A Nepszabadsagbol(ahol ugye hazudnak allandoan)
Holtbiztos poén
A Menedzserek Országos Szövetségi elnökségi ülése pompázatos külsőségek közepette
decens miliőben zajlott. Menedzseröltöny menedzsershopból, pecsétgyűrű a kisujjon. A
szövetség feje magabiztos mosollyal köszönti az előkelő társaságot, és sorban bemutatja
az urakat név és rang szerint.
Amikor felsorolása végéhez ér, imigyen szól: – És itt van még Erzsike, aki figyel
minket.
A férfias humorral fűszerezett mondat Szalai Erzsébet társadalomkutatónak szól, aki
meghívott előadója az elegáns rendezvénynek. Nyilván a gazdasági elitről megjelent
könyvei szolgáltatják az apropót a briliáns csattanóhoz. Az úri közönség szolid mosollyal
és finom krákogással veszi a lapot, majd szólásra emelkedik a kormányfő, aki jártas a
politikailag korrekt nyelv használatában, és ráérez a korszellemre is. Beszédében „Erzsébet
asszonynak” titulálja a szociológust, ám ezzel a példamutatóan tiszteletteli formulával sem
tudja megakadályozni az elnök urat abban, hogy záró mondatában visszatérjen kezdeti
hangvételéhez és következőképpen kommentálja az elhangzottakat: – Nőkkel és
kutatókkal nem vitatkozunk.
A sokféleképpen megszólított előadó ezek után félrevonja a prominens urat, és kikéri
magának ezt a bánásmódot, mire az elnök olyan gurgulázó kacagásba kezd, mintha egy
pikáns viccet mesélnének neki éppen.
Ha valaki azt képzelné, kivételes példát említettem, ajánlom figyelmébe az Egyenlő Esélyek
Alapítvány gyűjtését a diszkriminációs esetek tárgykörében, illetve sok más női tudós,
kutató, egyetemi tanár személyes esetét a nagy fehér férfival kis hazánkban.
Engem, akit a patriarchális viszonyok megértése és felszámolásának lehetősége
szenvedélyesen foglalkoztat, egy ilyen eset arra indít, hogy elgondolkozzam a nők
„empowerment”-jének lehetőségein, vagyis azon, hogy milyen magatartás állítható
sikeresen szembe a fenti viselkedéssel.
Mindenekelőtt a pszichológiai szakirodalomból és sok női tapasztalatból is jól ismert
élménnyel, a „tanult tehetetlenséggel” kell megbirkóznia annak, aki hasonló helyzetbe kerül.
E jelenség hátterében az a mélyen gyökerező hiedelem áll, hogy bizonyos területekhez
jobb, ha nőnemű lény nem közelít, mivel úgysem tud mit kezdeni vele. Ne avatkozzék a
férfiak dolgába.
Ilyen a kicsapott biztosíték cseréje, magas gazdasági pozíciók betöltése, Magyarországon
az alkotmánybírói pálya, a falfúrás és a politika, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Ha egy nő fura mód mégis e férfias szférák közelébe téved, méltán számíthat a nála
százszor kompetensebb bennfentesek elutasítására, lekicsinylésére. A reklámok,
tévéműsorok, tankönyvek, a szomszéd közértes, valamint tanult kollégáink folyamatosan
éreztetik velünk, hol a helyünk a világban, nehéz ellenállni a minden irányból felénk áramló
előítéleteknek. Olyan masszív egységet alkotnak, hogy hajlamosak leszünk hinni bennük.
Tanult előítéletre tanult kedvesség a válasz. Gyors szégyenlős mosoly, majd hosszú
viaskodás és önvád a megaláztatásért.
Pedig mindez elkerülhető. De ezt is tanulni kell. sokféle szerepeink közül rátalálni arra, ami
a helyzetnek leginkább megfelelő.
Ha egy konferencián becézve kérnek fel egy nőt előadása megtartására, ezáltal elvitatják
tőle azt a társadalmi értéket, amelyet a tudomány világában kifejtett tevékenységével kell
elérnie. A helyzethez nem illő, nyájasan leereszkedő megszólítás arra utal, hogy a női
értékeket csak egyetlen területen, a magánéletben ismerik el, a gazdaság, a hatalom és a
tudomány világán kívülre utasítják, megteremtve ily módon a kirekesztés jogalapját és
mechanizmusát. Amikor ezzel szemben tiltakozunk, vitatjuk egyben annak a demarkációs
vonalnak a létjogosultságát is, amely mesterségesen elválasztja a magán- és a közszférát.
Fent említett menedzserurak minden bizonnyal igen távol állnak e szemlélet elfogadásától,
de ők nem is érdekesek igazán. A fenti eset általános tendenciát jelez. Honi kulturális
játékaink elfogadhatatlan nyavalyáit mutatja, ráadásul semmi remény arra, hogy kollektív
tiltakozással lehessen fellépni ellene.
Pedig ennek híján marad a Cicciolinát markolászó riporter a tévében, a kilencvenhárom
százalék férfi a parlamentben, a példás magyar anya gyesen, a Magnum-reklám és Erzsike
a pódiumon.
Merthogy mindez összetartozik.
Lévai Katalin
Csak annyit teszek, hozza, hogy Erzsike nagy szamar volt, mert azt kellett volna mondania: Jol van Jozsika akkor maskor hivjatok mast es mostantol b@ssz@tok egyedul.
Derek
