Harcolt az elsô világháborúban. 1919-ben családját kiutasították Pozsonyból, Budapestre költöztek. 1923-ban a budapesti egyetem magyar-német szakán szerzett diplomát. Tanult a zeneművészeti fôiskolán is. A Budapesti Hírlap munkatársa lett, 1927-tôl a Fôvárosi Könyvtár könyvtárosa volt. 1935-36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget szellemi műhelyt és folyóiratot. 1940-44-ben az orosz fronton teljesített szolgálatot. 1945-tôl részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, elôadássorozatot tartott. Forradalom a művészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Kemény Katalinnal) c. tanulmány ügyén Lukács György hevesen támadta. Nem publikálhatott. 1948-ban könyvtárosi állását is elvesztette. 1951-64 között segédmukás ill. raktáros volt. A tilalom idôszakában írásait szamizdatban terjesztették. (Jelentôsen hatott a fiatal magyar avantgard művészekre.)
Életművének meghatározó élménye az "univerzális orientáció és transzparens egzisztencia", azaz a hiteles lét és a modern világ közötti ellentmondás. Munkásságában az ismert külföldi és hazai krízisirodalomnál mélyebbre hatolt a válság okainak vizsgálatában. A lét értelmét, "a logosz ôrét" a hagyományban, a világteremtés elôtti rendben ismerte fel. Ezzel ellentétben állnak a ráció változó rendszerei. Scientia Sacra, Az ôskori emberiség szellemi hagyománya (megj. 1988) c. tanulmányában a szent könyvekre támaszkodva tárta fel az "aranykor" világát, amelyben a lét és élet nem vált ketté, hanem a mindenkori normális emberi állapotban valósult meg. A nyugati tradicionalizmus egyedi magyarországi képviselôjeként J. Böhmét követte; azzal a különbséggel, hogy a lét teljességének a helyreállítását nem a keleti tanok beolvasztásától, hanem az evangéliumi kereszténység megvalósítását várta. Karnevál (1-2, megj. 1985) c. regénye a 20. sz. "sorskatalógusa". Hôse a földkerekséget és a poklot megjárva keresi és találja meg valódi nevét, azaz énjét. Esszéiben a tradíció mértéke, a tudás humora, és a humor ajándékozta szabadság érvényesül.
Művek: Silentium Titkos jegyzôkönyv, Unicornis (esszék, r.), 1987; H. B. 33 esszéje (vál.), 1987; A bor filozófiája (esszé), 1988; Patmos, 1-2 (esszék, tan.), 1993; A babérligetkönyv, Mágia szutra (esszék), 1994; Babérliget, 1994.
Hamvas Béla (1897-1968) a magyar irodalom különös, egyedülálló alakja. Érdeklődése rendkívül szerteágazó területeket ölel fel, mint például a klasszika-filológia, a művészettörténet, a keleti vallások és a szent nyelvek, ezek közül is elsősorban a szanszkrit. Írásai nehezen kategorizálhatók, néha a filozófiához, máskor a kultúrtörténethez, megint máskor pedig a teológiai értekezésekhez közelítenek. A legkülönbözőbb írásokat mégis közös nevezőre hozza Hamvas gondolatvilágának fókusza, a tradíció, melyen ő elsősorban az őskori emberiség szellemi hagyományát érti. Az ősi tradíciót Hamvas a nagy szentkönyvek alapján rekonstruálta, ezzel ismét egybefogta "az emberiség szétszakadt szálait".
Az imént regényírókról beszéltem, Cervantesről, Dosztojevszkíjről és Balzacról és Dickensről és Tolsztojról, és az ő módszerük elégtelenségét kifogásoltam. Most hozzájuk sorolom még a legújabbakat is, Rolland-t és Proustot és Hamsunt és Joyce-ot és Powys-t. Ezeknek az úgynevezett regényíróknak sejtelmük sincs arról, hogyan kell az ember életéhez hozzányúlni. A tudomány ellen is ez a kifogásom. Mialatt a valósággal foglalkozik, az hirtelen és észrevétlen a kezéből kiugrik, és az ember azon kapja magát rajta, hogy már régen nem a valóságról, hanem valami ostoba elméletről van szó. Az ember nem is tudja, mikor vált át. A monomániára, természetesen. A rögeszmére. Akarata már régen nem a valóság, hanem az őrület jegyében áll. Már réges-régen Don Quijote. Szánalmas dolog ez. De a regényíróknál a helyzet ugyanez, bár a regényírók java ezt önmagáról tudja, Cervantes is, Sterne is, Dosztojevszkij és Dickens és Joyce. A regényíró éppen ezért sokkal több, mint a tudós. De amikor az ember életéhez hozzányúl, a valóság nála is egy pillanatban észrevétlenül elkallódik, s az ember hirtelen észreveszi, hogy az egész csak stílus. Semmi egyéb. Piha. Az ember életéhez egyszerűen hozzá se tudnak nyúlni. A stílushoz értenek. A festőknél a helyzet ugyanez, még Breughelnél, Velázqueznél vagy Van Goghnál is. A valóság, egyszerre csak, azt sem tudom, hol és mikor, eltűnik. És a zenészeknél? Reménytelenül ugyanaz. Hogyan kell az ember életéhez hozzányúlni? Nos, én megpróbáltam az egész emberiséget mozgósítani, hogy egyetlen ember életéhez hozzá tudjak nyúlni. Az emberi létezés teljes egészét felhasználom arra, hogy egyetlen picurka embert megértsek. Lehet, hogy még így se sikerül. Ha valaha író lettem volna, csak egy könyvet írtam volna, s ez: Egyetlen Pillanat. Az a pillanat, amikor ülök, elhatározom, hogy felállok, és az ablakhoz megyek. Egyetlen Pillanat. Ez a mű minden bizonnyal igen sok kötet lett volna, talán az egséz világirodalom legterjedelmesebb műve, s egyetlen pillanat tartalmát bontotta volna fel. Itt tettem volna kísérletet arra, hogy az ember életéhez nem, de egyetlen pillanatához hozzányúljak. Nem oly módon, hogy a valóság egy óvatlan mozdulatban egyszerre csak volt-nincs, és ami maradt, a stílus. Nem, a vicc éppen az lett volna, hogy az, ami van. Csak az, ami van. A regényből semmi sem lett, örülök is neki, biztosan nem sikerült volna, kinevettem volna magam. Így legalább azt hihetem, ha hozzáfogtam volna --
