szegény Risztov Éva már be se mer ugrani a vízbe, mert mi lesz, ha "csak" ezüst... sportolók ezrei (sőt!) gyűrik az ipart, aztán sose nem viszik semmire...
Nehéz vitatkozni Veled pancho, mert jókat mondasz. A mai napig rendszeresen sportolok, s az a véleményem, hogy ma nekem, holnap neked; vagyis nem lehetsz fenn mindig a csúcson. (persze ez néhány embernek sikerül, ők a szupersztárok) Igazat adok olyan esetben, mint például amikor elvesztettük a foci vb-t, nem mondom, hogy hallelujázni kellett volna. Viszont éppen ez a problémám, hogy ezután nem az történt, hogy jól van mutassuk meg mindenkinek, hogy mi vagyunk a legjobbak, hanem szétszéledt a csapat, s aztán ez van ami van. Azt mondom, hogy ha valaki mindent megtesz a sikerért, kihozza magából a maximumot, és ennek ellenére veszít - a jobbtól nem szégyen kikapni.
Szerintem egyikőtök se sportolt soha komolyabban. Különben tudnátok, mennyi igazság van abban, amit egy amcsi edző mondott:
Nem a győzelem a legfontosabb. A győzelem az egyetlen, ami fontos.
Persze az ezüst szép, ha kezdetben a hatodik helyre se vagy esélyes. (Bár a kézilabda VB-n a francia lányok nem hiszem, hogy így gondolták a végén. Én nagyon szurkoltam nekik - sajnos, őszintén szólva minket lemostak volna a pályáról, a két védőjáték közti különbséget nézve -, már csak azért is, mert utálom, ha a rendező ország lesz a bajnok, lásd Franciaország, tavaly, foci.) De ha te vagy a bajnokesélyes, akkor nem. Akkor az ezüst egyértelmű lebőgés. Vereség. Ennyi.
Pofonegyszeru, miert nem tudunk orulni az ezustnek. Azert, mert ha valaki kepes az aranyra, szerzett is mar aranyat, akkor annak ARANYAT KELL hoznia az ORSZAGNAK...
ennyi...
Hogyha a no"i kezilabda valogatott most megnyerte volna a vb-t, es sidneyben meg az olimpiat, akkor azutan folyamatosan aranyat kellene "produkalniuk"...
Én ezt nem értem! Én a világ legszebb női kézilabda válogatottjának is örültem, amikor ötödikek lettek! Engem már az első 1-2 meccsük is meggyőzőtt arról, hogy példamutató sportemberekről van szó, akik szívvel-lélekkel csinálják a dolgukat. És világszínvonalon! Na ez az, amit én várok, és nem az érmek.
Most olvastam, hogy a Kovács Áginak újabb (ausztrál) ellenfelei lesznek az olimpián. Tehát, ha nem nyer, amit kapni fog...
Amúgy meg bocsi az érdektelen topicért.
Jól beszéltél békörmen (bocs a tegezésért, de itt úgy látom ez a divat), én is így látom. Most, hogy +van a 3. ezüst is - ami baromi nagy dolog! - haza se jöjjön szegény Kovács Ági. Én azért gratulálok neki, nagyon szép teljesítmény. Az egyik sportnapilap (sok nincs belőle, de reklámot nem csinálok nekik) azt merte leírni, hogy "A rövid pályát - még ha nyer is 100 mellen - egy időre felejtsük el!" No comment
a média pumpálja fel az elvárásokat, szegény sportolók meg szivnak
viszont a fél ország nézi a közvetitést (meg a reklámokat), hogy meg lesz-e az a fránya arany...
Az a gondom, hogy, ha így megy tovább nem kell hozzá sok idő és nem azt fogjuk számolgatni, hogy hány aranyat hoztunk haza az olimpiáról, hanem, hogy hány helyezettünk volt. Ami szintén nem lesz kis dolog tekintve, hogy mekkora nép vagyunk, és mennyi lehetőségünk van a sportolásra...
(Woody a király)
Heló Mindenki!
Kérem árulja el nekem valaki, hogy ha egy magyar sportoló, világversenyen második (harmadik) helyezést ér el, annak miért nem tudunk örülni? A téma most éppen Kovács Ágiról jutott az eszembe, aki a rövidpályás európabajnokságon 2 ezüstérmet nyert, s ezután döbbent csend van, az edzője azt nyilatkozza, hogy Ő a hibás, nem lett volna szabad engednie, hogy az Ági elinduljon, mert Ági a felkészülés során betegeskedett. Valami ilyesmi volt annak idelyén a Darnyival, meg az Egerszegivel is.
