Ha minden elv nélkül élsz, akkor szabad vagy. A "szabadság" elve szerint mozogsz, teszel. Ekkor sem élsz elvek nélkül, hiszen azt tartod magad előtt, hogy nem hajtasz fejet senkinek. Mondjuk: senkinek.
Emberi szinten akkor vagy szabad, ha minden elv nélkül élsz. Ekkor képes vagy a "Tégy amit akarsz, ez lesz a törvény egésze" szabályt követni. Itt az elvek alatt olyan korlátokat értek, amit örökérvényűnek fogadsz el és semmilyen körülmények közt nem vagy hajlandó feladni. Az ilyen elv könnyen borul.
A cselekvés és a gondolkodás igenis szükséges, különben nem juthatunk azokhoz a tapasztalatokhoz, melyek elvezetnek minket oda, hogy hogyan és miért fontos a nem-cselekvés. Aki ezt még nem tudja, az igenis cselekedjen és gondolkodjon.
Üdv.
Szabadságon mindig is (legfeljebb modern korunkban nem) az egyéni éntől való függetlenedés, pontosabban fogalmazva az ego láncainak széttörésével elért állapotot értették elsődlegesen. Gondoljunk csak arra, hogy követendő példaként minden vallásban megjelennek a gyermekek ill. a bölcs öregek. Közöttük nagy a hasonlóság, ha nem is beszélhetünk lelki azonosságról.
Az ego az, ami választ, ami ítél, elkülönít saját partikurális helyzetéből szemlélve jót és rosszat, kellemeset és hasznosat, - mindezek más szemszögből nézve egészen más arcot (maszkot) ölthetnek magukra, azaz az ego ítélete és az ebből fakadó tudattartamok belső mozgása határozza meg, hogy egy bizonyos élménytől szenvedek (nekem rossz) vagy élvezem (nekem jó). A két pólus között az ember ping-pong labdaként pattog, ugyanis ez a polaritás sajátja, az ítéletből fakad (ne ítélj, hogy ne ítéltessél. ismerős?).
Ezt a helyzetet Buddha a dukkha szóval jellemzi, amit általában a szenvedés szóval fordítanak, azonban hallottam találóbb kifejezést. A buddhizmusban a samsaraból nirvanaba jutás jelöltetik célként. A samsara a létforgatag. Az ember ebben pörög saját tudattartamaitól tehetetlenségben sodródva. A Lét Ura, elfeledkezve saját buddha természetéről, nem-tudásban a lét-kerék szélére került, Ő, az egyetlen Létező, aki valójában a Világtengely, Axis Mundi. Mintha a kerék tengelyét a kerék közepéről kivették volna, és valahova a szélébe illesztették volna. A dukkha - rosszul forgó kerék. A Cakravartin, a kerék forgatója nincs a helyén, ez a dukkha.
Az örök kérdés az, hogyan léphetek ki ebből a paradox helyzetből, amit azok a korlátok tartanak fenn, amit én - és ez a legszebb az egészben - énemként élek meg. A válaszok kortól és kultúrától függően különbözőek. Itt csak kettőt kiemelve: Buddha tisztán az ember szellemi erőire támaszkodó utat mutat, amin keresztül az ember saját énje valótlanságára ráébredve felszámolja azt. A kereszténység ugyanezt teszi, a hangsúlyt a lelki erőkre fektetve, a szeretettel, az egót ennek tisztítótüzében feláldozva.
Aktívnak lenni annyi, mint olyat, olyasmiket tenni, melyek VALÓBAN HASZNOSAK. És ezt nem könnyű. Nem könnyű kiokkumulálni, hogy mi az, ami VALÓBAN CSAK használ és nem árt (tehát nem csak látszólag).
Ez bizony munkát és képzést (látást) igényel...
>>Miért szabadság az, amikor nem gondolkozol?<<
Azért, mert amikor gondolkodsz, gúzsba kötöd magad gondoltavilágod korlátaival. Nem látod a valóságot zavaros gondolataidtól.
Egy szintig persze szükség van a gondolkodásra: abban az értelemben, amit legutóbb írtam, a gondolkodás azt jelenti, hogy ÖNÁLLÓ gondolatok képzése. A saját helyzetünk megoldása (vagy legalább megkisérlése), SAJÁT gondolatokkal, következtetéssel, szellemi fejlődéssel.
Aktivitás
Miért nyűg? Miért kellemetlen dolog aktívnak lenni? Attól függ, ó, természetesen, hogy miről van szó. Miért szabadság az, amikor nem gondolkozol?
Azt hiszem, több megvilágításból lehet szabadságról beszélni.
Amit legutóbb leírtam, az az abszolút szabadságról szólt. Az abszolút szabadság, az az isteni szabadság vagy tökéletesség, amikor semmi sem köt, semmi sem korlátoz. Szavakkal ezt lehetetlen leírni. A legnagyobb, legszebb, legjobb szavak által előjövő érzések és képzetek is csupán szánalmas árnyékai eme állapotnak.
A hétköznapi ember szintjén ilyen szabadságról nem lehet beszélni (csak a lehetőségéről, de sajnos úgysem hiszik el...), csak valamiféle relatív szabadságról, melynek egy magasabb foka (pl. multimilliomosok), tűnhet akár teljes szabadságnak is, "lejjebb állók" szemében. Persze ettől ez még egyáltalán nem teljes szabadság. (gyakran sokkal gyötrőbb, mint hinnék) Hisz minden esetben fellépnek más, új korlátok.
Teljes szabadságról, fizikai és poláris gondolkodással nem beszélhetünk.
Akik üvöltik, hogy "nekem teeee ne prédikálj", azok megkaparintva egy igazságmorzsát, és hozzátoldva elvárásaikat, elképzeléseiket, korlátaikból fakadó vágyaikat, alávetették magukat egy "szent és sérthetetlen", gőgös, sértve és reszketve védett demagógiának. Ahol mindenre van egy kész séma, mindenre akad egy frappánsnak tűnő válasz. Minden szál el van varrva (gyakran nevetségesen és igénytelenül).
(a tudomány is ilyen sajnos szvsz)
És egy ilyen jól kidolgozott rendszerre öröm rátalálni, mert valóban látszólag "megvált" a gondolkodás, a felelősség és az aktivitás nyűgétől.
Természetes, hogy egy ilyen kellemes és kényelmes rendszerből nem enged híve és foggal körömmel, görcsösen védi. És vadul hideti, hogy ő bizony szabad.
Akkor,
miért ragaszkodnak hozzá foggal-körömmel, miért vágják azt arcodba, hogy nekem TEEE! ugyan nem fogsz prádikálni. Pedig eme szellemi fattyak állítólag: Szabadok.
A szabadság mindaddig nem szabadság, amíg foglalkoztat a szabadság gondolata. Amikor már egyáltalán nem érdekel, egyáltalán nem zavar, nem fűt, nem lázít, nem hajt, nem lelkesít és nem izgat a szabadság, akkor vagy szabad. Azt hiszem.
Szellemi szabadság,
határok közé van-e szorítva? "Gondoljuk végig", Füst Milán jellemző szavaival élvén: beszélgetünk teljes szabadságról, "nekem senki ne mondja meg mit is kellene csinálnom", de úgy érzem, ez is korlátok közt mozog. Csak ezzel, v. csak azzal foglalkozom, vagyis: saját magamat határolom be.
a szabadság is viszonylagos, akárcsak az ember kitalálta "igazságok" - lehet erről beszélni?
