Megtisztelő ez a feltételezés, mellyel szerény személyemet illeted. Sajnos, ugyan nem szívesen teszem, de ki kell, hogy ábrándítsalak: erre a nemes fegyvertényre, amit nekem tulajdonítasz, egyszerűen alkalmatlan vagyok: hiányzik belőlem az ehhez elengedhetetlenül szükséges szaktudás, kitartás és becsvágy. Egyetlen módon tudtam volna részt venni e csapat munkájában: hivatásos fordítói és lektori minőségemben. Amint azt talán Te is észrevetted, a lelkes csapat ezt a fajta szaktudást nem tartotta létfontosságúnak, és ezért nem élt az egyébként is csak így, post mortem felkínált lehetőséggel. Így „irodalmi munkásságuknak” a kissé kétségbevonható jogszerűségű eljárásukat világgá kürtölő – önnön kategóriáján belül – kétségbevonhatatlanul remekmívű darabjára a fésületlenség, a rokonszenvesen fiatalos, de kissé pongyola stílus jellemző.
Talán azzal tévesztettelek meg akaratlanul, hogy saját szórakoztatásomra megjelentetett kis internetes kiadványom, a Nagy Fal oldalán szinte azon melegében lehozott rövid tudósításomban nem tanúsítottam kellő higgadtságot, és emberi gyarlóságom, miszerint a kedves csíny miatt nem voltam képes az elvárhatónál nagyobb bánatot és együttérzést tanúsítani, valahogy átsugárzik a sorok között? Sajnos, az újságíró, még ha csak virtuálisújság-író is, mégiscsak ember, és személyes érzelmei, hitvallása, elfogultsága, konkrétan, hogy az adott esetben nem tud azonosulni egy jó termékek készítése helyett inkább az agresszív marketingtevékenységben jeleskedő, a felhasználói érdekét következetesen semmibe vevő nagyvállalat látványos fiaskójának, óhatatlanul rányomják bélyegüket a végtermékre, az olvasókat elsősorban tájékoztatni hivatott, de ugyanakkor mélyebb szellemi-spirituális szinteken, úgymint igazságérzet, humorérzék, de akár a mindenkiben ott rejlő – idézőjeles – „gonoszság” vagy jogos káröröm szintjén, szintén meg kíván érinteni.
Nem tudom, a jóízű kacarászás közben itt elkövetett, a szokásosnál kissé hosszabra sikerülő mondatok mélyebb mondanivalója eljut-e hozzád teljes egészében; ha nem, természetesen egy külön levélben meg tudom fogalmazni rövidebben is, akár egyetlen szóban. De nem szívesen tenném.
De megtisztelő bizalmadat nagyra értékelem, és hogy a címadó témától se térjünk el túlságosan, íme egy új foglalkozás: a díszelnök, díszdoktor, díszpolgár mintájára kitalált díszhacker; e címet meghatottan elfogadom. Ami a Te címedet illeti, e téma egészséges humor- és erkölcsi érzékkel bíró olvasóira bízom, hogy eldöntsék: dísz...
>Vajon mit érezhetett az az ember, aki az Alagút és a Blaha téri >metróállomás 20mm szer 20mm-es kockáit felrakogatta a falra?
Azt nem tudom hogy mit érezhetett, de voltam annak az embernek a temetésén, aki kitalálta hogy ideje lenne más szinűre cserélni. Nem volt szép látvány :))
Egy barátom mesélte: Kb 15 évvel ezelött mikor még az embert megrángathatta a rendőr ha nem volt munkahely beírva a személyijébe, -létezett még a KMK mint jogi(?) terminus - történt, hogy valaki szerzett neki egy kamuállást aminek a lényege az volt, hogy neki volt beírva mh., a tsz.-nél meg (ahol elvileg dolgozott) szétdobták a fizetését. Igen ám de ki kellett neki valami melót is találni. Volt a tsz-nek egy telephelye Budafokon, amin nem volt semmi csak egy sufni. Odazárták a szerszámokat a melósok. Így kitalálták, hogy ki kell oda mennie heti egyszer megnézni meg van-e még a lakat a bódén, a munkakönyvébe (mert akkor még olyan is volt) meg beírták hogy segédlakatos.
Asszem ez elég érdekes foglalkozás. Nem?
Nemrég megismerhettük a hangártakarító foglalkozást. Volt azonban e mesterségnek egy még nemesebb párja, a tearaktár-felseprő.
A fejlett szocializmusba érve országunk mindenről gondoskodó vezetői, a gazdaság problémáinak megoldása után, életmódunk, szokásaink, egyéb problémáinak orvoslását vették célba. Nem titkolt cél volt a történelmileg kialakult kávévió nemzet meghatározásunk megváltoztatása az egészségesebb nemzettudatot elősegítő teavió nemzet kategóriára. Ennek érdekében jobbnál jobb teareklámok jelentek meg a sajtóban, igaz ugyan, hogy a jobbnál jobb teák beszerzése és árusítása némi hátrányt szenvedett. A késő szocialista kvázi-tervgazdálkodás elveinek megfelelően akkor tea-nagykereskedelemmel gyakorlatilag egyetlen cég foglalkozott Magyaroroszágon.
Gyűjtögettük a teában talált "idegen tárgyakat": zsákvászon-darab, ládadeszka-forgács... Ekkor hallottam, barátságos munkahelyi teázgatás közben, a következő jellemzést T. G.-től:
– Szerintem a Compack úgy szerzi be a nyersanyagot, hogy időnként megvásárolja egy-egy nagy kiürült kikötői tearaktár felsöprésének a jogát...
Megtisztelő ez a feltételezés, mellyel szerény személyemet illeted. Sajnos, ugyan nem szívesen teszem, de ki kell, hogy ábrándítsalak: erre a nemes fegyvertényre, amit nekem tulajdonítasz, egyszerűen alkalmatlan vagyok: hiányzik belőlem az ehhez elengedhetetlenül szükséges szaktudás, kitartás és becsvágy. Egyetlen módon tudtam volna részt venni e csapat munkájában: hivatásos fordítói és lektori minőségemben. Amint azt talán Te is észrevetted, a lelkes csapat ezt a fajta szaktudást nem tartotta létfontosságúnak, és ezért nem élt az egyébként is csak így, post mortem felkínált lehetőséggel. Így „irodalmi munkásságuknak” a kissé kétségbevonható jogszerűségű eljárásukat világgá kürtölő – önnön kategóriáján belül – kétségbevonhatatlanul remekmívű darabjára a fésületlenség, a rokonszenvesen fiatalos, de kissé pongyola stílus jellemző.
Talán azzal tévesztettelek meg akaratlanul, hogy saját szórakoztatásomra megjelentetett kis internetes kiadványom, a Nagy Fal oldalán szinte azon melegében lehozott rövid tudósításomban nem tanúsítottam kellő higgadtságot, és emberi gyarlóságom, miszerint a kedves csíny miatt nem voltam képes az elvárhatónál nagyobb bánatot és együttérzést tanúsítani, valahogy átsugárzik a sorok között? Sajnos, az újságíró, még ha csak virtuálisújság-író is, mégiscsak ember, és személyes érzelmei, hitvallása, elfogultsága, konkrétan, hogy az adott esetben nem tud azonosulni egy jó termékek készítése helyett inkább az agresszív marketingtevékenységben jeleskedő, a felhasználói érdekét következetesen semmibe vevő nagyvállalat látványos fiaskójának, óhatatlanul rányomják bélyegüket a végtermékre, az olvasókat elsősorban tájékoztatni hivatott, de ugyanakkor mélyebb szellemi-spirituális szinteken, úgymint igazságérzet, humorérzék, de akár a mindenkiben ott rejlő – idézőjeles – „gonoszság” vagy jogos káröröm szintjén, szintén meg kíván érinteni.
Nem tudom, a jóízű kacarászás közben itt elkövetett, a szokásosnál kissé hosszabra sikerülő mondatok mélyebb mondanivalója eljut-e hozzád teljes egészében; ha nem, természetesen egy külön levélben meg tudom fogalmazni rövidebben is, akár egyetlen szóban. De nem szívesen tenném.
De megtisztelő bizalmadat nagyra értékelem, és hogy a címadó témától se térjünk el túlságosan, íme egy új foglalkozás: a díszelnök, díszdoktor, díszpolgár mintájára kitalált díszhacker; e címet meghatottan elfogadom. Ami a Te címedet illeti, e téma egészséges humor- és erkölcsi érzékkel bíró olvasóira bízom, hogy eldöntsék: dísz...
>Vajon mit érezhetett az az ember, aki az Alagút és a Blaha téri >metróállomás 20mm szer 20mm-es kockáit felrakogatta a falra?
Azt nem tudom hogy mit érezhetett, de voltam annak az embernek a temetésén, aki kitalálta hogy ideje lenne más szinűre cserélni. Nem volt szép látvány :))
Egy barátom mesélte: Kb 15 évvel ezelött mikor még az embert megrángathatta a rendőr ha nem volt munkahely beírva a személyijébe, -létezett még a KMK mint jogi(?) terminus - történt, hogy valaki szerzett neki egy kamuállást aminek a lényege az volt, hogy neki volt beírva mh., a tsz.-nél meg (ahol elvileg dolgozott) szétdobták a fizetését. Igen ám de ki kellett neki valami melót is találni. Volt a tsz-nek egy telephelye Budafokon, amin nem volt semmi csak egy sufni. Odazárták a szerszámokat a melósok. Így kitalálták, hogy ki kell oda mennie heti egyszer megnézni meg van-e még a lakat a bódén, a munkakönyvébe (mert akkor még olyan is volt) meg beírták hogy segédlakatos.
Asszem ez elég érdekes foglalkozás. Nem?
Nemrég megismerhettük a hangártakarító foglalkozást. Volt azonban e mesterségnek egy még nemesebb párja, a tearaktár-felseprő.
A fejlett szocializmusba érve országunk mindenről gondoskodó vezetői, a gazdaság problémáinak megoldása után, életmódunk, szokásaink, egyéb problémáinak orvoslását vették célba. Nem titkolt cél volt a történelmileg kialakult kávévió nemzet meghatározásunk megváltoztatása az egészségesebb nemzettudatot elősegítő teavió nemzet kategóriára. Ennek érdekében jobbnál jobb teareklámok jelentek meg a sajtóban, igaz ugyan, hogy a jobbnál jobb teák beszerzése és árusítása némi hátrányt szenvedett. A késő szocialista kvázi-tervgazdálkodás elveinek megfelelően akkor tea-nagykereskedelemmel gyakorlatilag egyetlen cég foglalkozott Magyaroroszágon.
Gyűjtögettük a teában talált "idegen tárgyakat": zsákvászon-darab, ládadeszka-forgács... Ekkor hallottam, barátságos munkahelyi teázgatás közben, a következő jellemzést T. G.-től:
– Szerintem a Compack úgy szerzi be a nyersanyagot, hogy időnként megvásárolja egy-egy nagy kiürült kikötői tearaktár felsöprésének a jogát...
Egy adalék az útburkoló szakmához: Ugye, ez egy köztudottan nehéz fizikai munka, ráadásul egészségtelen is, akár az általad említett kipárolgásokat, akár az aszfalttörő kalapács gerint- és porcnyűvő hatását nézzük. Ennek ellenére a volt Szovjetunióban (majdnem volt Oroszországot írtam...) kizárólag női úttörő- és útburkoló munkásokat láttam.
Ja! Emléxem, amikor itt volt ez a Billy Idol, nem, a Graham, akkor annak is a tolmácsa majdnem mennybeszállt a nagy hadonászásba meg eksztázisba! Ki is vót az? Valami hites?
Lyó szakma még az útburkoló munkás. Nem tudnék ojan időszakot mondani, amikor azt lyó lenne csinálni. Mer télen nagyon hideg van, nyáron meg hatványozottan qrva meleg van + kipárolgó aszfalt, ijesmi.
A távhittérítésnél is ocsmányabb szakma a távhittérítő tolmácsáé.
Képzeld el, ott állsz a mellett a pojáca mellett, az elmond, vagy inkább elkiabál egy mondatot, széles taglejtésekkel kísérve, te ott állsz mellette, arcod fürdik a verítékben és a Nagy Ő dicsfényében, és a szünetben elmondod, vagy inkább elkiabálod a mondatot magyarul, ugyanazzal a hangúllyal, ugyanazzal a meggyőző erővel, ugyanazokkal a taglejtésekkel... Hátborzongató.
Elnézést mindenkitől, ez egyszer egy kicsit komolyra vettema témát.
Testvérszakma még a távhittérítés. (Billy Graham). Természetesen szintén szigorúan tévén által.
Vágóképek: eredeti felvételek a purgatóriumról, villámképek a pokol kínjairól, háttérben szférák zenéje.
Végén kegytárgyak és bibliák reklámspotjai, használati bemutatók (ilyen volt-ilyen lett) akciós ajánlatok.
A tévé-képernyőn át végzett távgyógyításnak van egy – programozási szakszóval megnevezve – indirekt módja is: a delejes víz használata.
A létező szocializmus összeomlása előtti pillantokban előkerültek a mindenféle szélhámosok, egy nagy, testvéri országban 200 millióan nézték a műsort (meg is gyógyultak mind...). De az sem maradt beteg, aki nem volt képernyőközelben az adás idején: elég volt egy befőttesüvegben vizet tenni a képernyő elé, és a nagy mágus megdelejezte azt. Akkor az átvette az összes gyógyató erőt, csk inni kellet belőle vagy kenegetni, borogatni.
A betűkihagyásaimnak nagyon prózai okuk van: gyorsan gépelek, és valami elképesztően "kemény" billentyűzetem van, ami ráadásul lassú is. Két bába közt elvész a gyerek; nlm kt lüé kzt evz a hrai (nálam két leütés között elvész a harmadik).
A betűcseréimre még nem találtam ilyen átütő ideológiát, kis türelmet, majd jön az is... :-)
