Mintha valaki viccelődne itt, most meg a vége zilálódott szét. Na mindegy, veszett több is az űrsiklóval...
Egy utolsó próbálkozás:
A KUTATÓ
Láttam vonalakat:
volt, amelyik egyenesen nyilallt a messzeségbe,
volt, amelyik kanyarogva feszült távoli célja felé,
volt, amelyik szűkülő körökben csavarodott a hegyekre.
Ilyen vonalakon száguldottak, vagy csoszogtak e világ lényei.
Láttam gömböket:
egyikben nem volt más, mint a bolygó kétharmadát
amúgy is elborító folyadék,
másikból valamely műszer paraboloidja ásított felém,
a harmadik tűzgömb volt egy messzi vidék fölött,
de mindegyiken ott volt e lények gondosságának ismertetőjele.
Láttam lerakódásokat:
szürke tömegként húzódtak meg síkságokon és völgyekben,
lapos domboldalakon és tektonikus törésvonalak mentén;
melyeket a közlekedő-vonalak tettek repedezett sebhez hasonlóvá,
s melyeknek hasáb alakú darabjaiban e lények pihentek olykor,
és próbáltak élni, langyos testükkel a rideg kövek között.
És láttam az űrt,
amely ott szorongott e lények csapongó szemében;
amelyet hiába igyekeztek kiszorítani az ismeretszerzés izmaival,
amely űrhöz hasonlót soha nem találtam
a legtávolabbi csillagok között sem,
s amely űrnek soha nem lehetnek hajósai.
Szétnéztem még egyszer,
nehogy tévedjek véletlenül,
aztán hátrahagytam ezt a világot is, mint sok másikat,
hogy többé vissza ne térjek.
Affene, vajon mitől csúszott el megint a cím és az első sor?! Na, még egy kísérlet:
A TÖPRENGŐ
Hogyha nem követed a vén szokásokat;
Hogyha félre veted az illem-láncokat;
Józan észhez szólva neveted, ki nem mer
Köpni hazug jóra, akkor:
Nem vagy ember!
Hogyha kell, nem iszol, gépként díszebéden;
Sorstársad hogyha szól, nem vagy szóra készen;
Ha nem kötsz nyakkendőt, mely vág, mint a kender,
S táncra, zajra időd félted:
Nem vagy ember!
Hogyha nem szereted a Kor gyümölcseit;
Hogyha észre veszed a divat férgeit;
Józan észhez szólva megveted, ki nem mer
Köpni látszat-jóra, akkor:
Nem vagy ember!
Talán megbecsülnek, szívélyesek hozzád;
A szó szép a fülnek! - kedved mégse hozzák;
Lehetsz Társ, vagy Barát, rangod lehet tenger,
Ám közszellem falát törve:
Nem vagy ember!
Juhé, az előző már majdnem olyannak másolódott ide, mint amilyen eredetileg volt. Na, ennek örömére figyelmetekbe merem ajánlani még egy rímelő képződményemet:
A BILI
DÖRR!!!
Falam majdnem szétrepedt,
mert gazdám éppen székrekedt,
és kínos nyögve-görnyedéssel
lőtte ki a székletet.
A szerfölött nagy bűz-szelet
felkavart zúgó szelet,
mely, mint hosszú, görcsös sikoly
szállt ki peremem felett.
Gazdámat meg feldobta
másfél méter magasra,
s úgy hullott ő vissza énrám,
mint reá a kalapja.
Ó, mily rút a bili-sors!
Belépúznak akkorát,
majd' lepereg a zománca,
végül mindenki kivág!
Elhajítanak szemétre,
mint egy ócska fazekat,
szél dúdol az üregemben
és a rozsda megharap!
Belém kölykezik a macska,
vagy megtölt az esővíz,
és a végén egy rossz gyerek
meglát és a MÉH-be visz!
Nagy Ember! Te zord, dicső!
gondolj néha énreám!
Gyermek voltál valamikor,
bőgve ülted sima szám.
És tán lehetsz beteg, öreg,
jó leszek majd akkor én,
vagy ha hideg téli éjen
lustaságból ülsz fölém.
Lásd: engem mindenki nevet,
s ajándékul ki kíván?
Pedig kellek minden korban,
legyél bármily ész-titán!
Hüm, hüm. Úgy látszik, hogy a sorok elcsúszása itt normális jelenség. Sebaj, ne adjuk fel!
AZ ELRAGOZOTTAKHOZ
Van-e köztetek, aki megkóstolta már
a hajnali rigófütty csikorgó avar szikráit?
S van-e, aki nem röstell téli tóparton széltől hengergetett
zúzmarás szitakötőt gondolatban eltaposni?
Ha van, az szégyellje magát!
Mert igaz, hogy hosszú évek múlva
már ne fájnak a villámütött fa kormos ágai a gazdának,
És a szél hajtotta fellegek nem azonosak többé önmagukkal,
és a tengeri csillagok hullám-gomolygatta, sötétlő
gond-fergetegeivel a tünékeny korallok között;
De attól még a vitriol nem lesz táplálóbb!
Vagy talán azt gondoljátok alantasan,
hogy a sok könnyezéstől majd földig nyúlik kezetek?
És szemetek hunyorgásra készteti a teleszkópot,
vagy akár csak egy szende köszörűsleányt,
ki csipkés köténykébe szedi az esztergakéseket?
Tévedés, uraim! A jégvirág aligha nemesíthető!
De majd, ha a lenge felhőkarcolók
sündisznó-szerűvé teszik a kopár domboldalakat,
és az őserdő már csak egy-két helyen mormolja
hamupergető, kósza imáit kézen állva,
és a tigrisek is vegetáriusok lesznek,
Akkor mondhatjátok, hogy Igaz, ami igaz!
De akkor Ti már kacsintani sem tudtok majd!!!
Természetesen a középső strófa egyik sora elcsúszott; úgy látszik, ezek a szövegszerkesztők nem teljesen kompatibilisek. A "Görbe fáktól fogva közre" külön sor volt eredetileg. Bocs' a szépséghibáért!
Bemutatkozásképp: legtöb versemet huszonéves korom elején, az unalmas (se fizikai se szellemi) munkahelyen írtam. Később már leginkább csak prózát, de nem igazán törekedtem a műfaji besorolhatóságra, bár ritkán az is előfordult. Írtam rímes és szabadverset, lírikus novellát, költői ihletésű matematikai levezetést, de az ellentétét is: az előre megtervezett verset, Poe-i beütéssel ("A fehér holló", 1968) és élemedettebb koromban kritikát a saját régebbi irományaimról, meg ami épp és ahogy jött. Nem voltam mérnökhöz illően túlrendszerezett, bár ellenszenves volt a rendetlenség. Igyekeztem keretek közé szorítani saját önellentmondásaimat, de erre hadd ne mondjak példát, mert nem én vagyok itt a fontos, hanem az a néhány tucat verstermékem, amit talán kár lenne elfeledni, bár ezt majd Ti döntitek el.
Most néhány mintát előhúznék, szóljatok, ha elegetek van belőle!
AZ ÉLET HÁZA
Távol minden emberitől
hol soha nincs szellő,
mely siralmat regöl,
Ott, e néma térben,
szemektől nem érten
áll az Élet Háza
régtől, le mégse dől.
Mert nincs kerítése,
odamehet bárki,
kopogtathat, és e
ház őt beveszi.
Ám ritka a vendég,
mert az út odáig
nehéz. Míg megtennék,
kedvüket szegi.
És ha arra téved
valami idegen,
kit a hosszú évek
útja megviselt,
Kongó termek várják,
élő lény nincs sehol
csak a színek árját
látja és a jelt:
Egy szobor áll ottan,
melynek ezer arca
bár sohase moccan,
mindig mosolyog.
De a szemek csukva!
Nem látni beléjük:
Élettől ragyognak,
vagy jég-gomolyok?
ALKONYAT
Ló pata tapos a napos havon
Mögötte zötyög a repedt kerék
Hitvány szatyor az elvásott bakon
Mellette sötét kabátos derék
S fent a kocsis
tar fejének csillogása
És lenn a hó mint a kása
Az út szélén bedőlt bús kút
És a messzi sok hegy oly rút
Görbe fáktól fogva közre
Egy fonnyadt kunyhó
nyögve roggyan össze
Láthatárhoz ért a batár
Csavargó kerékvágása
Mélyén némán sötét sárgán
Ül a lomha sár
És a nyugvó napban elvész
ama tar fej csillogása
De jó volt végre megtalálni ezt a topikot! Bemutatom nektek néhány saját versem.
Beköszöntött az ősz
Beköszöntött az ősz,
Nem járja a határt a csősz.
Hullanak a levelek,
Cincognak az egerek.
Nem csiripelnek a madarak,
Látok komor varjakat.
Lázasan folyik a szőlőszüret,
Jól esne már az ebédszünet.
A fák lomjukat siratják,
Itt van az ősz, elmúlt a nyár.
S bár elfonnyadnak a virágok,
Szeretem az őszi világot.
Róka lesi a nyulakat türelmetlenül,
Mustrálom a tájat rendületlenül.
Ősszel itt az élet meg nem áll,
Állatoktól hangos a határ.
Beköszöntött az ősz,
Nem járja a határt a csősz.
Hullanak a levelek,
Cincognak az egerek.
Csernobil
Csernobil tüze olthatatlanul ég,
Ki tudja mennyi áldozatot szed még?
Ne feledd ember, van még reményünk,
A múlt porából és hamvából új világot építünk!
Vonaton
Vonaton ülök, gondolkozom,
Verset írok, így dolgozom.
Suhan a táj az ablak előtt,
Teát ittam az előbb.
Klassz vidéken járunk,
Szebbnél szebb helyeket látunk.
Csodálatos a vasúti harmónia,
Száguld a Pannonia.
Az általános iskolai évek emlékére
Eltelt ez a nyolc év,
S ily boldog nem voltam még,
Mint most, ebben a percben.
Egy új kor kezdődik életemben.
Vár rám a nagybetűs élet,
Én az élettől nem félek.
De most igen, ebben a percben,
Egy új kor kezdődik életemben.
S rám talál majd a szerelem,
S a lány, kinek életem szentelem.
Boldog vagyok ebben a percben,
És az is leszek egész életemben.
Megszárítottam, meg is füstöltem nyírfa füstön. Olyan nyugalmas volt az az óra a vadonban. És barnás feketébe fordult a sárga. Hódok istene, szagold fiad! Téged dícsér mirigye illatával.
