Emlékeim egy része persze keveredik, mert napközis voltam, egy nagyon jó tanárnő vezette. Nála olyan lehetőség is volt, hogy aki tudott csinálni valamit, bevitte, és ha jónak találta, az a gyerek taníthatta meg a többinek. Így én egy baba varrását mutathattam meg, az én irányításommal csináltuk. Ez több szempontból is nagyon jó volt, részleteznem sem kell. De ehhez az a tanárnő kellett, nem volt az előírt tanrend része, napköziben talán nem is volt olyan. És, négyszemélyes asztaloknál ültünk, otthonosabb volt, mintha iskolapad lett volna. Mintha egy klub lett volna. Szóval igazán nem tudnék panaszkodni. Ez vidéki városban volt.
A maiak? Szerintem nagyon sokfélét, egyébként is trendi a különböző kreatív elfoglaltság, talán azzal a különbséggel, hogy nem iskolai óra keretében. De főleg a rajz és kapcsolódó területeikről van némi infóm.
Elméletileg a férjről. Ha az ő férjéről érdeklődtem volna, biztos beleteszek egy birtokos névmást, mert akkor még erősen képes voltam erre (általános dicséret az érettségin, oroszból is). De mint ezt túlzott részletességgel leírtam, ez nem az én kérdésem volt, hanem az övé, én csak megismételtem. Spongyát rá. :)
Szerintem az adott tanerőn is sok múlott, a hely, hogy vidék, vagy főváros.
Mi például megtanultuk, hogyan kell kulcsról gipszmásolatot készíteni, csapot szerelni, edény alá hajlítottunk fémszalagból edényalátétet. Azt pl. sajnálom, hogy nincs meg. Meg elvittek különböző mesterekhez a műhelyükbe, és ott is hallottunk, láttunk érdekes dolgokat. De tésztát is gyúrtunk, meg hímeztünk, kötöttünk (ez a sálkezdeményem ma is megvan, a békebeli babafonallal, 2-es tűvel, kb 3 cm :) . Az nagy gyötrelem volt, de később, mikor már nagy voltam, egész spéci dolgokat is kötöttem, hurkapálcából hegyezett, csiszolt körkötőtűvel.
Egyik gyermek meg technika órán (ez volt a neve később, a következő generációban) többek között periszkópot gyártott rétegelt lemezből, tükrökkel, ami ma is használható, a legújabb generáció nagy örömére :)
Hát hogy milyen az ideális férj... :-) De előtte ő kérdezte folyton tőlünk, 18 évesektől, hamiskás mosollyal.
Irtó rendes asszony egyébként, amikor később letettem az orosz nyelvvizsgát, elküldtem neki a fénymásolatot, hogy lássa, nem dolgozott hiába. Arról már nem értesítettem szegényt, hogy azóta szinte mindent elfelejtettem. :)
Hát ez galádság volt, latin betűkkel írni. Naná, hogy azt hittem, hogy még ismerem a cirill betűket, bár véletlenül sem voltam jó oroszos, de ez a része ment, folyékonyan tudtam írni úgy a magyar szavakat..
Gondoltam, ez smafu lesz ahhoz képest :) hát nem
Mentségemre szolgálhat, hogy éppen sikerült túlélnem egy három órás közgyűlést.
Valami ilyesmit fejtettem meg:
Какой идеалиый муж
de nem vagyok benne biztos, és a pontos jelentésével sem. Elő a farbával: mit is kérdeztél a tantónénitől?
Idemásolom neked a Nat Fejlesztési célok fejezetének címeit (mert megérdemled).
Erkölcsi nevelés
Nemzeti öntudat, hazafias nevelés
Állampolgárságra, demokráciára nevelés
Az önismeret és a társas kultúra fejlesztése
A családi életre nevelés
A testi és a lelki egészségre nevelés
Felelősségvállalás másokért, önkéntesség
Fenntarthatóság, környezettudatosság
Pályaorientáció
Gazdasági, pénzügyi nevelés
Médiatudatosságra nevelés
A tanulás tanítása
Hát, ebben nem látom. (Talán mert a Széll Kálmán terv értelmében megint az lesz, ami harminc éve volt, tehát egy-egy évfolyamnak csak a negyven százaléka szerez érettségit, a többi ipari tanulónak áll. Szóval esetleg úgy van elképzelve, hogy ők úgyis látnak elég kalapácsot a tanonciskolában, a többi meg, aki érettségizik, ha be kell hajtania egy csavart, fizetőképes keresletként alkalmazza az előbbieket.)
Hát... a tesóm temérdek gyerekétől sosem hallottam, hogy volna ilyen órájuk. Számítástechnika igen, de hogy "gyakorlati"... Tudod mit, meg is nézem a hatályos Nemzeti Alaptantervben a vonatkozó direktívákat.
Ha már meséltem, lapozzatok, de emlegettem itt lejjebb egykori orosztanáromat, Kati nénit, és erről eszembe jutott az érettségim.
Mint minden normális gyerek, én is úgy kerültem gimnáziumba, hogy egy árva mukkot nem tudtam oroszul. Ott azonban megkaptam tanárnak Kati nénit, aki pechemre korábban általánosban tanított, így pontosan tudta, mit kéne már tudnunk. Félévre tudtuk is. Aztán nekilátott az alaposabb kiképzésünknek, olyannyira, hogy érettségi előtt az országos tanulmányi versenyek tesztjeit is játszva ki tudtuk tölteni, úgy ragoztunk számnevet, mint megannyi kisangyal.
Igen ám, de abban az évben valaki kitalálta a minisztériumban, hogy ezúttal ne a lexikális tudást, hanem a nyelvi készségeket mérjék, ezért aztán ilyen életszerű feladatokat adtak az írásbelin, hogy Ön sétál Moszkva utcáin, megszomjazik, hogyan kér kvaszt az eladótól. Mondtuk, továrisi, sehogy, mi inkább ragozni jöttünk ide.
No mindegy, a tesztet azért megírtuk, de azt mondta a Kati néni, hogy csak az kaphat ötöst, aki a szóbelin flottul társalog, nemcsak felmondja a betanult szöveget. Gyakoroltuk is minden témakörben, bár látható volt, hogy bármi lesz is, Kati néni majd odafordítja a beszélgetést, hogy meséljünk magunkról, a családunkról, és olyanokat kérdez, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk, mit szeretnénk dolgozni, milyen családra vágyunk, milyen embert szeretnénk párunknak... Ilyenkor már kórusban harsogtuk vele, hogy kakoj igyeálnij múzs, kakaja igyeálnaja zsená?
Na, eljöve a szóbeli. Bár elsőnek mentem be, de az orosz a negyedik tárgy volt, szóval mire odajutottam, már elég oldott volt a hangulat. És naná, hogy kihúztam az első tételt: Magamról. Kedvenc témám, bele is csaptam, daráltam a szöveget, ahogy kell, Kati néni kérdezgetett, én meg hirtelen ráéreztem, hogy két perc múlva érett ember leszek, vége ennek az egésznek, de a fenébe is, egy ideális társalgásban mindkét fél kérdez, nemde? "Kakoj igyeálnij múzs?" - kérdeztem ekkor kedvesen, és a többi tanár sosem értette meg, hogy egy ilyen príma tanuló esetében, mint én, a felelet zárásaként a pedagógus miért köpi ki tulipiros arccal a kávét.
Egyáltalán tanítanak ma még ilyesmit iskolában? Pont ma olvastam az egyik legnevesebb - mellesleg Magyarországon született - amerikai hangszerész egy korábbi cikkét arról, mennyire eltűnőben van a kézügyesség és az azt igénylő szakmák.
Hát, basszus, nálunk semmi ilyesmi nem volt. A "gyakorlati foglalkozás" alapismérvének számított, hogy amit ott tanult az ember, annak az életben nem vette semmi gyakorlati hasznát. Egy szöget beütni meg fűrészelni is apám tanított meg, a rántáskészítést pedig kifejezetten magamtól sajátítottam el. (+ F. Nagy Angéla: Fiatalok főzőiskolája.)
Akkor fiúnak lenni hasznosabb volt. Pár éve még megvolt a kalapácsom, amit gyakorlati órán reszeltem, szünetben meg átjárhattunk megenni, amit a lányok csináltak. Konkrétan egy grillezett sajtos virslire, meg egy kókusz golyóra emlékszem.
A nagymamám is haláláig fő helyen tartotta a gyufás skatulya tartómat a lakásában. Múltkor pakoltam a garázsban, megtaláltam, komolyan mondom, hogy máig vállalható darab. De apámnál is abban a tartóban vannak a szögek, amit én csináltam. Bezzeg a gyerekeim...! Azok pár év alatt képesek voltak új ágyat követelni, azzal a rossz indokkal, hogy kinőtték.
:-D Nálunk napköziben dívott a keresztszemes, délutáni "szabad foglalkozás" gyanánt, koedukált kivitelben. Felsőben meg gyakorlati órán lehetett választani, hogy szoknyát vagy otthonkát varrjunk-e. Persze mindenki a szoknyát választotta, kivéve a kézimunkatanárnőt, így otthonkát varrtunk. Mondjuk, helyettem a nagymamám, de pl. az a barátnőm eléggé ráfaragott, akinek kétkezi kardiológus volt az anyukája, és 150 kilométeres körben nem volt nagymama. Neki tényleg meg kellett varrnia, hónapokon át szerencsétlenkedett vele szegény.
Nekem általánosban ötösöm volt oroszból. De csak ezért, mert szorgalmasan jártam az orosztanárnő által vezetett kézimunkaszakkörre, ahol megtanultam hímezni, főleg buzsáki mintás ezt-azt...
