Mindenesetre abszolút felismerhető a stílusa, volt olyan cikke is aminél minden egyes kibaszott mondat végén felkiáltójel volt.
Egyébként annak idején írtam egy rövid beharangozót erről a Giant Squid lemezről a sátánmagazinba, de a lemezt képtelen vagyok végighallgatni, nem értem mit csíptek rajta, borzasztó fárasztó sajnos.
Különös aura lengi be ezt a lemezt. Egyrészt a cselló már önmagában, és az első pillanatban is jó ötletnek tűnik, másrészt minden dal, a depresszív és ködös alter vonal alatt, más és más érzésekkel dolgozik... Olyan, mintha nem igazán tudnák, hogy mit is szeretnének az érzéseikkel kezdeni...
Egyrészt van egy ösztönös gitár-torzulás, ami doom-szerűen mélyre van hangolva, és egy tiszta hangot sem tartalmaz. Aztán van ennek az ellenpárjaként az elektro-akusztikus hangzású gitár, ami olyan alternatív hangulatú, mintha most szöktek volna át a brit szigetekről. Ez a vonalgó pörgés és az alternatív depresszió a két fő jellemvonásuk. Meg persze ennek örvénylő középpontja...
Aztán, folyamatosan kapunk valamit, amitől az érdeklődésünk nem csillapodik. A szinte végig jelen lévő csellón kívül, hol trombita harsan fel, hol elektronika. Ezek oldják a dolog feszültségét, szinte már valami nehezen megfoghatóan színpadias, sötét komédiába illő módon! A dolog még az elején egészen működőképesnek tűnik, de ahogy telik-múlik az idő, lassan elviselhetetlen lesz a nyomott hangulat, amit áraszt az Ichtyologist.
Az ének sem segít leereszteni az egyre gyülemlő feszültséget. Elvont, kitekeredett énektémákat kapunk, egyaránt női és férfi hangon - vagy párban. Nincs, vagy alig felfoghatóan van csak refrének, de ezenben sincs könnyen emészthető fordulat... végig csak a sötétben tapogatózás folyik, ami persze nem is lenne olyan rossz, ha lenne menekülési útvonal!
De, nincs! Szippantás van, egyre nagyobb ködökkel... ördögien megírt filozófikus vonaglás van, ösztönös pulzálással...
"Az album alapja görbült, törzsi dinamikái megoldásokra épülnek, minden alkalommal új dimenziókban mozgó tetőpontokkal. Ez egy felszabadultabb album, nem járják meg vele a poklokat, kevésbé elvont, inkább epikus hang-képeket alkottak. De, hallgatásuk közben senki nem fog unatkozni. Az album erőteljes, hangulatos zenét tartalmaz, kifinomult válaszokat egy sor kulcsfontosságú tapasztalatra. Kiválóan strukturált csúcspontokkal, a megfelelő mélységekben járó minimalizmussal...
A Wavering Radiant megértésének kísérletéhez is sok hallgatás szükséges, de pont ettől igazán értékes ez az album. Körbe járják zenei börtönük celláját, annak minden falát megérintve. A vad gitárok szökőárjai ugyanolyan fontosak itt, mint a csendesebben szemlélődő, itt-ott folkos ütőhangszerekkel is megpakolt melodráma. Nem akarom túldimenzionálni a dolgot, de jelenleg náluk a legizgalmasabbak a búslakodó részek!"
Feszült hangulat, visszafogott és ötletes ritmus, western ízű gitárszólók, halk elektronikus szőnyegek, zseniálisan darkos, magasabb hangon előadott énektémák... illetve ezekből kialakuló konklúziót, pörgés-hörgés-t - ezt nyújtja a csapat ezen az albumon! Egészen különlegesen magas színvonalon!
Csodák, persze nincsenek! Az album a hangulatos és kellően maszatos hang-festés mellett sok mindent nem ígér. Amit viszont hallhatunk, az a sötét harmóniák és a zajosabb végkifejletek szellemes vegyülete! Olyan progresszíven felfokott, fokozatosan kinyíló vagy bezáródó zene, ami nagyon személyes és nagyon elmélyült!
A Providence az atmoszférikus sludge műfaj kiemelkedő alkotása, ahol természetes helyükre kerülnek a csúcspontokat adó post-hardcore torzulások!
Meg kell még említeni a gitáros Johannes Nygård-ot, aki jammelős játékával sok érdekes hangot tud a dalokhoz adni. Ugyancsak fontos szerep jut a dobos Ariel Björklund-nak, aki ezt a modern kori Gathering-hez közeli módon lebegő zenét sokkal szellemesebben üti végig, mint sok sorstársa. Ugyancsak sok apró érdekességet nyújt a szintis-sampleres Arto Karvonen, aki intelligens aláfestéseivel, népzenei vagy fuvolás samplereivel kimagaslóvá teszi ezt az egész albumot!
Sok rajongót fognak a Providence-val, ezzel az érett és az elejétől a végéig magas színvonalú albummal szerezni! Arról meg már ne is beszéljünk, hogy még mondanivalójuk is van...
Most meg mi van? Elég unalmasak ezek a szerelmes balladázások. Ráadásul a hangja is elég kiforratlan volt még akkor. Nekem ez az egyetlen gyenge (vagy inkább gyengébb) pont az életművükben. Ettől még a Merzbow remixük is ötletesebb.
Látom magam előtt, amint valaki beteszi a szarrátuningolt hangcuccú kocsiba egy Armin Van Buuren Után a Perdition City-t és a Silence Teaches You How To Sing-et és bőgeti mellé a motort, miközben keményen feszít kifelé az ablakon.
Garmék nem nagyon tudtak megbarátkozni a Vargnatt hangzásával. Eleve ha megnézitek az Ulvert, a penge sound alap, minden lemezen. Persze ettől még lehetségesek anyagi indokok is, de ez fix, hogy nem szerették azt a hangzást. Mindenesetre sosem értettem ezt. Nekem a Vargnatthoz az a tape sound dukál. Így voltam a Dimmuval is, a faszért kellett elbaszni a Stormblastot az újravett dalokkal. Totál kiment az a jó kis hangulat belőle, ami még ma is visszaköszön egy egy nosztalgiázós időszakomban.
