Világos. Tehát a lelki szegények nem is annyira lélekben "szegények", hanem inkább kevésbé tudatosak, mint a többiek. Az életük történéseit nem élik meg mélységeiben: nem keresik az összefüggéseket, nem agyalnak, nem problémáznak, felületesek. Nem kérdezgetik folyton, hogy "miért", és nem próbálnak meg válaszokat sem találni, vagy ha igen, megelégszenek felszínes magyarázatokkal.
E szerint a "definíció" szerint ezek az emberek azok, akik hazudnak maguknak, és tele vannak elfojtásokkal. Megállnak a legkényelmesebb "válasznál", és azzal vitorláznak tovább?
Én eddig mást gondoltam a lelki szegénység mögé, azért nem is értettem egyet veled. Körülbelül valami olyasmit, hogy egyszerüség, de nem rossz értelemben, hanem inkább úgy, mint tisztaság, mint mondjuk, ahogy egy falucskában az egyszerü parasztemberek élnek. A jelenben, a pillanattal együtt, fogadva azt, ami van, csinálva azt, amit kell. De ha jól belegondolok, végül is ez ugyanaz.
Mindkettő. Egymást egyszerre kiegészítve és feltételezve. De hogy melyik volt előbb, arra igazából ugyanúgy nem tudnék válaszolni, mint a tyúk-tojás kérdésére... Talán gyökereimben, amelyre mint alapra épült rá minden: élettapasztalat, filozófia, zene, (s)irodalom...
Jó, már visszaolvastam, rájöttem. Akik nem jönnek rá, hogy a létezés micsoda tragikum magában, nyakunkba szakadt felelősség-kéretlenül, azokat nem kell sajnálni, sem irigyelni. Nem lelki szegények ők.
Más. A szenvedéseket nem lehet összehasonlítgatni, mindenkinek a sajátja a legnagyobb. Ilyeténképpen nincsen különbség lelki szegények és nem lelki szegények között.
"Egy ember szenvedéseinek mértéke valójában nem is attól függ, hogy őt külső csapások mennyire súktják, hanem attól, hogy esetében az akarat az öntudat milyen fokán objektiválódott: azaz szenvedéseinek mértékét az ember önmagában hordja."
(Schopenhauer)
Ezt mondtam én is, csak más szavakkal: az egyéni érzékenység, az alkat, a személyiség "hozottak", az elme és a lélek érzékenységi faktora mindenkinél más; akinél kevésbé (vagy csak minimálisan) "afficiálható", ő a "lelki szegény" ebben a tekintetben, aki kevésbé is szenved ezáltal.
Alqapvetően nem gondolok mást én sem, csak ezt a lelki szegénységet nem tudom homogén módon erénynek látni. Mert egyfelől az egyén szempontjából kétségtelenül kívánatos, előnyös a felszínes életvitel (a történések megélése nem okoz /annyi/ törést, nincsenek az élet minden pillanatát megmételyező traumák, krízisek), másfelől viszont semmiképp sem olyasmi, amely például szolgálhatna - akár egyének számára, akár társadalmi mértékben. A mai korszellem pl. a felszínességet, a gátlástalanságot, az immoralitást preferálja, amelyhez rengetegen - személyiségüknél fogva - mindenféle gond nélkül hézagmentesen illeszkedni tudnak és akarnak. Mások, talán nem is kevesen viszont zsigeri undort, nem ritkán gyűlöletet, a legtöbbször azonban csak rezignált apátiát éreznek ezen kor és ezen kor "percemberei" iránt. Szóval egyszerre egyéni és társadalmi kérdés is ez...
De nem értek egyet feltétlenül. Ez élet "élhetősége", a megélés módjai, és az abból adódó minőségek annyira eltérőek, hogy nem is nagyon lehet összehasonlítani.
Az általad lelki szegénynek nevezett emberek talán nem küzdenek ennyi kétséggel, nincs bennük ennyi szenvedés, de ugyanakkor nincs "lehetőségük" az élet (olykor azért vallljuk be, elég szépségesen) szenvedélyes megélésére sem, tehát kimaradnak a szélsőséges boldogság- és örömérzetek is...
Ők feltehetően egy többé-kevésbé nyugodt, harmonikus boldogságérzetben tudják végigélni az életet, itt-ott egy kis problémával, de hamar "kilábalva" belőle. A "többiek" pedig megjárják ugyan a poklokat, de megjárhatják a másik szélsőséget is, ami nem feltétlenül a mennyország, sőt, szerintem nem is az. :)) Ez azért jobban hangzik, még ha kockázatosabb is. :))
Amúgy nem tudom, Jézus mire gondolt: lelki szegénynek születni kell, vagy el is lehet érni ezt az állapotot? És vajon ez lenne a végső cél is szerinte, a "lelki szegénység" állapotába keveredni? Egy unalmas mennyországba??? ;)) Hüm-hüm... :)
Igen, hajlamos vagyok pejoratív értelemben használni (ami nem szép, belátom), de ez egy ambivalens reakció: egyfelől (le)sajnálom őket, mert a létezés alapvetéseit, az élet tragikumát minimálisan sem képesek érzékelni, , másfelől viszont hihetetlenül irigylem őket. Én soha nem lehetek olyan, márpedig az emberi élet paradox módon pont akkor élhető, ha valaki lelki szegényként éli végig. Én pedig naponta (!) szorongással vegyes izgalommal gondolok arra, hogy én mindenhogyan be fogom fejezni földi pályafutásom, csak "természetes" módon nem. A mikor... na igen, ez kérdéses. A legnagyobb talány hosszú évek óta.
Remélem, ezzel válaszoltam a "mit jelent..." kérdésedre is.
Empirikus (pontosabban: ön-tudati) értelemben nemlét az alvás is. A tudat ilyenkor tetszhalott, a külvilág tehát ekkor ki van zárva. A tudat, az önreflexió, az absztrahálási képesség, a mentális diszpozíció az, amely alapvetően mindent elront az embereknél. Tudat, értelem nélkül sokkal könnyebb, elviselhetőbb lenne az emberi élet. Még akkor is, ha természetesen az az élet már mindennek volna nevezhető, csak emberinek nem. Nekem megérné lemondani erről a "kegyről".
Ideálisan pedig a nemlét alatt mindaz értendő, amiben a születés előtt voltunk és a halál után leszünk. Ha egyáltalán voltunk/leszünk.
Érzékenység, belső bizonytalanság, időnkénti zavarodottság, ez stimmel nálam :)))
De azért kíváncsi lennék tényleg a te "lelki szegény" meghatározásodra. Úgy érzem, pejoratív értelemben használod, elég erősen. Ezzel nem igazán tudok egyetérteni.
A "lelki szegénység", mint fogalom, kevesek számára jelenti ugyanazt. Neked mit jelent?
Pontatlanul fogalmata, ezt most differenciálnám: a sok szmájli - úgy a való életben, mint itt a virtuális közegben is -, jelentheti a lelki szegénységet (úgy mint az egyszerű jellem, az élet drámái iránti "alkati" érzéketlenséget, stb.), tehát adottságot, amely nem minősítés, hanem ténymegállapítás (viszont engem módfelett irritál), de jelenthet ugyanakkor zavarodottságot is, a belső bizonytalanság leplezését, amely egy érzékeny lelket takar. Mindkettőre van példa az ismerősi, de akár még a baráti körömben is.
Amennyire nagyon felületesen módomban állt megismerni Téged, nálad az utóbbiról lehet szó. Lelki szegénynek tehát semmiképp sem mondanálak.
Ha a sok szmájli önmagában gyanús tünet, akkor én vagyok a legszegényebb lelki szegény. :))))) Egyébként te mit értesz "lelki szegénység" alatt? Egészen eltérőek az értelmezések. Elmondod?
Nekem a nemlét. A lét, az itt-létem tévedés. Szorít, mint egy rossz, szűk cipő. Csodálom azokat, akik a legtermészetesebb módon tudják viselni ezt az életnek nevezett gúnyát. Nem fáj sehol (vagy ha mégis, mosolyognak hozzá), nem szűk nekik, semmi diszkomfortérzet. Kisemberek kis életei.
Gondolattal képesek vagyunk önmagunkat megsebezni, ahogy erőt is meríthetünk belőle. A gondolat egy eszköz, az eszköz használó pedig én vagyok, s ahogy minden eszköz és fegyver, ez is két élű. Az a GONDOLAT, mely szerint a gondolat fájdalmat okoz, fájdalmat fog okozni minden elgondolás alkalmával. Okozott már örömöt egy gondolat, mosolyogtál már amikor eszdbe jutott valami vagy valaki gondolatban?
