Nem beszélve arról, hogy ha túl sokáig halogatod a saját lábra állást, még nehezebb lesz, mert egyre kevésbé fogod elhinni, hogy tényleg képes vagy rá. Csapj bele minél előbb! Megér egy kis garasfoghozverést-szűkölködést. Úgyis az elején a legnehezebb, aztán egyre könnyebb lesz anyagilag is. embernek egyedül megélni, úgysem kell nagyon sok pénzt keresni, nem olyan nehéz. Talán konzultálj olyanokkal, akik hasonló helyzetben már leváltak vagy folyamatban vannak (évfolyamtársak?)
Az anyagi fuggetlenseget hangsulyoznam en is. Nekem volt egy megallapodasom a csaladdal, hogy 18 eves koromig biztositottak ami szukseges volt, utana magamnak kell megszerezni mindent. Ezt persze nem szo szerint kell erteni, de a kapcsolat atalakult egy nagyon jo baratsag-szerusegge, abba belefer idonkent segitseg barmelyik oldalrol. Sajat labra kellett allni, megszerezni magamnak ami kell (a letfenntartashoz szukseges dolgokat is).
Aztan idovel azt is megtanultam ertekelni, hogy tobb baratsagnal. De ez mar offtopic.
Ja es akkor egyetemre is kerultem, 200 km-re. Az is fontos.
Ismét köszönöm a tanácsokat. Hiába, aki friss szemmel nézi a dolgokat, az másként látja.
Az elköltözés lesz a megoldás, csak nincs elérhető távolságban.
Barátnőm van, alszunk is együtt - de ez nem old meg semmit (azon kívül, hogy nagyon jól érezzük magunkat...;)
A mamám érzelmi problémáit nem tudom nem meglátni, miután az együtt töltött idő jelentős része erről szól. Tudom, hogy nem fog megváltozni, de azt is tudom, hogy ez mindkettőnk életében iszonyú törést jelenthet. Összetett ez nagyon!!!
Van barátnőd?
Próbálj meg vele egyre több időt tölteni, aludj nála, egyre gyakrabban.
Mivel szeret egyébként anyukád foglalkozni, dolgozik még. Van valami rendszeres elfoglaltsága, ha nincs, miért?
Vigyázni kell a drasztikus elszakadással! Jól jöhet egy megbízható családtag, ha megszületnek a gyerekek.
Légy türelmes! Biztosan a legjobbat akarja neked. Szerinte. Lehet, hogy neked más lenne jobb, de ezt ő nem érti. Lehet, hogy nem is hallja meg, ha megmondod. Győződj meg erről.
Vidd el színházba, vásárolni! Ne menekülj, mert akkor rosszabb. Az állandó jelenléteddel zaklasd kicsit. El fog engedni előbb vagy utóbb. Nehéz lesz.
csatlakozom Clancyhez. Tenyleg anyukadnak van problemaja, es nem neked. Tehat, segiteni kene neki, de legalabbis azt elkerulni, hogy magaval rantson a sajat problemaiba.
Egyvalamiben nem ertek egyet a tobbiekkel: egy no, akinek felnott gyereke van, nem fog megvaltozni. Tehat nem az a cel, hogy az o gondolkodasat megvaltoztasd, mert az ugyse sikerul. Inkabb arra torekedj, hogy megertsed, mi tortenik vele, amikor teged erzelmileg zsarol. Miert teszi, es mi a celja vele. Mit akar valojaban uzenni - amit talan meg o se fogalmaz meg sajat maganak.
Ismetlem, ez abban nem fog segiteni, hogy anyukadat atformald, de abban igen, hogy te konnyebben kezeld a problemabol adodo hulye helyzeteket.
Es kolotozz el, ha tudsz. Ha csakpicit is realis, vagj bele. Tul fogja elni, ebbe ritkan halnak bele az emberek - sot, szinte soha.
Én is átestem ezen a dolgon, amit éppen neked kell elszenvedned. Én hiába költöztem el otthonról, amivel ugyan megoldottam a magam problámáját, rájöttem, hogy anyám problémáját is nekem kell kezelnem, ugyanis szó szerint belebetegedett a köldökzsinór elvágásába.
Megajándékoztam egy kiskutyával.
Nem örült, viszont az évek engem igazoltak. Sőt. (Bár még a mai napig halgatok ezügyben 1/2 komoly szemrehányást.)
Mostanra átértékelődött közöttünk a gyermek- szülő kapcsolat barátsággá.:)
A gyerek-szülő viszony tipikusan olyan probléma, amely évtizedes múlttal, háttérrel rendelkezik. Egy adott helyzet, konfliktus megoldására sose fogtok általános választ kapni - tudjátok, az általános mosóporok sem igazán jók, állítólag -, új Arielt a témakörben, sajna, nem tudok ajánlani.
Sto gyéláty? Gondolkodni, elmélkedni, hogy miért alakult úgy a szülő-gyerek viszony, hol rontottuk el a dolgot? Sose szabad megkérdőjelezni a másik fél szeretét - időnként éppen annak túlzott volta az ok. Leülni, beszélgetni, sírni, nevetni, évődni a szülővel. Megérteni mozgatórugóit és megértetni Vele a Tieidet. Tiszteletben tartani nyilván nehézségekkel teli életét és elfogadtatni vele az elfogadhatatlant....
Amit leírtál, az magyarul nem más, mint egy jó kis érzelmi zsarolás. Sajnos erre mindannyian hajlamosak vagyunk egy kicsit, de csak akkor használjuk normális esetben, ha nincsen más eszközünk. Bár nyilvánvaló, hogy sok konfliktus esetében ez a "könnyebbik út".
Ezen információid alapján van egy javaslatom: fordíts egyet a helyzeten. Gondold végig, hogy nem neked van szükséged segítségre, hanem édesanyádnak. Lehet, hogy ilyen közelítéssel több eszközt találsz majd a megoldásra. Nyilvánvaló ugyanis - legalább is a te információid alapján - hogy a mamád életében van krízis helyzet és nem a tiedben. Gondolkodj el esetleg az életkorán, mert bizonyos korban elsősorban a nőknél, komoly pszichés zavarok is jelentkezhetnek az un. változó korban. A dolog annyit megér, hogy konzultálj ez ügyben szakemberrel.
Még egy gondolat az elköltözésről. Valóban az esetek döntő többségében jó megoldás, de soha ne tedd dühből és főleg ne bosszúból! Ne várj vele addig, amíg annyira elromlanak a dolgok.
Mi van ha lány vagyok (nem vagyok az), hova vonuljak ?
kissé bonyolultabb ennél a kérdés...
Szép lassan úgyis elszakad az ember, kicsit fel lehet gyorsítani az eseményeket, ez már mindenkinek a saját döntése. Csak te döntöd el mikor válsz el a szülőktől, ha együtt élsz velük, akkor ZuperstaR 1999-02-23 20:14:42
Köszönöm, hogy ilyen őszintén írtatok, sokféle szempont felvetődött.
Sajnos, tanulás mellett dolgozni nem nagyon tudok, mert elég hajtós az iskolám. Bevonulni... csak végszükség esetén fogok, elvi és gyakorlati okokból.
Viszont az anyámmal nem lehet "leülni és beszélgetni róla", mert amúgy is minden mondata arról szól, hogy ő folyton csak feláldozza magát értem, hálátlan kölyökért, meg hogy milyen magányos. Nem hajlandó saját programokat szervezni, ÉN vagyok neki a program. Úgy tűnik, meg sem próbál kiszakadni az egyedüllétéből.
Cifra a helyzet, és ahogy viselkedik, attól csak azt érzem, hogy ha megpróbálnék elszakadni, még tán bele is betegedne. (Ilyeneket is mond!) Én pedig nem vagyok az a kimondott diplomata... :((
Nos, egy szülő amíg él, mindig kisfiának, kislányának tekinti a gyermekét, függetlenül attól, hogy hány éves.Ez nem baj, és ha számodra terhes, akkor egy diplomatikus "Igen mama..." válasszal rá kell hagyni. Ha viszont még anyagilag nem vagy teljesen "leszakadva" a köldökzsinórról, addig még bizony hivatalból is hallgatnod kell az igét.
Szerencsere nalam az elvalasztas koran es konnyen zajlott le. Egyetemista koromban koliban laktam, utana bejartam dolgozni egy evig, majd katona voltam, azutan alberletbe vonultam, szoval mar 7 eve ugy hetvegenkent vagyok a szuleimnel - vagy ritkabban. Egyetemista koromban sem szorultam anyagi segitsegre, ma mar el nem tudom kepzelni, hogy jottem ki havi 8000 forintbol?! Egyebkent szerintem nagyon jott tett az elkoltozes, azelott affele 'mama kedvence' lehettem, lehet, hogy az is maradtam volna.
Na, mit mondtam, ugye hogy ELKÖLTÖZNI!
Bizonyos kor fölött együttlakni a szülőkkel minden csak nem egészséges.
Persze lehet a konfliktust olyankor is kezelni, csak sokkal nehezebb. Több bölcsesség kellene hozzá, mint amennyit valóban el lehet várni az éppen leszakadni kívánó nagy gyerektől.
Kedves Liam, mi az, hogy nem lehet, mert még tanulsz? Érettségi előtt vagy, vagy pedig egyetemista? Ha utóbbi, akkor nem látom be miért ne lehetne anyagilag függetlenedned (Sokan megteszik, és mit tesz Isten - megélnek), és elköltöznöd.
Liam, egy cipőben járunk! Csak nálunk annyival cifrább a dolog, hogy anya-lánya harc megy, ami sok szempontból még szörnyűbb, mint a "kisfiam"-effektus.
Tudom, hogy mas hibaibol ritkan tanul az ember, de engedd meg, hogy megosszam veled az en esetemet.
Amikor leerttsegiztem es a kollegiumbol hazakoltoztem edesapamhoz, hat a kacsolatunk mindennek volt mondhato csak rozsasnak nem. Nem ertettunk egyett a jovomet sem pedig egy csomo akkor aktualis problema kezeleset illetoleg. Ennek az lett a kovetkezmenye, hogy egy szep napon becsukodott mogottem az ajto. Akkor atkoltoztem edesanyamhoz, aki -mint ugye minden jo anya- aterezte minden problemamat es elfogadta terveimet meg celjaimat. De egy ido utan valahogy furcs lett a hangulat es ez kezdett a kapcsolatunk rovasara menni. Aztan egy szep napon amikor mar a haztartas minden tagjanal feszult a hur, joanyammal jol kiveszekedtuk magunkat majd egymas vallam bogve elhataroztuk, hogy jobb ha elkoltozom. Na ekkor volt valami kivert kutya erzesem, meg buntudatom, hogy egyik szulommel sem tudok kijonni. Pedig mindketto vilagi jo fej es baromi ertelmes ember.
Szepen elkoltoztem egy kacsalabon forgo palotanak eppen nem nevezheto alberletbe -1995, 5000 ft egyedul, Pesten- na ekkor valhogy radobbentem, hogy mirol is szol a dolog. Felnottem es eljott az ido, hogy magamrol gondoskodjak, elfogadtam, hogy nem a rozsadombon kezdem az Eletet, rajottem, hogy kemenyen meg kell dolgozni a celjaim elereseert. Tulajdonkeppen ettol kezdve minden sikerult. Egy kedves baratomnal -azota is aldom a nevet- kaptam munkat, tanultam mint allat, hogy felvegyenek az egyetemre, no meg buliztam amennyi csak belefert.
De ettol kezdve, csak vegszukseg eseten kertem penzt szuleimtol. Ok orultek neki, hogy hajtok es ok is tudomasul vettek, hogy nyeretlen fiukat esetenkent tamogatniuk kell, ha tudjak.
Gondolom mondanom sem kell, hogy ettol kezdve a veluk valo kapcsolatom rohamosan javult, azt hiszem adtam nekik okot, hogy buszkek lehessenek a fiukra es remelem azok is.
Na en igy csinaltam. Tanulsag:
1. Konfliktus kerulese
2. Anyagi fuggetlenseg BARMI ARON!!! -nem kell a vaker a tanulasrol, es nem kell beijedni egy kis "rangon aluli munkatol"
3. Tolerancia
4. A kozhiedelemmel ellenteben nem csak magadnak tanulsz/dolgozol/hajtasz, hanem a szuleidnek is.
5. Hajra...
A barátnőmnek hasonló problémája van, mint Neked. A múlt héten azt mondta az anyjának, hogy hülyét kap attól, hogy Ő az anyja életének az értelme. Azóta nem állnak szóba egymással. Úgyhogy csak óvatosan, nehogy megbántsd. Pusza: jenőke
A vámpírok topicban olvastam egy érdekes megjegyzést az energiaelszívó emberekről, onnan jött az ötlet.
Ugye, sokunknak ismerős a képlet: vannak emberek, akiket más emberek nem hagynak élni. Például szülők, akik nem tudják elfogadni a gondolatot, hogy az ember felnőtt. A tipikus "anyuka kisfia"-eset, főleg ha az apa már nem él a családdal.
Személyesen is érint engem a kérdés, szeretném tudni, hogy szerintetek ilyenkor mi a teendő? Kivárás? Durva leszakadás? Hogyan kell valakinek a tudomására hozni, aki megszült és felnevelt, hogy "szálljon le rólam"?...
