelynek olvasása közben a klasszikus műveltségűek
lapoznak. Igen, igen, ott van hátul a szójegyzék. Mindezek ellenére persze
előfordulhat, hogy valamit nem ért. Ebben az esetben kérdezze meg gyermekét,
unokáját. Vagy adja nekik ezt a könyvet. Tudja, hogy van ez.
Egyébként nem egy nagy durranás, ha tőlem kérdezik. Csak már untam, hogy
rólam nem szól semmi. És ki írja meg, ha nem én? Mert Goldingnak kirajzottak
azok a kis átlátszó tengeri lények az opálos fényben ragyogó partra, még nem kell
beaggódnom. Majd neonfény lesz és monitorok és billentyűzet-védő por ellen. Ez
van. Ezek sem kisebb dolgok ám. Nem bizony.
Sziasztok!
A XATZA egy kisregény, s úgy gondoltam, megosztom veletek. Hogy ne süllyedjen el a topic, hetente, részleteiben zúdítom rátok. A történet nem on-line, teljes egészében itt láthatjátok.
Kezdjük hát!
